Azt írja a NY Times kritikusa erről a 2010-ben Velencében meglehetősen körülrajongott spanyol romantikus horror-komédiáról, hogy „Briliáns. Bizarr. Káprázatos és teljesen tébolyult.”. Egy ilyen tekintélyes orgánum nyilván nem téved, mint ahogy Velencében sem dobálják oda bármihez a nemesfém oroszlán szobrocskákat, én azért mégis azt mondom, hogy ebből a lelkendező megállapításból legfeljebb a második és a negyedik állja meg a helyét. De főleg a negyedik…
A palackba zárt szellem
A nagy politikai diktatúrák, legyenek bal- vagy jobboldaliak, egy dologban biztosan megegyeznek: a kreatív szellemi energiákat mind palackba zárja és jó erősen ledugaszolja, tudva jól, hogy ha bármilyen szabad ötlet, kezdeményezés, gondolat vagy eszme felütné a fejét, az a diktatúra végéhez vezetne. Persze, hiába van a szellem bezárva, azért az önmaga törvényszerűségei szerint zubog, bugyborékol és forr odabent, és bármily szoros a zár, csak ki-kiszökik a benti szabad szellem és megtermékenyíti a kinti 
sóval telehintett, szürke és szomorú kertet. Ahogy nálunk is kifogyhatatlan ötlet- és élményforrásként működik a Horthy-, nyilas-, majd Rákosi-rendszer, úgy táplálkoznak például a spanyol filmesek (bár jobbára inkább áttételesen) Franco 1939-1975-ig tartó diktatúrájából. A skála Buñuel mára már filmtörténeti jelentőségű abszurd életművétől a horror műfajában jelentős alkotásokkal előálló független latin filmesek műveiig terjed. A félelem testet, lelket nyomorító hatásai, ugye… Az amúgy mexikói illetőségű Guillermo Del Toro például két nagyszerű filmmel is adózott Franco korszakának, ezek közül az Ördöggerinc a jobb, A Faun labirintusa az elismertebb. Álex de la Iglésia Egy őrült szerelem balladája című filmjében érnek össze a szálak, Franco diktatúrája, a Buñuel és Fellini neveivel fémjelzett veretes filmművészet és Del Toro erős műfajiságú szörnyfilmjei, és még sok minden más is, örömre azonban nincs sok okunk…
Nem briliáns
Bár Velencében díjazták a forgatókönyvet is, az Ezüst Oroszlánt nyilván azért járt, mert ennyi mindent tényleg művészet beleszuszakolni alig száz gépelt oldalra. Nem azzal van baj, hogy a spanyol polgárháborúnál kezd és ’73-ban végződik a történet, hanem hogy az egész túlságosan mesterkélt. De la Iglésia, aki amúgy nem kezdő ebben a műfajban, sőt ő jegyzi minden idők egyik legsikeresebb spanyol filmjét is (A Fenevad napja), túl sok mindent zsúfolt össze e forgatókönyvben a vicces bohóc-szomorú bohóc archetipikus párosától a Szépség és Szörnyeteg meséjén át a King Kongig. A sok motívum egész egyszerűen nem áll össze egyetlen egésszé. Ha – nézőként – az egyikbe beleéljük magunkat, a másik rögtön nevetségessé teszi azt, a következőnél pedig vakarjuk a fejünk: Ez meg hogy jön ide? A logikailag instabil, az ok-okozatisággal, karakterépítéssel, érzelmi motivációkkal nem sokat vesződő cselekmény fordulatai pedig így már súlyukat, értelmüket vesztik, és csakhamar azon vesszük észre magunkat, hogy az óránkat lessük, hogy mikor lesz már vége ennek az őrületnek?
Bizarr
Bizarrnak viszont bizarr az Egy őrült szerelem balladája. A kezdő polgárháborús csatajelenet például abszurdba hajlón túljátszott és elnagyolt. A szerelmi szál erőltetett, túlbonyolított, mégis közhelyes, a finálé pedig ehhez képest is nevetséges. A konfliktus íróasztalon kivagdosott, összeollózott kollázs. Az abszurd, de még éppen meseszerű mesét indokolatlan brutális erőszak jelenetei teszik zavarossá. Olykor valahonnan mellékalakok tűnnek fel, megmagyarázatlan érzelmi, indulati motivációkkal, hogy aztán akár örökre eltűnjenek. Néha műfaji paródiát látok, de akkor mit kezdjek a nagyszabásúnak szánt végkifejlettel, ami érthetetlen módon veszi magát komolyan?
Egyáltalán nem káprázatos, viszont tényleg teljes téboly
A cirkusz világa, amelyben e film nagyja játszódik, erős színeivel, elrajzolt sminkjeivel, a vadállatokkal és az akrobaták fizikailag lehetetlennek tűnő gyakorlataival igen expresszív háttér, tudjuk ezt már Chaplintől és Fellinitől, és kitűnő háttér egy horrorhoz is, hiszen a gonosz, akár gyilkos bohóc is már több filmben játszott főszerepet. Ahogyan azonban e filmben de la Iglesia , afféle botcsinálta (vagy csak szimplán részeg) Tarantinóként mindezt vegyíti mesével, képregények toposzaival, romantikus drámával és polgárháborús akcióval, cinikus iróniával és komolysággal, az maga a színtiszta téboly. A karakterek sematikusak, az őket alakító színészek semmilyenek (bár Carolina Bang – Natalia, vagyis a Szépség szép, de ez nem színészi erény). A látványban még lenne fantázia, ha egy megfelelően koherens tartalomhoz lenne háttér, a CGI azonban akkor is primitív, gyermeteg. Az az érzésem, mintha legalább három, azonos szereplőkkel játszódó, de tökéletesen különböző stílusú, műfajú, mondanivalójú és cselekményű film jelenetei lennének itt összevágva egy filmbe. Káosz, őrület. Vagy csupán zavarba ejtően gátlástalan dilettantizmus. Asanisimasa: 3/10
A csábítás elmélete egy édes romantikus komédia, mely még szellemes is, tehát a pasik számára is nézhető lehet. (Cool, 19.20)
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 