asanisimasa

Ha 14 éves lány lennék, ezt a filmet választanám az Alkonyat-trilógia nyálas vámpírjai és nevetséges vérfarkasai helyett. Az igazán érdekes viszont az, hogy bár nem vagyok 14 éves lány, nagyon nem, még így is bejön Az éhezők viadala. Pedig valójában ez sem egy nagy etwas.

A projekt életútja nagyjából ugyanaz, mint pár évvel korábban indult, fent említett vetélytársáé: Az éhezők viadala-regényciklust bizonyos Suzanne Collins, a tévéműsor-forgatókönyvíróból bestseller-szerzővé és dollármilliomossá vált hölgy írta és adatta ki, először 2008-ban. A regénytrilógia rövid idő alatt gigasikerré vált és íme elkészült az első rész moziverziója és készül már a többi is. Itt sem a reália rögös, mocskos, sáros világa az, ami megragadja az elsősorban tizenéves olvasóközönség érdeklődését, vámpírok és vérfarkasok helyett azonban egy távoli jövőbe repít minket Collins Zsuzsi képzelete, amiben szépen, egyenletesen, csomómentesen keverednek bizonyos általa korábban látott filmek és olvasott olvasmányok jellegzetes motívumai, Orwell 1984-étől és az létező összes utó- és disztópiától a Running Manig és a Battle Royale-ig. Alapvetően azonban a klasszikus Spartacus-sztoriról van szó, ezúttal egy távoli jövő elképzelt országának feudális társadalmi környezetében, melyben valamilyen okból véletlenszerűen kiválasztott tinédzsereknek kell élethalálharcot folytatniuk a túlélésért, egy gigászi tévéshow keretében. Ja, van szerelmi szál is.

Amivel jobb, vagy több Az éhezők viadala az Alkonyatnál, az elsősorban az, hogy kevésbé nyálasak és ragacsosak a szereplők, Collins nem nézi olvasóit/nézőit bugyibapisilő, 35-ös IQ-jú szende szüzeknek, akiknek minden vágyuk tűzijátékszerű kiteljesedése egy negyed pillanat alatt elcsattant puszi, rendesen smárolnak, ha arra kerül sor, ahogy amúgy egyébként is teszik a való világban, de ami a fő, hogy nem ez a legfőbb gondjuk. Konkrétan élet-halálharcba vannak kényszerítve egy cinikus, önző, elnyomó hatalom kénye-kedve szerint, annak szórakoztatására. (Mint anno Spartacusék is voltak…) Vicces és stílusos az uralkodó osztály megjelenítése, hiszen igen jól passzol ehhez a full barokkból idekonvertált pipiskedő, rizsporos bájolgás, a kellemkedő kényeskedés és a piperkőc szemforgatás, ami igen jól mutat a látványos, high-tech technikai környezetben. Az elnyomott osztály ezzel kontrasztosan a XIX. század angol munkáskülvárosainak kopott, koszlott, szürke, színtelen tömegmasszáját mintázza, a hősök innen kerülnek elő – érdekes, sőt, meglepő módon Collinsnak van agya ahhoz is, hogy találjon azért (nagyjából) szimpatikus szereplőket a high societyben is. A beszédes elnevezésű éhezők viadalára kiválasztottak aztán egy erdőben folytatnak egymás ellen hajtóvadászatot, a Rambó és más dzsungelakciókból, valamint az idevágó túlélő-showkból megismert eszközökkel, fordulatokkal és konfliktushelyzetekkel. A végén csak egy maradhat, ami egy hirtelen döntés értelmében (szintén meglepő, de mulatságos fordulat a hatalom végtelen cinizmusát jellemezendő), és a szerelmi szál beteljesülésének jegyében kettő lesz. Vagy mégsem.

A majd’ két és félórás eposzi méretű filmben van hely és idő mindenre, de mégsem unalmas. Gary Ross rendező kihozott a témából mindent, amit lehetett, és volt mersze hangulatteremtő célzattal elidőzni lényegtelen dolgokon is. Én külön élveztem a hosszasan erdőben bóklászó jeleneteket, valamint a helyenként nagyon fílinges kísérőzenéket (T-Bone Burnett). Tán csak az érzelmi reakciókat magyarázó flashbackek szuperáltak kicsit bénán. A társadalmi szakadék megjelenítése, a különböző osztályok sajátosságainak jellemzése pedig kitűnően sikerült, legalábbis egy alapvetően tinifilm mércéivel nézve. A fontosabb mellékszerepeknek súlyt adó ismertebb arcok (Donald Sutherland, Woody Harrelson, Stanley Tucci) mellett szerethető főhős a markáns karakterű Jennifer Lawrence, Katniss, a nyilazós lány szerepében, kár, hogy nem tudtak megfelelő fiúpárt castingolni hozzá (akiket találtak, az beférne az Alkonyatba is, tehát nyálas).

