asanisimasa

Ne keressük Frank Zappát e filmben, a cím véletlen, illetve nem szándékolt egyezés. Bille August Zappa című filmjének címszereplője egy másfajta entitás, nem hajdani bajuszos gitáros-legenda, hanem (nem spoilerezem el, micsoda). Nem is ‘cappának’ ejtjük magyarul, hanem ‘zappe‘, hiszen egy dán filmben dánul beszélnek. Persze, az első kockák alatt már bizonyosak lehetünk benne, itt a rock még mást jelent. A hatvanas évek legelején, amikor e film játszódik, Frankie is még inkább csak gitározni tanult Kaliforniában, itt pedig valahol Dániában járunk, egy unalmas kisvárosban. Egyelőre még nem bűzlik semmi…

Afféle “kamaszkorom legszebb nyara” érzésünk lehet, csak éppen minden fordítva van. Májusban vége az iskolának, a gyerekek pedig nem tudják, mihez kezdjenek magukkal az elkövetkezendő néhány hónapban. Az előkelő, gazdag családból származó Steen bandája egy erdei fán megbúvó, titkos bunkerben gyülekezik, és azon tanakodnak, felvegyék-e tagjaik sorába a bivalyerős, de csak munkáskörnyezetből származó Mullét. A film rövid, epizodikus jelenetekkel halad előre az egyre baljósabb végkifejlet felé. A srácok különféle diákcsínyekkel ütik el az időt: az első cigaretta, az első sör, az első berúgás, majd hányás, az első szerelem, az első csók, a merevedő pénisz misztériuma, effélék. A szokásos kamaszdolgok. A csínyek azonban egyre durvábbakká válnak, Steen gátlástalansága egyre komolyabb bűnökre sarkallják a bandát. Betörések, bolti lopások, sőt komoly, személyi sérüléssel is járó rablások váltják fel lassan az ártalmatlan gyerektréfákat, lassan ezek a banda életében is konfliktusként jelennek meg.

August annak idején Cannesban is díjazott filmje észrevétlenül csúszik bele a kezdeti romantikus, nosztalgikus kamasztörténetből a kíméletlenül őszinte, brutális társadalmi drámába, mely részben az unatkozó, érzelmeket titkoló, illetve azok hiányában élő, unatkozó kamaszkor éles kontúrokkal megrajzolt látlelete. Részben viszont egyfajta társadalmi példázat is, a banda belső viszonyait illetően. A kiélt, kiégett, célok és valódi értékek nélküli gazdagok (Steen) csak az idő kitöltése végett bonyolódnak bele valójában tökéletesen értelmetlen, számukra semmit nem jelentő dolgokba, legyen az a jóga, vagy egy bolt kirablása. A filmbéli Zappa őket szimbolizálja: csak zabál, és nem csinál semmit. Nem szeret, nem örül, nem élvez. Csak él – mások kárára. Björn, a film egyik fő figurája polgár, nem tudja, hova tartozik, a gazdagokhoz, avagy a proli Mulléval haverkodjon. Választása, mellyel az életét gúzsba kötő gordiuszi csomót mintegy átvágja, a film katartikus csúcspontja, egyben az egyetlen erkölcsileg lehetséges döntés brutális eredménye is.

A gyerekszereplők teszik a dolgukat, megcsinálnak mindent, amit a rendező bácsi kért tőlük, ennél többre, árnyaltabb szerepformálásra viszont már nem képesek. August ezt a lendületesen összefűzött jelenetekkel próbálja ellensúlyozni, ami a film fősodrát illetően működik is, néhány mellékszál elvarrásában azonban néha kimarad egy-egy öltés. Kíméletlen őszinteségével, hiteles motivációival, spontánnak, megéltnek ható történéseivel, valamint a társadalmi példázat általánosító erejének érvényével a Zappa mégis a legjobb kamasz-filmek közé tartozik. Asanisimasa: 8/10

