asanisimasa

Martin Luther Kingnek volt egy álma, melynek megvalósulásáért egy jámbor lelkész szelíd eszköztárával próbált meg küzdeni. Voltak azonban olyan afro-amerikaiak, akik hasonlókat álmodtak, ám érte már sokkal radikálisabb fellépéssel vették fel a harcot. Róluk szól ez az archív töredékekből és kortárs kommentárokból összefűzött svéd dokumentumfilm.

Szabadságot Angela Davisnek!

Én még oly korban voltam kisiskolás, amikor osztályfőnöki órát szenteltünk egy őrületes frizurát viselő amerikai nőnek. Szabadságot Angela Davisnek! – ki volt írva a táblára, sőt, talán a megelőző rajzórán még meg is próbáltuk lerajzolni ezt a jellegzetes figurát, nyilván a Magyar Ifjúság címlapja alapján. Nyilván halvány fogalmunk nem volt arról, ki ez a mikrofonhajzatú nő… Valami amerikai, aki a tanár szerint a hős vietnami nép érdekében szónokol, akiket a gaz amerikai imperialisták nyomorgatnak. Lám csak, egy jó amerikai, mert az amerikaiak és egyáltalán, a Nyugat (a rothadó kapitalizmus, ugye) az rossz, gonosz és a rendes szocialista emberek ellenségei. Olyan volt, mint Dean Reed, a protest song énekes, aki még Gojko Miticcsel is játszott a Vértestvérekben, és az USÁ-ból disszidált az NDK-ba, bár ezt nem igazán értettük már akkor sem. Angela Davist is azt hiszem, valami rocksztárnak hittük. Trapéznadrág, az a hajzat, az op-art mintás blúzok… Szimpatikus volt, mert nem úgy nézett ki, mint azok a hivatalos bácsik a nagy fekete autókban, hanem akár lehetett volna egy énekes is. Ráadásul, még az iskolában is róla van szó. Pedig börtönben ül… Szerintem nem gondolkodtunk el ennek etikai vonzatain annak idején sem, nyilván elég volt az ideologikus magyarázat, ex catedra: akit a gonosz bebörtönöz, az a mi hősünk. Tehát, szabadságot Angela Davisnek! Fú, mekkora zavart okozott volna a fejekben akkor ez a svéd (Svéd! Hisz’ nem oda disszidáltak a szomszédból Miklós bácsiék? – suttogtuk volna) dokumentumfilm, mely többek között az igazi Angela Davist is megszólaltatja…

A film dokumentum

A The Black Power Mixtape 1967-1975 (magyarul: Feketék jogai) a szó szoros értelmében vett dokumentumfilm, hiszen korabeli dokumentumokból, interjúrészletekből épül fel, melyet a svéd televízió munkatársai készítettek a témában ez idő alatt. Angela Davis csupán egyik szereplője a filmnek, mely valójában a Fekete Párducok elnevezésű szocialista élű, amerikai, fekete nacionalista párt, illetve a hozzá szorosan kapcsolódó radikális fekete polgárjogi mozgalmak történetét vázolja fel ismert személyiségeik nem ritkán ma is gyújtó hangú megszólalásainak segítségével. Hallhatjuk például a kommunista Davis mellett Huey P. Newtont, a mozgalom vezetőjét, Stokely Carmichaelt, akinek például a Fekete hatalom (Black Power) szlogent is köszönhetjük, vagy Louis Farrakhant, az Iszlám nemzete szervezet vezetőjét, valamint sok más ismert és kevésbé ismert feketét. Mondataik súlyát mai önmaguk, illetve olyan követőik, mint pl. Talib Kweli, Erykah Badu szavai támasztják alá.

Kilenc év, kilenc fejezet

A Göran Olsson által vezetett alkotói csoport filmje nemes egyszerűséggel kilenc fejezetre tagoltan meséli el a forrongó kilenc év fontos történéseit. Megmutatja a lényeges kapcsolódási pontokat Martin Luther King tiszteletes személyiségéhez és gondolataihoz, de azt is, hogy miben térnek el a radikális feketék ettől. Olssonék nem élnek a nyugati televíziózásban már ekkor is megszokott divattal, nem tolják magukat az előtérbe, hanem hagyják a megszólalókat a maguk természetességében megnyilatkozni. Az időrendi szerkesztés is a valóság relatíve manipulációktól mentes megragadását szolgálja – ezzel együtt nem lehet szó nélkül elmenni a korabeli svéd (és holland) kormányok intelligens Amerika-ellenessége mellett sem. Ennek egyik bizonyítéka, hogy már a kezdet kezdetétől az állami tévé forgatócsoporttal követte a Fekete Párducok tevékenységét, mintegy figyelő tekintetét rajtuk tartotta, de ismeretes Olof Palme miniszterelnök USÁ-val és más nyugati demokráciákkal való sajátos viszonya is. A filmben helyt kap egy ezzel kapcsolatos, igen vicces kis „botrány” is, amit egy amerikai tévéműsor-újság (sic!) gerjesztett. A filmből aztán rengeteg szégyenletes dolog derül ki a fehér, angolszász és protestáns Amerikára nézve, melyet a feketék ellenében követtek (s követnek) el. A Fekete Párducokat pedig nem holmi terrorszervezetként ismerjük meg, ahogy azt amúgy a hivatalos amerikai orgánumok kommunikálni szerették, hanem egy komoly, felelősségteljes, felnőtt politikai pártot látunk, melynek a feketék és fehérek körében végzett munkájának az eredménye végül is az, hogy Amerikának, a világ egyik legerősebb hatalmának ma fekete elnöke van. (Erre jövünk mi…) Asanisimasa: 8/10

