asanisimasa

Szegény Nannerlre duplán járt rá az a bizonyos rúd, hiszen nem elég, hogy kisöccse a zeneirodalom valaha született legnagyobb zsenije, ezért nyilvánvaló zenei tehetsége sosem kaphatta meg az amúgy méltó figyelmet, ráadásul még nőnek is született, ami abban a korban még másodosztályú dolognak számított. Fiktív életrajza így egyszerre feminista példázat és romantikus dráma, ám sajnos egyiknek sem elég erős…

Nehéz utak

Egy ideje már rázkódunk abban a postakocsiban a Mozart-családdal, kint cudar téli világ zúz, odabent a család dűl-borul egymásra… Milyen rengeteget fejlődött a közlekedés! Az 1750-es években, amikor a film játszódik, messze nem voltak még autósztrádák, de még köves utak sem, a repülésről, vasútról nem is szólva, aki utazni akart, az lovaskocsikkal, vagy csak lóháton tehette azt meg. Egy család nyilvánvalóan a kocsit választotta praktikus okok miatt, azonban úgy még egy Bécs-Budapest kiruccanás is napokba telt, szemben a mai néhány órával. Igen nehéz elképzelni, hogy napokon, sőt, olykor heteken keresztül egy nyikorgó, huzatos fadobozba zárva, néha tengelyig a jeges sárba süllyedve kelljen összezsúfolódva utaznunk, mondjuk Salzburgból Párizsba, ahogyan e filmben Mozarték teszik. Van idő elméláznunk az elmúlt negyed évezred utazási forradalmán, hiszen a kezdő jelenetekben semmi nem történik, egészen addig, míg a kocsi egy kátyúban annyira megakad, hogy tengelye törik. A baleset, mivel nem a valóságot, csupán egy filmet nézünk, fontos dramaturgiai indokkal következik be, ugyanis ekkor tudjuk meg, hogy az apa, Leopold, szigorúan tiltja lányának, Nannerlnek a hegedűjátékot, mert az nem való egy lánynak, valamint így kell megszakítaniuk az utat egy útba eső apácazárdánál, ahol az ott töltött néhány nap szintén Nannerl életére lesz komoly hatással. Szóval, nehéz utak, mind a közlekedésben, mind a női egyen(lőtlen)jogúságot tekintve, ám minderről a zseni Wolfgang tudomást sem vesz, csak eszik, alszik és zenél, bár akkor mindenkit lenyűgöz. Ennyi azonban elég is róla, ezúttal nem ő itt a főszereplő…

Képzelt életrajz

Természetesen René Feret Nannerl, Mozart nővére című filmjének minden szereplője valós személy, de míg Wolfgang Amadeusról és apjáról, Leopoldról viszonylag korrekt és hiteles életrajzi adatok állnak a kutatók rendelkezésére, az édesanyáról és Wolfi nővéréről, az itt címszereplő Maria Annáról már nem tudunk olyan sokat. Az anya figurája itt is a háttérben marad, Feret azonban Nannerl alakjában talált érdekes és rejtélyes dolgokat. Tudjuk róla, hogy tehetséges zenész és komponista volt ő is, azonban apja, a kor szokásának megfelelően, egy nőben kevesebb „lehetőséget” lát, mint egy fiúban, így Wolfi kapja meg a teljes körű támogatást, míg Nannerl pályája szinte tragikus hirtelenséggel marad abba, hogy aztán életének javarészt átlagos, szürke háziasszonyként élje le. Néhány történelmileg kissé anakronisztikus nüánsztól eltekintve azonban a Nannerl életét meghatározó pillanatok, események és találkozások akár történhettek így is, ahogy e filmben látjuk. A lényeg, legalábbis, ami Feret nézőpontja szerint abból fontos, az úgysem feltétlenül az egzakt történelmiség, hanem egy nő sorsa egy közismert zseni és egy maszkulin (persze, ez azért innen nézve, igencsak idézőjeles „macsóság” a pipiskedő kellemkedést és a rizsporos parókákat elnézve) kor árnyékában.

Kihagyott ziccerek, gyenge színészek

A francia királyi udvarban kisebb érzelmi felfordulást okozó, fiúruhába öltözött Mozart-lány kitalált történetében egy remek vígjáték, de akár egy mély dráma lehetőségei is benne rejlik, mindebből viszont csupán néhány elem kerül a felszínre e filmben, azok is furán keveredve. Mintha Feret számára sem lenne egészen tiszta, mit is szeretne kihozni ebből a sztoriból: egy feminista kiáltványt, a kor szokásaival szembeszálló tehetséges és önállóságra törekvő nőről, vagy romantikus szerelmi drámát, némi kosztümös travesztishow pikantériájával fűszerezve, amúgy Shakespeare-módra. A feminista-vonal túl csendben, eseménytelenül sikkad el, a dráma pedig méla fáddal foszlik semmivé. Nem mondom, hogy Mozart (a Wolfi) karakterét túl kellene rajzolni ebben a történetben, de azért egy zseni csak több egy borzas hajú, enyhén gnóm, hegedülő robotnál. A meglehetősen arctalan mellékszereplők előtt két fontos figura áll: a herceg (Clovis Fouin) az érdekesebb, rezignált, kissé nervőz, érzékeny karaktere helyenként kifejezetten izgalmas, míg azonban Nannerl (Marie Féret – talán az író-rendező valakije?) egyrészt erősen túlkoros a 15 éves Mozart-lány szerepére, másrészt színészi eszköztára is erősen behatárolt egy ilyen ekkora szerepre. De legalább a hegedű nem esik ki a kezéből… Mindent összevetve, a Nannerl, Mozart nővére nem több egy közepesen mély kosztümös tévéfilmnél, normál filmhez képest sok, végül is Mozarttal kapcsolatos biográfiához képest kevés zenével. Asanisimasa: 5/10