Tény, hogy igen nagy hendikeppel indul nálam ez a Robert Pattinson-gyerek, hiszen tán sosem hánytam még filmtől, ellenben az Alkonyat-trilógia általam látott két része után tapasztalt tünetekkel, melyek éppen e srác miatt is okoztak heveny rosszullétet ízlésemben. Azzal viszont, hogy e míves irodalmi alapanyagból (Guy de Maupassant) elrugaszkodó Bel Ami – A szépfiú című film címszerepét elvállalta, olyan mértékű öniróniáról/önismeretről/önkritikáról tett tanúbizonyságot, amit már önmagában is respektálnom kell. Hogy aztán valójában milyen színész, arról majd egy(több) következő filmből fogunk képet kapni, ezzel a bátor bevállalással azonban sikeresen elrugaszkodott a bugyinedvesítés kétbites vulgarizmusától.

Fényévekkel komolyabb teljesítményt nyújt, mint az Alkonyatban, még akkor is, ha tulajdonképpen ugyanazt a karaktert játssza. Bel Ami, vagyis Robert Pattinson, egy alapvetően üresfejű, sápkóros, karikás szemű, közepesnél valamivel gyengébb tehetséggel megáldott pojáca, akire valami megmagyarázhatatlan okból ragadnak a nők, magukat felajánlva bújnak ágyába, adják neki vagyonukat és vetetik el magukat vele feleségül. A figura nem kitaláció, ismerünk ilyet magunk is, tán többet is. Pattinson látható élvezettel játssza ezt, bújik bele, még csak nem is karikírozza, mégis – és itt érzem én az Alkonyatra való tudatos visszautalást (ugyanaz a smink, ugyanazok a gesztusok) – időzőjelbe helyezi. Zseniális az is, ahogy Maupassant szinte végig csak tőmondatokat ad szájába, ha kettőnél több tagmondatból álló szöveg hagyja el a száját, azt is a nők adják bele… Mintha csupán egy bábu lenne okos és hatalommal bíró nők kezében, melyet látszólag saját kényükre-kedvükre, szórakozásból dobálnak egymásnak – a végén mégis Bel Ami kerekedik ki győztesen, pökhendi kis félmosollyal a szája sarkában, könnyes szemekkel utána integető, összetört lelkű nőkkel a háttérben.

A film Declan Donnelan-Nick Ormerod rendezőpáros első nagyjátékfilmje, akik a színház világából érkeztek. Lendületes, hatásos Macbethjüket kb. hatszázvalahanyad-magammal láthattuk tavaly a Nemzeti Színházban, a Tavaszi Fesztivál keretében. A Bel Ami közel sem olyan zsigeri, és nem is olyan lendületes, azonban messze nem rossz film. Szép, gazdag kivitelű, kosztümös mozi, bár, talán egy picit túl fakó. Alig ismerni fel az Andrássy utat és az Operát (hiszen a külsők nagy részét itt forgatták), illetve, jó érzés látni ezeket az ismerős házakat új fényben, a sztori lejön, a jellem fejlődik, szívek facsarodnak. Mint mondtam, Pattinsont nem lehet még leírni. Uma Thurman elkezdett botoxolni, azonban ettől még nem lett rosszabb színésznő. Jól is állna neki a kor, ha hagyná. Kristin Scott Thomas tökéletes, mint mindig, ezúttal azonban körüllengi valami finoman tragikus aura, mint annak idején nálunk Sulyok Máriát. Christina Riccivel elfogult vagyok, már régóta az egyik kedvenc színésznőm. Hmm… Mi legyen? Asanisimasa: 7/10