Mindent összevetve, tehát kifejtésében egy kisdoktori színvonalát el nem érő, de társadalomtudományi, illetve médiaismeret viszonylatokban legalább a problémafelvetést felvállaló tinifilmmel van dolgunk, ami nem árt a mai intellektuálisan ingerszegény tinédzserdivatok korában. Külön erény, hogy ezek a todományoskodások nem tompítják a film szórakoztató jellegét sem. Működik a cucc, na. Asanisimasa: 7/10

Szó sincs Derszu Uzala kettőről, több okból sem, a címbéli fehér tigris (imdb, port.hu) ebben a ropogósan friss orosz filmben egy tank neve. Tudjuk jól, például a Kelly hőseiből, hogy a második világháborúban az amerikaiak tankja a Sherman volt, rengeteg más forrásból pedig azt, hogy a ruszkiké a híres T-34-es. Velük szemben a Wehrmacht haderejében egy igazi, tipikus német szörnyeteg volt csatarendbe állítva, a dallamos elnevezésű Panzerkampfwagen VI., amit még a németek is csak egyszerűen Tigrisnek becéztek. Robusztus, szörnyű hadigépezet volt ez, rettegtek is tőle azok, akiket a sors és az ukáz eléjük parancsolt, pedig a valóságban több baj volt vele, mint amennyi erényét fel lehetett sorolni. A Fehér tigris című film éppen erre a rettegésre épít, amikor címszereplőjévé tette meg ennek a harckocsitípusnak egyik példányát.

Roppant érdekes filmet rendezett Karen Shakhnazarov, bár ez nem meglepetés, hiszen az orosz film -úgy tűnik- kezd magára találni, és rendre markáns alkotásokkal hívja fel magára az érdeklődő közönség figyelmét, de ő maga sem ma kezdte a szakmát, ahogy ezt mondani szoktuk. A szovjet filmgyártásban mindig is fontos volt a második világháború, az ottani, akkori szóhasználatban a Nagy Honvédő Háború megfelelő filmes feldolgozása, ezek aztán igen sokszínű áradatként jelentek meg mozikban: A Ballada a katonáról vagy az Emberi sors tiszta, erős művésziességétől a mélyen sztálinista Berlin elestéig gyakorlatilag tényleg feldolgozódott a háború teljes érzelmi, emberi, ideológiai, történelmi, szociológiai, pszichológiai, stb. spektruma. Berlin eleste megjelenik ebben a mostani filmben is, hiszen ott értek véget a csaták (miután az amuri partizánok visszafordultak a Csendes-óceánnál…), de már nagyon nem úgy, mint Csiaureli hírhedten vonalas, sematikus alkotásánál. Új idők járnak és friss, új szelek fújnak ma már Oroszországban is.

Szóval, érdekes film ez. A Fehér tigrist rettegi a fél ukrán front, amint előrenyomulva saját kiégett tankjainak roncsai mellett vonulnak el. Gyorsan terjed a szóbeszéd, hogy egy elpusztíthatatlan, misztikus német tank egyedül semmisítette meg a teljes szovjet tankhadosztályt, de saját szemével senki nem látta. Az egyik kiégett roncsban egy agyonégett katonát találnak, aki később, miután csodás módon felgyógyult a 95%-os megégésből, beszélni tud a roncsokkal és egyedüli céljává válik, hogy felkutassa és megsemmisítse a titokzatos német harckocsit. A misztikum sohasem állt távol az orosz lélektől, csak a materialista értékrendre építő szovjet hatalom határolódott el tőle. A glasznosztyig szinte csak a kitűnő orosz scifi-irodalom foglalkozhatott szabadon misztikus dolgokkal, amint azonban leomlottak a szovjethatalom ideológiai bástyái az orosz szellem újra szabadon száguldhat a végtelen sztyeppék felett. Szokványos háborús drámaként kezdődik Shakhnazarov (Ilya Boyashov hasonló című, 2008-as regénye alapján készült) filmje, hogy aztán gyorsan beleforduljon a fősodort jelentő misztikus, háborús, igen feszült thrillerbe – amely a végére, nem tagadva a misztikummal mindig párban járó elmélkedésre való hajlamot, illetve a mélyebb tartalom kifejezésére történő művészfilmes hagyományokat sem, filozófiai magasságokban/mélységekben éri el a furcsa hangulatú, lebegős fináléját. (Igen érdekes, ahogyan a kortárs orosz filmek használják a klasszikus zsánerek műfaji jegyeit, lásd néhány poszttal elébb az Augusztus nyolcadikán-t is.)

