asanisimasa

Mindig érdekes, ahogyan a múlt nagy despotái, diktátorai, gonoszai megjelennek egy adott nemzet emlékezetében, hogyan módosul megítélésük, hogyan magyarázza tetteiket az éppen fennálló politikai rezsim, s végül is, hogy válik a rettegett gonoszból (másoknak imádott jótevőből) imádott jótevő (másoknak gyűlöletes gonosz), vagy akár csak egyszerű halandó. A társadalmi ítélethozatal (Sztálin és Hitler óta tudjuk jól, milyen) jól bevált eszköze a film, mellyel ügyesen úgy manipuláljuk a verdiktet, ahogyan érdekeink diktálják, feltéve, ha mi ülünk a társadalom csúcsán, a demokratikus(an manipulált) közakaratnak köszönhetően. A legkézenfekvőbb, de legalábbis legbölcsebb, leghumánusabb kinevettetni a lerendszerváltott zsarnokot, ahogyan például Chaplin teszi Hitlerrel, vagy Bacsó Rákosival, ha azonban komolykodunk, ha hitelesek akarunk lenni, ha igazságot keresünk, akkor nagyon belemegyünk az erdőbe, ugyanis igazságból mindig annyi van, ahány ember. A legendák igazsága, avagy mosdassunk szerecsent… Arról nem is szólva, hogy az igazán nagy szemétládák már idejében tényleg mindent elkövetnek, hogy múltjukról, tetteikről a lehető legtöbb tényadatot megsemmisítsenek. Sztálint például sem filmezni, sem fényképezni nem lehetett elölről, csakis hátulról, ansnittben, vagy messziről (mások persze, éppen hogy fürdőztek a nyilvánosságban, mégis vannak, akik meg tudnak mindent magyarázni…).

Tőlünk délre regnált például ez a Tito, aki ráadásul messze nem volt egy egyszerű figura. Partizánként valódi hősként tisztelte népe nagy része, szerbek, horvátok, szlovének, crnagorácok, bosnyákok egyaránt, tán még az albánok is, nálunk azonban a “kapitalisták láncos kutyája” volt, egy személyben testesítette meg a jugoszláv egységet, aminek ismeretesen véres polgárháború lett a vége, halála után. Komoly, tehetséges, elismert, igazán nagyformátumú politikus volt, emellett persze zsarnok is. (Hagyjuk most, hogy ez mennyire szükségszerű, s mennyire nem…) Születését, fiatalkorát már korán legendák közé rejtették (azok 😉 ), a horvát Stanislav Tomic Josef című filmje épp ezt a konteót lovagolja meg, bár nem igazán teljes sikerrel.

A film az első világháborúban játszódik, az osztrák-magyar(szerb, horvát, stb.) hadsereg és a cári orosz hadsereg hadszínterén, ahol egy bizonyos Josef Broz nevű őrmestert, a k.u.k. hadsereg vívóbajnokát halálos lövés éri, ám a háború zűrzavarában iratai, egyenruhája, tehát teljes személyazonossága egy sebesült katonatársához, katonatársára kerül, aztán azt is lelövik, de Broz őrmester virtuális személyisége róla is továbbszáll s tovább, tovább, a hadiszerencse forgásának kénye-kedve szerint… Tomic filmje tehát Tito későbbi marsall származásának körülményeit boncolgatja, aki “hiteles jugoszláv” források szerint vagy osztrák zsidó családból származott, vagy pedig orosz titkosügynök volt, aki kvázi megvette a Josip Broz nevet, egy haldokló monarchista altiszttől. A filmben e kettő ötvöződik más, hasonló ötletekkel, de nem ez a baja.

Az persze szembetűnő, hogy jelenleg kevés nemzet filmesei tudnak annyit a háború valódi, felfoghatatlanul embertelen természetéről, mint a hajdani Jugoszlávia területén alkotók. Tomic filmje is érzékletesen mesél és mutat bestiális brutalitást, s maga a film alapötlete, az egyenruha “személyiségnélkülisége”, illetve hogy gyakorlatilag tök mindegy, hogy hívnak, ha az ellenség egyenruhája van rajtad, akkor halott vagy – a ruha persze cserélhető. De ezzel Jancsó kimerítően foglalkozott már több filmjében is korábban… Persze, nem árt ismételni, főleg nem olyan korban, ahol újra nyeregben érzik magukat a kardcsörtető idióták. Kifejezetten üdítő az a frivol humor is, ahogyan a direkten Sztálinra (a film elején) és Hitlerre (a film végén) asszociáló figura megjelenik egy-egy jelenetben – kár, hogy ez ennyiben is marad. Marko Perkovic (Goran Bregovic után már csak közhelyesnek tűnő) hősies érzeteket keltő, fájdalmas zenéje teljesen más síkra viszi el a filmet. Mi ez akkor? Himnusz? Óda? Szatíra? WTF?

