asanisimasa

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a politikusokat valahonnan az égből pottyantották közénk, őket nem anya szülte, és nem közülünk kerültek ki – mi tagadás, erre sokuk rá is játszik. Pedig éppen olyan emberek, mint mi, esznek, isznak, szeretnek, végzik a dolgukat, legyen az bármi is, de mindig államérdekből. Egyikük hétköznapjaiba pillanthatunk be ez alkalommal…

Aszinkron

Jó sorsom úgy hozta, hogy évek óta nem találkoztam szinkronizált filmbemutatóval a mozikban, így mellbevágott az élmény, amivel a Parlux Entertainment, az Államérdekből című francia film törekvő forgalmazója szembesített. Nem a hangokkal van probléma, hiszen Hegedűs D., Széles, Szacsvay vagy például Papp János kitűnő színészek, de kitűnő szinkronszínészek is. A szöveg, a fordítás silány, nincs szájra írva, a hangmérnök hallhatóan konkrét hallási problémákkal küzd, a látványhoz képest ide-oda csúszkáló magyar hang pedig úgy döng a moziteremben, mintha megannyi diktátor intézne dörgedelmet népéhez, holott itt dramaturgiailag nem éppen erről van szó. Az óriási vásznat betöltő fejek egész egyszerűen ledobják magukról az idegen hangot. A tévében már nincs különösebb problémám a magyar szinkronnal, nem is tartozom a szinkront doktriner módon ellenzők táborába: van, létezik jó magyar szinkron. Még azt is el tudom fogadni, ha szélesebb közönség érdeklődésére számot tartó családi film kerül a moziba szinkronnal – ez a film azonban nem olyan. A francia nyelv szép, az eredetinél pedig sosem lesz jobb. E film franciául nem értő közönsége pedig tud már jól olvasni, ez egészen biztos. Szerencsére, készült a filmből feliratos verzió is, így egyértelműen azt ajánlanám megtekintésre.

Lentről fel

Pierre Schöller első filmjében, a tragikusan (fiatalon) elhunyt Guillaume Depardieu egyik utolsó filmszerepeként is elhíresült Versaillesben a francia társadalom legalsó rétegét vette górcső alá, a fényűző királyi kastély melletti erdő nincstelen lakóinak bemutatásával, ami Cézar-jelöléseket eredményezett, rögtön elsőre. Schöller azonban nyilvánvalóan nyerni akar, ezért váltott. Új, sorrendben második filmjében a társadalom felső régiójára vetette figyelő tekintetét, az Államérdekből főszereplői politikusok. Nem döntött rosszul, hiszen a film forgatókönyve ezúttal már nyert (egyebek és egyéb fontos díjak mellett), és Cannesban sem búzták ki. Persze, francia filmről van szó és a sztori is nyilvánvalóan áthallásos, már a francia belpolitikát illetően. Mi itt azonban kissé értetlenül nézzük ezeket az öltönyösöket, amint tömpe, mohó ujjaik között morzsolgatják a demokráciát. Sőt, tán még irigykedünk is egy picit: Bárcsak nálunk menne minden ilyen rosszul… A film fő alakja a közlekedési miniszter (Olivier Gourmet), egy középkorú, közepesen gazember politikus-hivatalnok. Nézzük, hogyan végzi munkáját, hogyan eszik, iszik, szeret és ürítkezik, és hogyan úszik meg mindent. A minisztériumban pontosan olyan alakokkal dolgozik, mint amilyen ő maga is: itt mindenkit egyetlen dolog érdekel, mégpedig a saját karrierje.

