Amikor a Miért éppen Alaszka? című remek tévésorozat egyik epizódjában a főszereplő barátját halálra sújtotta egy Földre zuhanó műhold, akkor azt hittem, ennél bizarrabb fordulat nem juthat eszébe forgatókönyvírónak. Hogy mennyire tévedtem, arra bizonyíték az argentin Sebastián Borensztein Kínai, elvitelre című filmjének nyitójelenete, és akkor a folytatásról még nem is szóltam…
Az íróasztalfiók szaga
A legegyszerűbb, egyben legócskább felütés az, amikor az ötletszegénységgel küzdő forgatókönyvíró saját magát teszi meg főszereplőnek, és úgy indul a film, hogy az író ül a laptopjánál/írógépnél/üres papírlap előtt, és nem jut eszébe semmi. Aztán mégis… Ásítás, unott babrálás a távkapcsolón, illetve belesüppedés a székbe, pillantás az órára: Mikor lesz már vége? Kissé bonyolultabb és munkaigényesebb, amikor az író vesz egy mély lélegzetet, 
összeszed apait-anyait, mélyfúrást végez elméjében valami korábbi olvasmányélményért, filmért, valamiért, ami ihletképpen megteszi, és nekiáll barkácsolni. Az eredmény legtöbbször aztán bűzlik az izzadság, a hamutálca, a szesz és az íróasztalfiók szagától, és mi is csak alig nézzük kevesebbszer a hátralévő időt. Néha viszont beflessel az isteni szikra, hiszen valamiért azért még mindig nézünk filmeket, és megszületik a film, amire mindig is vártunk. Az alkotó ilyenkor elégedetten dőlhet hátra, a gép forog most már, az író pihen. A történet valóságos, mégis meseszerű, izgalmas, váratlan fordulatokkal teli, szellemes és megindító, a hősök igaziak, hétköznapiak, esendők, mint mi magunk is vagyunk, és akikkel azonosulni tudunk, mégis kiemelkednek a történetből, hogy hősként, egyediként és összetéveszthetetlenként megtegyék azt, amit mi kis életünkben sosem merünk, nem vagyunk rá képesek vagy éppen nincs rá lehetőségünk. Az ilyen történetek éppen olyanok, mint a valóság, egy pillanatra sem érződik rajtuk a műviség, kitaláltság, hogy valaki milyen sokáig kotorászott utánuk holmi íróasztalfiókok mélyén – sokszor pedig éppen a valóság termeli ki őket, mint ahogy az argentin Borensztein filmjének meghökkentő apropóját is a valóság bizarr, morbid „alkotókedvének” köszönhetjük…
Borensztein, Darín
A ’63-as születésű, tehát közel ötvenes rendező mindössze harmadik nagyjátékfilmje a szellemes és találó című Kínai, elvitelre, a szakmát azonban nem tegnap kezdte. Borensztein a nagy hagyományokkal rendelkező dél-amerikai televíziózásban kereste eddig kenyerét, mint rendező, illetve forgatókönyvíró. Ez persze, nem feltétlenül valami jó ómen, hiszen az azért nem egy óriási szellemi kaland, hogy: „Raúl Ignació, állj nekem balra és nézz Conchíta Maríára szerelmesen, Conchíta María, lelkecském, te pedig keverj le Raúlnak egy óriási pofonocskát!” Dolgozni viszont megtanult, és a közönség igényeit is megismerte. Eközben azonban saját elméjét sem hagyta táplálék nélkül, gyúrta, edzette és készült a megfelelő pillanatra, ami végül el is jött. Két helyi érdekű vállalkozás, egy komédia és egy thriller után eme filmjének főszerepére Ricardo Darínt, a kortárs argentin film színészkirályát (Szemekbe zárt titkok, Aura, stb.), aki ugyanazt a státuszt tölti be az argentin filmben, mint amit például Bardem a spanyolban: amiben megjelenik, arra oda kell figyelni.
A nagy találmány
Borensztejn nagy találmánya e filmmel az, hogy vegyíti egymással a latin lélek két közismert sztereotípiáját, a néha talán már túl is áradó érzelmességet és az abszurd és a képtelenség iránti vonzódást. A Kínai, elvitelre egy lírai, szentimentális abszurd. Egy bizarr romantikus komédia. Egy érzelmes groteszk, vagy valami ilyesmi. Persze, akármit akármivel a világ filmgyárai környékén bóklászó bármelyik kókler össze tud kavarni, ha kap rá pénzt, Borensztein esetében azonban a meghökkentő elegy működik, méghozzá minden elemében. A nyitó jelenet önmagában is felülmúlhatatlan, és ahogyan abból belevág a történetbe, az már tanítanivaló: a legmívesebb, képekben és szavakban egyaránt gondolkodni, és azt láttatni is képes színtiszta filmművészet. A Darín által alakított, mogorva csavarboltost úgy vezeti el a neki (és nekünk) járó happy endig, hogy közben a filmtörténelem legnagyobb zsenijei jutnak eszünkbe. Azonban nehogy azt higgyük, hogy csupán valami jó tanuló nebulót hallunk felelni, nem is csupán egy ügyes plagizátor mesteri munkáját nézzük, hanem egy eddig ismeretlen tagot köszöntünk abban a klubban, ahol még mindig Chaplin és Fellini filmjei vannak műsoron. Darín óriási színész, olyan súllyal van jelen a vásznon, mint anno Mastroianni. És akkor még ott van az a kínai srác, az Ignacio Huang is… Az Amélie csodálatos élete óta nem emlékszem ilyen elbűvölő, bölcs, humánus, egyben szellemes és szórakoztató filmre, mint ez. Még a gyűlöletes CGI is bájos… Asanisimasa: 10/10
Rögtön itt van A Pendragon-legenda (m2, 20.10), Révész György remek Szerb Antal-feldolgozása ’74-ből. Latinovits, Darvas, Bujtor… Misztikus krimi könyvtárakról, titkos szektákról, Dan Brownt jóval megelőzve.
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 