Mit nézzünk ma a tévében? – Kedd

Közzétéve 2012. október 2. kedd | Szerző: efes

Mit nézzünk? Például Woody Allen legfrissebb Oscar-díját jelentő Éjfélkor Párizsban című filmjét (HBO2, 20.25). A díjat a forgatókönyvért kapta, amúgy bővebben itt.

Én viszont Michelangelo Antonioni Az oberwaldi titok című filmjét fogom nézni (Duna, 21.35), mert még nem láttam. A filmet Antonioni 1980-ban forgatta, Jean Cocteau könyve alapján, akkor még szinte forradalmi módon, teljes egészében videóra, ami azért eltölt némi jegeces rémülettel (SP Beta? Jaj. Rajnai András emléke kísért.). A történetben egy özvegy királynőre egy anarchista töri rá a kastély ajtaját Oberwaldban, és meg akarja ölni. A királynő azonban az anarchistában hajdani hitvesét ismeri fel. A királynő Monica Vitti (lásd a képen).

Ha mindez, amit eddig ajánlottam, hülyeség, akkor Féktelenül (film+, 21.00). Az, ami: féktelen, ám kevéssé intellektuális száguldás Sandra Bullockkal és Keanu Reeves-szel.

Érdekes film lehet az Ahol az angyal se jár (MGM, 22.00), egy E.M. Forster-adaptáció, mely az angol felsőbb körök elfojtott szexualitásában kutakodik. Lesz benne Toscana, Hellen Mirren (akitől amúgy nem áll távol a sikamlósabb terep, hiszen fiatal színésznőkorában még Tinto Brass hírhedt Caligulájában is fontos szerepet vállalt), Helena Bonham Carter, valamint Rupert Graves.

(Meanwhile, a mezzon (20.30-tól) Händel Rinaldója, ami igen szép darab. Sajnos, az előadókat nem ismerem.)

Ha valami sikamlós, akkor Larry Flynt, a provokátor (Pro4, 22.40) az sikamlós, hiszen Larry alapította meg a Hustler magazint. Életről Milos Forman készített kitűnő, kötelező jellegű filmet.

“A” West Side Story (Film Mánia, 23.00).

Ha valaki mindenképpen szeretne megbizonyosodni arról, miért utálom Lars von Triert, az nézze meg az Antikrisztust (HBO2, 23.35).

+1: Napi mijafaszez: 2006-os angol gyártású Csendes Don, rendezte Szergej Bondarcsuk, főszereplők: Rupert Everett, Ben Gazzarra, F. Murray Abraham? Rettenetesen hangzik. Ha valaki tud nézni Filmbox Extrát, ráadásul 00.10-től (a film természetesen három óra hosszú), az tudósíthatna, mégis, mi ez az a priori “szörnyszülött”.

Tévé Kategória | Hozzászólás

Chato földje (Chato’s Land, 1972)

Közzétéve 2012. október 1. hétfő | Szerző: efes

A western műfaja alapvetően arról szól, hogy elregélje Amerika, túlnyomó részben a mai USA területét jelentő óriási földterületének meghódítását a fehér, angolszász és általában protestáns vallású hódítók szemszögéből. Alapvetően egy hősies exodus ez, az új föld, a boldogulás, átvitt értelemben, a földi paradicsom megtalálása felé. Értelemszerűen, a békés földfoglaló fehérek hordozzák magukon az erkölcsi jó üdvét, akik őket védik, azok a jó hősök. Vannak köztük fekete bárányok is, akik nélkül nincs drámai feszültség, meg hát a Bibliában is vannak ilyen “szerepek”, így a ‘Go West’ misztériuma kimeríthetetlen tárházai az amerikai történelem kvázi népmeséinek, valódi népmesei hősökkel, az igazság felkent bajnokaival és a végén az obligát lenyugvó napba belelovaglással. Ezek a történetek azonban hajlamosak megfeledkezni arról a kis történelmi bibiről, miszerint ennek a földnek a nem fehérbőrű, nem angolszász származású és nagyon nem keresztény indiánok a tulajdonosai, amit a betolakodó fehérek erőnek erejével vettek el tőlük. A western meséi azonban, ha indián szereplőket tartalmaznak, azok jobbára arctalan, egyéniség nélküli gyilkoló, rabló vademberek, akik rátörnek a békés fehér közösségre. Toleránsabb mesékben megjelenhetnek a kocsmák (Saloon, a berúgható lengőajtóval) lépcsője előtt álldogáló, nyálcsorgató alkoholistákként látszódnak, aminek van is történelmi hitele, mivel a harcias indiánok letörésében igen nagy szerepe volt a fehérek ‘tüzes vizének’, melyet az indián szervezet igen nehezen tud tolerálni, genetikai sajátosságainak megfelelően.

Bár voltak már korábban is próbálkozások, az 1972-ben, Michael Winner rendezésében készült Chato földje című film az egyik első western, mely szakítani próbál a western műfajának indiánokkal kapcsolatos sztereotípiáival. Chato, a félvér apacs (Charles Bronson) inni szeretne egyet a kisváros kocsmájában, ám az éppen az ivóban tartózkodó seriff Chato származására vonatkozó becsmérlő jelzőket is használva sértegetni kezdi a csendben, békésen a pultnál álló férfit. Chato látszólag elengedi a sértéseket a füle mellett, de azért odamorogja, hogy tán nem kéne beszónyi. A seriff csak arcoskodik, erre Chato lelövi, mint a kutyát. Természetesen, italt nem kap többet és balra el. A város polgársága azonnal üldözőcsapatot verbuvál, a déli exkatona Quincy Whitmore kapitány (Jack Palance) vezetésével. Chato hazamenekül, az ő földjére, ahol viszont még ő az úr – erre a film végére a fehérek is rájönnek.

