asanisimasa

Nem tudom, valaha is előfordult volna velem olyan, hogy nézek egy filmet, és nagyjából a negyedétől kezdve azon szurkolok, hogy mikor indul már be a jó öreg és unalmas hollywoodi kliséáradat, mikor jön már az álomgyári dramaturgia jóleső, fellélegzést hozó, megtisztító “hazugsága”? Nézem, nézem ezt a Snowtown című filmet és egyre jobban süllyedek bele az emberi lét legocsmányabb bugyraiba, de sehol nincs segítség, nincs kiút. Olyan érzés ez, mint amikor az ember rémálmaiban egyre csúszik lefelé egy lejtőn, miközben felülről kondérból öntik rá a szart, lentről meg éles karmú kezek markolják erősen és még húzzák is lefelé…

(Spoiler) A film közepétől már magunk is lassan olyan állatokká válunk, mint akik a filmen szerepelnek. Miért nem bassza szét már az agyát annak a rohadéknak?! Ott van a kezében a fegyver, ő adta oda, ráadásul, húzd már meg azt a kurva ravaszt?! Nem húzza meg. Nem és nem. Sőt… Megtörtént eseményeket dolgoz fel Justin Kurzel eddig legalább 18 különféle díjat és 15 jelölést begyűjtő, kíméletlenül erős rendezői debütációja, mely egy Dél-Ausztráliai, ergo, isten háta mögötti kisváros (külvárosának) egyen-faházai közé kalauzol el minket, pontosan abba a világba, melyet Nick Cave olyan érzékletesen megírt És meglátá a szamár az Úrnak angyalát című regényében. Isten jelen van itt is, szavakban, dalban és a heti istentiszteleteken legalábbis, amúgy viszont jobbára csak szarik erre a vidékre és a benne lakó teremtményeire. Itt élt és tette szégyenletes “dolgát” Ausztrália valaha élt leggonoszabb, legembertelenebb sorozatgyilkosa, John Bunting, aki ráadásul még, afféle önjelölt erkölcsi prédikátorként és igazságosztóként, egy kisebb szektát is szervezett maga köré. Állítólagos célja az volt, hogy megtisztítsa általa degeneráltnak bélyegzett környezetét a drogosoktól, pedofiloktól és homoszexuálisoktól, amit 11 bizonyított esetben szinte példátlan szadizmussal meg is tett – áldozatait kivétel nélkül régi ismerősei körül válogatva ki. Néhány agyatlan, primitív lelkivilágú követőjével igen erős, de egyben bizarr testi kapcsolatot sem nélkülöző viszonyrendszert alakított ki, akik benne az erős vezetőt látták. A méltó (minimális) büntetését azonban ő sem kerülhette el, jelenleg is életfogytig tartó börtönbüntetését tölti.

Bunting az emberi lét véglénye. Végletesen gonosz, cinikus, elvetemült és hidegvérűen, mindent eltervezve, élvezettel gyilkol. Kinézetre még tán egy szimpatikusnak is mondható, szakállas, enyhén köpcös, egyáltalán nem brutális érzetet keltő férfi, csak a szemeiben villan valami olyan sötétség, melyre jóérzésű embernek görcsbe rándul a gyomra. Daniel Henshall ausztrál színész velőt rázó hitelességgel formálja meg figuráját. Mellett is elképesztő fazonok jelennek meg, követőinek illetve áldozatainak szerepeiben, nem is hiszem, hogy mind profi színészek lennének, annyira hiteles minden gesztusuk, mormogásuk, löttyedt húsuk és a lényükből áradó lepusztult, bűzös és rothadó civilizálatlanság. A Buntingot játszó Henshall mellett még egy figura van, akinek minden józan emberi érzés (és a fent említett hollywoodi dramaturgia) alapján ellenpontoznia kéne ennek az ördögi alaknak súlyát, ez Jamie figurája (Lucas Pittaway). Lehetősége, indokai, eszközei, sőt, még tulajdonképpen morális indítékai is lennének arra, hogy végezzen Buntinggal, de mégsem teszi, hanem tehetetlenül oldódik fel a végtelen gonoszságban. Nincs jövő, csak a pusztulat. Ez a kilátástalan tehetetlenség az, ami e filmet hihetetlenül hitelessé, brutálisan erőssé és tulajdonképpen nézhetetlenné teszi. Rossz nézni, belepasszíroz a betonba, és a végén még ránk dob néhány szívlapáttal a nedves cementből is. Megtekintése kötelező viszont annak, akik nem értik, mi lehet azoknak a lelkében, akik ott ordibálnak, dobálnak és köpködnek a melegfelvonuláson, és minden más szabadságjogi megmozdulásokon. A Buntingok itt élnek közöttünk. Végtelenül sivár, kíméletlen, de brutálisan őszinte és ne legyenek kétségeink, rendkívül hiteles és igaz film is a Snowtown. Asanisimasa: 8/10

