asanisimasa

A nemzetközi filmvilág és a közönség jó részének nem kis megrökönyödésére, 2023-ban 7 db. Oscar-díjat (és több mint 400 egyéb fesztiváldíjat és rengeteg jelölést) nyert Daniel Kwan és Daniel Scheinert filmje, a Minden, mindenhol, mindenkor. A megoszló fogadtatás elsősorban talán annak köszönhető, hogy ennyire öntörvényű, vad, zabolátlan, a legfurcsább, legbizarrabb ötleteket is minden különösebb gátlás nélkül hasznosító alkotás még nem jutott ilyen “magasra”. Aztán sokan nem látnak tovább a felszín bizonyos fodrozódásainál, melyek rajzolata bizonyos Mátrix című, évtizedekkel korábbi -első része alapján nyugodtan korszakosnak nevezhető- filmre hajaz, sőt, eme nyúlásgyanút látszik alátámasztani az is, hogy alkotói a Wachowski-testvérekhez hasonlóan, gyűjtőnévként Danielekként jegyzik magukat a végefőcímben.

Nyilván igaza van mindenkinek, sokhelyütt tényleg eszünkbe jut a Mátrix, hiszen a Michelle Yeoh által alakított főszereplő hölgy, Evelyn Wang hasonló mátrixba szorul be, hasonlóan, ahogyan Neo az övébe – itt azonban egy adóügyi ellenőrzésről van “csupán” szó, melynek agyrohasztó, bürokratikus sokkja az, ami Evelynben olyan állapotot idéz elő, hogy a valóság megszámlálhatatlan rétegre, különálló, de bizonyos körülmények esetén átjárható univerzumok millióira szakad, az ezzel járó összes pszichózissal együtt. A film három részre (Minden, Mindenhol, illetve Mindenkor) tagolt cselekménye eme adóügyi eljárás keretében Evelyn erőfeszítését mutatja be, hogy ne bolonduljon meg, emellett egybentartsa széthullóban lévő családját és csődközelben lévő családi vállalkozását, a mosodát. Ezt a bárki számára könnyen megtapasztalható, igen hétköznapinak tekinthető élethelyzetet azonban Danielék olyan vizuális, érzékszerveinket, reflexeinket, figyelmünket igénybevevő, a teljes filmnyelvi, műfaji palettát felhasználó őrülettel tárjánk elénk, hogy tényleg kapaszkodni kell. Kapaszkodni egyáltalán ahhoz, hogy tartsuk a ritmust, nemhogy minden részletében felfogjuk. Szédítő a tempó, amit adagolnak. Teljesen szabadon kezelik a teret és időt, miközben a bő kétórás film reális cselekménye mindössze talán néhány másodperc, vagy esetleg néhány óra. Valójában Evelyn pszichotripje a film cselekménye, Danielék ehhez képest ritkán látható hitellel mutatják ezt meg a filmvásznon. Nyilván az alkotók egy részének származásából adódóan az ázsiai popkultúra motívumkészlete az, ami dominál, rengeteg kungfu-jelenetet látunk (ahogyan a Mátrixban is, bár Wachowskiék nem ázsiaiak), a mangák akciójelenetei és cselekményfűzése az, ahogyan Evelyn agya működik alapvetően – miközben a történet Amerikában játszódik, egy random nagyvárosban, így az amerikai popkultúra motívumai is bele-beleszövődnek a cselekménybe. Amit viszont az egészből végén bennünk marad, az egy szívszorító, egyben szívet melengető, tiszta történet a szeretetről és az egymás iránti megértésről, illetve ezek szükségességéről, a díjazók valószínűleg ezt értették meg. Nem egyszerű film, viszont nagy élmény és jó szórakozás, ha tudunk menni vele és képesek vagyunk követni Danielék féktelen agymenését. Az, hogy milyen jó benne Jamie Lee Curtis, azt már nem is mondom. Ahogyan azt sem, hogy a film egyik legnagyszerűbb, tökéletesen néma jelenetében két kő beszélget egymással percekig egy kietlen sivatagban… Frenetikus. Filmtörténelem.