Látszólag egy kedves, de langyoskás iskolai dráma az idei Oscar-cécó Legjobb idegennyelvű filmjének is jelölt kanadai (francia) Lazhar tanár úr. Közel sem olyan fájdalmasan romantikus, mint a mi Pál utcai fiaink története, közel sem olyan mélyen tragikus és heroikus, mint Hannibál tanár úr mennybemenetele, pedig valójában nagyon durva dolgokról szól. Egy montreali általános iskola egyik 6. osztályának szeretett tanárnője egy nap öngyilkos lesz a tanteremben, saját sálára akasztja fel magát. A modern, liberális szellemű iskolában a gyerekek rögtön maguk között kezdik el feldolgozni a traumát, amely mindenkire másként hat. Ekkor jelentkezik állásra az iskola igazgatónőjénél egy kedves úr, Monsieur Lazhar, akiről hamar kiderül, hogy algériai származású politikai menekült. A férfi bájosan maradi pedagógiai elvei -melyeket a szabad légkörhöz szokott nebulók nevetve fogadnak el-, valamint kedves személyisége gyorsan megnyugtató irányba tereli az osztály hangulatát, a tanulmányi eredményeik is nőnek  – de lassan a férfi múltjára is fény derül, ami szintén nem mentes a tragédiáktól.

A Philippe Falardeau által rendezett film gyengéd, de határozott mozdulatokkal tereli be a nézőt olyan mély morális problémák kusza szövedékébe, melyekre egy érett, tapasztalt felnőtt is nehezen talál megoldásokat, nemhogy egy 11 éves gyerek, akikről e filmben tulajdonképpen szó van. Az olyan általános dolgok, mint a hétköznapi agresszió különféle megnyilvánulásai, a szorongás, a vandalizmus, valamint a személyes szféra védelmének bonyolultsága mellett a halál, főleg egy ismert, szeretett személy öngyilkossága egy gyerek számára tán még jobban felfoghatatlan esemény, mint egy felnőttnek. Az itt elmesélt szituációban ráadásul egy hasonló élethelyzetet megélt, és abból menekülő felnőttre jut a segítségnyújtás felelőssége, melynek következménye törvényszerűen az lesz, hogy a gyerekek és a felnőtt tanár (Lazhar) egymást próbálja meg kihúzni a bajból. A felmerülő kérdésekre, persze, mi nézők nem kapunk választ, mert olyan nem is létezik: aki a sors kegyetlensége folytán meg kell küzdenie ilyen tragédiák feldolgozásával, annak magának kell megtalálnia rá a megnyugtató választ, az elfogadás és belenyugvás kötelező közhelyén túl.

Ezt Falardeau sem erőlteti, s épp ez a film fő erénye: hagyja a nézőt, hogy saját maga foglaljon állást. A filmben elmesélt történet (mely inkább csak egy kiragadott eseménysor) rengeteg gondolatot, problémát vet fel, akár mintegy mellesleg is, mindre egy filmben nehezen is lehetne válaszokat adni. Így összességében viszont egy valós, átélhető és elképzelhető, komplex terét, idejét és benne rengeteg hiteles személyes sorsot tár a nézők elé, melyben kedvére elmélkedhet az, akinek van hozzá kedve. Igen javallott a film megtekintése például pedagógus-jelöltek számára, főleg a nálunk kulmináló jelen őrület függvényében…

Régen láthattunk ilyen intenzív alakításokat gyerekektől, főleg a kis Simon kulcsszerepét játszó Émilien Neron döbbenetes. De a vele szemben(?) álló Alice-t megformáló Sophie Nélisse, valamint az osztály cserfes tudomkáját játszó Brigitte Poupart is elképesztően érett teljesítményt nyújt. Mohamed Fellag Lazhar tanár úr szerepében pedig magától értetődően természetes, ahogyan játssza a belső viharokat szolid külső mögé kényszerítő, alapvetően megtört kisembert. A film tehát gondolatébresztő, okos mű, ha mi nézők engedjük magunkat belefolyni (és nem hessegetjük el magunktól, hogy: á ezt ismerem, hisz’ ebben élünk mi is!), mert ezért különösebb engedményeket nem tesz. Értsd: kerül mindenféle hatásvadászatot, nem mutat semmiféle botrányos, sokkoló jelenetet, nem pukkaszt nyárspolgárokat, pusztán gondolkodtat. Azt tán még lehet… Asanisimasa: 7/10