A film tulajdonképpen a western klasszikus bosszú-dramaturgiáját variálja (amely később Bronson személyes pályáján a Bosszúvágy-filmekben is továbbkulminál): a főhős személyes szféráját brutálisan megsértik, amiért ő bosszút áll. Csak éppen a főhős itt nem hazug módon fehér telepes, hanem indián (mégha félvér is), indián feleséggel, indián gyerekkel és indián életmóddal. Tehát, a túlnyomó részben fehér nézők számára a távoli, egzotikus, lesajnált kisebbségből jött embernek kell szurkolniuk. Azonban 1972-őt írunk, épp lecsengőben a hippizmus toleráns virágforradalma, nagyban dúl a tiltakozás az USA vietnami izmozása ellen, így a hagyományos, konzervatív WASP kultúra ekkoriban nem túlzottan népszerű.

Chato pl. talán két szót szól az egész filmben angolul, és apacsul is legfeljebb tízet. Ő a főhős, de nem ő a főszereplő. Chato földje valójában az üldözők “csoportdinamikájának” gyönyörű modellálása, hogyan áll össze egy alapvetően konzervatív értékeken nyugvó közösség a globális erkölcsi és etikai értékek fölé helyezett hamis igazságkép zászlaja alatt. Az üldözés kezdetén nagy a felbuzdulás, a nemrég véget ért, vesztes végű polgárháború obsitosa, a higgadt és tapasztalt Quincy kapitány rutinból az élre áll, a nép követi. De Chato, ahogy elkezdi ellen-hadjáratát, hamar megindul a klikkesedés. Quincyvel részben szemben megjelenik Buell (Richard Basehart) véresszájú, szélsőséges, aljasságoktól, cinikus embertelenségtől sem visszariadó “csipet csapata”. Quincy siker esetén az ügyet megoldottnak látná egy gyors és “törvényes” lincseléssel, Buellék azonban tombolni, őrjöngeni akarnak, szét akarják cincálni az áldozatot. A véleménykülönbség hamar kenyértöréshez vezet (amihez hozzájárul az is, hogy Buellék megerőszakolják Chato feleségét, aminek köszönhetően viszont ő is bedurvul), Quincy egyedül marad, Buellék pedig nyeregben érzik magukat. A csapat többi tagja részben ellenáll és egyre jobban hitét veszti, részben Buellék mellé áll. Közben Chato módszeresen ritkítja az üldözőket, aminek okán köreikben az egekbe hág a para, és a hőség, valamint a nehéz környék is zilálja a hangulatot. Chato vérengzése, bár brutális, morális értelemben elég nehezen megkérdőjelezhető, figyelembe véve a kulturális sajátosságokat. Buellék eszement gyűlölködése pedig még a minimális törvényi, illetve erkölcsi felkentségüktől megfosztja őket – könnyeket nem kell hullatnunk utánuk. A végső képben Chato méltóságteljesen, egyenes derékkal, full harci díszben ül lován, és alant, a szurdokban életéért könyörgő utolsó fehér üldözött vergődését figyeli közömbösen. A föld Chatóé, nem pedig a fehéreké, ahogyan azt az addigi kánon állítja.

A valóságban persze a fehéreké, a még élő indiánok rezervátumokban (láger, gettó, helló!), de azért nem árt tudni, mi az igazság ez ügyben. Asanisimasa: 8/10

Film Kategória | Címkézve | 1 hozzászólás

Filmnapló – 2012. szeptember

Közzétéve 2012. október 1. hétfő | Szerző: efes

Aki legyőzte Al Caponét (The Untouchables, 1987) – Brian De Palma filmjének zsenialitását jelzi, hogy úgy tudott beférkőzni a maffiafilmek élmezőnyébe, hogy itt éppen őket verik. A kissé propagandaízű, jókisfiús sztorit azonban kitűnően ellenpontozzák az olyan parádés jelenetek, mint a szeszszállítmány lekapcsolása a kanadai határnál, vagy az obligát Eizenstein-ommázs, a Patyomkin páncélos híres lépcsőjelenetének megidézésével. Ami most feltűnt, az viszont az, hogy Robert De Niro itt nyújtja szerintem élete alakítását (pedig volt néhány). Lidérces, ahogyan alacsony, köpcös, erősen kopaszodó, szétfolyt arcú, nettó pszichopata Caponévá változik. 9/10

Falco – Az ördögbe is, még élünk! (Falco – Verdammt, wir leben noch!, 2008) – Egy életrajzi film, ami valójában nem több egy portrénál, amit viszont már eddig is jól ismertünk, s ami alapján elvileg kizárt, hogy bárki is rock(pop)sztár akarna lenni. E filmek “hibája”, hogy mégis tele vagyunk popsztárokkal, celebekkel és a többivel, tehát valamiért vonzó ez a “szakma”. Jó ez a film még arra, hogy pillanatképet kaphatunk a nyolcvanas évek bécsi underground-kultúrájából, de hogy valójában ki volt Falco, arról nem sokat. Lehet, hogy nem is volt senki, csak egy alkoholista, drogos köcsög, aki véletlenül az egyik legnagyobb németül éneklő világsztárrá lett? Nem volt több, mint egy másodosztályú David Bowie-klón? 5/10

