Úgy vagyunk körülbelül ezekkel a valóságshow-kkal, mint a kétharmaddal: bárkit kérdezünk, mindenki utálja, sose nézi, sőt felháborítónak tartja, hogy VVAlkeszoszt vagy ÉdenNikit többen ismerik, mint teszem azt, Haraszty Édeskét – ma már alig találunk valakit, aki a Fideszre szavazott volna néhány aktivistán és internetet csak Kövér László elszólásaiból ismerő nyugdíjason kívül, a közvélemény-kutatók mégis még mindig nekik adják a kormányrudat, miképpen a valóságshow-k is nézettséget döntenek. Pedig ennek a műsortípusnak az ötlete az egyik legnagyszerűbb, egyben legkézenfekvőbb és legbonyolultabb művészi attitűdben gyökerezik: a valóság minél hitelesebb megragadásán és ábrázolásán. A valóságban márpedig szinte sosem szelik a levegőt szupermenek, nem győznek le bestiális vörös haderőt egyszemélyes hadseregek és nem omlanak szexbombák pattanásos arcú, tornából felmentett, szemüveges geekek ölére – a valóság olyan, mint mi vagyunk, valójában. Pitiáner és érdektelen, pontosabban csak azok számára érdekes, akik azt éppen megélik. Tökéletes, hiteles ábrázolása viszont örök művészi polémia, például ezért akarták a valóságot a lehető legtisztább, minden manipulációtól mentesen megmutatni olyan filmesek is, mint Dziga Vertov, Jean Rough, John Cassavetes vagy akár Michael Moore és Ulrich Seidl is, általában az általuk fémjelzett filmtípust szokás nevezni igaz mozinak, tehát cinema véritének. Craig Gilbert amerikai dokumentumfilmes 1971-ben azt találta ki, hogy az igazi, átlagos amerikai családot fogja megmutatni az átlagos, amerikai, tévénéző amerikai családoknak. A Loud család hétköznapjait megmutató film aztán nézettségi rekordokat, botrányokat és családi konfliktusokat okozva a médiatörténet korszakos darabjaként zúdította nyakunkba mindazt, ami a kereskedelmi tévék műsoridejének nagy részét ma kitölti. A Cinema Vérité című film ennek a története.

A történetet el is meséli rendesen, ahogy általában az HBO által gyártott filmektől megszokhattuk. Tim Robbins, mint a Loud család feje, James Gandolfini, mint Gilbert, és főként Diane Lane, mint családanya remekül játszanak, sajnos azonban a film megmarad annak a melodrámának, amibe azóta is fullad az összes valóság megragadásával kísérletező televíziós showműsor. Az igazán lényeges kérdéssel, miszerint lehet-e manipulációmentesen valóságot ábrázolni, hogy a természetszerűleg bevétel-orientált kereskedelmi televíziózás aztán mégis hogyan manipulálja a nézettség érdekében ezeket, hogy egy filmes stáb jelenléte mennyire deformálja a valóságot, hogy az hogyan hat a show-ban résztvevő kvázi civilekre, nos ezeket a kínos kérdéseket csak nagyon a felszínen tudta megkarcolni a Shari Springer Berman és Robert Pulcini által rendezett film. Magát a kort, magát az eseményt, magát az ez alatt végmenő lelki folyamatokat pontosan rekonstruálja, hiteles miliőt teremt, a kitűnő színészi alakításoknak megfelelően az érzelmi hullámok is átjönnek, de semmi leleplezés nincs. Amit látunk, azt meg már láttuk (épp’ most mondták a hátam mögött a Fókuszban, hogy VVmittudoménki még mindig nem költözhetett be nyereménylakásába…), és annyira nem érdekes, mint egy jól megírt, csak éppen a valóságra fittyet hányó, fiktív történet. Asanisimasa: 5/10