Bár a történet Argentínában játszódik, s e filmet is sokan emlegetik valamiféle „argentin új hullám” egyik darabjaként, a Nyitott ajtók, ablakok mégis inkább az európai művészfilm lírai, például a svéd Bergman, a svájci Tanner, vagy a francia Resnais által fémjelzett hagyományaiból táplálkozik.
Megint három nővér
A film három tizenéves nővér sorsát követi nyomon, ezúttal azonban nincsen szó semmilyen Csehov-parafrázisról, bármennyire is csábító a párhuzamosok végtelenben való találkoztatása. Ez a három nővér három tökéletesen mai tinédzser, akik élhetnek bárhol a világon, Tokióban, Londonban Budapesten, egy távoli orosz tanyán, de akár Buenos Aires kertvárosában is. A svájci német felmenőkkel is büszkélkedő, sokáig Svájcban is élő Milagros Mumenthaler filmjében viszont nem találunk semmilyen dél-amerikai sztereotípiára utaló jegyet, nincsenek túláradó érzelmek, tüzes családi perpatvarok, sőt, a film sem 
túl „színes”. A filmbéli három nővér leginkább bamba tinilányként ül a kanapén és merednek maguk elé. Unatkoznak talán, vagy esetleg történik is valami odabent a fejecskéjükben? Aztán, ahogyan kánikulai napon a nyitva hagyott ablakokon belibbenő hűs fuvallat szinte észrevétlenül frissíti fel az öreg villa dohos-poros szobáit, úgy feslik fel történetük, látszólagos unalmuk, ürességük, érzelmi visszafogottságuk. Megtudjuk, mit keresnek ebben a hatalmas villában egyedül, felnőttek nélkül, megismerjük múltjukat és megsejtjük jövőjüket is, bár nem igazán ezek a lényeges dolgok…
Női látásmód
Mumenthalert azonban nem a lányok története, hanem sokkal inkább a korábbi, a filmből azonban csak később megismerendő tragikus történések okozta belső lelki folyamatok érdeklik. Jó, férfiként azt mondom, ez a lelki dolgokra koncentráló rendezői attitűd tipikusan női szemlélet, és rögtön ellent is mondok magamnak azzal, hogy a filmet nézve mégis a fentebb említett klasszikus európai művészfilmesek jutnak eszembe, akik mind férfiak. A ’77-es születésű Mumenthaler első játékfilmjében (de néhány szép sikert arató rövidfilmmel a háta mögött) tökéletes ízléssel játszik a három lány „lelkének húrjain”, de van bátorsága is akár percekig apró, nehezen megfejthető, csak saját, egyéni jelentéssel bíró tárgyakat, használati eszközöket mutatni, melyekkel viszont éppen a film sajátosan melankolikus hangulatát teremti meg. Ahogy pedig néha rátalál, elsősorban a legidősebb nővért alakító María Canale mozdulatlan, szinte kifejezéstelen arcára, akkor már szinte Liv Ullmann jut eszünkbe, ahogyan Bergman és Sven Nykvist filmezte: Nem látjuk, csak érezzük a belül dúló mély érzelmi vihart. Vagy. A három lány ül egymás mellett a kanapén és hallgatnak egy dalt. Néha egyikük egy-egy sort halkan együtt is énekel a hanglemezen daloló énekesnővel. Nézzük a három lányt, a dal elejétől a végéig, ahogy látszólag szinte bamba unottsággal hallgatják a dalt, mégis érezzük, hogy mélyen valahol komoly dolgok örvénylenek bennük. Egészen apró rezdülések jellemzik a filmet, és olyan apró-cseprő dolgok, tárgyak, ellesett pillanatok, érzetek és érzületek, amelyekből mégis pontosan érezzük, hogy ezekből valami igen személyes, összetett és pontos kép rajzolódik ki, amit egy nő láttat velünk.
Lassú, eseménytelen, mégse tartalmatlan
A film szavakkal leírható cselekményét akár néhány tőmondatban is össze lehet foglalni. Igen, felületes pillantásra lassú, eseménytelen alkotás a Nyitott ajtók, ablakok, mégsem kibírhatatlan. Nem szenvedés nézni, ha a nézőnek van valami affinitása a szemlélődéshez. Kicsit abszurd, amit mondok, de néha vannak a filmnek olyan pillanatai, amelyek akár behunyt szemmel is láthatóak, élvezhetőek. Bár aki a forgalmazó vígjáték-meghatározására ül be a moziba, az nyilván furán fog nézni, mert nincs olyan zsáner, amit rá lehet húzni Mumenthaler mozijára. A film nem poénokra épül, nincsenek benne vicces párbeszédek, sőt éppen ellenkezőleg: a lányok szinte kizárólag elharapott félszavakkal érintkeznek egymással, ahogyan sokszor a valóságban is. Néha vihognak, de legtöbbször nem. De nincs benne gyilkosság sem, még ha egyszer meg is lendül egy kalapács… Mindössze a lányok ébrednek rá arra fokozatosan, hogyan lesz a semmiből valami. Melankolikus, inkább lírai hatásokkal operáló, érzelmes film a Nyitott ajtók, ablakok, mely Martín Frías esztétikusan fényképezett enteriőrjeinek, az inkább érezhető, mint értelmezhető „üzenetének” köszönhetően elsősorban a szemlélődni ráérő, figyelmes nézők érdeklődésére tarthat számot. Asanisimasa: 6/10
wim
efes
perry55
szaszo