Alaposan meghintették jelölésekkel Alexander Payne Utódok című tavalyi filmjét, immár hagyományosan, és a forgatókönyvért meg is kapta a szobrot. Én meg majdnem kivettem a filmet az első 10 perc után, ugyanis a halálom, amikor egy filmet úgy akarnak a torkomon lenyomni, hogy a főszereplő -miközben látom, hogy jön, megy, ül s néz- töviről hegyire alámondva meséli el, mi is a szitu. Nem rádiójátékra, vagy még inkább hangoskönyvre fizettem be, filmet akarok, mégpedig most! Ettől kezdve lényegtelen, hogy később aztán már megszólalnak a szereplők, és valami cselekményféle is kezd kibontakozni, ilyen filmszerűtlen kezdés után ebből már film nem lesz… Hogy végül valami afféle mégis lett, az már csak a hollywoodi szakértelemnek köszönhető. De hogy még díjazzák is a forgatókönyvet? Hová jutunk így? (Egyedül abban az esetben tudom elfogadni ezt a fajta narrációt, ha valamilyen módon reflektál a szöveg arra, amit látunk – itt azonban Payne csak meg akart úszni vele valamit.)

Pedig a könyvben volt potenciál, közben csúszhatott el valami. A cím, ahogy később azért kiderül, izgalmas kettősséget rejt: egyrészt utal a tragikus körülmények között 10 és kb. 17 éves lányaival egyedül maradt apa bonyolult családi viszonyaira, másrészt van benne egy jóval nagyobb huzatú történet, a hawaii-i nép földjének sorsa a mai kor profitéhes farkasvilágában. A végeredmény azonban az első verzió alaposabb kibontását helyezte előtérbe, míg a második, összetettebb szál csak elvétve, kényszeredetten bukkan elő. Eme elhajlás mögött elsősorban hibás produceri döntést érzek, nem merték bevállalni, a melodrámára vevő szolid mennyiségű, de biztos hölgyközönség megtartása mellett, a ki tudja, merre vivő hawaii nacionalista szálat, melyből így szinte csak a mézédes hangzású és dallamvilágú, hawaii nyelven énekelt dalok maradtak meg. Azt hadd ne higgyem el, hogy Hawaii egyik legbefolyásosabb, eredetét egészen a hős I. (Nagy) Kamehameha királyig visszavezető, igaz, azóta felhígult családjában egyetlen polinéz vonás se legyen felfedezhető. Hovatovább, a családfőt kifejezetten George Clooney játssza, akit amúgy szeretünk és tisztelünk, de egyrészt, hülyén néz ki hawaii-ingben, másrészt épen annyira hawaii, mint én.

A melodramatikus vonulat viszont működik, bár elég nehéz is lenne elrontani egy ilyen helyes pasival, valamint a dúsan romantikus hawaii háttérrel. Apa (Clooney) nyakába szakad hirtelen az egész család, amikor felesége egy súlyos motorcsónak-baleset következtében kómába kerül. A korábban elfoglalt ügyvéd 10 éves lányával gyakorlatilag ekkor beszélget először, az idősebb pedig egyszerűen átnéz rajta, ráadásul megtudja, hogy kómában lévő felesége is csalta, ráadásul azzal a pasassal, aki jó sokat fog kaszálni abból az óriási, paradicsomi földterületből, amely a család tulajdonát képezi, ám kényszerű eladásra vár. Clooney papa küzd a lányokkal, közben anyu állapotát reménytelennek ítélik meg, és a földdel is kezdeni kéne valamit.

Lehetne ebből az alapszituációból jó kis dagályos családi giccset is kreálni, hálistennek az olykor igen savas, pikírt dialógoknak, és a sallangmentes, laza karaktereknek köszönhetően azért egészen fogyasztható kis történet kerekedik az egészből, mely szerencsére nem kizárólag Clooney sármjára épít. A kihagyott nagyobb történet elcseszett ziccere azonban erősen bicegőssé teszi mégis a filmet, és érthetetlennek a “jelöléserdőt”. Kisebb mellénnyel és felhajtással semmi baj nem lenne az Utódokkal, tök nézhető, középszerű kis film, kedves is, szórakoztat is, aztán ennyi, de annak viszont tökéletes. Asanisimasa: 6/10