asanisimasa

Természetesen a filmben mindössze egyetlenegy szaunát láthatunk, méghozzá azt sem Párizsban, hanem a helyén, valahol Lappföldön. Tehát ennek a Szauna Párizsban című filmnek valami másnak kell lennie… Valami nagyon másnak, és ebben nem is kell csalódnunk: itt tényleg minden nagyon más.

Már megint a cím

Én is unom kicsit, hogy szinte minden második-harmadik külföldi filmnél már rögtön az elején az eredeti cím rossz magyarításával kell foglalkoznom, de mit tegyek, ha egyszer nem tetszik? Úgy gondolom, a film alapvetően művészeti alkotás, aminek szerves része a címe is. Még akkor is, ha az esetleg az átlag magyar néző számára semmilyen különösebb jelentéssel nem bír. A cím, a szó, illetve értelem szerinti fordítás nyelvtani/értelmi kényszerűségén túl változatlannak kell maradnia, hiszen minden bizonnyal okkal kapta éppen azt az alkotójától, amit. A forgalmazó pedig ne másítsa meg, erre nem lehet semmilyen indoka. A Szauna Párizsban magyar címe is ilyen, csak nagyon messziről, és a film megtekintése után lehet ahhoz kapcsolni. Előzetesen viszont teljesen más képzetet kelt az esetlegesen (tehát átlagosan) tájékozatlan nézőben. A film eredeti címe Let My People Go!, ami részben a zsidók Mózes vezetésével történő egyiptomi kivonulását megéneklő, ismert spirituálé (Go Down, Moses) refrénjének egyik sora, így közvetlenül utal a film cselekményére, jelesül az éppen erre az eseményre emlékező pészachra (pászkaünnepre, zsidó húsvétra), amely körül bonyolódik majd minden. Nem értem tehát a címferdítés okát, nem értem, miért rosszabb a szó szerinti Engedd a népem el!, vagy akár az egyszerűbb, de szintén idevágó Pészach Párizsban, ennél az elterelő, hamis Szauna Párizsban-nál…

Pészach Páriszban

Szóval, zsidó módra húsvétolunk, méghozzá Párizsban, ami így önmagában is érdekes alkalom, a történet azonban még távolabb indul, valahol Lappföldről, Joulupukki, a finn Mikulás hazájából. Itt szolgál postásként Reuben, a párizsi zűrös-zajos zsidó mosodás család sarja, aki elsőgenerációs pályamódosítóként a finnek szauna-kultúráját tanulmányozandó érkezett e helyszínre. A szárazgőzfürdők működési elve helyett azonban gyorsan szerelembe esett a szomorú szemű finn tanárral, Teemuval. A párizsi pészachhoz úgy kerülünk e távoli helyről közel, hogy Reuben egy nap furcsa, 199 980 eurót tartalmazó küldeményt kézbesít „apósának”, aki ezt nem hajlandó átvenni, sőt, a fiúnak adományozza, aki annyira hevesen ellenkezik, hogy az após elájul. Reuben ezt a röpke ájulást tragikus komolysággal fogja fel, Teemu gyilkosnak nevezi és szakítanak. Reuben letörten, de hóna alatt a jelentős pénzzel hazaindul Párizsba, ahol családja éppen pészachra készülődik. A fiút semmi és senki nem vigasztalja, arra pedig végképp semmi szüksége, hogy egy melegbárban idős, gazdag úr akadjon rá… Pedig így történik, és eljön az ünnep napja, miközben Teemu is rájön az igazságra…

Bizarr elegy

Meglehetősen bizarr multikulti katyvaszként csapódhat le az egyik itt megjelenő csoportba sem tartozó nézőkben a francia Mikael Buch bemutatkozó filmje, mely leginkább talán úgy lenne jellemezhető, mintha Aki Kaurismaki rendezte volna Brünót, Woody Allen forgatókönyvéből. Rossz hír lehet, hogy e jeles személyiségek mintha életük leggyengébb formáját futnák ebben a meghökkentő kollaborációban – vagy Buch ügyetlenül csak a rosszat tanulta volna meg tőlük. Mindenesetre, a savanyú uborka és a füstölt hering nem megy a kremzlihez és a maceszgombócleveshez, főleg nem színes flitterekkel, diszkógömbbel és rózsaszín műszőrmével díszítve. A pészach ötezer éves rituáléjában kevésbé jártas nézők csupán a poénok töredékét értik meg, így ezeken értelemszerűen csupán az értő közönség fog mosolyogni. Erősen karikaturisztikus a homoszexualitás és a homoszexuális párkapcsolatok ábrázolása is, ami azonban élét veszti az abszurdba hajlóan kezdő, de kliséerdőkben elvesző cselekményben. A harsány, vaskos kontúrral megrajzolt zsidó szállal együtt mindez bizony ijesztően csiricsáré, „lakodalmas” és bombasztikus. Buch munkáját, a rendezést illetve a forgatókönyvet illetően mindössze az abszurdra való törekvést, valamint a meleg kapcsolatok ábrázolásának merészségét tudom dicsérni, az igen keresetten összeszőtt cselekmény idiotizmusát, a klasszikus (francia) vígjátéki panelek súlyos unalmát viszont semmiképpen. Mélyebbre ható szatírának felületes és giccses a film, vígjátéknak pedig nem elég közérthető, de még csak nem is túl vicces. Egyedül talán csak a fóbiás szélsőségeseket gerjesztheti, akik végre jól provokálva érezhetik ez alkalommal magukat, ám az is lehet, hogy a végén majd ők is csak néznek felvont szemöldökkel, mint a Mikulás pészachkor: Hát, ezt most akkor, hogy értsem? Asanisimasa: 4/10

