asanisimasa

Quentin Dupieux Gázos című új filmje valójában két dolognak felel meg tökéletesen: egyrészt a végletesen zsibbadt, túlpihentetett elmék szórakoztatásának, másrészt pedig a konszolidált, két lábbal a földön álló, kézzel fogható örömöket kedvelő kertvárosi átlagpolgárok teljes kiakasztásának.

7 óra 60 perc

Ezen a reggelen Dolph Springernek, az átlagamerikai kertvárosi egyenpolgárnak nem kellett volna felébrednie. Amikor ágya melletti vekkere 7 óra 60 percet mutatva nem csörög, felkelvén arra lesz figyelmes, hogy élete párja, Paul kutya elhagyta. Szomszédja nem éppen e hírre, hanem a tökéletes teljességet keresve világgá megy éppen. A munkahelyén ma is esik, pedig már három hete kirúgták onnan. Az interneten megrendelt pálmafa (palmtree) időközben fenyőfává (pinetree) változott, még szerencse, hogy a telepítéssel megbízott mexikói kertész filozofikusan áll az ügyhöz. A pizzafutár operátorhölgye feltűnően készséges, de majd csak később derül ki, hogy hasonlóképpen nimfomániás is. Épp jókor érkezik meg kilométeres limójában Master Chang, a bölcs, aki új könyvében, sőt, annak már időközben megjelent második részében is hasznos életvezetési tanácsokkal látja el az egyre jobban kétségbeeső Dolphot – akinek állapotán az időközben megjelenő magánhekus sem tud változtatni. Valami ilyesmi lehet e kis történet alapszituációja, de talán ennyiből is kitűnhet, hogy annyira abszurd világba csöppentünk, amihez képest például Örkény összes egypercese csupán naturális vérrögvaló.

Mr. Oizo

Ha azonban van már némi fogalmunk arról, hogy kicsoda ez a Quentin Dupieux, akkor különösebb meglepetés nem érhet. Az 1974. április elsején14-én, Párizsban született Dupieux Steak című első scifi-komédiája rögtön egy vidám Mechanikus narancs-parafrázis volt, mely a nézők radikális megosztásával (értsd: a túlnyomó többség lesajnálásával) azonnal kijelölte az alkotó sajátos útját a filmuniverzum perifériáin. De ha azt mondom, hogy következő filmje, a 2010-ben készült Rubber egy magányos autógumi horrorisztikusan melankolikus története (itt írtam róla), már jobban képben lehetünk az illető komoly stikkjeivel kapcsolatban. Dupieux amúgy zenészként talán ismertebb, már azok számára, akik járatosak az elektronikus zene világában. Mr. Oizo művésznéven alkot, felfedezőjének, Laurent Garniernek köszönhetően, aki azért nem senki ebben a szakmában. Projektjeinek elnevezései, mint például az Analóg Férgek Támadása (Analog Worm Attack) mutatják, hogy ott sem ragad le a „nézd, hogy rázom a fenekem”, vagy az „úgy várok rád, hogy ég a testem” közhelyeinél. Zenéjében legalább felerészben különböző számítógépeket (pl. Atari 1040), másrészt pedig régi, analóg szintetizátorokat használ. Fura pali, na.

Kertvárosi abszurd

Gázos című új filmje (de mondhatnám azt is, hogy Rossz (Wrong) című új filmje), kicsit hasonlít az ezt megelőző Rubberre, legalábbis annyiban, hogy valamiféle szelíd társadalomkritika itt is megjelenik, bár még abban sem lehetünk biztosak, hogy szándékoltan. Lehet, hogy ezt is csak a mi begyepesedett agyunk olvassa hozzá, és Dupieux ez alkalommal sem akart semmi mást, mint felelőtlenül, összefüggéstelenül, szürrealisztikusan baromkodni egyet. A külcsín mindenesetre, ez alkalommal teljesen „függetlenfilmes”, mondhatnám, amatőr. Az egész film digitális kamerával forgott le, úgy tűnik, minden különösebb extra utómunka nélkül. Ezt érhetjük úgy is, hogy a képminőség silány. A szereplők szemmel láthatóan szintén amatőrök (vagy zsenik), még a kakukktojásként megbúvó William Fichtner (Master Chang) is, aki viszont amúgy, tuti profi. Láthattuk sok-sok filmben és tévésorozatban. Ismerős arc a főszereplő Dolphot alakító Jack Plotnick is, ahogy nézem, ő is tévésorozatokból főleg. E filmben viszont ők is tökéletesen levetkeznek minden esetlegesen rájuk ragadt természetes színész-manírt, és úgy játsszák az abszurdot, mintha sosem csináltak volna mást. Legjobban azt csodálom ebben, hogy kibírják röhögés nélkül. A film cselekménye természetesen ez alkalommal sem tolsztoji, gyakorlatilag semmi másról nem szól, mint Dolph kutya nélküli egy (két) napjáról, amit alkalmi ismerősei segédletével, illetve akadályoztatásával kénytelen eltölteni, egészen a happy endig. Nincs vérfürdő, mint a Rubberben, zsibbadt szülők nyugodtan elvihetik zsibbadt gyermekeiket is, hiszen „a kutya az ember legjobb barátja”-szlogen nem fertőz és még erkölcsös is. Dupieux humora (gondolatvilága) azonban tényleg annyira speciális, hogy nem való akárkinek. Én röhögtem, méghozzá elég sokat, de nagyjából a film kétharmadánál én is befáradtam… Asanisimasa: 6/10