Baromira nem érdekel, hogy ezt a Prometheus című filmet Ridley Scott önálló filmnek gondolta, az Alien (A nyolcadik utas a halál) előzményfilmjének szánta, véletlenül vagy csak közben lett ilyen, úgyis mindenki Alien-előzményként fogja kezelni és punkt um. Az már nagyobb baj, hogy ezekről az előzményekről, a baljós árnyakról, ugye, alig tudunk meg valamit – majd tán a Prometheus kettőből. Vagy abból sem. A lényeg, ugye, hogy a bankszámla töltődjön. Hiába minden istenkereséses bűbáj, (kihasználatlan) sztárerdő, gigamega CGI, ez a film jobbára csak kérdőjeleket állít. A továbbiakban nyilván lesznek spoilerek.

Az első kérdőjel az, hogy tényleg, mi a rákért kellett Ridley-nek ezt megcsinálnia? Mert a rajongók nyavalyogtak? Legyen már valami tartásunk azért, tényleg… Rögtön az első jelenetben borul minden. Jön egy fazon, szemlátomást nem emberi, csak emberszerű, robusztus pofa. Hókuszpókusz, mágiázik valamit, majd kiissza a földöntúli bürökpoharat és leveti magát a mélybe. Teste, értsd DNS-e feloldódik az alatta tomboló árban, kvázi eggyé válik az univerzummal. Snitt. Skóciában, aztán később megtudjuk, még a világ más helyein is találnak olyan barlangrajzokat, melyek egy titokzatos távoli csillagrendszerre utalnak, tulajdonképpen az emberiség eredetének helyszíneként. Ennek alapján egy nagyon gazdag ember űrhajót és expedíciót indít oda. Hogy miért éppen ezt a rajzot szúrja ki, mikor az emberiség kultúrtörténete, különböző régészeti emlékei telis-tele vannak égből jött idegenek, istenek, bárkik látogatására utaló jelekkel, melyek legalább közismertek, a Tollaskígyótól Illés szekerén át a mittudomén, a gabonakörök, UFÓ-k rejtélyéig… Mindegy, erre kattan rá. Elindul egy csapat (hihetetlen és bosszantó módon fegyelmezetlen, nyikhaj, renitens köcsögökből álló expedíció – ha már galaxisokon át utazunk megkeresni istent, csak egy válogatott csapattal indulnék neki, ha amúgy baromi gazdag küldetéses faszi vagyok), mindössze egyetlen hívővel közöttük, mindenki más egy fikarcnyit sem hisz a küldetésben, csakis a pénzért van jelen. Na, persze. Ezt a motívumot leginkább úgy értelmezhetjük, mint Ridley Scott rajongóknak küldött rejtett önvallomását: OK, I’ll do it. But just for your money, assholes! Még jó, hogy a végén szemberöhögi magát, és senki nem éli túl ezt a tripet. (Tony Scott nem ezért ugrott.)