Értetlenkedve

Sajnos, sok mindent nem értek e film körül. A gyenge szinkron csak egy dolog, van még itt gond bőven. Pedig nem nyit rosszul a film… Egy bizarr szeánsz képeit látjuk, ahogyan fekete Belfegor-maszkos alakok szertartásosan berendeznek egy irodát, aztán nyílik az ajtó és egy meztelen nő lépdel végig a hatalmas irodán. A sarokban egy óriási krokodil tátja száját – nem részletezem, álomjelenet ez, már, ahogy Sigmund Freud elképzelte az álmot. Nekem viszont inkább azon fő a fejem, hogy mi az értelme mindennek a film további folyamát illetően? Miniszterünk álmát látjuk, erotikus fantáziát. Hogy főszereplőnk fantáziája ilyen mocskos? Hogy a krokodil jelképezi sajátmagát? Vagy inkább a nő az? Mindegy végül is, mert a következő jelenetben belezökkenünk a hétköznapokba. Jelenetről jelenetre láthatjuk, milyen szánalmas, taszító figura ez a miniszter, de ugyanilyen szánalmas az egész bagázs. Ebből persze, lehetne még egy színvonalas, érdekfeszítő, jó film is, bár ehhez minimum Aaron Sorkin kellene. Schöller azonban nem Sorkin. Nincs annyi humora, sőt, még története tárgyát sem ismeri annyira. Nem is tud úgy mesélni, nem ír olyan szellemes dialógokat. A film történései nem franciák számára érdektelenek, közhelyesek. Egy átlagos politikai blogger egy átlagos posztban többet elmond a politikacsinálás hátteréről, mint ez az egész film. Nincsenek színészek. Nincs, de legalábbis drámai szempontból jelentéktelen a konfliktushelyzet. A díjazott forgatókönyv elemei lazán lötyögnek. A sofőr önmagában kerek egész, sokkolóan tragikus végű története úgy ragad az egészre, mint az ebéd maradékának morzsája a miniszter zakóján. Túl konkrét, túl meghatározható, míg az egész film határozottan általánosító szándékú. Csak éppen közhelyes. De rendben van, értem, ma született néző vagyok. A politikus is ember, csak azt valahová nagyon mélyre eltemette. Újra előhozni azt azonban e film sem tudja. Asanisimasa: 3/10

A színészként, forgatókönyvíróként és rendezőként is tevékeny Philippe Le Guay egyik kedvenc témája a pénz és az egyén viszonya. Az élet ára című korábbi filmjében egy fösvényt tanít meg az élet valóban helyesen bánni a pénzzel, a Szerelem a hatodikon–ban pedig egy dúsgazdag bróker értelmezi át sajátosan a társadalmi mobilitást, egy váratlanul beköszönő szerelem miatt…

Jöttek, mentek

Jól kezdődik az a francia film, amelyik második-harmadik mondatában tört franciául szemünkbe vágják: Utálom a francia konyhát! Hogy tiszta legyen, mi egy ilyen mondat súlya, most képzeljük el, hogy egy új magyar filmben első jelenetében az hangzik el, mondjuk, egy német paraszt szájából, hogy a honfoglaló őseink legendás kalandozásai nem voltak mások, mint egyszerű, aljas indokból elkövetett rablóhadjáratok. A franciák nemzeti önbecsülésének legalább olyan fontos részét képezi kulináris kultúrájuk, mint amilyenek számunkra azok győzelmekben nem túl gazdag történelmünk hősiesnek tetsző lapjai. Az idézett mondatot egy spanyol vendégmunkásnő mondja ki e filmben, egy bevezető, hangulatteremtő célzatú állásinterjúban. Ezzel az invokációval helyezi a nézőt képbe Le Guay új filmjében: házvezetőnői, dadusi és hasonló segítőmunkák végezni szándékozó spanyol vendégmunkások között vagyunk, akik gazdag párizsi családoknál keresnek munkát. Már a film ezen vetülete is igen érdekes lehet számunkra az idevágó, aggodalomra is okot adó aktualitása miatt, hiszen tudvalévően életerős, munkabíró és tehetséges fiatalok (és nem is annyira fiatalok) tíz- és százezrei hagyják el az országot a jobb életkörülmények és a magasabb fizetés miatt. Nem újság ez természetesen, amióta az emberiség társadalmakba, nagyobb közösségekbe rendeződve éli életét a Földön. Mindig voltak s vannak közöttünk kisebb-nagyobb csoportok, akik vándoroltak, vándorolnak és vándorolni is fognak a jobb életfeltételek, dúsabb legelők, gazdagabb városok és kecsegtetőbb munkakörülmények felé. Gondolom, az ember génjeibe beírt legalapvetőbb parancs, az életfenntartás ösztöne diktálja ezt. Persze, van úgy is, amikor az ember nem akar elköltözni, mégis elüldözik hazájából, mert nem tetszik az arca, bőre színe, vallása vagy csupán a gondolatai – a fogadó ország, nemzet szempontjából azonban majdnem mindegy, mi okból, milyen státuszból, rétegből érkeztek oda ezek az idegenek, általában helyük a társadalmi ranglétra legalsó fokán van.