Vincent és a tenger (Vincent will Meer, 2010) – Semmi különös nincs e filmben, ha csak az nem, hogy Vincent, a Tourette-szindrómás srác súlyosan anorexiás barátnőjével, valamint mániás neurózisos szobatársával elkötik az ideggyógyintézet terapeutájának kocsiját és elindulnak a tengerhez. Semmi különös, mivel egy bájos, életigenlő, ám a felszín megkapargatásánál mélyebbre e német filmmel nem jutunk sem a betegségeket, sem a valójában igen bonyolult szituáció összetettségét illetően. Nézhető, nem fáj, de semmi több. 5/10

Európa (Europa, 1991) – Lars von Trier annak idején Cannes-ban, s azóta sznob“művelt” körökben máig sokak által körülrajongott filmje, amit én másodjára is (majd’ húsz év különbséggel) tökéletes értetlenséggel néztem végig. Ugyanazt a nagyképű, öntelt, de üres blöfföt láttam, amit a “mester” majd’ mindegyik filmjében (kivételek: Hullámtörés, Idióták, Dogville – ezek tényleg nagyszerű alkotások szerintem is). A film vizualitását sem gondolom forradalminak, semmi olyan nincs benne, amit előtte ne használt volna valaki a filmművészetben, amit pedig a “művelt” köröknek ugyanúgy kéne ismernie, mint nekem. Történelmi tabló? No, ezt meg végképp hagyjuk. Skicc, legfeljebb. Vért izzadtam közben, hogy rajtam kívül álló okok miatt volt muszáj újra megnéznem. 2/10

Az áruló (The Hit, 1984) – Stephen Frears a következő filmjével, Az én mosodámmal lett igazán ismert, bár már ez előtt is rendezett két nagyjátékfilmet – nagyjából olyan sikerrel, mint ezt Az áruló címűt is. Tehát semmilyennel. A markáns hangú, későbbi stíluszsonglőr ugyan már itt is felismerhető, a filmet azonban sem ez, sem pedig az elképesztő színészgárda (Terence Stamp, John Hurt, a szinte még gyerek Tim Roth, stb.) sem menti. Az áruló egy elfuserált road-movieba oltott gengszterfilm, egy mindenféle drámai ív, logika és más efféle bizbasz nélküli tétova csavargás a kietlen spanyol dombokon, Paco de Lucia zenéjére. 3/10

Die Hard 4.0 – Legdrágább az életed (Live Free or Die Hard, 2007) – Néztem, néztem, nem foglalkoztam részletkérdésekkel (Ha egyszer levágtak mindent a netről, hogyan lehet még élő tévéközvetítés? Mit szednek ezek a rosszarcúak, hogy úgy mozognak, mint egy Jackie Chanba oltott kínai tornászválogatott?, stb.), hiszen ezek nem lényeges dolgok, az ember azért néz mesefilmet hogy csodákat lásson… De amikor John McClaine (Bruce Willis), egy irányítatlan rendőrautóval a szó szoros értelmében lever a levegőből egy helikoptert, akkor valami megpattant bennem, megszakadtam a röhögéstől és nem is tudtam abbahagyni, pedig volt még hátra a filmből majd’ egy óra. Azonkívül, nem hiszem el Dörnernek, hogy semmit nem tud a számítástechnikáról, hiszen csak ebben a filmben több számtech. dumát kellett hallania Willis szokásos magyar hangjaként, mint egy alapfokú rendszergazda tanfolyam hallgatója. (Más kérdés, hogy nagy részben ezek nettó hülyeségek…) Mindenesetre, annyira szar volt a film, hogy képtelen vagyok kevesebbet adni rá, mint: 7/10

Men in Black – Sötét zsaruk 3. (Men in Black III, 2012) – Még mindig szórakoztató baromság, épp annyival gyengébb a MiB 2-nél, mint az a MiB 1-nél. Amikor elérünk majd az 5.-6. folytatáshoz, és az eredetiség faktor is teljesen a nullához konvergál, na, akkor fogjuk már tényleg nagyon unni. Még K. is lecserélhető, és nyilván J. is. 6/10

Mi lenne ha? (The Majestic, 2001) – Frank Darabont gyakorlatilag tökéletes Frank Capra-filmet egy kvázi Jimmy Stewarttal (Jim Carrey) a főszerepben al amerikai alkotmányról és az általa képviselt szabadságeszményről, valamint a valóságról, katarzissal, zászlólobogtatással, ahogyan azt kell. Emellett mézesmázosan szentimentális film is, az ötvenes évek melodrámáinak modorában. Furcsa, szabálytalan film, stílusbravúr és modoroskodás, vagy Darabont egyik legjobb filmje (eddig) vagy mellékvágány. Nem tudom eldönteni. Mindenesetre, túl hosszú. Viszont senki nem tud olyan jelentéssel teli tömegjeleneteket a világon, mint ő, általában és itt is. 7/10

