asanisimasa

Látszólag egy kedves, de langyoskás iskolai dráma az idei Oscar-cécó Legjobb idegennyelvű filmjének is jelölt kanadai (francia) Lazhar tanár úr. Közel sem olyan fájdalmasan romantikus, mint a mi Pál utcai fiaink története, közel sem olyan mélyen tragikus és heroikus, mint Hannibál tanár úr mennybemenetele, pedig valójában nagyon durva dolgokról szól. Egy montreali általános iskola egyik 6. osztályának szeretett tanárnője egy nap öngyilkos lesz a tanteremben, saját sálára akasztja fel magát. A modern, liberális szellemű iskolában a gyerekek rögtön maguk között kezdik el feldolgozni a traumát, amely mindenkire másként hat. Ekkor jelentkezik állásra az iskola igazgatónőjénél egy kedves úr, Monsieur Lazhar, akiről hamar kiderül, hogy algériai származású politikai menekült. A férfi bájosan maradi pedagógiai elvei -melyeket a szabad légkörhöz szokott nebulók nevetve fogadnak el-, valamint kedves személyisége gyorsan megnyugtató irányba tereli az osztály hangulatát, a tanulmányi eredményeik is nőnek  – de lassan a férfi múltjára is fény derül, ami szintén nem mentes a tragédiáktól.

A Philippe Falardeau által rendezett film gyengéd, de határozott mozdulatokkal tereli be a nézőt olyan mély morális problémák kusza szövedékébe, melyekre egy érett, tapasztalt felnőtt is nehezen talál megoldásokat, nemhogy egy 11 éves gyerek, akikről e filmben tulajdonképpen szó van. Az olyan általános dolgok, mint a hétköznapi agresszió különféle megnyilvánulásai, a szorongás, a vandalizmus, valamint a személyes szféra védelmének bonyolultsága mellett a halál, főleg egy ismert, szeretett személy öngyilkossága egy gyerek számára tán még jobban felfoghatatlan esemény, mint egy felnőttnek. Az itt elmesélt szituációban ráadásul egy hasonló élethelyzetet megélt, és abból menekülő felnőttre jut a segítségnyújtás felelőssége, melynek következménye törvényszerűen az lesz, hogy a gyerekek és a felnőtt tanár (Lazhar) egymást próbálja meg kihúzni a bajból. A felmerülő kérdésekre, persze, mi nézők nem kapunk választ, mert olyan nem is létezik: aki a sors kegyetlensége folytán meg kell küzdenie ilyen tragédiák feldolgozásával, annak magának kell megtalálnia rá a megnyugtató választ, az elfogadás és belenyugvás kötelező közhelyén túl.

Ezt Falardeau sem erőlteti, s épp ez a film fő erénye: hagyja a nézőt, hogy saját maga foglaljon állást. A filmben elmesélt történet (mely inkább csak egy kiragadott eseménysor) rengeteg gondolatot, problémát vet fel, akár mintegy mellesleg is, mindre egy filmben nehezen is lehetne válaszokat adni. Így összességében viszont egy valós, átélhető és elképzelhető, komplex terét, idejét és benne rengeteg hiteles személyes sorsot tár a nézők elé, melyben kedvére elmélkedhet az, akinek van hozzá kedve. Igen javallott a film megtekintése például pedagógus-jelöltek számára, főleg a nálunk kulmináló jelen őrület függvényében…

Régen láthattunk ilyen intenzív alakításokat gyerekektől, főleg a kis Simon kulcsszerepét játszó Émilien Neron döbbenetes. De a vele szemben(?) álló Alice-t megformáló Sophie Nélisse, valamint az osztály cserfes tudomkáját játszó Brigitte Poupart is elképesztően érett teljesítményt nyújt. Mohamed Fellag Lazhar tanár úr szerepében pedig magától értetődően természetes, ahogyan játssza a belső viharokat szolid külső mögé kényszerítő, alapvetően megtört kisembert. A film tehát gondolatébresztő, okos mű, ha mi nézők engedjük magunkat belefolyni (és nem hessegetjük el magunktól, hogy: á ezt ismerem, hisz’ ebben élünk mi is!), mert ezért különösebb engedményeket nem tesz. Értsd: kerül mindenféle hatásvadászatot, nem mutat semmiféle botrányos, sokkoló jelenetet, nem pukkaszt nyárspolgárokat, pusztán gondolkodtat. Azt tán még lehet… Asanisimasa: 7/10

