asanisimasa

Lenyűgöző élmény nézni A vadász című filmet, már annak, aki amúgy szívesen bandukol, barangol és bóklászik az erdőben, főleg a kijelölt turistautaktól távol. Vagy legalább néhány kilométerrel messzebb minden népszerű látványosságtól, dobogó kövektől, csobogó forrásoktól és kilátóktól, ott ahol legfeljebb csak az erdészet fakitermelő szakmunkásai járnak. Azok szinte minden pillanatát élvezni fogják e filmnek, hiszen Tasmánia gyakorlatilag érintetlen mérsékelt égövi őserdeje alig változott valamit az elmúlt néhány tízezer évben – ez a film márpedig legnagyobbrészt itt játszódik. Robert Humphreys operatőr pedig komoly természetfilmeseket idézően parádés képekkel mesél e tájról.

A film sztorija amúgy egy meglehetősen közhelyes öko-thriller sablonjaira épül: egy fiktív európai gyógyszerkonszern okosai azt találták ki, hogy a híres, de mára már kipusztult tasmán erszényes farkas olyan bénító hatású mérget termelt, amiből fantasztikus hatású új gyógyszereket lehetne kifejleszteni. (Itt a filmben van ugyan egy kis keveredés: folyamatosan keverik a ma néhány példányban még élő tasmán ördögöt (Sarcophilus harrisii) a már kihalt erszényes farkassal (Thylacinus cynocephalus)) A cég egy profi vadászt bíz meg azzal a feladattal, hogy ha véletlenül mégis élne még egyetlen példánya az erszényes farkasnak, akkor azt vadássza le, a tudomány szolgálatában, és a profit maximalizálása érdekében. A vadász fura fazon, pedáns, mint egy német patológus, barokkzenét hallgat, magányos, de kemény, mint a szikla. Willem Dafoe. A vadász megérkezik a helyszínre, ahol a helyi favágók és a környezetvédő zöldek között áll a bál, a helyiek őt is “zöld hippinek” nézik, ám a zöldek is gyanakodva méregetik. Szállásadója, és annak gyermekei fogadják csak szívesen (kisebb közjáték után), a vadász azonban nyakába veszi az őserdőt, és megpróbálja felkutatni az utolsó élő erszényes farkast.

A film 75%-ban a Rambo első részének csapdákat fabrikáló, fák, bokrok és sziklák között rejtőzködő thrillerjét és az Into The Wild című túlélőtúrás dokumentum-kalandfilmes zsánerét ötvözi: Willem Dafoe sajátosan marcona arckifejezéssel vadászik feltételezett zsákmányára, miközben valakik (helyi suttyók, illetve …) reá vadásznak. “Vadászati szünetekben” melodráma körvonala kezdenek kibontakozni, de még mielőtt szárba szökkenne, füstté is válik. Willem vissza a vadonba. Ettől függetlenül, és a kisebb logikai és dramaturgiai jellegű döccenésektől eltekintve mégis izgalmas a film. Dafoe van olyan jó színész, hogy le tudja kötni a néző figyelmét akkor is, ha csak fák között sétál, a vadon és a táj képei tényleg csodaszépek, a filmvégi teátrális zöld farok pedig csak esztétikailag kérdőjeles, tartalmilag mindenképpen szép és méltó. Asanisimasa: 7/10

Ezúton is köszöntöm a jelenleg hazánkban olimpiázó meleg, leszbikus, biszex és transznemű közösség magyar és nemzetközi sportolókból álló különítményét. Azzal, hogy a pökhendi módon tarháló, megvalósulásának minden módon keresztbe tevő politikusok és az ellene pavlovi reflexből acsarkodó szélsőségesek ellenállásától függetlenül ezt a rendezvényt megszervezték és azon részt vesznek, azt bizonyítják, hogy van vér a pucájukban, és ebben a meccsben ők a “tökös csávók”. A szerb Srđan Dragojević Pride című filmje egy hasonló meccsről szól, arról, hogyan próbálta néhány szerb meleg 2009-ben megszervezni az első szerb Meleg Büszkeség napját, a széleskörű (a magyarnál lényegesen szélesebb körű és agresszívebb) ellenállás dacára. A tények a következők: a film olyan lett, amilyen. 2010-ben végül is sikerült megrendezni az első szerb Gay Pride-ot, igaz, a 6000 főnyi tüntető tömeggel szemben felsorakoztatott 5600 fős rendőri sereg védelmében, akik aztán össze is csaptak Belgrád belvárosában, meleg tüntetőt azonban komolyabb bántódás nem ért – a részben ez alkalommal is forgatott Pride című filmet 12 hét alatt (a 7 milliós) Szerbiában mégis 330 ezren, a volt Jugoszlávia területén pedig több mint 600 ezren nézték meg. A számok érdekes dolgok…