A minap mondja egy 18 évet egy vidéki (Kelet-Magyarországi) iskolában lehúzó “pedagógus”: Ezeket a purdépotyogtató, szociális segélyen élő, fát és csirkéket lopó mocsok cigányokat korbáccsal kéne munkára nevelni! Az illető (hölgy) ma Németországban kamionos. Azt hiszem, ő végre boldog lehet, hiszen megtalálta a neki való legjobb munkát, viszont mi csak reménykedhetünk, hogy valamikor talán még rendbe hozható az általa 18 év alatt okozott kár… A minap olvasom, már megint megvertek egy tanítónőt, ezúttal csak egy anyuka, nem a gyerek. A rendőrség viszont ehelyett elitkommandóval tartóztat le közismert kilencvenéves öregeket, büntet hiányzó izzókészletért és letartóztat néhány gimnazista hülyegyereket, akik rosszkor kattintottak rossz helyre a neten…

Aztán itt van ez a film, a Detachment, ami arról szól, hogy az irigyelt, jajdebezzegaz Amerikában ugyanez megy. SŐT. Ettől függetlenül, minden magyar pályakezdő pedagógusnak, sőt, elsőéves hallgatónak levetíteném, okulás- és mihez tartásképpen. Adrien Brody helyettesítő tanár egy külvárosi gimiben. Ahogy belép a vadidegen osztályba, rögtön azt kapja: Hülye buzi, húzzál innen, míg fel nem rúglak! Brody nyugodt marad, sőt, még kiutat is ad az őt lebuzizó kis nyikhajnak. Rögtön utána az osztály fekete macsója áll elé, orrától mindössze egyetlen centire és nyíltan provokálja, de őt is leszereli. És így tovább, a film azonban nem válik pedagógiai kisdoktorivá, ez csupán az alapszituációja a Brody által alakított tanár kissé melodramatikus történetének, de ahogy végighúzódik a filmen, mégis szép példázata annak, hogyan lehet igazán nehéz gyerekek között életben maradni és hivatásunk végezni. (Kötelező olvasmány e filmhez egy magyar nevelőotthoni tanár egészen döbbenetes blogja, itt.)

A filmet Tony Kaye rendezte (lásd alsó kép), aki főleg kliprendezőként ismert, pl. a Soul Asylum Runaway Trainje is hozzá köthető, ami aztán a csellengő fiatalokról szóló tévéműsor szignálja is lett (nálunk), de készített klipet a Red Hot Chili Peppersnek, Roger Watersnek és Johnny Cashnek is. Ő rendezte viszont az Amerikai história X-et Edward Nortonnal és Edward Furlonggal, ami azért elég figyelemreméltó előéletet jelent. E film harmadik játékfilmje, és szintén erős mű. Nevén nevezi a dolgokat, melyről beszélni kénytelen, a gyermekprostitúciótól a célok és vágyak nélküli tinédzserek az agresszióba, kábítószerezésbe, vagy éppen az öngyilkosságba menekülő “trendjéig”, és ami a fő, mindezt nem sokkoló célzattal, nem is l’art pour l’art pornográfia célzatával, hanem a rideg tényközlés szándékával teszi. Ez az alapszituáció, ez van.

Valószínűleg iszonyú nehéz lenne végignézni a filmet, ha kizárólag pedagógiai kérdésekről szólna, de ez nincs is így, hiszen a fősodor mégis a Brody által alakított tanár személyes sztorija. Itt viszont eléggé sikerül belecsapni a melankolikus lecsóba… Szegény Brody annyi szomorúsággal pakolja teli a képernyőt, hogy az ember szívéből az összes nedvességet kifacsarja, és amikor meg kéne dobbannia, csak szárazan kattan egyet. A kis Ericával (Sami Gayle – őket lásd a felső képen) történő liezonja bizony már-már szentimentális mélységekbe süllyed, túl sok, túl szomorú, túl “jó”, hogy igaz legyen, főleg az überbrutális iskolai szcénák kontrasztjában. Sokat gyengít a filmen, viszont másrészről sokat enyhít is durvaságán, s miatta lehet végignézni. A kissé szájbarágósan moralizáló egyes szám első személyű elbeszélőmód didaxisát a veterán legenda James Caan, vagy az egészen más műfajú filmekből ismert Lucy Liu frenetikus mellékszerepei tompítják üdítő színfoltokként, így összességében erősen pozitív az összkép. Asanisimasa: 8/10