asanisimasa

Amikor a Miért éppen Alaszka? című remek tévésorozat egyik epizódjában a főszereplő barátját halálra sújtotta egy Földre zuhanó műhold, akkor azt hittem, ennél bizarrabb fordulat nem juthat eszébe forgatókönyvírónak. Hogy mennyire tévedtem, arra bizonyíték az argentin Sebastián Borensztein Kínai, elvitelre című filmjének nyitójelenete, és akkor a folytatásról még nem is szóltam…

Az íróasztalfiók szaga

A legegyszerűbb, egyben legócskább felütés az, amikor az ötletszegénységgel küzdő forgatókönyvíró saját magát teszi meg főszereplőnek, és úgy indul a film, hogy az író ül a laptopjánál/írógépnél/üres papírlap előtt, és nem jut eszébe semmi. Aztán mégis… Ásítás, unott babrálás a távkapcsolón, illetve belesüppedés a székbe, pillantás az órára: Mikor lesz már vége? Kissé bonyolultabb és munkaigényesebb, amikor az író vesz egy mély lélegzetet, összeszed apait-anyait, mélyfúrást végez elméjében valami korábbi olvasmányélményért, filmért, valamiért, ami ihletképpen megteszi, és nekiáll barkácsolni. Az eredmény legtöbbször aztán bűzlik az izzadság, a hamutálca, a szesz és az íróasztalfiók szagától, és mi is csak alig nézzük kevesebbszer a hátralévő időt. Néha viszont beflessel az isteni szikra, hiszen valamiért azért még mindig nézünk filmeket, és megszületik a film, amire mindig is vártunk. Az alkotó ilyenkor elégedetten dőlhet hátra, a gép forog most már, az író pihen. A történet valóságos, mégis meseszerű, izgalmas, váratlan fordulatokkal teli, szellemes és megindító, a hősök igaziak, hétköznapiak, esendők, mint mi magunk is vagyunk, és akikkel azonosulni tudunk, mégis kiemelkednek a történetből, hogy hősként, egyediként és összetéveszthetetlenként megtegyék azt, amit mi kis életünkben sosem merünk, nem vagyunk rá képesek vagy éppen nincs rá lehetőségünk. Az ilyen történetek éppen olyanok, mint a valóság, egy pillanatra sem érződik rajtuk a műviség, kitaláltság, hogy valaki milyen sokáig kotorászott utánuk holmi íróasztalfiókok mélyén – sokszor pedig éppen a valóság termeli ki őket, mint ahogy az argentin Borensztein filmjének meghökkentő apropóját is a valóság bizarr, morbid „alkotókedvének” köszönhetjük…

Borensztein, Darín

A ’63-as születésű, tehát közel ötvenes rendező mindössze harmadik nagyjátékfilmje a szellemes és találó című Kínai, elvitelre, a szakmát azonban nem tegnap kezdte. Borensztein a nagy hagyományokkal rendelkező dél-amerikai televíziózásban kereste eddig kenyerét, mint rendező, illetve forgatókönyvíró. Ez persze, nem feltétlenül valami jó ómen, hiszen az azért nem egy óriási szellemi kaland, hogy: „Raúl Ignació, állj nekem balra és nézz Conchíta Maríára szerelmesen, Conchíta María, lelkecském, te pedig keverj le Raúlnak egy óriási pofonocskát!” Dolgozni viszont megtanult, és a közönség igényeit is megismerte. Eközben azonban saját elméjét sem hagyta táplálék nélkül, gyúrta, edzette és készült a megfelelő pillanatra, ami végül el is jött. Két helyi érdekű vállalkozás, egy komédia és egy thriller után eme filmjének főszerepére Ricardo Darínt, a kortárs argentin film színészkirályát (Szemekbe zárt titkok, Aura, stb.), aki ugyanazt a státuszt tölti be az argentin filmben, mint amit például Bardem a spanyolban: amiben megjelenik, arra oda kell figyelni.