Cselédlépcsőn

E film népes spanyol kolóniája sem használhatja a liftet, mivel az csak a (francia) tulajdonosoknak jár. Nekik a cselédlépcsőn kell közlekedniük. A bejáraton csak csendben, lábujjhegyen közlekedhetnek, különben a zsémbes házmester egyből bepanaszolja őket a háziúrnál. Pedig rendes, dolgos, becsületes asszonyok ezek, akik a legalja munkát is tisztességesen elvégzik – és ahogy e filmből látszik, ezzel nekik nincs is semmilyen bajuk. Mindenki tudja a helyét, tudja mi a dolga, mi a mennyi és mettől meddig. Olyan kissé régimódi, lírai realizmussal láttatja őket Le Guay. Ha feltűnne néhány éhenkórász művész és egy tüdőbeteg lány, akár a Bohéméletbe is képzelhetnénk magunkat. De nem tűnik, ezért maradunk a temperamentumos asszonyok között a hatodikon és az odavezető cselédlépcsőn. A film konfliktusa is éppen ez: Jean-Louis, a gazdag bróker (Fabrice Luchini, Le Guay egyik kedvenc színésze) is idevágyik, miután hűvös és végletesen sznob felesége Maríát, a tüzes spanyol menyecskét (Natalia Verbeke) fogadta fel hirtelen eltávozott régi házvezetőnőjük helyett és a lány életkedve színeket és ragyogást hozott unalmas életébe. A férfi bátortalan vonzódását a lány büszke tartással eltartja magától, a spanyol kolónia viszont bárkit, bárkivel és bármikor szívesen összeboronál. És így tovább…

Tanulság és happy end

Meglepetésként, komoly tanulsággal is szolgál számunkra ez a kis romantikus meskete, miszerint ha minden kötél szakad, feladjuk-feladatják velünk hivatásunk és elmegyünk idegenbe mosogatónak, áruházi polcfeltöltőnek vagy éppen kukásnak, jó pénzért, akkor bizony tartsunk össze, bármennyire is ennek ellenkezőjéről szól ma minden idehaza. Sokkal könnyebb lesz úgy, ugyanis. Nőknek persze, könnyebb lesz. Ők jobban vannak szocializálódva a munkamegosztásra és egymásra figyelésre, míg a férfiak inkább csatáznak és beledöglenek, minthogy kezet nyújtsanak egymásnak. Igen élveztem, hogy egy alapvetően romantikus történet kapcsán más is eszembe jut, egyáltalán, valami az eszembe jut, és nem döngöl földbe az unalom. A Szerelem a hatodikon jó kis film. Szerény, ízlésesen szolid és egyszerű. Szeretnivaló. Nincs benne semmi erőltetett bájolgás, semmi izzadságszagú poénkodás, amikbe a francia komédiák igen hajlamosak elmerülni, Le Guay egyszerű, tiszta eszközökkel dolgozik, egyenesen mesél. A finálé is annyira magától értetődő, hogy már szinte banális – ez mondjuk, inkább egy kicsit baj. Nem mondom, hogy muszáj mindenáron valami ordító katarzis a végére, de egy apró csavar azért nem ártott volna. Amúgy, viszont nincsen baj. Asanisimasa: 7/10

Ha a norvég fjordokhoz utazunk, felesleges magunkkal vinni a legcsicsásabb hawaii-ingünket és strandpapucsunkat, mint ahogy a Maldív-szigetekre sem kell polárpulcsi, magasszárú hegymászóbakancs, vagy négyévszakos hálózsák. Szuperhősös képregényfilmre sem az intellektuális kihívások miatt ül be az ember. Ha megvan az elvárt látványmennyiség, akkor -gondolom- nem szívja a fogát azért a néhány ezresért, amibe fájt az élmény. Ebből a szempontból a Bosszúállók bőven túlteljesíti az elvárhatókat, mert bár gyökeres paradigmaváltást nem okoz világlátásunkat illetően és álmatlanul sem forgolódunk utána, de látványos, fél New Yorkot ismét sikerült jól lezúzni, a sztori világos és sikerült is világosan elmesélni, és néha még szórakoztató is. Ennyi tehát éppen elég egy ilyen mesefilmtől.

Amúgy a Marvel képregény-univerzum egyfajta enciklopédiájaként is felfogható a történet, hiszen a Földet egyenesen az ógermán rosszisten, Loki támadja meg embertelen seregével, ellene pedig emberfeletti kollégája, Thoron kívül olyan szuperhősök szövetkeznek, mint Amerika Kapitány, Iron Man, Hulk, Sólyomszem és a Fekete Özvegy. A csapatkapitány pedig Nick Fury, a S.H.I.E.L.D. nevű globális terroristaellenes konszern vezetője, vagy mije.