Az űrhajó technológiája korszakokkal fejlettebb, csilivilibb, mint volt (lesz) annak idején Ripley Nostromo nevű űrhajója az Alien egyben, ami ezután fog még történni. Végül is, egy kályhacsövekből, használaton kívüli gumiszoba-falakból és az ócskavastelepről összeszedett limlomokból felépített látványvilággal ma már nem lehet az IMAX-termekben hódítani… (Szerintem lehetne, csak jól meg kell csinálni.) Megérkezünk arra a bolygóra, ami a skót őspásztorok (meg a többiek) a barlang falába véstek, és kezdetét veszi egy sokszor látott múmia átka-jellegű történet, melyben balga régészek, utazók, kalandvágyó felfedezők régmúlt korok betemetett dolgait forgatják fel, kiszabadítva, feltárva egyben olyan dolgokat is, melyek jó okkal lettek eltemetve, elfeledve. Ez a rész látványos és tulajdonképpen izgalmas is, ha nem gondolunk közben semmire.

A végkifejlet is nagyjából a megszokott, az ismert, a végén egy maradhat, hogy folytatódhasson a sorozat. Istent is megtaláltuk, és megöltük – mielőtt ő ölne meg minket. Logikai kérdés: ha megöljük a minket teremtő mindenható Istent, akkor mi is mindenhatók vagyunk? Ha nem, de mégis meg tudjuk ölni, képesek vagyunk rá, akkor lehet, hogy mégsem mindenható, ergo, nem Isten?

Nézzük, miben kapcsolódik a Prometheus az eredeti Alien-franchise-hez. Mennek oda – mennek oda, az okok különbözőek, a végeredmény viszont ugyanaz. A bolygó más. Itt LV 223, ott LV 426. OK., ez belefér, főleg a végkifejlet fényében. Nincs viszont Ali! Legalábbis nem úgy néz ki, mint ahogy megszoktuk, itt inkább (még csak) polip. A csapat megvan, itt is, ott is, főszerepben kemény csaj, itt is (Noomi Rapace), ott is, fontos szerep a kiborgnak, itt is (Michael Fassbender), ott is. A csapat ellenséges a küldetéssel, itt inkább, ott, akkor még kevésbé, majd csak a következő részekben lesz igazán cinikus köcsög a kommandó. Szerintem teljesen felesleges a felismerhetetlenségig elmaszkolt Guy Pearce és ismét fapina dominát játszó Charlize Theron által játszott kettős szerepeltetése, ahhoz, hogy övék a hajó és a küldetés, még nem kell jelen lenniük. Az rendben van, hogy Pearce kimondva-kimondatlanul az életelixírre vágyik (istenkeresés fedősztori alatt), de túl nagy a gázsija a filmben megjelenő szerepének jelentőségéhez képest – én kihúztam volna a francba, elég belőle csak a Találd meg Istent (értsd: életelixírt) parancsa. Theron szerepét viszont egyáltalán nem értem. Felesleges, mert nem történik vele semmi, nem befolyásol semmit sem igazán, semmi olyat nem tesz, amit más, amúgy is jelen lévőre ne lehetne testálni. Van aztán az az ominózus kép, amikor az Alien egyben megtalálják az űrhajót, ami tök ugyanaz, ugyanúgy van lezuhanva, mint itt, de akkor minek ez a kavarás az különböző bolygókkal? Ott miért nem találták meg a piramist, holott ott kellett lennie az orruk előtt, illetve, akkor itt hogyan? És mi az, ami ott kirobbant a fasziból, mikor itt nem robbant ki belőle semmi sem? Szóval, nem stimmel, zavaros ez, nagyon zavaros. Nyilván erre találták ki ezt a “nem előzmény, nem feltétlenül előzmény”-maszlagot, ami terjedt e film kapcsán internet-szerte.