De hogy milyen a film? Nos, zavarba ejtő. Az elején majdnem otthagytam, amit nagyon sajnáltam volna, így hogy végül is végignéztem. Dragojević nem vacakol (filmográfiája itt), hozzá képest Kusturica maga a józan visszafogottság, még akkor is, ha utóbbi soha nem rendezne meleg-témájú filmet, s főleg nem olyat, mint ez itt. Szinte burleszk-szerűen kavarodik itt össze a kommunista múlt a nyugati vendégmunkások maffianisztikus hagyományaival, a szerb csetnikek a horvát usztasákkal, albán siptárokkal és bosnyák nemtudomkikkel (elfelejtettem a gúnynevüket), tehát az egész rohadt és véres jugoszláv polgárháború máig csengő nemzetieskedő őrületével. Rikító színekkel, ujjnyi vastag kontúrokkal van megrajzolva minden karakter, “normálisok” és melegek egyaránt, a film elején még a ritmus is ki-kihagy, mint egy harmincéves Zastava gyújtása, amely hadüzemben vészelte át az elmúlt huszonöt évet, a végére azonban bepörög minden, az egész komplett délszláv agybaj és ömlik ránk, mint a Turandot fináléjában a szinte fejünket letépő, szívünket szaggató érzelmi vihar. Emellett fikarcnyi kétségünk sincs, hogy a valóság sem különbözik sokban attól, amit látunk, az is éppen ilyen abszurd, vad és őrült. Egyetlenegy túlzás van Dragojević filmjében: a valóságban (eddig) nincs halálos áldozata a melegközösség elleni dühhadjáratnak Szerbiában, ezt azonban fogjuk fel dramaturgiai fogásnak, amivel észhez téríti az esetleg túlzottan jókedvű nézőit ennek a remek, bővérű, tökös, minden gyanú ellenére cseppet sem idealisztikus “vígjátéknak”. A tanulság madáchian keserű: küzdeni, küzdeni, küzdeni. Ma gyorsabban, messzebbre, magasabbra, holnap pedig csak azért, hogy egyszer mindenki (értsd: tényleg mindenki) büszkén, magabiztosan és minden megaláztatástól mentesen sétálhasson végig hazájának bármelyik városának bármelyik utcáján. Asanisimasa: 8/10

Mindig érdekes, ahogyan a múlt nagy despotái, diktátorai, gonoszai megjelennek egy adott nemzet emlékezetében, hogyan módosul megítélésük, hogyan magyarázza tetteiket az éppen fennálló politikai rezsim, s végül is, hogy válik a rettegett gonoszból (másoknak imádott jótevőből) imádott jótevő (másoknak gyűlöletes gonosz), vagy akár csak egyszerű halandó. A társadalmi ítélethozatal (Sztálin és Hitler óta tudjuk jól, milyen) jól bevált eszköze a film, mellyel ügyesen úgy manipuláljuk a verdiktet, ahogyan érdekeink diktálják, feltéve, ha mi ülünk a társadalom csúcsán, a demokratikus(an manipulált) közakaratnak köszönhetően. A legkézenfekvőbb, de legalábbis legbölcsebb, leghumánusabb kinevettetni a lerendszerváltott zsarnokot, ahogyan például Chaplin teszi Hitlerrel, vagy Bacsó Rákosival, ha azonban komolykodunk, ha hitelesek akarunk lenni, ha igazságot keresünk, akkor nagyon belemegyünk az erdőbe, ugyanis igazságból mindig annyi van, ahány ember. A legendák igazsága, avagy mosdassunk szerecsent… Arról nem is szólva, hogy az igazán nagy szemétládák már idejében tényleg mindent elkövetnek, hogy múltjukról, tetteikről a lehető legtöbb tényadatot megsemmisítsenek. Sztálint például sem filmezni, sem fényképezni nem lehetett elölről, csakis hátulról, ansnittben, vagy messziről (mások persze, éppen hogy fürdőztek a nyilvánosságban, mégis vannak, akik meg tudnak mindent magyarázni…).