Lóvátett lovagok (Love’s Labour’s Lost, 2000) – Biztosan nem Shakespeare legjobb komédiája a Lóvátett lovagok, sőt kis túlzással, éppen Kenneth Branagh tette fogyaszthatóvá, ezzel a szellemes adaptációval. A koncepció a múlt század harmincas éveinek végére helyezte a történetet, ami önmagában nem egy trüváj ma már, viszont az az ötlet jól működik, hogy a korabeli, hollywoodi revüfilmek modorában, Cole Porter, Gerschwin és Irving Berlin zenéjével és lendületes táncjelenetekkel teszi Branagh fogyaszthatóvá a ma már kissé soványka sztorit. 7/10

Ginger és Fred (Ginger e Fred, 1986) – Hát, itt Maestro Federico már erőteljesen búcsúzóra vette a figurát. Arra még volt azért ereje, hogy picit savazza az akkor Olaszországban már javában dúló kereskedelmi tévézés mechanizmusát, de valójában e filmmel (és ismét Mastroianni megszemélyesítésében) elköszönt a nézőktől, egy régimódi, kissé suta szerelmi vallomással elköszönt Giulietta Masinától, elköszönt a filmkészítéstől, a művészettől. Nagyon szomorú film. 9/10

Dexter, 6. évad (Dexter, Season 6, 2012) – Igen, picit tényleg felemás lett ez az évad, de nem azért, amiért a juzerek általában fikázzák (unalmas, a közepén leül, stb.). Miközben a főszál, már rögtön az első résztől kezdve, egészen pazar módon bonyolódott bele egy túlzás nélkül katartikus, egyben apokaliptikus fináléba, addig akadt néhány zavaró, de mindenesetre sután elvarrt mellékszál, ami adhatott okot némi bosszankodásra. Gondolok itt chicagói Mike nagy dérrel-dúrral bekövetkező belépőjére, majd ahogy szép csendben a háttérbe szorult, Sam testvér korai, valamint Gellar professzor béna távozása. Idegesített, főleg a végén Deb állandó rinyálása, még akkor is, ha végül is kiderül, miért. Vitézy Dávid viszont jó gonosz volt, és tetszett a hit kérdésének enyhén filozofikus gondolati sodra is. 8/10

A nyomkövető (Tracker, 2010) – Ez egy teljesen korrekt kosztümös új-zélandi kalandfilm, melyben egy igaztalanul gyilkossággal vádolt maori tengerész menekül nyomában egy ex-búr nyomkövető farmerrel, valamint egy angol csapattal. A hosszú üldözés során a maori és a búr megismeri, és tisztelni kezdi egymást és együtt fordulnak a közös ellenség, a gyarmatosító angolok felé. Ismerős, sokszor elhasznált dramaturgia, viszont tényleg korrekt kivitelezésben. A legfontosabb azonban: lélegzetelállítóan csodás tájakon játszódik a film. Ezekért a képekért már önmagában érdemes megnézni ezt a filmet. 7/10

Serpico (1973) – Sidney Lumet mindmáig megkerülhetetlen rendőrségi korrupcióval foglalkozó filmje. Etalon, amiben már minden benne van, amit e rohadt témában valaha is el fognak mondani – ennek megfelelően igen keserű a vége is. Al Pacino elképesztő kalapokban, bajusszal, szakállal, hamvas fiatalon is remek, mint mindig. 9/10

Film, Filmnaplók, Tévé Kategória | , , , , , , Címkézve | 6 hozzászólás

Mit nézzünk ma a tévében? – Hétfő

Közzétéve 2012. október 1. hétfő | Szerző: efes

Az alapcsatornákon minimálprogram, semmi olyan, ami ne jönne ki a könyökünkön. Természetesen azért Dr. Csont, majd Hazudj, ha tudsz Tim Rothnak (főleg, hogy sokáig már úgysem teheted…), vagy filmek, mint Az utolsó mohikán (Viasat3, 21.20) vagy Léon, a profi (Film+, 21.00).

A prémiumcsatornákon azért vannak érdekességek. Négyszáz csapás (Cinemax, 20.00) Francois Truffaut alapvetése – bármikor, akárhányszor. (A képen Jean-Pierre Léaud, a francia új hullám és Truffaut későbbi emblematikus színésze.) Utána egy lassú, kegyetlen anti-hollywoodi dráma következik, mely azért 2011-ben komoly eséllyel szállt ringbe az Oscarért. A Winter’s Bone (Cinemax, 21.40) című remek filmben kutyaugatásszerű párbeszédek és parancsszavak visszhangzanak a Missouri-állambeli Ozark hegység völgyeinek fagypont körüli hidegében. Bővebben itt.

Eközben, az HBO2-n két általam ismeretlen, de mindenképpen figyelemre méltónak ígérkező angol dráma követi egymást (az angolok elég jók szoktak lenni ebben a műfajban): A Madárlesők (20.20) bizarr történetében egy madarakat leső madarászt ismerünk meg, akinek életcélja 500 db. madár regisztrálása, s miután elérte az eltervezett célt, végez magával. A film elején 497. madárnál tart, s ekkor bukkan fel hajdani ex-barátnője… Mondom, a műfaji besorolás szerint a film dráma. Utána Tartozol a haláloddal (22.00). Féltékenységi dráma, ismert nevekkel: Ray Winstone, Tom Wilkinson, John Hurt. Zene: Angelo Badalamenti.

