Miközben néztem Ryszard Bugajski Kihallgatás című filmjét, egyfolytában azon gondolkodtam, milyen baromi erős színpadi előadást lehetne belőle csinálni. Aztán most olvasom, hogy a kaposváriak 1988-ban már előálltak egy ilyen darabbal… Azt a Kihallgatást Eörsi István írta, még 1965-ben, ez volt az első drámája. Először Both Bélához vitte, az akkori Nemzetibe, de ő nem merte bevállalni a bemutatását. Eörsi ekkor átvitte a Tháliába, ahol Kazimir, bár a darab tetszett neki, legalább annyit tett, hogy helyette megrendelte és bemutatta a Sírkő és kakaót, így az lett az első színpadon bemutatott Eörsi-mű. 
A Kihallgatásra aztán jó tíz évvel később Zsámbéki Gábor, a kaposvári színház akkori igazgatója köt szerződést, és be is mutatja – 13 évvel később, 1988-ban, Babarczy László rendezésében. Majdnem hasonló utat jár be Bugajski filmje is, hiszen 1982-ben készült el, de csak ’89-ben kerülhetett ki a széles közönség elé. Hogy egyáltalán akkor elkészülhetett, abban nyilván közrejátszottak a gdanski munkások is, jókora áttétellel persze, de a cenzúra akkor még veszélyesnek ítélte meg a filmet. Ehhez a lengyel filmhez Eörsinek, illetve a drámájának semmi köze, csak a címük, tárgyuk, témájuk, valamint a tárgyalt korszak azonos. Mindkettő börtöndráma, melyek az ötvenes évek elején játszódnak, Eörsi darabja magyar börtönben, Bugajski filmje pedig lengyelben. Sztálin arcképe itt is, ott is. Eörsinél férfiak, itt nők. Amúgy az internacionalizmus jegyében minden egymásnak megfeleltethető, konform. Még a válogatott kínzási módszerek is egy kaptafára, egy szabályzat, egy útmutató szerint történnek…
De hagyjuk el most Eörsit és a magyar valóságot, és nézzük az ügy lengyel oldalát. A Kihallgatás című film főszereplője Dziwisz, a bohém, léha színésznőcske, akit egy szokásos dévaj éjszakáról visz el a nagy fekete autó. Részegségéből már a zsúfolt cellában ébred – és kezdetét veszi az azóta, ezóta már sokszor tárgyalt, kitárgyalt paranoid, abszurd és morbid tortúra, amin a gátlások, érzelmek és gondolatok nélküli kommunista titkosszolgák hajtják végig a többségében ártatlanul bezsuppolt szerencsétleneket, annak érdekében, hogy aláírják azt, amit nyilván sohasem követtek el. A pártnak bűnbakok és bűnösök kellenek, mindenáron. A film Dziwisz rettenetes pokoljárását meséli el, részletekbe menő brutalitással.
Minden idők egyik legmegdöbbentőbb börtönfilmje ez, mivel minden egyes képkockája hiteles, ha kell, a legmocskosabb dolgokat is leplezetlenül, explicit megmutatja, miközben a főbb szereplők személyisége is részletes, mély pszichológiával jelenik meg benne. A szörnyű részletek azonban sohasem mennek el számító hatásvadászatba, mint egy modern példa, Steve McQueen Éhség című filmjében, itt az ürülék, a vér, a mocsok és a patkányok a realitás erejével vannak jelen, fel s
em merül, hogy a rendező azért mutatja meg ezeket, mert el akarja borzasztani a nézőt, csupán azt mondja ezzel: ez így volt. És kétségünk sem lehet afelől, hogy valóban így volt. Dziwisz szerepében Krystyna Janda egy valóságos lelki salto mortalet mutat be, olyan érzelmi és tudati ívet húz, hogy színiegyetemet lehet rá építeni. Mindemellett egy igazi, valós személyiséget mutat be, ahogyan a féktelen, zabolátlan, léha színésznőcskéből a néhány évnyi börtön megtört lelkű, testileg is sérült öregasszonyt teremt. Bugajski mindenben tárgyilagos, mégis drámai. Nem szégyelli az érzelmeket, de sohasem érzelgős. Még ahhoz is veszi a bátorságot, hogy még a démonikus börtönőrök között is talál emberit (mint ahogy azt is megmutatja, hogy a patkányürülékben is megterem a búza…), ha nem is sokat. Ez a gesztus azonban nem volt elég ahhoz, hogy a film elkészülte idején be lehessen mutatni a filmet, mely így még hét évig dobozban maradt, de ’89-es bemutatását Bugajski már kanadai állampolgárként élte meg. Filmet azóta alig csinált, egészen 2009-ig, a legendás Nil tábornok nagyszabású életrajzáig. Kár a kimaradt évtizedekért és az el nem készült filmekért, hiszen e Kihallgatás című film is kitűnő példa arra, hogy egy újabb mértéktartó és mértékadó filmest kényszerített mellékpályára a történelem. Asanisimasa: 10/10
galja, amikor az ország legnézettebb tévéadója főműsoridőben Bud Spencer-filmet ad. Nincs amúgy bajom ezekkel az alapvetően jószándékú, ám igen bugyuta filmekkel, 10 és 14 éves korom között én is megnéztem mind, amit adtak a moziban, általában annyiszor, ahány előadás volt; de úgy gondolom, hogy aki még 16 éves korán túl is ilyen filmeket néz, ott komoly gondok vannak. S hogy milyen komoly gondok vannak, arra bizonyság az a mérhetetlen idiotizmus, ami tombol nap mint nap, percről percre ebben az országban. Itt a mai napig emberek tömegei hiszik azt komolyan, hogy a dolgok intézése úgy működik, ahogyan Bud Spencer intézi: íves parasztlengőkkel. Nem csoda, hogy aztán ezek bevesznek minden neoavantgárd gazdasági mechanizmust, nyílt színi hazugságot és egyéb baromságokat… Bud Spencernek kizárólag szombat-vasárnap délután, ebéd után van helye egy épeszű ország épeszű tévéjének műsorstruktúrájában.
wim
efes
perry55
szaszo
