asanisimasa

Mondhatnám, hogy Jo Nesbø a norvég válasz a Tetovált lány-trilógiával bankot robbantó Stieg Larssonra, ha nem kezdte volna hamarabb a krimiíró-ipart, mint sajnos idő előtt eltávozott svéd kollégája… Hiába, a sport fontos. Mint tudható, Larsson korai halálát a “sportmentes” életmód okozta nagy valószínűség szerint, ebből a szempontból viszont Nesbø-re hosszú élet vár, ugyanis egy valódi sportemberrel van dolgunk. Sikeres focistának indult, de ma 52 évesen is fitt, slank és energikus, amit szenvedélyeinek, a sziklamászásnak, búvárkodásnak és efféle extrém sportok gyakori űzésének köszönhet. Amiért viszont híres, sőt, ma már világhíres lett, az írói tevékenysége, mellyel a krimi mára kissé roskataggá váló műfajára gyakorolt a sistergő kánikulába hatoló borzongató északi szélhez hasonlítható hatást. Regényeinek egyszerű, lendületes nyelvezete, meghökkentő fordulatai, olykor szinte szociografikusan életközeli figurái, filmszerű leíró ereje, valamint tabukat nem ismerő témái tették őt méltán a kortárs krimiirodalom nagy sztárjává. Hóember című regényének megfilmesítésével éppen Martin Scorsese bíbelődik, a Fejvadászok pedig maradt hazai pályán, ahol Morten Tyldum gyúrt belőle remekbe szabott filmet.

Igen kevés kifogásolni valót találok Tyldum adaptációjában, amely valójában egy igen meredek műfaji szörf. Könnyed, bohókás, önironikus szajréfilmnek indul, hogy aztán szinte észrevétlenül sodródjon bele egy meglehetősen explicit vérfürdőbe torkolló őrült, pszichopata hajszába, hogy aztán meghökkentően romantikus huszárvágással visszatérjen a kezdő könnyed, bohókás hanghoz, így foglalva Roger Brown történetét keretbe. Az amúgy messze nem korszakalkotó találmánynak számító keretes szerkezet is zseniális ötletnek számít itt, hiszen a kettős életet élő Brown (itt ő Nesbø hőse) mesteri festménytolvajként (festmény->keret) próbálja megfelelő szinten tartani saját és nála két fejjel magasabb szerelmének életszínvonalát, mivel hivatalos fejvadászi állása ehhez nem elegendő még a rettenetesen gazdag Norvégiában sem. A történet egy Rubens-festmény körül zajlik, de lesz itt aztán szerelmi csalódásoktól kezdve kíméletlen nagyvállalati konkurenciaharcon keresztül a túlélésért folytatott vérben, szarban és más testnedvekben tocsogó élethalál-küzdelemig minden. Nem részletezem a cselekményt, legyen elég csak annyi, hogy logikailag tökéletesen stimmel minden meghökkentőnek látszó, illetve a lehető legváratlanabb fordulat is, amit látunk, mindennek van oka, s van miértje. (A klasszikus csehovi pisztoly virtuóz módon alkalmazott dramaturgiáját láthatjuk, sok-sok szálon végigvezetve.) Szinte látom már David Fincher ügynökét, ahogyan keresi a film producerének telefonszámát, hogy megszerezze a remake jogait, ha eddig még nem tette volna meg. Az eredeti azonban jobb lesz…

Tyldum gyakorlatilag változatlan formában hagyta a regény cselekményét, és feszesen, minden redőtől és gyűrődéstől mentesen feszítette fel a keretre. Biztos kézzel vezeti végig a nézőt a filmen, az alapanyaghoz méltó, átgondolt, precíz munkát végez. Egyesek a fiatal Christopher Walkent látják Aksel Hennie-ben, aki Brownt alakítja, én azonban inkább Steve Buscemi huszonéves, szőke és kékszemű kisöccsét. Már csak azért is, mert Walken bármennyire fura fazon, mindig zsigerből domináns, míg Buscemi (tehát itt most Hennie) alapvetően komplexusos, neurotikus figura, aki ha hatalmi pozícióba kerülő figurát játszik is, valódi bensőjét igazán sohasem tudja elpalástolni, legfeljebb túlkompenzálni. Egyszerre negatív és pozitív karakter, kezdetben még taszít is, a végére azonban maga mellé állítja a nézőt. Ellenfele éppen a fordítottja: mintha a híres bugyinedvesítő norvég popcsapat, az A-ha egyik tagját látnánk (Morten Harkettet, valójában azonban Nikolaj Coster-Waldaut). Magas, barna, markánsan férfias megnyerő fazon, ellenállhatatlanul magabiztos, a nők egyetlen pillantására omlanak a karjába. Aztán meg… Markáns karakterek mindenhol, a kétméteres szőke norvég bombázótól a brunette szexördögig, a Wallander-forma gyűrött, borostás zsarutól az alkoholista parasztig. Remek példa a film arra, hogy az amúgy eléggé elcsépeltnek tűnő krimi-thriller műfajában sincs még minden lefutva, legfeljebb Hollywoodot kell elfelejteni… Asanisimasa: 9/10