Miközben néztem Ryszard Bugajski Kihallgatás című filmjét, egyfolytában azon gondolkodtam, milyen baromi erős színpadi előadást lehetne belőle csinálni. Aztán most olvasom, hogy a kaposváriak 1988-ban már előálltak egy ilyen darabbal… Azt a Kihallgatást Eörsi István írta, még 1965-ben, ez volt az első drámája. Először Both Bélához vitte, az akkori Nemzetibe, de ő nem merte bevállalni a bemutatását. Eörsi ekkor átvitte a Tháliába, ahol Kazimir, bár a darab tetszett neki, legalább annyit tett, hogy helyette megrendelte és bemutatta a Sírkő és kakaót, így az lett az első színpadon bemutatott Eörsi-mű. A Kihallgatásra aztán jó tíz évvel később Zsámbéki Gábor, a kaposvári színház akkori igazgatója köt szerződést, és be is mutatja – 13 évvel később, 1988-ban, Babarczy László rendezésében. Majdnem hasonló utat jár be Bugajski filmje is, hiszen 1982-ben készült el, de csak ’89-ben kerülhetett ki a széles közönség elé. Hogy egyáltalán akkor elkészülhetett, abban nyilván közrejátszottak a gdanski munkások is, jókora áttétellel persze, de a cenzúra akkor még veszélyesnek ítélte meg a filmet. Ehhez a lengyel filmhez Eörsinek, illetve a drámájának semmi köze, csak a címük, tárgyuk, témájuk, valamint a tárgyalt korszak azonos. Mindkettő börtöndráma, melyek az ötvenes évek elején játszódnak, Eörsi darabja magyar börtönben, Bugajski filmje pedig lengyelben. Sztálin arcképe itt is, ott is. Eörsinél férfiak, itt nők. Amúgy az internacionalizmus jegyében minden egymásnak megfeleltethető, konform. Még a válogatott kínzási módszerek is egy kaptafára, egy szabályzat, egy útmutató szerint történnek…

De hagyjuk el most Eörsit és a magyar valóságot, és nézzük az ügy lengyel oldalát. A Kihallgatás című film főszereplője Dziwisz, a bohém, léha színésznőcske, akit egy szokásos dévaj éjszakáról visz el a nagy fekete autó. Részegségéből már a zsúfolt cellában ébred – és kezdetét veszi az azóta, ezóta már sokszor tárgyalt, kitárgyalt paranoid, abszurd és morbid tortúra, amin a gátlások, érzelmek és gondolatok nélküli kommunista titkosszolgák hajtják végig a többségében ártatlanul bezsuppolt szerencsétleneket, annak érdekében, hogy aláírják azt, amit nyilván sohasem követtek el. A pártnak bűnbakok és bűnösök kellenek, mindenáron. A film Dziwisz rettenetes pokoljárását meséli el, részletekbe menő brutalitással.