Akkor itt van ez a Prometheus-dolog. A görög mitológiában, ahonnan származik, Zeusz parancsára ő teremtette meg az embert, de addig szöszölt vele, míg az összes jó tulajdonságot elhasználta előle az állatok teremtésével foglalkozó kollégája. Hogy az így kissé béndzsára sikeredett emberek mégis működőképesek legyenek, ellopta nekik az Olimposzról a tüzet, amiért viszont Zeusz berágott. Promi össze-vissza hazudozott, de egy főistent nem lehet könnyen átverni, ezért Z. büntetésképpen kikötözte őt egy sziklához harmincezer évre, hogy addig egy baromi nagy sas lakmározzon a májából. Azonban a büntiből még harminc sem múlt el és jött egy Héraklész nevű pasas, aki egy másik ügyből kifolyólag, kiszabadította Promit. Zeusz ekkor már jobban bírta Héraklészt, így Prominak nem kellett tovább sasvacsoraként szolgálni, csak azt a sziklát hurcolászhatta élete végéig, amihez örökre hozzáláncoltatott. Viszont a filmben ebből a sztoriból alig-alig jelenik meg valami, ami mégis, az is csak címszavak szintjén: mondjuk, az emberek teremtésének motívuma, valamint Prométeusz neve, ami viszont az űrhajó neve. Joseph Conrad azért jobb volt. Azért, ha istent keresünk egy filmben, akkor nem ártana picit jobban összeszedni a dolgokat…

Ez a film tehát igazából tényleg csak arra volt jó, hogy felkeltse az érdeklődést az elkövetkezendő második rész iránt, mely remélhetőleg most már tényleg az Istenekről fog szólni, már ha nem törlik a projektet hamarjában. Az Alien-dolgot hagyni kéne a francba, ott ahol valójában tart, tehát a Dzsé-filmeknél butaságainál (Alien vs. Predator, stb.). Ha ennek viszont lesz folytatása, akkor oda bizony komoly író kell, aki nem ragad le agyonvariált kaland-, és thrillerkliséknél, és valami komolyabb, nagyobb ívű, s a filozofálgatást is markánsabban felvállaló történetben fog gondolkozni – mert csak úgy lenne értelme. Értelemszerűen, nem kerülhetne akkor ennyi pénzbe, viszont nem is lenne ilyen látványos sem – legfeljebb a rajongók nyavalyognának tovább. Ez a Prometheus így viszont csak egy középszerű sci-fi thriller lett, sajnálatosan. Asanisimasa: 5/10

Castro Kubája a végnapjait éli, a Buena Vista Social Club tagjai is már inkább odafent zenélnek, Havanna és az idilli, trópusi ország pedig lassan újra visszazökken a „rendes” kerékvágásba: a gazdag Amerika bűnös és unalmas üdülője lesz ismét. E hét kisfilmből álló szkeccs arra tesz -sikeres- kísérletet, hogy megmutassa, milyen ma ez a város, milyen emberek lakják, milyen a szaga, színei, hangulata.

Színes, zenés képeslapok helyett

A kilencvenes évek közepén kisebbfajta zenei forradalomként zúdította a világra Kuba feslett, érzékiségtől vibráló életörömét és ritmusait Ry Cooder és Wim Wenders, ám a világ ekkor még csak képeslapokat, mosolygó arcokat látott a kommunizmus egyik utolsó fellegvárából, Castro Kubájából. Viszonylag kevesen ismerték, ismerhették a valóságot, a Buena Vista Social Club azonban divatot teremtett. Az aggastyán zenészek okán újra Kubáról beszélt mindenki. Minden kocsmából a son, a guaríja, a salsa és ki tudja még milyen kubai zene hangjai szűrődtek ki, újra kerestük a szivart és a rumot. Wendersék filmje nyomán, de szoros összefüggésben a forradalmi erők gyengülésével a turizmus is fellendült az országban és egyre többet kezdtünk hallani arról, hogy azért a valóság közel sem olyan idilli, romantikus, mint azt az amúgy remek filmből sejthettük. A düledező, hulló vakolatú, színes házak jól mutatnak a fényképen, a valóságban azonban penész és dohszag árad belőlük, az ötven-hatvan éves autómatuzsálemek mérgező gázt pöfögnek, és tíz esetből kilencszer el sem indulnak. Néha nincs áram, nincs víz, sokan éheznek. Az életöröm az egyetlen, ami tényleg igazi. A Havanna, szeretlek! magyar címet kapott (7 días en la Habana – 7 nap Havannában, eredetileg) hét filmszkeccsből álló filmfüzérben jobbára latin identitású rendezők mondják el, szerintük milyen ma (2011-ben) Havanna, milyenek a havannaiak, hogy szól, szól-e még a son. A film sem színes, zenés képeslapok gyűjteménye, mint Wendersék rácsodálkozása volt, hanem a várost és a kultúrát jól ismerő, vagy éppen a mélységét megismerni szándékozó, nyitott művészek pontos és érzéki látleleteinek gyűjteménye. Nem véletlen tehát a magyar cím utalása a hasonló igényű Párizs, szeretlek! című, rokonlelkű alkotásra.