Ferzan Ozpetek, a mára szinte teljesen olasszá lett emigráns török rendező az egyik utolsó nagy mesélője a film világának. Kevesen tudnak ma már úgy, olyan természetességgel mesélni apró kis történeteket, mondjuk egy színészi álmokat kergető pékről, hogy abban azért simán benne van sok minden más is, mint például történelem, politika, homoszexualitás, hazaszeretet és honvágy, valamint báj, humor és bölcsesség.

A törökfürdő melege

Ozpetek pályája 1997-ben indult egy igen hangos koppanással, mellyel rányitotta a Törökfürdő ajtaját a világra. Keletiesen szép, tiszta és érzékeny történet a magától értetődő legnagyobb természetességgel beszél Ozpetek a nyugati és keleti kultúra, a férfi és a nő, a hetero- és a homoszexualitás, az új és a régi különbözőségéről, de úgy, hogy közben nem válik „trendivé”, mint spanyol kollégája, Almodóvar. A Törökfürdőben ezek ütköznek egymással, de talán helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy simulnak egymásba. Már itt megjelent szinte teljes egészében Ozpetek későbbi filmjeinek motívumtára, ami persze, nem jelenti azt, hogy a török-olasz rendező egysíkú pályát futna, hanem inkább arra utal, hogy mint minden igazi, nagy művész (nemcsak nagy filmes) egész életében gyakorlatilag ugyanazt a befejezhetetlen nagy művet festi, faragja, ragozza és meséli. Ozpetek filmjeiben így mesélt nem várt örökségével megküzdő fiúról, mesélt az utolsó török háremről, de leginkább magányos emberekről, akikre mindig akkor, onnan tör rájuk a boldogság, ahonnan nem számítják, így filmjeik szinte kivétel nélkül semmivel össze nem téveszthetően meleg, emberi hangú, szépséges alkotások. (További Ozpetek filmek: A Szaturnusz gyűrűje, Szent szív, A szemközti ablak)

Ki kísért a házban?

Pontosan ilyen szép, barátságos, meleg hangú film a Titokzatos társaság is, melyben egy kísérteties kompánia lepi meg a szegény Pietrót, aki épp csak az imént költözött be az ódon, hajdan szebb napokat látott római villába. A borzongásnak azonban csupán halvány fuvallata érinti meg a színészi álmokat dédelgető, ám jobb híján csak croissantokat sütő fiatalembert, mivel Ozpetek ezen filmje sem megy el amolyan hideglelős kísértethistóriába. Pietro hamarosan összebarátkozik lakásának kéretlen és hívatlan lakóival, akikről gyorsan kiderül, hogy egy színházi kompánia tagjai. Hogy hogyan váltak szellemlényekké, hogyan lettek e villa foglyai és mit kezd velük Pietro, illetve, mit tudnak kezdeni ők Pietróval, az legyen a film titka, amit természetesen jóérzésű embereknek igencsak javallott megfejteni.

Ripacs vagy csak temperamentumos?

Sajátos hangulata van e filmnek, mint általában a meleg-, illetve a színészi, színházi témájú filmeknek sokszor, amire még rápakol néhány lapáttal a jól ismert, közmondásos, visszafogottnak semmiképpen nem mondható olasz életérzés is. Felületesen, első pillantásra talán úgy érezhetjük, hogy éktelen ripacskodás fennforgása történik szemeink előtt (bár, azért koránt sem olyan mértékű, mint a már említett spanyol kolléga műveiben). Ozpetek kitűnő arányérzékét dicséri viszont, hogy dramaturgiailag a kellő pillanatban minden a helyére kerül, mindenki a saját, természetes hangján szólal meg. De nem nehéz ezt kivárni sem, mert a film amúgy tényleg szórakoztató.