A nagy találmány

Borensztejn nagy találmánya e filmmel az, hogy vegyíti egymással a latin lélek két közismert sztereotípiáját, a néha talán már túl is áradó érzelmességet és az abszurd és a képtelenség iránti vonzódást. A Kínai, elvitelre egy lírai, szentimentális abszurd. Egy bizarr romantikus komédia. Egy érzelmes groteszk, vagy valami ilyesmi. Persze, akármit akármivel a világ filmgyárai környékén bóklászó bármelyik kókler össze tud kavarni, ha kap rá pénzt, Borensztein esetében azonban a meghökkentő elegy működik, méghozzá minden elemében. A nyitó jelenet önmagában is felülmúlhatatlan, és ahogyan abból belevág a történetbe, az már tanítanivaló: a legmívesebb, képekben és szavakban egyaránt gondolkodni, és azt láttatni is képes színtiszta filmművészet. A Darín által alakított, mogorva csavarboltost úgy vezeti el a neki (és nekünk) járó happy endig, hogy közben a filmtörténelem legnagyobb zsenijei jutnak eszünkbe. Azonban nehogy azt higgyük, hogy csupán valami jó tanuló nebulót hallunk felelni, nem is csupán egy ügyes plagizátor mesteri munkáját nézzük, hanem egy eddig ismeretlen tagot köszöntünk abban a klubban, ahol még mindig Chaplin és Fellini filmjei vannak műsoron. Darín óriási színész, olyan súllyal van jelen a vásznon, mint anno Mastroianni. És akkor még ott van az a kínai srác, az Ignacio Huang is… Az Amélie csodálatos élete óta nem emlékszem ilyen elbűvölő, bölcs, humánus, egyben szellemes és szórakoztató filmre, mint ez. Még a gyűlöletes CGI is bájos… Asanisimasa: 10/10

Lenyűgöző élmény nézni A vadász című filmet, már annak, aki amúgy szívesen bandukol, barangol és bóklászik az erdőben, főleg a kijelölt turistautaktól távol. Vagy legalább néhány kilométerrel messzebb minden népszerű látványosságtól, dobogó kövektől, csobogó forrásoktól és kilátóktól, ott ahol legfeljebb csak az erdészet fakitermelő szakmunkásai járnak. Azok szinte minden pillanatát élvezni fogják e filmnek, hiszen Tasmánia gyakorlatilag érintetlen mérsékelt égövi őserdeje alig változott valamit az elmúlt néhány tízezer évben – ez a film márpedig legnagyobbrészt itt játszódik. Robert Humphreys operatőr pedig komoly természetfilmeseket idézően parádés képekkel mesél e tájról.

A film sztorija amúgy egy meglehetősen közhelyes öko-thriller sablonjaira épül: egy fiktív európai gyógyszerkonszern okosai azt találták ki, hogy a híres, de mára már kipusztult tasmán erszényes farkas olyan bénító hatású mérget termelt, amiből fantasztikus hatású új gyógyszereket lehetne kifejleszteni. (Itt a filmben van ugyan egy kis keveredés: folyamatosan keverik a ma néhány példányban még élő tasmán ördögöt (Sarcophilus harrisii) a már kihalt erszényes farkassal (Thylacinus cynocephalus)) A cég egy profi vadászt bíz meg azzal a feladattal, hogy ha véletlenül mégis élne még egyetlen példánya az erszényes farkasnak, akkor azt vadássza le, a tudomány szolgálatában, és a profit maximalizálása érdekében. A vadász fura fazon, pedáns, mint egy német patológus, barokkzenét hallgat, magányos, de kemény, mint a szikla. Willem Dafoe. A vadász megérkezik a helyszínre, ahol a helyi favágók és a környezetvédő zöldek között áll a bál, a helyiek őt is “zöld hippinek” nézik, ám a zöldek is gyanakodva méregetik. Szállásadója, és annak gyermekei fogadják csak szívesen (kisebb közjáték után), a vadász azonban nyakába veszi az őserdőt, és megpróbálja felkutatni az utolsó élő erszényes farkast.