Sportfilm és életrajz is egyben ez a Nyad című mozi. Sportfilmként teszi a dolgát, hiszen az nagyjából csak annyi, hogy benne egy elhivatott, fanatikus, stb. sportoló leküzdi, megmássza, megugorja, legyőzi, stb. a szeme előtt lebegő célt, a nagy ellenséget. Jelen esetben leússza, azaz átússza, hiszen a címszereplő Diana Nyad maratonúszó, rengeteg extra-hosszútávúszó bajnokság bajnoka, megnyert mindent, amit ebben a sportágban meg lehet. Egy dolog nem sikerült neki, a nagy cél, hogy átússzon a kubai Havannából a floridai Key Westbe. A 110 mérföldes távnak négyszer ment neki, a film cselekménye -archív híradó részletekkel és dramatizált flashbackekkel- a 2013-as ötödik kísérletet követi végig. Izgalmasan teszi ezt, kiemelve az elmebetegség határát súroló, hihetetlen küzdelmet, amit ez a nő 62 évesen végigvitt egyedül a tengerben és a végén három pontba foglalva elénk is tárja tettének fő tanulságait. Ha megnézzük a filmet, megtudjuk, mik is ezek.

Tulajdonképppen életrajzként is működik a film, hiszen a flashbackekből, elejtett félszavakból szépen kitajzolódik, mitől is vált Diana Nyad személyisége ilyen makaccsá és kőkeménnyé. Nem a gyengéd szülői háttértől, legyen itt ennyi elég. Látunk igen szemérmes jelzést szexualitására (illetve annak hiányára is), ami egy része egész életét végigkísérő, sziszifuszi küzdelemnek. Az ilyen harcos figurák alakításáért mindig jár az elismerés, nagy ziccer az ilyen a jó színészeknek – Annette Bening ázik is érte eleget, nem véletlenül jelölték idén (2024-ben Oscarra, mint Legjobb Női alakítás). Jodie Foster is begyűjtött egy jelölést, ő Legjobb női mellékszereplőként, mint Diana Nyad örök barátja és edzője, aki nélkül Nyad nem érhette volne soha el azt, amit elért. Övé is ziccer – valamiért úgy gondolom, egyikük sem fog nyerni. Ennek oka az Akadémiai Díjak kiosztásának állandó átpolitizáltsága egyrészt, nem tudni, éppen idén mi lesz a trend. Másrészt, hogy miközben a film tulajdonképpen tényleg működik, mégsem tud átütő lenni. Ámulunk az emberfeletti erőfeszítésen, hogy egy nő, hogy 62-évesen “olyat tesz le az asztalra”, amit előtte még senki, hogy képes felülemelkedni saját, irdatlan egóján, ami nélkül senkinek nem sikerül semmi – jó film, működik precízen, de mégsem emelkedik ki az efféle műfajú filmek közül.

Merészen, sőt, vakmerően vág az ollójával e film vágója, de legalább ennyire merészen kezd bele meséjébe írója/rendezője, Hannes Holm is, amikor kb. a második jelenetben egy merev fütykösbe beszélteti főhősének első partnerét. Főleg, hogy aztán a kissé pornográf felütésnek később nincs folytatása – mondom ezt az érzékenyebb lelkűeknek. Az utolsó vakáció egy tizenhét éves fiatal svéd srác felnövés-története, mely egyetlen -igen eseménydús- nyáron száguld végig tágra nyílt pupillájú személyiségén. Martin (Bill Skarsgård) alkoholista apja dühöngései által zaklatott családjából nyári munkára egy idilli svéd szigetre megy nyári munkára a vakáción, ahol a svéd királyi yacht-klub éttermében olyan dolgokat tapasztal, amikről eddig még csak nem is hallott.