Szelíd, okos és bölcs, mint egy öreg kurtizán

Olyan érzés Ozpetek filmjeit nézni, mint elheverni egy szeráj párnákkal elhalmozott pamlagján, néha kortyolni a teából és szívni a nargilét, még akkor is, ha az adott történetnek éppen az égadta világon semmi köze nincs Kelet varázsához. Ozpetek azonban nem tudja letagadni keleti gondolkodását, de ne is tegye, hisz’ éppen ez az egyik dolog, amiért szeretik rajongói. Úgy mesél, szelíden, bölcsen és világlátottan, mint egy öreg kurtizán (pedig alig múlt 50 éves…). Halkan kuncog, ha pikáns részletekről esik szó, homlokát ráncolja, de pontosan fogalmaz, ha valami gondról, bajról kell mesélnie. És úgy szövi egymás mellé saját identitását például Barack Obamával és a színház apoteózisával, hogy az erre fogékony nézőnek tényleg csak egy dolga lehet: tágra nyílt, csillogó szemekkel szívni be a kultúrát, amelyből oly kevés van már ezen a világon… Nem „nagy film” a Titokzatos társulat. Ne várjunk tőle földet rengető katarzist, nem fog megtéríteni, nem vált meg semmitől. Viszont amiről beszél, az az emberi kultúra, amiért érdemes egyáltalán élni. Tele van szeretettel, toleranciával és a gyűlölet teljes hiányával. Ezt pedig, ugye, nem lehet ordítva, inget tépve, széles gesztusokkal és lázban égő tekintettel előadni, csakis halkan, szinte csevegve, de mély bölcsességgel, mosolyogva. Asanisimasa: 8/10

A független filmszcénákon korrekt sikert arató A legmelegebb nap című filmje után Lynn Shelton második filmjében is marad a háromszereplős kamarakomédiánál. Helyszín: egy romantikus tómelléki faház. Az asztalnál hárman ülnek: Jack, egy érzelmi hullámvölgyben leledző harmincas pasas, Iris, Jack legjobb barátnője, valamint Hanna, Iris nővére. Odakint a csodás tájat a novemberi köd és zimankó festi markánssá.

Bergmani képlet

Két nő és egy férfi, egy tóparti házban. A tél közeleg, a kandallóban parázsló farönk pattog halkan. Annyira bergmani szituáció ez, szinte látjuk Liv Ullmannt, ahogy az asztalnál ülve arcát kezébe temeti, előtte félig üres kávéscsésze. Bibi Andersson elfordulva a tálalónál az ezüstöt törölgeti, az ajtóban látni, ahogy Erland Josephson odakint a tornácon, a már csípős szél ellen felhajtott gallérban mered a messzeségbe, szája sarkában pipa lóg. Súlyos a csend, csak a szél süvít odakint, de bent szinte hallani a lélek húrjainak pendülését. Mindjárt elpattan… De nem, odavetett félmondatokkal gyilkolják egymást csendben a végefőcímig, közben néznek messze, sokat, nézik, ahogy eliramlik mellettük az életük. Parodisztikus megfogalmazásban ilyen lenne Ingmar Bergman szerelmi háromszöge. Lynn Shelton második filmjében, az Édesnégyesben hasonló szituációt fog meg: itt érzelmi hullámvölgyben fuldokló életutak találkoznak össze egy romantikus tóparti nyaralóban, hasonlóképen fonódnak, gubancolódnak össze, de még a szörnyű tél beállta előtt történni fog valami, ebben biztosak lehetünk. Az Édesnégyes szereplői vannak annyira izgágák, hogy kibeszélik lelki életük legkisebb rezdülését is, ráadásul jó nagy körítéssel, fecsegve, csacsogva, a végére még a lényeget is kimondva. Nem merülnek mélyen intellektuális elfojtásokba, mint ahogy skandináv sorstársaik tennék néhány évtizeddel és néhány ezer mérfölddel odébb. De félre a tréfát, nem lehet élcelődés tárgya, hogy Bergman csendben bár, olykor tükör által homályosan, néha pedig suttogások és sikolyok között messzebbre, mélyebbre jutott a lélek rejtelmeinek feltárásában, mint Shelton, aki viszont a mélylélek-búvárkodás helyett szórakoztatóbb és természetesebb.