Kevés olyan legendája van a magyar filmnek, amit generációktól, vallási, politikai, vagy kulturális beállítódástól függetlenül bárki szívesen emleget ebben az országban. A Tüskevár, az eredeti 1967-es TV-sorozat ilyen legenda. Igen nagy merészség kell ahhoz, hogy bárki hozzányúljon, hiszen nálunk szinte mindenki saját, személyes élményeként kezeli Fekete István történetét.

A mi Tüskevárunk

Fekete István regényét és a belőle készült TV-sorozatot a mai 5-6 éveseknél idősebb korosztályok szinte minden tagja látta, minimum egyszer. Minél idősebb magyar valaki, annál többször – én magam legalább 20-szor. Tudok remek sztorikat is az öreg Bánhidiről, a sorozat forgatásáról, de ezeket most megtartom magamnak. Tehát kis túlzással, nekünk, a második világháború befejeződésétől mondjuk 2007-ig született magyaroknak A Tüskevár ez. Amióta olvastuk a regényt (meg a Téli berek-et és a többit), de főleg, amióta láttuk, hogy az öreg, mogorva Matula hogyan okítja a két, nyüzüge pesti gyereket az élet nagy igazságaira, valamint a természet feltétlen tiszteletére és szeretetére, azóta mi is másként nézünk egy fára, egy közönséges madárra, vagy akár egy tányér halászlére. A mi Tüskevárunk sokunk életét változtatta meg, méghozzá gyökeresen. Legutóbb talán néhány éve néztem újra azokat a karcos, fekete-fehér képeket, melyeken a Ladó még gőzmozdony által vontatott vonaton utazott le a Kis-Balatonhoz, ahol Zenthe Ferenc várta lovas kiskocsin, Kiss Manyi várta forrón gőzölgő húslevessel, hogy aztán nekiindítsák a gyenge pesti gyereket a nagy kalandnak.

Nem vagyok ellenség

Nem ellenzem régi, legendás alkotások modern újraértelmezését, nem vagyok ellensége semmi újnak, sőt kifejezetten tudok rajongani valamiért, ha az valami sosem látott, izgalmas oldalát mutatja meg nekem akár egy régi, poros vitrinnek. El tudok képzelni egy új, modern Tüskevárat is, hiszen Fekete István üzenete általános érvényű, kortalan és aktuális. Sőt, ma tán még jobban, mint ezelőtt több mint negyven évvel volt. Talán lehetne ez a mostani Ladó a régi fia, akit apja kiszakítana a „gonosz” számítógép mellől és leküldené vidékre emberesedni, pont úgy, ahogy ő is megemberesedett, anno. Akár lehetne folytatni a régi történetet is, mondjuk egy évvel később…

De hol a gyerek?

Úgy tűnik, ennek az új Tüskevárnak alkotói is így gondolhatták, amikor „belevágták fejszéjüket ebbe a nagy fába”, hiszen Matula a film elején úgy üdvözli Ladó „Tutajost”, mint akivel már együtt töltöttek már néhány szép hetet, hónapot. Ahogy aztán haladunk előre, úgy keverednek össze a dolgok. Rájövünk, hogy nem, ez az eredeti történet, a leégéssel, a harcsafogással, a csukaharapással, szúnyogokkal, tüdőgyuszival és a többivel. Balogh György rendező hivatkozik ugyan a forgatás lehetetlen körülményeire, én csak Molnár Piroska (Ladó nagymama) kontyának hosszából tudom megítélni, hogy legalább 5-6 évet forgott a film, ennek azonban nem kellene indokolnia azt, ha úgymond, „a szülés közben elvész a gyerek”. Ez a film a régi kedvenc jeleneteinek újraforgatott verzióinak gyűjteménye.