Hétfőtől vasárnapig

Hétfői napon kezdjük havannai kirándulásunkat, Benicio del Toro El Yuma című opuszával, melyben egy fiatal, naiv amerikai srác zuttyan bele a havannai szószba. Rum, babos rizs, sült banánnal, mérnökdiplomás taxisofőr, sok rum, az erotika csábítása, Hollywood kontra MoszFilm. English az nem importanto. Pablo Trapero Jam session című dolgozatában maga Emir Kusturica rókázik a havannai filmfesztivál díjátadó ceremóniáján a backstage-ben, majd átveszi a neki járó helyi arany fütyfürüttyöt. Permanensen részeg és unja az egész cécót, de aztán újra rátalál a trombitára, ám most nem Boban Markovicra. Julio Médem kisfilmjében Ceciliát, a gyönyörű énekesnőt megkísérti a nyugati (illetve innen nézve keleti) gazdagság Daniel Brühl és egy spanyol karrier képében, a dráma viszont az, hogy lehet-e jól élni egy igazi, kubai macho nélkül? Minden szempontból kilóg a sorból a palesztin Elia Suleiman csütörtöki napja, hiszen egyrészt ő egyedül nem tekinthető a stábból echte latinnak, másrészt szinte szavak nélküli, már az abszurdba hajlóan groteszk filmverse is más attitűddel készült, mint a többieké. A péntek Gaspar Noé ébenfekete, zsigeri és szilaj Rituáléja, de mi mást is várjunk e naptól, e rendezőtől. Szombaton aztán fejfájós ébredés, süteményhegyek, segítőkész havannaiak és disszidálás, mint tipikus kubai tömegsport Juan Carlos Tabío filmjében, vasárnap pedig majdnem ugyanez, csak már a Szent Szűz jegyében, Laurent Cantet misztikumba hajló, drámai verziójában.

Nincs hét egyforma nap Havannában

A hét havannai nap hét tökéletesen különböző felfogású és stílusú kisfilmben jelenítődik meg, bár azért egy ilyen, alapvetően kifelé forduló, kifelé élő mentalitású népnél nehéz megkerülni a melodrámát, mint műfajt és hangnemet. Ez alkalommal azonban a rettegett szappanoperába azért soha nem fordulunk bele. A legcizelláltabb sztorit De Toro hétfői napja dolgozza fel, azonban nem emlékszem a csattanóra. Talán mert nem is volt? A Kusturicás nap szép, bár kissé közhelyes történet, viszont a főszereplőre nézve igen becsületesen önironikus. Cecilia szerdai megkísértése nem más, mint óda a latin macsóhoz – nem kicsit érzem azonban erőltetettnek, sőt, majdnem hazugnak. Noé viszont megint baromira szuggesztív, már megint az emberi lélek és a benne rejtőző szexualitás origója érdekli, megfejteni azonban ez alkalommal sem tudja a megfejthetetlent. A szombat és a vasárnap két szép történet, melyben akár két nagyjátékfilm magja is megbúvik, e kettő mutatja be talán legpontosabban azt, amire –vélhetően­– e projekt vállalkozik: megragadni a mai Havanna lelkét, hangulatát. Hozzám legközelebb azonban Suleiman groteszkje áll, részben, mert én sem vagyok latino, részben pedig mert szavak, a beavatottság látszata és erőltetése, valamint mindenféle szájbarágós dramaturgia nélkül, pusztán a nyitott figyelem eszközével mondja el, milyennek látja a mai Kubát. De a többi opusz is érdekes, még a kisebb hibák ellenére is. A zene is jó, sőt, a végén még egy újabb sláger is a fülünkbe mászik, mintegy ráadásképpen. Asanisimasa: 8/10