Hármas négyes

Hogy egy szerelmi háromszögből hogyan lett édes négyes, arról a forgalmazó interaktív pályázata tehet. Valamiért nem felelt meg a történet szempontjából szerintem rejtélyesebb, egyben jellemzőbb, és főleg eredeti A nővéred húga (Your Sister’s Sister). Megszavazták ezt az igen poéngyilkos Édesnégyest, amivel csak akkor nem lenne baj, ha a nézők előzetesen nem olvasnának filmismertetőket. De olvasnak, hiszen így választanak filmet, ám amit onnan megtudnak, az ezzel a címmel együtt nettó spoiler. Sakk-matt. Öngól. (Arról nem is szólva, hogy ugyanezzel a címmel futott nemrégiben a tv2-n egy párkereső show, valamint a Mikroszkóp Színpadon egy kortárs magyar komédia is…)

Spontán, „folyékony” természetesség

Lynn Shelton filmje szerencsére minderről nem tehet. A Sundance Fesztiválon szép sikert aratott A legmelegebb napban megismert erényeit, a spontán, gördülékeny természetességet, az okos problémamegragadást, a nőiesen finom, de intellektuális humort sikerült átmenteni ebbe az új filmbe, bár a témaválasztás már korántsem olyan pikáns, vagy inkább bevállalós. Ma már semmi meghökkentő nincs abban, ha egy éppen megbillent lelkiállapotban leledző, egymásnak ismeretlen férfi és nő, egy világ végén fekvő romantikus házacskában véletlenül elfogyasztott üveg tequila után ágyba bújik, amit reggel aztán a lehető legintelligensebben próbálnak egymás előtt is meg nem történtté tenni. Az pedig külön bájt ad a történetnek, hogy ezt az ad hoc párocskát szintén véletlenül egy harmadik személy köti össze, aki egyiknek a legjobb barátnője, a másiknak pedig a húga, akik viszont igen viccesen sietnek előle mindent eltitkolni. Mindezt igen szabadon áramló csevegésben teszik, melyben ugyan néha elveszni látszik a lényeg, de ahogy dráma sem, vígjáték sincs konfliktus nélkül: a részeg bűn valahogyan mégis kiderül, és nem várt reakciót vált ki. Shelton e filmben sem ás túl mélyre, viszont amit az emberi lélekből megkarcol, az mégis tanulságos és ami a fő, szórakoztató. Megnézni e filmet nagyjából annyi, mint sörözni egyet barátainkkal és hallani egy jó sztorit. Nevetünk néha, picit könnyezünk, de nyugodtan haza tudunk menni utána, anélkül, hogy a kötelet, pszichológust vagy más radikális eszközt keresnénk mindarra a viharra, amit a történet okozott bennünk. Ráadásul, példásan jól működik együtt a három színész: a gyengeségét pikírt és cinikus beszólásokkal leplezni szándékozó Mark Duplass (Jack), valamint az okos Emily Blunt (Iris) és az intuitív Rosemarie DeWitt (Hanna), tekintetükben ott látszik a film hitele. Könnyű velünk azonosulni, hiszen éppen olyanok, mint amilyenek mi magunk is vagyunk. Asanisimasa: 7/10