Ami jó, és ami nem

Kifejezetten tetszik viszont a film zenéje. Czutor Zoltán (Belmondo) a témához illő, fülbemászó, stílusos zenét alkotott, ami bátran szakít az eredeti, szintén markáns Vincze Ottó féle muzsikával. Tulajdonképpen tetszik a film képi világa is, már ami a természeti képeket, a táj látványát illeti, pedig itt azért Homoki Nagy István korszakosat alkotott előzőleg. Gulyás Ákos megkapó madárportrékat és káprázatos naplementéket fényképezett és nagyjából sikeresen teremtette meg az elvárható jellegzetes auráját a filmnek. Az „akciójelenetekben” azonban többször láthattunk zavaró élességproblémákat. Sajnos, jóval hosszabb az a lista, ami a ’nem tetszik’ oldalon sorjázik. Bár a film cselekménye nagyjából híven követi a regény és a régi tévésorozat által megszabottakat, dramaturgiailag mégis egy romhalmaz. Az egymást időrendben követő jelenetek néha egyáltalán nem következnek egymásból. Néhány fontos epizód (pl. a bájos szerelmi szál) szinte leesik a filmről, a bizonyítékként elővarázsolt kitömött madár poénjára pedig nincsen szó. Matula néha érthetetlen módon nyájas, Kovács Lajos pedig sokszor szemmel láthatóan dekoncentrált, de legalább nem akarja az utánozhatatlan Bánhidit utánozni. A két srác közül Nagy Marcellt (Ladó) még meg lehet szokni, de Péntek Bálint (Bütyök) már ijesztően sok. Eperjes Károly nem is tudom elképzelni, mit gondolhatott István bácsiként, hiszen ebben a karakterben már Zenthe is egy modern, karakán agronómust játszott, itt azonban legfeljebb egy régi falvédőről lelépett potrohos kisparaszt gombszemű karikatúráját látjuk… Szürreális, egyben ijesztően anakronisztikus minden jelenete, és úgy ráül a filmre, hogy az sajnos a dramaturgia sutaságán kívül leginkább rajta „úszik el”. A többiek, színészek, a stáb, teszik a dolgukat, de mintha ők is éreznék, hogy hiába. Az újszülöttek pedig ennél jobb vicceket érdemelnének… Asanisimasa: 4/10

Christian Petzold a kortárs német film talán legegyénibb hangú reprezentánsa. Lassú ritmusú, hangokra, hangulatokra és erős színészi jelenlétre építő filmjei az NDK fojtogató, gyanakvással teli légköréből táplálkoznak. Barbara című legújabb filmje konkrétan az NDK-ban játszódik, és a „menni vagy maradni” problematikáját boncolgatja…

A szomorú barakk

Ha a mi kis „puha” kádári diktatúránkat becéztük vigyorgó barakknak, akkor a hajdani Német Demokratikus Köztársaság volt a szomorú barakk a szocialista munkatáborban. Az NDK-ról ma már legfeljebb csak a szürke, uniformizált lakótelepek, a poroszos, kisigényű sterilitás, a fakó arcú, üres tekintetű emberek és a groteszk szörnyekké tenyésztett sportolók jutnak eszünkbe, a Trabant-Wartburg-Barkas-Robur-IFA-művek bizarr gépcsodái, a szexre éhes cserediáklányok legendái és a híres frottír zoknival kombinált NDK-szandál mellett. Míg azonban a mi vigyorgásunk lassan letörölhetetlen, fájdalmas grimasszá torzul, addig a németek gazdag Németországgá egyesültek, és talán röhögnének is rajtunk, ha ezt a kultúrájuk, hagyományaik engednék. Irigylésre és csodálatra méltó viszont az az igyekezet, melyet történelmük szégyenteljes momentumainak tisztázására fordítanak, legyen az a második világháborúhoz vezető náci múlt, vagy az utána következő kommunista éra szörnyűségei. Kíméletlenül őszinték magukhoz, történelmükhöz és nemzeti hagyományaikhoz egyaránt, de az is biztos, hogy nem könnyű egyenesbe jönni egy olyan múlttal, melyben például minden második keletnémet állampolgár a honeckeri rendszer besúgója volt, s majdnem mindegy, hogy hitből vagy félelemből. A munkát azonban végzik, igazi németes precizitással. Ennek a munkának fontos részei a filmek is, melyek sok egyéb siker mellett eredményeztek már egy Oscar-t is (A mások élete), és most éppen a Barbarával van komoly esélyük egy következőre is.