Minden idők egyik legmegdöbbentőbb börtönfilmje ez, mivel minden egyes képkockája hiteles, ha kell, a legmocskosabb dolgokat is leplezetlenül, explicit megmutatja, miközben a főbb szereplők személyisége is részletes, mély pszichológiával jelenik meg benne. A szörnyű részletek azonban sohasem mennek el számító hatásvadászatba, mint egy modern példa, Steve McQueen Éhség című filmjében, itt az ürülék, a vér, a mocsok és a patkányok a realitás erejével vannak jelen, fel sem merül, hogy a rendező azért mutatja meg ezeket, mert el akarja borzasztani a nézőt, csupán azt mondja ezzel: ez így volt. És kétségünk sem lehet afelől, hogy valóban így volt. Dziwisz szerepében Krystyna Janda egy valóságos lelki salto mortalet mutat be, olyan érzelmi és tudati ívet húz, hogy színiegyetemet lehet rá építeni. Mindemellett egy igazi, valós személyiséget mutat be, ahogyan a féktelen, zabolátlan, léha színésznőcskéből a néhány évnyi börtön megtört lelkű, testileg is sérült öregasszonyt teremt. Bugajski mindenben tárgyilagos, mégis drámai. Nem szégyelli az érzelmeket, de sohasem érzelgős. Még ahhoz is veszi a bátorságot, hogy még a démonikus börtönőrök között is talál emberit (mint ahogy azt is megmutatja, hogy a patkányürülékben is megterem a búza…), ha nem is sokat. Ez a gesztus azonban nem volt elég ahhoz, hogy a film elkészülte idején be lehessen mutatni a filmet, mely így még hét évig dobozban maradt, de ’89-es bemutatását Bugajski már kanadai állampolgárként élte meg. Filmet azóta alig csinált, egészen 2009-ig, a legendás Nil tábornok nagyszabású életrajzáig. Kár a kimaradt évtizedekért és az el nem készült filmekért, hiszen e Kihallgatás című film is kitűnő példa arra, hogy egy újabb mértéktartó és mértékadó filmest kényszerített mellékpályára a történelem. Asanisimasa: 10/10

A lényeg nagyjából ennyi, mint amennyit e filmből könnyedén leszűrhetünk: arab-izraeli konfliktus? Miről beszélünk? Az egészet csak a politika kreálja, az arabok és a zsidók tökéletesen megértik egymást. Még akkor is, ha olykor kissé ferdén néznek egymásra, de a vége mindig az, hogy: “Majd megoldjuk!” És meg is oldják. Békében, emberséggel, jó szándékkal, mint ahogy ez történt legtöbbször az elmúlt 4-5 ezer évben…

A zenekar látogatása napjainkban történik, valahol a Negev-sivatag egyik eldugott városkájában. Az egyiptomi Alexandria égszínkék egyenruhában pompázó, alaposan kidekorált rendőrzenekara érkezik, keresve egy bizonyos várost, egy másikba, minek neve egyetlen betűvel különbözik attól, ahová a zenekarnak a meghívása szól: egy izraeli arab kulturális központ megnyitójára. A sivatag közepén az előítéletektől, a szegényes ellátmánytól és a töredékes nyelvismerettől elfogódott zenekaron egy unatkozó, már kissé hervatag zsidó fogadósné segít, két kétbalkezes törzsvendégének asszisztenciájával. Az egyiptomi banda az éjszakát kényszerűségből a poros városkában tölti, a tagok pedig ezt úgy “vészelik át”, ahogy tudják. A film története nagyjából ennyi, azonban csak ebbe az alapszituációba belegondolunk, már sejthetjük, hogy vicces, drámai, abszurd és megható ziccerhelyzetek tömkelege várhat ránk.

Eran Kolirin író-rendező ízlését és mértéktartását dicséri, hogy mindezt nem zúdítja a nézőre, sőt, még kissé túl szűkmarkúan is osztogat belőlük. A sóher… A film azonban, bár igen kurta, azért szépen mesél, emberi, bölcs hangon, szeretettel telve. A bő tucatnyi zenekari tag, valamint a fogadósné és vendégeinek története mégis kibomlik egy éjszaka alatt, és szomorkás, kevés boldogsággal teli, de mégis reménykedő, pozitív életszemléletű sorsokat ismerünk meg. Levegős, ritkás, kissé tétova szerkesztésű film hézagjai éppen arra jók, hogy mélyebben átgondoljuk az éppen előtte lezajlott kis jelenetet, hogy átérezzük előítéleteink fonákját, illetve ostoba hazugságait, hogy a néha hátulról bekanyarodó poén betaláljon. Kolirin bemutatkozó filmjében Aki Kaurismaki nyomait vélem felfedezni, de nem nyúlás, vagy koppintás formájában, hanem szemléletében, világlátásában. Fanyar humorral, kissé abszurd színezetű szemüvegen át szemléli a világot, de sohasem gyűlölködik. Szereti a világot, bármennyire élhetetlen, bármennyire el van cseszve. A végén kissé bizonytalanul intenek búcsút egymásnak a film szereplői, de ez önmagában több, mint amennyit a zsidó-arab konfliktusok kezelésében a világ, valamint a zsidó és az arab politikusok eddig elértek. (Vagy inkább rontottak…) Asanisimasa: 8/10