Miközben tudnunk kell jól, a volt keleti blokk nagyobb része gazdaságilag rohad, nálunk minden a legnagyobb rendben van, csak éppen a múltat megérteni, azt nem tudjuk sehogyan sem. A lengyelek, szlovákok, románok már régen túlléptek a szocializmuson, és immár a súlyos történelmi tehertől mentesen építik a kapitalizmust, mi azonban még mindig ujjal mutogatunk egymásra és közben lassan éhen halunk. De legalább jó úton járunk, hisz’ tudnunk kell ezt jól…

Féldecik s kormányzatok

Immár huszonkét éve képtelen elfogadni a mindenkori magyar országgyűlés a kádári rendszer alatt kiépült besúgóhálózat körüli áldatlan állapotokat tisztázó ügynöktörvényt, ami egyetlen egy dolgot jelent: az ügynökök, a besúgók, a III/III-as tartótisztek, akik élnek még közülük, azok bizony köztünk, sőt a legmagasabb szinteken ülnek és sokat, nagyon sokat tudnak. Talán ezért nem születtek meg az ügynökvilágot feltáró dokumentumfilmek, játékfilmek sem, egészen a legutóbbi időkig. Ennek a teszetoszaságnak a hozadéka viszont lassan jóvátehetetlen károkat okoz. Egymásra mutogató, de a színfalak között nyilván kiegyező politikai erők játszóterévé lett az ország, amely –minden aktuális kormánypropaganda ellenére– egyre jobban csúszik lefelé a gazdasági szétesés szédítő meredélyén. De talán nem késő még nyíltan kibeszélni régi közös dolgainkat, talán nem késett el Cserhalmi Sára sem, ezzel a témának a velejébe vágó Drága besúgott barátaim című filmmel. Le kell ülni egy asztalhoz, féldecikből erőt nyerni és szembenézni, míg élnek még azok, akik ebben az egészben benne voltak. Mert addig lehet csak ezt a rettenetet tisztába tenni, mert amikor már nem lesz élő szemtanú, tartó és kitartott, akkor már csak a legendák maradnak, amit aztán úgy ferdítenek az aktuális hatalom ideológusai, ahogy érdekük diktálja. Csak ne járjunk már úgy, mint Cseh Tamás Frontátvonulásában az az öreg, aki egyedül üldögél számtalan felespohár előtt, és magában énekel: „Születtem Magyarországon, nyolcvanhét éves vagyok, fejemben összekeveredtek féldecik, s kormányzatok…”

Megfelelő ember, kényes feladatra

Talán senki beavatottabb ember nem készíthetett volna a besúgósdi világról filmet, mint Cserhalmi Sára. Életkorából adódóan ő semmiképpen nem lehet érintett a témában, ellenben családi vonatkozásai miatt mégis nyakig benne van. Mindamellett, fiatal kora ellenére a téma komolyságához mérhetően felkészült is, hiszen mielőtt a rendezői szakot elvégezte volna, az ELTE filozófia szakán is diplomát szerzett. Apját, Cserhalmi Györgyöt (aki a filmben is főszerepet játszik) is megvádolták, hogy súgott, de aztán kiderült, hogy az egy másik Cserhalmi volt. De a színész hajdani jóbarátja, a híres, bizonyos körökben kultikus filmrendező Bódy Gábor valóban szolgáltatott információkat művésztársairól az állambiztonságnak – az ezzel való szembesülés, amikor a megfigyelt megtudja, hogy legjobb barátja jelentett róla, igen erős jelenete a filmnek és fő motívuma is egyben.