Úgy vagyunk körülbelül ezekkel a valóságshow-kkal, mint a kétharmaddal: bárkit kérdezünk, mindenki utálja, sose nézi, sőt felháborítónak tartja, hogy VVAlkeszoszt vagy ÉdenNikit többen ismerik, mint teszem azt, Haraszty Édeskét – ma már alig találunk valakit, aki a Fideszre szavazott volna néhány aktivistán és internetet csak Kövér László elszólásaiból ismerő nyugdíjason kívül, a közvélemény-kutatók mégis még mindig nekik adják a kormányrudat, miképpen a valóságshow-k is nézettséget döntenek. Pedig ennek a műsortípusnak az ötlete az egyik legnagyszerűbb, egyben legkézenfekvőbb és legbonyolultabb művészi attitűdben gyökerezik: a valóság minél hitelesebb megragadásán és ábrázolásán. A valóságban márpedig szinte sosem szelik a levegőt szupermenek, nem győznek le bestiális vörös haderőt egyszemélyes hadseregek és nem omlanak szexbombák pattanásos arcú, tornából felmentett, szemüveges geekek ölére – a valóság olyan, mint mi vagyunk, valójában. Pitiáner és érdektelen, pontosabban csak azok számára érdekes, akik azt éppen megélik. Tökéletes, hiteles ábrázolása viszont örök művészi polémia, például ezért akarták a valóságot a lehető legtisztább, minden manipulációtól mentesen megmutatni olyan filmesek is, mint Dziga Vertov, Jean Rough, John Cassavetes vagy akár Michael Moore és Ulrich Seidl is, általában az általuk fémjelzett filmtípust szokás nevezni igaz mozinak, tehát cinema véritének. Craig Gilbert amerikai dokumentumfilmes 1971-ben azt találta ki, hogy az igazi, átlagos amerikai családot fogja megmutatni az átlagos, amerikai, tévénéző amerikai családoknak. A Loud család hétköznapjait megmutató film aztán nézettségi rekordokat, botrányokat és családi konfliktusokat okozva a médiatörténet korszakos darabjaként zúdította nyakunkba mindazt, ami a kereskedelmi tévék műsoridejének nagy részét ma kitölti. A Cinema Vérité című film ennek a története.

A történetet el is meséli rendesen, ahogy általában az HBO által gyártott filmektől megszokhattuk. Tim Robbins, mint a Loud család feje, James Gandolfini, mint Gilbert, és főként Diane Lane, mint családanya remekül játszanak, sajnos azonban a film megmarad annak a melodrámának, amibe azóta is fullad az összes valóság megragadásával kísérletező televíziós showműsor. Az igazán lényeges kérdéssel, miszerint lehet-e manipulációmentesen valóságot ábrázolni, hogy a természetszerűleg bevétel-orientált kereskedelmi televíziózás aztán mégis hogyan manipulálja a nézettség érdekében ezeket, hogy egy filmes stáb jelenléte mennyire deformálja a valóságot, hogy az hogyan hat a show-ban résztvevő kvázi civilekre, nos ezeket a kínos kérdéseket csak nagyon a felszínen tudta megkarcolni a Shari Springer Berman és Robert Pulcini által rendezett film. Magát a kort, magát az eseményt, magát az ez alatt végmenő lelki folyamatokat pontosan rekonstruálja, hiteles miliőt teremt, a kitűnő színészi alakításoknak megfelelően az érzelmi hullámok is átjönnek, de semmi leleplezés nincs. Amit látunk, azt meg már láttuk (épp’ most mondták a hátam mögött a Fókuszban, hogy VVmittudoménki még mindig nem költözhetett be nyereménylakásába…), és annyira nem érdekes, mint egy jól megírt, csak éppen a valóságra fittyet hányó, fiktív történet. Asanisimasa: 5/10