A jelenetek közötti kohézióról csak esetlegesen beszélhetünk. Némelyik, önmagában szinte egy komplett kisjátékfilm, némelyik azonban messze nem. Jellemekről nem beszélhetünk, csak kétdimenziós karakterekről, a sajátos koncepciónak köszönhetően a főalak jellemének fejlődése sem jöhet szóba. Szóval, igencsak felemás, széteső, érdekes, ám mégis igen rossz film ez, érezni benne az ötletet, de a megvalósításban ez sajnos már eltűnik. Mint Josef Broz valódi személyisége… Asanisimasa: 4/10

Ha Párizs kapcsán szerelemről beszélünk, az olyan, mint kirándulni a Normafához… Unalmas, közhelyes, a könyökünkön jön ki. Rengetegszer megtettük már e köröket, s úgy tűnik, minden el is mondtunk már róluk. De a közhelyek mindig örök igazságokat takarnak, melyeket ügyesen alkalmazva, mindig frissen, az újdonság erejével hatnak. Ha Párizs, akkor biztosan szóba kerül a szerelem, mint ahogy ezredszerre is szívesen sétálunk egyet a Normafánál…

Ha Párizs

Nincs a Földön tán még egy olyan város, melyet úgy elborítanának a közhelyek, általánosítások és sztereotípiák, mint a francia fővárost. Azok a párizsi háztetők! Azok a meghitt, füstös, zajos presszók! Párizs sokaknak Bakony, rejtek. Menedék és mennyország, olykor pokol és temető. Párizsba beköszöntött az ősz, mégis tudjuk, hogy a fény városa is. A divat, az elegancia, a művészet, a bohém nemtörődömség lezser metropolisza. Ha Párizs, akkor szerelem. Összebújva kis kávézókban, utána tánc az utcán, szemerkélő esőben, mögöttünk dudáló taxisok, de kit érdekel! Olcsó szállodák piszkos ágyain beteljesülő, önfeledt szerelem, utána némán fújva a füstöt az éjszakában hullámzó párizsi háztetőkre, miközben valahonnan még harmonikaszó hallatszik. Harangszoknyában kalimpáló körömcipős lábak, pajkosan-kihívóan csücsörítő rúzsos ajkak, gyűrött ballon felhajtott gallérja mögül borostás arcban felparázsló cigaretta, néhány frankért tízpercnyi örök boldogság.

Szeretni és szeretve lenni

A szerelem örök problémája, hogy bár szinte minden egyes ember volt már legalább egyszer szerelmes életében, amióta ember él a Földön, mégis igen ritka azon pillanatok száma, amikor egyszerre szeretett és volt szeretve, ráadásul ugyanazzal a személlyel kapcsolatban. A Szerelem nélkül soha című filmjében Christophe Honoré ezen elmélkedik (amúgy nem először), amikor egy közel ötven éven, négy országon és három nyelvterületen átívelő történetben meséli el Madeleine történetét. A vakítóan szőke és elbűvölően bájos ifjú párizsi lány életébe a szerelem egy fess prágai orvostanhallgató képében érkezett el, azonban igazán csak pillanatokra tapasztalhatta azt meg. Közbeszólt a politika, a földrajzi távolság és a kulturális különbözőség, de valami mégis kitartott évtizedeken át, köszönhetően közös gyermeküknek, de a kezdetek kezdetén pillanatok alatt létrejövő „kémiának” is. Madeleine olyan nő, aki egész életében szeretett, és voltak pillanatok, amikor viszont is szerették. Története nem mondható igazán különlegesnek, Honoré azonban –sajátos művészi koncepcióval- mégis képes belőle több mint két órás, érzelmes, érzéki és érzékletes élményt kreálni, mintegy bizonyítva, hogy a szerelem és a boldogság, illetve ezek megtalálása, keresése és elvesztése az emberi lét örök és bármennyiszer feldolgozható (tehát igazából feldolgozhatatlan) lényegét jelentik.

Stilizált sanzon-musical

Kicsit mesterkéltnek ható keretet kapott a film egy pár csini piros cipellő „szerepében”. A megfelelő színű, formájú, sarkú és stílusú cipő megtalálása minden nő életében kardinális feladat. Némelyek akár egész életüket (és férjük egész pénztárcáját) is hajlandóak erre áldozni, Honoré azonban gondolati párhuzamot húz: egy pár jó cipő=boldogság=szerelem. A hatvanas évek párizsi, prágai és a hetvenes évek szintén párizsi és londoni szcénái technicolor színeiben, stílusban, kiállításban tökéletes illúziót keltenek. Ludivine Sagnier a fiatal Madeleine szerepében tündököl, de Radivoje Bukvic is sármos a cseh Jaromirként. Simán, zökkenőmentesen csúszunk át korszakokon, forradalmakon, városokon és házasságokon, közben felnőtt Vera is (Chiara Mastroianni nem tagadhatja le örökölt génjeit), Madeleine és Jaromir szerelemgyermeke, aki egy rockzenekar dobosába lesz szerelmes, s még az sem zavarja, hogy a srác meleg. Sőt, még gyermeket is akar tőle… Madeleine közben már (Catherine Deneuve által átvéve a szerepet) régen Párizsban éli az életét, néha még felkeresi őt Jaromir (akiből meg Milos Forman lett), fellobban a szerelem, eliramlik az élet. Honoré e filmben mintegy pacsit ad a francia új hullámnak (illetve inkább csak Claude Lelouch-nak), és a csehnek (Forman hálás és elbűvölő!). Igen izgalmas, ahogyan Deneuve együtt játszik saját lányával, Chiarával, ráadásul anya-lánya szerepet… Ami igazán tetszett, az viszont az, ahogyan a szereplők rendre dalra fakadnak. Nagyjából, mint Björk tette a Táncos a sötétben-ben, csak könnyedebben, franciásabban és bájosabban. Sanzonosabban. A ráérősen elmesélt, kissé hosszadalmas és érzelmileg bonyolult (ám épp ezért átélhető) sztorit ezek a dalbetétek illusztrálják, magyarázzák, de egyben el is emelik – így egyedivé és fontossá teszik. Honoré nem szégyenlős, amikor meg kell mutatni dolgokat, de miért tenné, ha egyszer a szerelemről beszél? Felesleges szerelemről tabuk között beszélni, de nem is teszi. Aztán van a végén tanulság is, bár amilyen üde frissességgel indul a film, olyan melankolikus a vége… Mint az élet, nemde? Asanisimasa: 8/10