Nem önéletrajzi, de mégis hiteles történet

Nyilvánvalóan csak arról jelentettek, akiről volt mit. Kis Pista kőművesről nem jelentett senki, hacsak nem szidta minden este fennhangon Kádárt a sarki kocsmában, de az meg már úgymond „tevékenység” volt. A megfigyeltek nagy része azonban értelmiségi, művész, illetve egyházi személy volt, így értelemszerűen, a megfigyelők túlnyomó része is ebből a körből kellett kikerüljön. E film két főszereplője is értelmiségi: Czettl Andor, a megfigyelt (őt játssza Cserhalmi) egyetemi oktató, hajdani szamizdatos, bár a korabeli jellegzetes életpályamodell szerint, tanári pályáján volt hírlapárus és hólapátoló is, míg Pásztor, a besúgó (Derzsi János) író. A történet elsősorban ez utóbbi figurára koncentrál: hogyan éli meg múltját és felfedését a hajdani besúgó? Czettl csak fut a dolgok után, úgy viselkedik, mint 10 megfigyeltből 9, tehát felháborodottságában, megcsalatásában az igazságot kívánja, de Pásztor sorsa sokkal árnyaltabban jelenik meg. Büntetése szinte melodramatikusan transzcendentális: gyógyíthatatlan rákos, napjai vannak hátra. Azonban vannak indokai is, hiszen kényszerítették a jelentések írására (voltak így ezzel jónéhányan, akik fenyegetés és zsarolás útján lettek besúgók), sőt, még utolsó erejével visszavágni is van ereje. Ő felfedésével megtisztul, míg vádlói a dühödt, vért akaró igazságvágyuktól hajtva válnak erkölcsi vesztessé. Megjelenik a filmben a tartótiszt alakja is, Csuja Imre alakításában, aki bár alapvetően pitiáner figura, mégis egy igen izgalmas aspektusát villantja fel a „besúgósdinak”, hiszen gondoljunk csak bele, milyen élmény lehetett olyan avatott írók jelentéseit olvasni, mint pl. Tar Sándor… A fiatal rendezőnő első filmjében, bár talán szocializációja miatt is, fesztelenül, görcsmentesen bánik színészeivel, akik (különösen Derzsi) remekelnek. A bemutató körüli hosszas huzavona után jelentősen megkurtított, 87 percre vágott film, a kisebb dramaturgiai döccenők ellenére immár feszesen drámai hatású. A nyilvánvaló pénztelenségből adódnak ugyan kisebb-nagyobb, inkább technikai jellegű hibák, azonban hiánypótló tartalma és árnyalt, okos hangja miatt mindenképpen üdvözlendő alkotás ez a film. Asanisimasa: 7/10

Japánban évente több mint kétmillió darabot adnak el egy babából, amelyik sok tekintetben megegyezik a mi keljfeljancsinkkal. A legenda szerint Bódhidharma, a bölcs, annyit ült meditációban, hogy leváltak a lábai – a legendából aztán Daruma-baba lett, melyet, ha fellöknek, mindig visszaáll eredeti helyzetébe. A babához kapcsolódik egy szólás is: „Ilyen az élet: hétszer lenn, nyolcszor fenn!”

Tükörfóbia

Kevesen vannak közöttünk, akik örömüket lelik a mindennapi nyomorúság szemlélésében. Ha szembeállunk egy tükörrel, a legtöbben azt várjuk, hogy a szebbik arcunk mutassa meg. Nem vagyunk kíváncsiak mélyülő ráncainkra, véreres szemünkre, pattanásainkra, s ha hátrébb állunk, akkor (ha még látjuk egyáltalán a tükröt…) deformálódó alakunk, gacsos lábaink, halálra unt ruhatárunk borzaszt el. Hajdani izmaink is erősen engedtek már a gravitáció kihívásainak, csontjainkon löttyedt bőrzsákok már csupán. Az utcán sem jobb a helyzet. Éppen csak ellépünk egy fél négyzetméteres, lehulló vakolatdarab elől, a kéregető hajléktalan orrfacsaró bűzétől a reggeli tolul fel torkunkon, ha volt alkalmunk arra egyáltalán. A munkahelyen inkább látványosan dolgozni kezdünk, minthogy a kollégák sirámait hallgassuk a romló gazdasági helyzetről, az iskoláztatás problémáiról, a fizethetetlen hitelekről… A tévében 12=1 tucat sorozatokat nézünk, könyvet évek óta nem vettünk, nem hogy a kezünkbe, de egyáltalán. A mozikban legfeljebb csilliódolláros látványfilmekre ülünk be a nézők, hadd kábuljunk, vagy olyan elsődleges ingerületeket kisütő vígjátékokra, melyek befogadásához elég az alaphangon ketyegő 10-es IQ is. A valóság, amiben mindannyian benne csücsülünk, senkit nem érdekel. A tükör fal felé fordítva, vagy pedig már régen rákasíroztuk valamelyik sztármanöken szétretusált képét, hogy reggelente inkább az indítson útba. Kevesen vannak köztünk, akik akkor is szembenéznek magukkal reggelente, ha nem tetszik nekik a tükör által mutatott kép, s nyilván ők azok, akik a munkahelyen is részvéttel hallgatják a kollégák soros sirámait. Ők azok, akik végigolvasták Tar Sándor összes művét, és ők azok, akik hívják a szociális munkást, ha téli hidegben utcán fekvő hajléktalant látnak. Ők azok, akik tudják, hogy hiába vagy hétszer lenn, nyolcadjára úgyis fenn leszel…