Tévé Kategória | 2 hozzászólás

Mit nézzünk ma a tévében? – Vasárnap

Közzétéve 2012. szeptember 30. vasárnap | Szerző: efes

A java ma is késő estére marad, annyira, hogy vacsi utánra nem is találtam mást, mint az Egerek és embereket (MGM, 20.00), ami, mondjuk, azért elég jó kis film. Steinbeck művének ikszedik, ám minden bizonnyal az egyik legjobb feldolgozása Gary Sinise (az a szúrós tekintetű pasi a New York-i Helyszínelőkből) rendezése. Lennie-t, a bivalyerős, ám végtelenül szelíd fogyatékost John Malkovich, míg az őt óvó, normális barátját, George-ot maga Sinise alakítja (a képen ők).

Christopher Nolan remek Álmatlansága ezúttal az m1-en bukkan fel, 22.15-ös kezdéssel, amit a vége főcím lefutása után rögtön meg is ismételnek az m2-n. Hillary Swank, Al Pacino, Robin Williams.

Hibái ellenére mindenképpen figyelemreméltó mozi az Otthon, biztonságban (RTL Klub, 23.25), ami kevés eszközzel, néhány szereplővel igen érzékletesen mutatja be, mi történne, ha Los Angelest (vagy bármelyik más nagyvárost) egy pillanat alatt halálos fertőzést okozó terrortámadás érne, hogyan reagálnának a lakosok, a hatalom, vagy a média.

Végére marad a közönséget általában eléggé megosztó Erőszakik (cool, 23.30). Afféle független vállalkozás Martin McDonagh belga-angol filmje, mely azért villant néhány komoly nevet is (Ralph Fiennes, Colin Farrell, vagy Jérémie Renier, a teljesen más vizeken evező Dardennes-testvérek emblematikus figurája). Ha elkap, akkor repít, ha nem, akkor untat, amúgy pedig morbid, abszurd humorú, mocskos szájú, őrült gengszterfilm ez, Tarantino nyomdokán.

Tévé Kategória | 2 hozzászólás

Tony Kushner – Angyalok Amerikában (Nemzeti Színház, 2012. szeptember 28.)

Közzétéve 2012. szeptember 29. szombat | Szerző: efes

Andrei Serban rövid idő alatt másodszor rendez a Nemzetiben, először egy klasszikust, Csehov Három nővérét, most egy kortárs drámát, az amerikai Kushner Angyalok Amerikában című színdarabját. A Pulitzer-díjas mű tulajdonképpen két egész estés színdarab (Szálinger Balázs remek mai fordításában) Serban és munkatársai által, a szerző engedélyével eggyé gyúrva. A darab otthon, Amerikában, a Broadwayen is nagyot szólt. Készült belőle rögtön remek tévés minisorozat is, olyan kevésbé elhanyagolható nevek által, mint Mike Nichols rendező, Meryl Streep vagy Al Pacino színészek. Nem kétséges, hogy itthon sem marad visszhangtalanul. Homoszexuálisok, zsidók, mormonok, liberálisok és konzervatívok, angyalok és a földön élő emberek kavarognak a több szálon futó történetben, mely a nyolcvanas éveket idézi meg igen sajátos szemszögből, politikával, az AIDS-el és a többi dologgal, olykor igen frivol humorral, de végtelen bölcsességgel. A román származású, világpolgár rendező két bő másfél órás etapban, könnyű kézzel, tiszta aggyal és lezser eleganciával rendezte meg az előadást, amely relatív hossza ellenére egy pillanatig sem unalmas. Minimális díszletet, mindössze néhány színpadgépészeti eszközt, valamint a fényeket felhasználva az előadás mégis rendkívül látványos. Szerintem a Nemzetiben valaha rendezett rendezők közül Serban használja (ki) legjobban a színpad technikai adottságait, azokat az adott darab koncepciójának szolgálatába állítva, de sosem annak rovására. Szépek a fények, elképesztő terek formálódnak, s mindeközben, míg szemünk kápráztatva van, az agyunk sincs békén hagyva. Serban precíz logikával, a hossza ellenére is feszes dramaturgiával építi fel az előadást. Nem fél zenélni, sőt, akár ismert slágereket is alkalmazni – mind helyénvaló, ami megszólal és még sincs szétzenélve az előadás. A nézőben, a darab nézése közben, ugyan jellegzetes mai kortünetként mocoroghat némi hiányérzet, várnánk valami a mai kulturális közéletre aktualizált poént, de nincs semmi ilyen – egészen az előadás legvégéig, amikor egy laza, könnyed terefere-farokkal kisüt minden, az előadás közben esetlegesen az agyunkban megjelenő kínzó kérdést.