A projektet Joss Whedon jegyzi íróként és rendezőként, aki a Firefly/Serenity projekttel már korábban elképesztő respektre tett szert, amit ezzel a filmmel viszont tovább is tudott öregbíteni. A rajongóival ellentétben zseninek azért nem mondanám, de precíz, ügyes csávó, akinek kisujja begyében van a teljes amerikai popkultúra (ami a dolgok történelmi sajátosságaiból fakadóan lefedi az amerikai kultúra igen nagy szegmensét) és azt virtuóz módon használja is. Simán, minden különösebb döccenők nélkül folyik egybe itt az ógermán mondavilág az amerikai szuperhősök több generációjának kalandjaival. A szögegyszerű világmegmentéses dramaturgia is gyakorlatilag hibátlanul húzza ívét. Whedonnak mindemellett van agya arra is, hogy ironikus poénokkal, utalásokkal és idézetekkel árnyalja a filmet – talán érezve, hogy egy önmagát túl komolyan vevő szuperhősös film ma már szinte biztos bukás. Természetesen a Vasember (ismét Robert Downey Jr.) szállítja a poénok nagy részét, de jut belőlük még például Hulknak is, igaz, az olyan, amilyen ő: nagydarab, vaskos, bumfordi. (A Budapest-poén mi volt? Kommentben elmondhatná, aki tudja…)

Nem tudok elmenni azonban a kínzó gondolat mellett, miszerint halódik az a világ, aminek megmentéséhez egy szuperhős már nem elég… De várjunk még ezzel még december 21-ig (vagy tovább)… Ha éppen 142 percnyi gondtalan szórakozásra vágyunk, akkor nosza. Ez éppen erre alkalmas film: a tűzijátéknál azért tartalmasabb, viszont látványosabb és nem is biztos, hogy többe kerül. Asanisimasa: 8/10

Sokan, sokféleképpen próbálták már megfejteni az emberiség legönpusztítóbb kórjának, a háborúnak lényegét. Néhányuknak sikerült is, a legtöbben azonban úgy jártak, mint az az egyszeri japán katona valahol a Csendes-óceán közepén: még akkor is ádáz dühvel őrizte azt a sziklazátonyt, amikor a világháborúnak már évtizedek óta vége. Robert Redford, igazi dörzsölt vén rókaként, nem akar okosabb lenni a nagyokosnál, hősiesebb és zászlólobogtatóbb a legrepublikánusabb republikánusnál, liberálisabb a legszabadosabb demokratánál, hanem terített durchmarsot (vagy betlit, tök mindegy) játszik Gyávák és hősök című filmjében, aztán hátradőlve mosolyogva nézi, ahogy mazsolázunk belőle, össze-vissza rakosgatjuk a lapokat, kombinálunk és analizálunk, érvelünk és támadunk – a végén azonban ő győz.

Egy rámenős, dörzsölt liberális újságírónő (Meryl Streep) az új afganisztáni katonai stratégiáról faggatja a feltörekvő, sima modorú és gátlástalan republikánus szenátort (Tom Cruise). Az újságírónő szívlapáttal megy neki a vakítóan fehér porcelánfogsornak, azonban úgy pattan le róla, mintha egy gránitszikláról. Eközben egy politikatudomány-professzor (Robert Redford) arra próbálja rávezetni tehetséges diákját, aki tanulmányait abbahagyva önkéntesnek jelentkezik Afganisztánba, hogy vannak, akiknek egyetlen lehetősége a kiemelkedésre a katonai szolgálat, ám akinek kitűnő agya van, aki tehetséges, annak más utakon kell járnia. Tehetségét azzal tudja az emberiség javára fordítani, hogy használja és kihasználja, nem pedig ostoba módon lelöveti magát tálib orvlövészek által. Példának hozza fel két régi diákját, egy fekete és egy mexikói srácot, akik éppen Afganisztánban küzdenek életükért – ez a film harmadik felülete.

A három szálon futó történet, bár valódi sztoriról nem igazán beszélhetünk, inkább valamiféle esszéként kell felfogni e filmet, gyakorlatilag lefedi az USA afganisztáni, iraki és egyéb mai katonai akcióinak teljességét, minden érvet és ellenérvet beleértve. Redford nem emel ki semmit közülük (bár a dramaturgiát mégsem lehet mellőzni…), mi nézők, a műveltségünk, politikai beállítódásunk, gondolatvilágunk szerint választjuk ki közülük azt, amelyik számunkra a legmegfelelőbb. Ezzel a párhuzamos szerkesztéssel a minimumra csökken az alkotói manipuláció esélye is – tényleg csak az van, amit belelátunk. Aztán, hogy mindez alig másfél órába sűrítve jelenik meg, az akár többet is érhet néhány többszáz oldalas szakértői nagyesszénél. A politikatudomány, a külpolitika és a közelmúlt történelme iránt érdeklődőknek ajánlandó inkább e film, akciókat ne nagyon várjunk tőle. Asanisimasa: 8/10