Tőlünk délre regnált például ez a Tito, aki ráadásul messze nem volt egy egyszerű figura. Partizánként valódi hősként tisztelte népe nagy része, szerbek, horvátok, szlovének, crnagorácok, bosnyákok egyaránt, tán még az albánok is, nálunk azonban a “kapitalisták láncos kutyája” volt, egy személyben testesítette meg a jugoszláv egységet, aminek ismeretesen véres polgárháború lett a vége, halála után. Komoly, tehetséges, elismert, igazán nagyformátumú politikus volt, emellett persze zsarnok is. (Hagyjuk most, hogy ez mennyire szükségszerű, s mennyire nem…) Születését, fiatalkorát már korán legendák közé rejtették (azok 😉 ), a horvát Stanislav Tomic Josef című filmje épp ezt a konteót lovagolja meg, bár nem igazán teljes sikerrel.

A film az első világháborúban játszódik, az osztrák-magyar(szerb, horvát, stb.) hadsereg és a cári orosz hadsereg hadszínterén, ahol egy bizonyos Josef Broz nevű őrmestert, a k.u.k. hadsereg vívóbajnokát halálos lövés éri, ám a háború zűrzavarában iratai, egyenruhája, tehát teljes személyazonossága egy sebesült katonatársához, katonatársára kerül, aztán azt is lelövik, de Broz őrmester virtuális személyisége róla is továbbszáll s tovább, tovább, a hadiszerencse forgásának kénye-kedve szerint… Tomic filmje tehát Tito későbbi marsall származásának körülményeit boncolgatja, aki “hiteles jugoszláv” források szerint vagy osztrák zsidó családból származott, vagy pedig orosz titkosügynök volt, aki kvázi megvette a Josip Broz nevet, egy haldokló monarchista altiszttől. A filmben e kettő ötvöződik más, hasonló ötletekkel, de nem ez a baja.

Az persze szembetűnő, hogy jelenleg kevés nemzet filmesei tudnak annyit a háború valódi, felfoghatatlanul embertelen természetéről, mint a hajdani Jugoszlávia területén alkotók. Tomic filmje is érzékletesen mesél és mutat bestiális brutalitást, s maga a film alapötlete, az egyenruha “személyiségnélkülisége”, illetve hogy gyakorlatilag tök mindegy, hogy hívnak, ha az ellenség egyenruhája van rajtad, akkor halott vagy – a ruha persze cserélhető. De ezzel Jancsó kimerítően foglalkozott már több filmjében is korábban… Persze, nem árt ismételni, főleg nem olyan korban, ahol újra nyeregben érzik magukat a kardcsörtető idióták. Kifejezetten üdítő az a frivol humor is, ahogyan a direkten Sztálinra (a film elején) és Hitlerre (a film végén) asszociáló figura megjelenik egy-egy jelenetben – kár, hogy ez ennyiben is marad. Marko Perkovic (Goran Bregovic után már csak közhelyesnek tűnő) hősies érzeteket keltő, fájdalmas zenéje teljesen más síkra viszi el a filmet. Mi ez akkor? Himnusz? Óda? Szatíra? WTF?

A jelenetek közötti kohézióról csak esetlegesen beszélhetünk. Némelyik, önmagában szinte egy komplett kisjátékfilm, némelyik azonban messze nem. Jellemekről nem beszélhetünk, csak kétdimenziós karakterekről, a sajátos koncepciónak köszönhetően a főalak jellemének fejlődése sem jöhet szóba. Szóval, igencsak felemás, széteső, érdekes, ám mégis igen rossz film ez, érezni benne az ötletet, de a megvalósításban ez sajnos már eltűnik. Mint Josef Broz valódi személyisége… Asanisimasa: 4/10

Ha Párizs kapcsán szerelemről beszélünk, az olyan, mint kirándulni a Normafához… Unalmas, közhelyes, a könyökünkön jön ki. Rengetegszer megtettük már e köröket, s úgy tűnik, minden el is mondtunk már róluk. De a közhelyek mindig örök igazságokat takarnak, melyeket ügyesen alkalmazva, mindig frissen, az újdonság erejével hatnak. Ha Párizs, akkor biztosan szóba kerül a szerelem, mint ahogy ezredszerre is szívesen sétálunk egyet a Normafánál…

Ha Párizs

Nincs a Földön tán még egy olyan város, melyet úgy elborítanának a közhelyek, általánosítások és sztereotípiák, mint a francia fővárost. Azok a párizsi háztetők! Azok a meghitt, füstös, zajos presszók! Párizs sokaknak Bakony, rejtek. Menedék és mennyország, olykor pokol és temető. Párizsba beköszöntött az ősz, mégis tudjuk, hogy a fény városa is. A divat, az elegancia, a művészet, a bohém nemtörődömség lezser metropolisza. Ha Párizs, akkor szerelem. Összebújva kis kávézókban, utána tánc az utcán, szemerkélő esőben, mögöttünk dudáló taxisok, de kit érdekel! Olcsó szállodák piszkos ágyain beteljesülő, önfeledt szerelem, utána némán fújva a füstöt az éjszakában hullámzó párizsi háztetőkre, miközben valahonnan még harmonikaszó hallatszik. Harangszoknyában kalimpáló körömcipős lábak, pajkosan-kihívóan csücsörítő rúzsos ajkak, gyűrött ballon felhajtott gallérja mögül borostás arcban felparázsló cigaretta, néhány frankért tízpercnyi örök boldogság.