A színészek remekelnek. Alföldi most újra színész. Spontán, őszinte, filozofikus és nagyszerű. Néhány jelenésénél megáll a kés (illetve, a szó) a levegőben… Udvaros Dorottya egyszerre zsidó rabbi, nyugdíjas orosz partizán és “szellemes kísértet”, simán, manírok és görcs nélkül. Söptei Andrea, László Zsolt, Szabó Kimmel, Stohl egyaránt hibátlanok (utóbbi még megérdemelten nyílt színi tapsot is kasszíroz pontosan bemutatott lógyakorlatáért). Olyan dolgokat játszanak, amiket nemrég még el sem képzeltek magukról. Tudom, hogy mekkora munkájuk van ebben, de másképpen nem megy – így viszont gond nélkül. Tenki Réka egy óriási találmány. Félelmetes energiájú, óriási bohóc, de érezni mögötte a tragikum komorságát – amit viszont mindig legyőz. Egyedül Kulkával nem tudok mit kezdeni. Nem értem, miért játszik egy az egybe Al Pacinót, ráadásul Végvári hangján? Szintén óriási színészi teljesítmény, amit művel, csak éppen nem értem, mi a célja vele? Neki Roy Cohent, a dörzsölt, nagymenő és antipatikus ügyvédet kéne játszania, nem pedig a tévésorozatban azt alakító Al Pacinót… De majd valamelyik nálam avatottabb szakértő majd nyilván rájön, mi miért van…

Az előadás azonban, ezzel együtt és úgy ahogy van, világszínvonalú. (képek innen)

Színház Kategória | 2 hozzászólás

Mit nézzünk ma a tévében? – Szombat

Közzétéve 2012. szeptember 29. szombat | Szerző: efes

Naná, hogy a legizgibb filmek éjfél körül, sőt, azután kezdődnek. Nem baj, holnap lehet aludni… De addig is, mondjuk a Millió dolláros baby-ben (ATV, 21.00) megnézhetjük, hogyan faragott egy filmben Clint Eastwood magának, Morgan Freemannek és elsősorban, Hillary Swanknek Oscar-díjat egy olyan agyoncsépelt témával, mint az ökölvívás. Hogy azért ne legyen túl könnyű a dolgunk, szintén bunyó a témája meglepetésszerűen A bunyós című filmnek is (Cinemax, 21.40), de itt sem a nem éppen legintellektuálisabb és amúgy is eléggé kiszámítható dramaturgiájú (viszont mindenképpen a legreálisabb) sporton lesz a hangsúly. Az ír Jim Sheridan drámája egy IRA-aktivista hajdani bokszolóról szól (akit ki más játszana, mint Daniel Day-Lewis), aki politikai jellegű börtönbüntetéséből szabadulva, egyszerre szeretne szakítani az IRÁ-val, folytatni boksz-karrierjét és visszaszerezni hajdani szerelmét (Emily Watson), aki közben máshoz ment férjhez…

Természetesen harcról van szó Brian De Palma kitűnő filmjében is, melyből megtudhatjuk, ki győzte le Al Caponét (Viasat3, 21.00). Talán éppen a képen látható urak?

Hasonlóan komoly bagázs jött össze Robert De Niro második rendezésére is, ami a CIA megalakulásáról szól. Nem lesz egy kifejezetten sietős mozi, azonban a politikatörténet iránt érdeklődőknek mégis ajánlott Az ügynökség (RTL Klub, 23.00).

Fogalmam sincs, milyen ez a Srácok (m2, 0.50), de számomra ez a ma esti legizgalmasabb film, hiszen mostanság viszonylag ritkán láthatunk 1983-as, tehát a Gorbacsov-éra előtt készült szovjet (!) krimit. Már az szinopszisa is ütős: “A 15 éves Vologya Kirijevet 2 év szabadságvesztésre ítélik, mert 4 rubelt lopott, de ideiglenesen egy évi próbaidőre felfüggesztik a büntetését. Antonov, a sport-munkatábornak nevezett javító-nevelő intézmény vezetője felelősséget vállal érte és magával viszi a táborba, hogy segítsen neki újra bízni az életben és hogy embert neveljen belőle.”

Vele párhuzamosan indul az Enigma (m1, 0.55), mely a nácik híres titkos kódológépéről szól, aminek megfejtéséhez egy híres matematikust alkalmaznak, akit viszont éppen szerelmének hirtelen eltűnése izgat. Jericho, a matematikus (Dougray Scott) azonnal átlátja a helyzetet és rájön, hogy a titkos kód és csajának eltűnése között összefüggés van, és az angol kódfejtő állomáson német kém van. A romantikus háborús kémdrámában Kate Winslett. Rendezte Michael Apted, írta Tom Stoppard.

Aztán, ha végképp nem tudunk aludni, akkor a 127 órától (HBO, 1.10), Danny Boyle brutális survivor-showjától egészen biztosan nem fogunk. Picit bővebben itt.

Tévé Kategória | Hozzászólás

Mit nézzünk ma a tévében? – Péntek

Közzétéve 2012. szeptember 28. péntek | Szerző: efes

Mától szélesedik a napi tévéajánló látóköre, az összes magyar nyelvű csatorna szemlézésre kerül, melyeken esély van arra, hogy esténként normális filmeket lássunk. Természetesen, ezután sem szándékozom bemásolni a port.hu teljes adatbázisát, csupán szemelgetek továbbra is, melyek azok a filmek, melyeket én a helyetekben megnéznék, ha az estét a tévé előtt kellene eltöltenem.