Új Berlini Iskola

Az 1960-as születésű Christian Petzold maga is még bőven az NDK-ba szocializálódott, ott született egy vidéki kisvárosban. Berlinben végezte egyetemi tanulmányait, éppen abban az időben, amikor a Fal leomlott. A Stasi rettegett ügynökvilágát így elhagyva Petzold filmezni kezdett, ami kapcsán aztán őt, néhány társával (pl. Angela Schanelec-kel és Thomas Arslannal) együtt, a mindent bedobozolni kész kritika Új Berlini Iskolaként kezdte emlegetni. Az Iskola jellemzője lett például, hogy A mások élete Oscar-díja kapcsán éppen Petzold volt az, aki szinte egyedül (esztétikai és hitelességbeli) negatív kritikát fogalmazott meg, így talán látatlanul is sejthető, hogy e csapat nem éppen a romantikus népszórakoztatást találják fő feladatuknak. Petzold és a többiek filmjeire a száraz távolságtartás, a hűvös realizmus, a teljesen lecsupaszított narratíva és a minimalista képi világ mellett az ezekkel kissé furcsának ható, halványan melodramatikus (vagy éppen krimiszerű) cselekmény vált jellemzővé, olyan korábbi mesterek, mint Rohmer, Bresson, vagy Fassbinder és Cassavetes bizonyos munkái nyomán. Az „Iskola” legnagyobb neve természetesen Peztold, majd’ mindegyik filmjét díjra jelölték Berlinben.

Menni vagy maradni?

A Barbara sztorija szintén kissé melodramatikus történet. A címszereplő orvosnőt egy messzi tengerparti kisváros kórházába száműzik, mert Nyugat-Németországban élő szerelmének meglátogatandó kért vízumot. (Ez az egy mondat is pontosan jellemzi az NDK-ban uralkodó közállapotokat, olyan akkoriban közhasznú kifejezések, mint pl. a „disszidálás” ismerete nélkül is.) Barbara bár nehezen illeszkedik be a kisvárosi kórház belterjes világába, a munkáját példamutatóan végzi – titokban azonban szerelmével történő röpke légyottok segítségével készült az ország végleges elhagyására. Közben azonban André, a kórház fiatal orvosa is közeledni próbál Barbarához, miközben a Stasi is folyamatosan zaklatja a fiatal nőt. Peztold filmjének fő kérdése a minden ép eszű keletnémet polgár fejében megfordult: menni vagy maradni? Talán nem kell ragozni, milyen súlyos következményekkel járhatott bármelyik választás… Barbara választása talán tipikusnak, sőt közhelyesnek is mondható, hogy mégis katarzisként jelentkezik, nos, itt nyilvánul meg Petzold zsenije. A semmi kis történet az intenzív színészi jelenléteknek (Barbara szerepében Petzold állandó múzsája, Nina Hoss remekel ismét) köszönhetően mintegy közel jön a nézőhöz, átélhetővé, átérezhetővé válik. Az elnyújtott, ürességet, egyben kilátástalanságot, valamint a szituáció és a korszak igénytelen lepusztultságát hangsúlyozó, statikus jelenetek viszont elemelnek ettől és esztétikai magasságokba helyezik a történetet. A nagy nézések és a hosszas hallgatások jelentéssel teli csendjét – mintegy sajátos művészi jegyként – éles zörejek tagolják dramaturgiai felkiáltójelként. A rendre rekedt hangon megszólaló ajtócsengő rettenete, a tenger hullámzása, a kórházi folyóson visszhangzó léptek kopogása, a bicikli, vagy az ócska Wartburg nyikorgása mind-mind beszédesen mesélnek arról a korról, melyben Barbara életét meghatározó választásra készül. Nehéz, nem igazán nézőbarát, de ettől függetlenül mégis igen figyelemreméltó film ez. Asanisimasa: 8/10