Öt tétel

Az 1977-es születésű francia Xabi Molia öt tételben, vagy öt, egymással összefüggő, egymásra reflektáló filmnovellában meséli el első filmjében egy elvált, albérletekben, alkalmi munkákból tengődő nő, végül is a boldogsághoz vezető pokoljárását. Elsa (Julie Gayet), afféle „keljfelmarcsiként” lép tovább életének sötét fejezetein, néha úgy tűnik könnyedén, néha meg úgy, hogy ebbe most beledöglik – aztán mégsem. Válásuk után, fia a biztos egzisztenciával rendelkező apához került, az anya és fia egyre jobban eltávolodik egymástól. Az albérletet nem tudja fizetni Elsa a busztakarításból és gyerekfelügyeletből szerzett fillérjeiből, így rövidesen az utcára kerül. A hasonló gondokkal küzdő, szomszéd Matthieu-vel (Denis Podalydes) bimbózó kapcsolatot kölcsönösen elbénázzák. Az élet által Elsa elé állított kihívások a törékeny és érzékeny nőt annyira megviselik, hogy képtelen értékelhető teljesítményt nyújtani az állásinterjúkon, ezért mindenhonnan elutasítják. Molia ilyen, sokunk által jól ismert, szinte már banális élethelyzeteket megmutatva kísérli meg filmjében felvillantani a „remény halvány napsugarát”, ami tulajdonképpen sikerül is neki. Még akkor is, ha titkon érezzük: Jó, nyolcszor fenn, de kilencszer lenn…

Ha nem is szórakoztató, legalább pontos

Ennyiből is látszik talán, hogy a Hétszer lenn, nyolcszor fenn nem lesz rózsaszín bűbáj, csillámpor, kacagás – bár megható, érzelmes pillanatok azért torkon ragadhatják az óvatlan nézőt. Elsa, Matthieu, az itt bővebben nem részletezett szerepű román lányok, és a többi figura élethelyzete, alakja, reakciói, motivációi és motiválatlanságai viszont abszolút hitelesen jelennek meg a filmben. Minden kockán látszik, hogy Xabi Molia ismeri is azt, amiről beszél. Epizódszerű szerkesztési módja viszont picit meseszerűvé teszi az életszagú történetet, de csak annyira, hogy mint dráma is élvezhető legyen. A film, ugye, nem egyezhet meg pontosan a valósággal, mert akkor saját értelmét vesztené el. Így viszont hiteles hangon, de kiemelve, sűrítve mutatja meg hétköznapi hősének tipikus, sőt, banális életét (melyben akár a sajátunkra is könnyen ráismerhetünk), s ha erre fogékonyak vagyunk, akkor talán a „kijárat” kulcsát is megtaláljuk benne. Julie Gayet és Denis Podalydes a lehető legtermészetesebben bújik bele figurájába, így teljesítményük még igazabbá teszi ezt a csendes, szerény, de mégis figyelemreméltó, társadalmi kérdésekben tűpontos kis filmet. Asanisimasa: 7/10