Elsőnek itt van ma estére a Gilbert Grape (Film Mánia, 18.55), mely még vastagon belelóg az etetésbe/híradóba, viszont egy igen erős dráma, ami mellett nem szabad elmenni szó nélkül. Gilbert (Johnny Depp) és csökkent értelmű öccse (Leonardo di Caprio) egy poros amerikai kisvárosban laknak, mozgásképtelen anyjukkal. A jövő reménytelen. Egy nap azonban egy furcsa, idegen, féktelen vadóc (Juliette Lewis) toppan be látókörükbe, aki fenekestül forgatja fel eddigi életüket. A film alkotói a skandináv film világhírű alakjai, Lasse Hallström és Sven Nykvist, ami önmagában is épp elég az ajánlásra, viszont még ennél fontosabb, hogy Leo (a képen) e filmben nyújtott alakításáért kapta meg első Oscar-jelölését. És hol vannak még a későbbi híres filmjei!

Két igen furcsa, sőt, meghökkentő szerelmes történet van még ma estére. A Háromban (Cinemax2, 21.05) Hanna és Simon egy csakis a munkának élő, gyermektelen berlini pár, immár húsz éve tart egyre üresebb, gépies kapcsolatuk. Egy nap azonban mindkettőjüket eléri a szerelem, csak éppen ugyanannak a személynek képében. Hanna ráadásul teherbe is esik a titokzatos, sármos Adamtól… A filmet Tom Tykwer, a mai német film egyik legismertebb alkotója rendezte.

Nem kisebb tehetség nála (sőt!) Paul Thomas Anderson, aki a FEM3-on 22.05-kor kezdődő Kótyagos szerelmet rendezte. Talán némi aggodalomra adhat okot, hogy a film főszereplője az inkább csak otromba pukikaki filmekből ismert Adam Sandler a film főszereplője, de őt itt valódi színészek ellensúlyozzák, (például Emily Watson vagy Philip Seymour Hoffman), mindamellett, hogy itt még Sandler is egészen jó. Ez a film, minden groteszk furcsasága, minden bizarr fordulata és abszurd humora ellenére is, a világ egyik legszebb, legbölcsebb és legmeghatóbb szerelmesfilmje. Sandler itt tényleg képes felnőni a remek Emily Watsonhoz. Pedig nem csinál mást, mint általában, most mégis képes a filmtörténelem legnagyobb komikusait megidézni. Ehhez a trüvájhoz persze nyilván rendező is kell: Anderson azonban e filmmel, saját életművének szerves részeként, a Szerelem apokaliptikus apoteózisát alkotta meg. A film számomra annak idején óriási élmény volt, azonban minden bizonnyal alkalmas a nézők megosztására is – mint minden valódi remekmű.

Tévé Kategória | 4 hozzászólás

Mit nézzünk ma a tévében? – Csütörtök

Közzétéve 2012. szeptember 27. csütörtök | Szerző: efes

Alapvetően csütörtök van, tehát azt mondom: csütörtök. Tévézni tényleg csak akkor, ha nagyon muszáj…

Amerika kedvencei (tv2, 21.10) Douglasné Catherine Zeta-Jones és John Cusack. Nagy filmsztárok, számtalan filmben játszottak együtt, a nép imádja őket – ők viszont utálják egymást. Annyira, hogy az már legújabb filmjük sikerét veszélyezteti, ezért a producer (Billy Crystal) mindent bevet a látszat megőrzése érdekében. Mindent bevet, még Julia Roberts-t is. Láttuk már sokszor.

Sokszor láttuk Danny Glovert is, ahogy savanyú ábrázattal ül a bombává preparált WC-n, miközben a komplett pszichopata Mel Gibson próbálja őt megszabadítani szorult helyzetéből: Halálos fegyver 2. (RTL Klub, 21.25), gondolom, legalább annyira szórakoztató baromság ez is 13-jára, mint volt az azt megelőző 12 alkalommal.

Hű de kassán kardozik
Tulipános Fanfan,
Belebök a hasukba
Tulipános Fanfan! (lásd a képen) Ez a Tulipános Fanfan (Viasat3, 21.20) már egy új verzió, Fanfan nem Gérard Philipe, hanem Vincent Perez. A remake mögött Luc Besson áll és a filmben láthatjuk Penelope Cruzt is…

Tévé Kategória | 1 hozzászólás

Álomvölgy – Az üresség felfedezése (2012)

Közzétéve 2012. szeptember 26. szerda | Szerző: efes

Ma, amikor sorra zárják be a mozikat, amikor még atombiztos hollywoodi szuperprodukciók is simán megbuknak a közönség érdektelenségén, igen bátor vállalkozás egy hagyományos filmhez csak nyomokban, felületes érzetekben hasonlító kísérlettel a nézők elé állni. Vancsó Zoltán fotófilmje ilyen esemény.