Szeretni és szeretve lenni

A szerelem örök problémája, hogy bár szinte minden egyes ember volt már legalább egyszer szerelmes életében, amióta ember él a Földön, mégis igen ritka azon pillanatok száma, amikor egyszerre szeretett és volt szeretve, ráadásul ugyanazzal a személlyel kapcsolatban. A Szerelem nélkül soha című filmjében Christophe Honoré ezen elmélkedik (amúgy nem először), amikor egy közel ötven éven, négy országon és három nyelvterületen átívelő történetben meséli el Madeleine történetét. A vakítóan szőke és elbűvölően bájos ifjú párizsi lány életébe a szerelem egy fess prágai orvostanhallgató képében érkezett el, azonban igazán csak pillanatokra tapasztalhatta azt meg. Közbeszólt a politika, a földrajzi távolság és a kulturális különbözőség, de valami mégis kitartott évtizedeken át, köszönhetően közös gyermeküknek, de a kezdetek kezdetén pillanatok alatt létrejövő „kémiának” is. Madeleine olyan nő, aki egész életében szeretett, és voltak pillanatok, amikor viszont is szerették. Története nem mondható igazán különlegesnek, Honoré azonban –sajátos művészi koncepcióval- mégis képes belőle több mint két órás, érzelmes, érzéki és érzékletes élményt kreálni, mintegy bizonyítva, hogy a szerelem és a boldogság, illetve ezek megtalálása, keresése és elvesztése az emberi lét örök és bármennyiszer feldolgozható (tehát igazából feldolgozhatatlan) lényegét jelentik.

Stilizált sanzon-musical

Kicsit mesterkéltnek ható keretet kapott a film egy pár csini piros cipellő „szerepében”. A megfelelő színű, formájú, sarkú és stílusú cipő megtalálása minden nő életében kardinális feladat. Némelyek akár egész életüket (és férjük egész pénztárcáját) is hajlandóak erre áldozni, Honoré azonban gondolati párhuzamot húz: egy pár jó cipő=boldogság=szerelem. A hatvanas évek párizsi, prágai és a hetvenes évek szintén párizsi és londoni szcénái technicolor színeiben, stílusban, kiállításban tökéletes illúziót keltenek. Ludivine Sagnier a fiatal Madeleine szerepében tündököl, de Radivoje Bukvic is sármos a cseh Jaromirként. Simán, zökkenőmentesen csúszunk át korszakokon, forradalmakon, városokon és házasságokon, közben felnőtt Vera is (Chiara Mastroianni nem tagadhatja le örökölt génjeit), Madeleine és Jaromir szerelemgyermeke, aki egy rockzenekar dobosába lesz szerelmes, s még az sem zavarja, hogy a srác meleg. Sőt, még gyermeket is akar tőle… Madeleine közben már (Catherine Deneuve által átvéve a szerepet) régen Párizsban éli az életét, néha még felkeresi őt Jaromir (akiből meg Milos Forman lett), fellobban a szerelem, eliramlik az élet. Honoré e filmben mintegy pacsit ad a francia új hullámnak (illetve inkább csak Claude Lelouch-nak), és a csehnek (Forman hálás és elbűvölő!). Igen izgalmas, ahogyan Deneuve együtt játszik saját lányával, Chiarával, ráadásul anya-lánya szerepet… Ami igazán tetszett, az viszont az, ahogyan a szereplők rendre dalra fakadnak. Nagyjából, mint Björk tette a Táncos a sötétben-ben, csak könnyedebben, franciásabban és bájosabban. Sanzonosabban. A ráérősen elmesélt, kissé hosszadalmas és érzelmileg bonyolult (ám épp ezért átélhető) sztorit ezek a dalbetétek illusztrálják, magyarázzák, de egyben el is emelik – így egyedivé és fontossá teszik. Honoré nem szégyenlős, amikor meg kell mutatni dolgokat, de miért tenné, ha egyszer a szerelemről beszél? Felesleges szerelemről tabuk között beszélni, de nem is teszi. Aztán van a végén tanulság is, bár amilyen üde frissességgel indul a film, olyan melankolikus a vége… Mint az élet, nemde? Asanisimasa: 8/10