Tiszta műfaji filmként nem értelmezhető a Fehér tigris. A háborús dráma, legyen bár az első képekben metszően hiteles minden, ahogyan az orosz katonák az oly jellegzetesen hátracsapott tányérsapkáikban, buggyos fenekű gatyáikban, ormótlan csizmáikban, csálé gimnasztyorkáikban, ahogyan amolyan majomszigetekben szívják a mahorkát és a rossz vodkától szemtelenül bamba kíváncsisággal nézik az előttük elfolyó külvilágot: a kissé fakóra színezett képek mintha elveszett háborús dokumentumok lennének; a háborús dráma csak életkép. A thriller, bár súlya van a suspenze-nek, és az akciójelenetek elképesztően látványosak, nem oldódik fel, hanem ellebeg egy (nem részletezem, kik, mik által, milyen körülmények közötti), a háború természetét illető filozófiai eszmefuttatásba. Tehát aki történelmi hitelt és drámai sorszerűséget vár, az nem tud mit kezdeni a misztikummal, aki misztikus thrillert vár, az utálni fogja a feloldás nélküliséget és a végső “rinyálást”… Aki viszont befogadóképes a különlegességekre, aki nyitott és érdeklődő, az viszont élvezni fogja e filmet. Az olykor kifejezetten látványos csatajeleneteken kívül fantasztikus arcokat láthatunk, igazi orosz sármot, végtelen kék tekinteteket a mélyen barázdált arcokban, s amikor megjelenik a Fehér tigris, Wagner muzsikája szól. Asanisimasa: 9/10

A palesztin apától és jordániai anyától a Nebraska állambeli Omahában született Cherien Dabis rendkívül precíz és pontos rendezői debütálása az Amreeka című film, mely annak idején nem véletlenül gyűjtött be szinte minden elismerést a jelentős, független filmekkel foglalkozó fórumokon. A film címének kézenfekvő értelmezése már sokat elárul róla: Amreeka, azaz Amerika, arab-englishben. Muna, a középkorú betlehemi bankfiókvezető váratlanul zöld kártyát kap Amerikába, amit még évekkel ezelőtt igényelt meg férjével, akitől azonban már régen elvált. Muna azonban él a lehetőséggel és 15 éves fiával, Fadival indul útnak – Amerika azonban, bár beengedi, de közel sem várja őket tárt karokkal. 9/11 után minden arab gyanús, Bush ráadásul éppen ebben az időben rohanta le Irakot. Az átlag-amerikainak mindegy, hogy palesztin, iraki, vagy akármi más nációjú arab, mindenki potenciális terrorista. Még akkor is, ha Muna és Fadi történetesen keresztény vallású, izraeli állampolgárságú palesztin. Munáék Illinoisban lakó nővéréhez és annak orvos férjéhez költöznek, akiket viszont ugyanúgy sújtja az amerikaiakban fellángolt arab-ellenesség. Az értelmiségi státuszára oly büszke, kétdiplomás, nyelveken beszélő Muna csak egy gyorsétteremben kap munkát, Fadi pedig rögtön az iskola fehér menőinek céltáblájára kerül.

A film minden külcsínében “független filmes”, erősen dokumentarista jellegű, ez azonban nem holmi nézhetetlen, roncsolt képminőséget nyújtó, kamerát rángató modorosságot jelent, hanem tényleg a valóság mását. Nem illúzióját, hanem egzakt leképeződését. A szerepeket alakító színészek gyakorlatilag azonosak szerepükkel, még akkor is, ha a főbb szerepekben (a Fadit alakító Melkar Muallem kivételével) profi, bár széles körben viszonylag ismeretlen színészeket láthatunk. Az viszont biztos, hogy ha akár Meryl Streep is alakítaná Munát, sohasem lenne olyan jó és olyan hiteles, mint Nisreen Faour.

Nyilvánvaló, hogy a profit- és hatalomorientált Hollywood sohasem fog olyan makulátlan tükröt tartani Amerika elé, mint amilyet bizonyos független filmesek merészelnek. Dabis amerikai-palesztin állampolgárként első kézből szerzett tapasztalatokból, érintettsége okán is fogalmaz, óriási erénye viszont, hogy alapvetően pozitív, megbékélésre törekvő szemléletű, amellett, hogy nem megy el a nyilvánvaló igazságtalanságok mellett sem. Dramaturgiailag, cselekményszervezésében is abszolút precíz a film, mindvégig érdekes marad, magával ragadó élmény nézni. Igen érdekes a lengyel zsidó iskolaigazgató figurája is (Joseph Ziegler), ami szintén a film pozitív üzenetét erősíti, mondom még egyszer, egy alapvetően palesztin attitűdű filmben. Aki ebben is cionista összeesküvést lát, az lője magát agyon, mert káros az emberiségre. Asanisimasa: 9/10