A film nyelve

Filmen általában azt a mozgóképfolyamot értjük, amely mára már teljesen körbefonta mindennapjainkat. Szűkebb értelemben persze a film az, ami a mozikban megy. (Jó esetben) van sztorija, vannak szereplői, van eleje, közepe s vége. Jegyet veszünk rá, sötétben nézzük, közben pukikukit majszolunk, kólázunk, majd ha vége, sietünk kifele. Film persze az is, amit megveszünk DVD, vagy ma már BR-lemezen, amit a tévében nézünk, amire a youtube-on kattintunk, amit okosmobilunkon rögzítünk, hogy a baba feláll, hogy ott vagyunk a piramisoknál, hogy lediplomáztunk, hogy részegek vagyunk és hülyéskedünk, vagy éppen csak úgy… Akár egész életünket végignézhetjük filmként is, aztán vagy halálra unjuk magunkat rajta, vagy jól szórakozunk, ki-ki ahogyan. Legtöbben bele sem gondolunk, hogy ez a film maga is egy nyelv, egy képekből összeálló, bonyolult nyelvrendszer. Épp olyan nyelv, mint amit a szájunkkal beszélünk, amelyen olvasunk és írunk, csak nem hangokból, szavakból, esetleg jelekből és mozdulatokból, hanem képekből áll. Ma már persze szétbeszélünk minden filmet, mert úgy egyszerűbb, direktebb és közérthetőbb, de a film, alapvetően mégis képek, méghozzá mozdulatlan állóképek sorozata, s mint ilyen, a legtöbb információt hordozni és átadni képes kommunikációs forma, amit ember eddig valaha feltalált. Hagyományosan a film egyetlen másodperce minimum 25 darab állóképet tartalmaz, melyek ilyen sebességgel, vagy ennél gyorsabban levetítve folyamatos, élő mozgásnak fognak hatni. Nem más ez, mint az emberi szem rugalmatlanságán alapuló átverés, mágia, nevezzük, ahogy akarjuk. Tulajdonképpen tökéletes eszköz a valóság illúziójának megragadására. Ha azonban másodpercenkénti 25 kockánál kevesebbet, extrém esetben sokkal kevesebbet, akár percenként csak néhány képet vetítünk, már alaposan elvonatkoztattunk a film által nyújtott, valóságot mintázó téridő-egységtől, és valami más, fizikailag nehezen meghatározható dimenzióba kerül(het)ünk. A mindennapi élet zaklatott ritmusának hőfokán pörgő agyunk először kétségbeesve kapcsol ide-oda, hátha talál valami kapaszkodót, biztos, ismert pontot, azonban ha minden körülmény optimális, akkor elébb-utóbb megnyugszik. Szinte kisimul és olyan területei kezdenek lágy hullámzásba, melyek életünk túlnyomó részében valahol mélyen, elrejtve, elfeledve várják, hogy szükség legyen rájuk.

Fotófilm

Vancsó Zoltán, az ismert magyar fotográfus több tucat önálló kiállítással, fotós díjjal, elismeréssel és néhány érdekes kísérlettel a háta mögött a filmkészítés őseredeti, mechanikus állapotába tér vissza azzal, ahogyan elkészítette Álomvölgy – Az üresség felfedezése című fotófilmjét. Persze, az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy az Álomvölgy… nem film. Nincs sztorija, nincsenek szereplői, sőt, mi több, még csak nem is mozog. Semmi olyat nem csinál, amitől egy valamirevaló film az, ami. Legfeljebb annyiban hasonlít hozzá, hogy moziban vetítik. Olyan sincs, hogy fotófilm, illetve ez az első. Inkább egy filmszalagra (pontosabban digitális nyersanyagra) rögzített fényképsorozat, tíz gondolat, vagy inkább csak érzület köré felfűzve, valami időtlen, dallamtalan és ritmusok nélküli meditatív hangfolyammal egybemosva. Vancsó honlapján maga is inkább slideshow-nak nevezi az ilyen jellegű kísérleteit, de ha már moziba is bekerült, akkor nyilván kellett valami filmes műfaji elnevezést keríteni hozzá. A kísérleti filmben persze, már régóta ismerjük ezt a formát. Léteznek fényképekből, festményekből, sőt, szobrok fotóiból álló filmek, melyek szintén figyelmen hagyják a filmet, mint nyelvet – ezek azonban inkább a képzőművészethez kötődő periférikus próbálkozások. Annak idején, míg voltak művelődési házak és voltak fotószakkörök, voltak diaporáma-vetítések is, melyek a fényképek bemutatásának zenével körített performanszai voltak (jó esetben). Mára ezek is eltűntek (vagy átalakultak például az elektronikus zenei színtér VJ-vetítéseivé, vagy pszichedelikus fénydekorációkká). Váncsa kísérlete valahol e kettő ötvözete, mely részben a „vissza a természetbe” rousseau-i elvének látványos-érzéki manifesztációja, részben pedig meditáció képben és hangban. Részben pedig digitális nyersanyagra rögzített fotókiállítás. Sajátos, bemozdításos, utólagos manipulációktól mentes fotózási technikája megkapóan impresszionista képi hatásokat kelt, a képeken csak sejteni lehet, konkrétan mit ábrázolnak, viszont érzékletesen sugallnak hangulatokat, érzelmeket. Viszont nem terelik a nézőt semerre, pusztán csak terepet, alkalmat és időt engednek arra, hogy járatlan utakra tévedjen. Vagy arra, merre a film alkotója tévedt, vagy másfelé. Az Álomvölgy… a totális szabadság érzésének instant, 66 perces tripje, mindenféle káros mellékhatások nélkül. A semmi, az üresség a legszebb és legteljesebb érzés, mit ember érezhet – e „film” alapján legalábbis biztosan így van. (Mint normális, hagyományos filmet viszont nem tudom értékelni.)

Film, Zene Kategória | Címkézve | Hozzászólás