A film 75%-ban a Rambo első részének csapdákat fabrikáló, fák, bokrok és sziklák között rejtőzködő thrillerjét és az Into The Wild című túlélőtúrás dokumentum-kalandfilmes zsánerét ötvözi: Willem Dafoe sajátosan marcona arckifejezéssel vadászik feltételezett zsákmányára, miközben valakik (helyi suttyók, illetve …) reá vadásznak. “Vadászati szünetekben” melodráma körvonala kezdenek kibontakozni, de még mielőtt szárba szökkenne, füstté is válik. Willem vissza a vadonba. Ettől függetlenül, és a kisebb logikai és dramaturgiai jellegű döccenésektől eltekintve mégis izgalmas a film. Dafoe van olyan jó színész, hogy le tudja kötni a néző figyelmét akkor is, ha csak fák között sétál, a vadon és a táj képei tényleg csodaszépek, a filmvégi teátrális zöld farok pedig csak esztétikailag kérdőjeles, tartalmilag mindenképpen szép és méltó. Asanisimasa: 7/10

Ezúton is köszöntöm a jelenleg hazánkban olimpiázó meleg, leszbikus, biszex és transznemű közösség magyar és nemzetközi sportolókból álló különítményét. Azzal, hogy a pökhendi módon tarháló, megvalósulásának minden módon keresztbe tevő politikusok és az ellene pavlovi reflexből acsarkodó szélsőségesek ellenállásától függetlenül ezt a rendezvényt megszervezték és azon részt vesznek, azt bizonyítják, hogy van vér a pucájukban, és ebben a meccsben ők a “tökös csávók”. A szerb Srđan Dragojević Pride című filmje egy hasonló meccsről szól, arról, hogyan próbálta néhány szerb meleg 2009-ben megszervezni az első szerb Meleg Büszkeség napját, a széleskörű (a magyarnál lényegesen szélesebb körű és agresszívebb) ellenállás dacára. A tények a következők: a film olyan lett, amilyen. 2010-ben végül is sikerült megrendezni az első szerb Gay Pride-ot, igaz, a 6000 főnyi tüntető tömeggel szemben felsorakoztatott 5600 fős rendőri sereg védelmében, akik aztán össze is csaptak Belgrád belvárosában, meleg tüntetőt azonban komolyabb bántódás nem ért – a részben ez alkalommal is forgatott Pride című filmet 12 hét alatt (a 7 milliós) Szerbiában mégis 330 ezren, a volt Jugoszlávia területén pedig több mint 600 ezren nézték meg. A számok érdekes dolgok…

De hogy milyen a film? Nos, zavarba ejtő. Az elején majdnem otthagytam, amit nagyon sajnáltam volna, így hogy végül is végignéztem. Dragojević nem vacakol (filmográfiája itt), hozzá képest Kusturica maga a józan visszafogottság, még akkor is, ha utóbbi soha nem rendezne meleg-témájú filmet, s főleg nem olyat, mint ez itt. Szinte burleszk-szerűen kavarodik itt össze a kommunista múlt a nyugati vendégmunkások maffianisztikus hagyományaival, a szerb csetnikek a horvát usztasákkal, albán siptárokkal és bosnyák nemtudomkikkel (elfelejtettem a gúnynevüket), tehát az egész rohadt és véres jugoszláv polgárháború máig csengő nemzetieskedő őrületével. Rikító színekkel, ujjnyi vastag kontúrokkal van megrajzolva minden karakter, “normálisok” és melegek egyaránt, a film elején még a ritmus is ki-kihagy, mint egy harmincéves Zastava gyújtása, amely hadüzemben vészelte át az elmúlt huszonöt évet, a végére azonban bepörög minden, az egész komplett délszláv agybaj és ömlik ránk, mint a Turandot fináléjában a szinte fejünket letépő, szívünket szaggató érzelmi vihar. Emellett fikarcnyi kétségünk sincs, hogy a valóság sem különbözik sokban attól, amit látunk, az is éppen ilyen abszurd, vad és őrült. Egyetlenegy túlzás van Dragojević filmjében: a valóságban (eddig) nincs halálos áldozata a melegközösség elleni dühhadjáratnak Szerbiában, ezt azonban fogjuk fel dramaturgiai fogásnak, amivel észhez téríti az esetleg túlzottan jókedvű nézőit ennek a remek, bővérű, tökös, minden gyanú ellenére cseppet sem idealisztikus “vígjátéknak”. A tanulság madáchian keserű: küzdeni, küzdeni, küzdeni. Ma gyorsabban, messzebbre, magasabbra, holnap pedig csak azért, hogy egyszer mindenki (értsd: tényleg mindenki) büszkén, magabiztosan és minden megaláztatástól mentesen sétálhasson végig hazájának bármelyik városának bármelyik utcáján. Asanisimasa: 8/10