Rendkívül illúziókeltően megjelenített hetvenes évek közepi környezet, ruhák, zenék (természetesen ABBA is), figurák, némi szex, de annál több hamvas romantika, drogok, alkohol, rossz társaság. Tulajdonképpen közhelyes történet, viszont a semmit túl nem beszélő, de talán éppen ezért igen expresszív, időt és helyet vad szabadossággal kezelő, friss ritmusú mód/vágás, a svéd szigetvilág és (a nekünk legalábbis) vacogós svéd nyár semmihez sem hasonlító hangulata egyedivé teszi a sokak által, sokszor elmesélt tipikus tini-sztorit. Nekem Török Feri első két nagyjátékfilmjének (Moszkva tér/Szezon) hangulatát idézi ez a Netflix mélyéből előbányászott, érdekes kis mozi, de azoknál sokkal nyersebb, szinte “barbárabb”. A fiatal Bill Skarsgård pedig tök úgy néz ki, mint Mick Jagger 1965-ben. Nem mondom, hogy hibátlan film, messze nem az, de érdekes. Szerintem érdemes rákeresni.

Számomra, legalábbis az én “pasiagyamnak” olyan ez a sorozat, mintha betekintést nyerhetnék abba a titokzatos “női agyvelőbe”, abba, ahogyan a nők gondolkodnak. A nők, így általánosítva, sztereotipizálva a női gondolkodást, mint olyat, hiszen biztos vagyok abban, hogy sok hölgyismerősöm felcsattanna, én nem ilyen vagyok, én nem így élem meg az élet nagy fordulópontjait, például a gyászt, mint ebben a Halott vagy című, három évadot megélt remek sorozatban annak szereplői. Ez valóban egy nagyon csajos sorozat. Nők írták, jórészt nők a producerei, nők a rendezők és két fantasztikus csaj a főszereplő. Aki hímnemű a történetben, az vagy még gyerek, vagy simán balfasz.

A vicc az, hogy én, a pasi, ezt nem érzem sértőnek, sőt! Sok itt feltárt ismérvben még magamra is ismerek, miközben röhögök magamon, férfitársaimon. Merthogy, hiába gyász a fő vezérfonala a történetnek, gyásszal kezdődik, gyásszal végződik és közben is akad dolga a kaszásnak, egyáltalán nem komor a történet, hanem vicces. Feketehumor, bár inkább érzelmes, sírva-röhögős, olykor kicsit elfacsarodott szívvel mosolygós a jellemző hangvétel, ahogyan a két főszereplő, miután gyakorlatilag, egymástól függetlenül, eltették láb alól egymás férjét/vőlegényét, a legjobb barátokká válnak, míg a halál el nem választja őket egymástól. Lenne mit tanulnunk abból a fantasztikus női szolidaritásból, amiben két, egymást korábban nem ismerő nő összetart a bajban, még akkor is, ha a világ közben ellenük fordul, abból a megbocsátani tudásból, amit egymás iránt tanúsítanak, miután igazi, mély tragédiát okoztak egymásnak. Lenne mit tanulnunk abból az életszeretetből, felhőtlen és felelőtlen optimizmusból, ahogyan Judy (Linda Cardellini) éli az életét, abból a temperamentumból, erőből és küzdeni tudásból, amit Jen (Christina Applegate) mutat a rázúduló szarviharban. Szókimondó, klisékerülő, rendkívül szórakoztató és drámai értelemben sem sekély történet, két kémiailag többszörös kovalens kötésben lévő, imádnivaló színésznővel. Játékuk bár egyáltalán nem mondható színészi értelemben “kevésnek”, lendületében lehengerlő, mindkettőjük esetében. A drámai pillanatokban viszont szívszorító, és nemcsak a vérbeli komika Applegate esetében, aki épp a harmadik évad alatt kapta meg a diagnózist gyógyíthatatlan betegségéről, ami színészi karrierjének végét is jelenti. Standing Ovation.

Ismét egy minisorozat és ismét a Netflixről. Össze-vissza időbeosztásomnak jelenleg ez a legmegfelőbb mozgókép-formátum: viszonylag kerek, magával ragadó, izgalmas sztori, jó darabolhatóság, nem túl mélyre hatoló “habzóhatás” – és ennyi kell a tökéletes helyettes címhez. A közönség és a kritika sem fogadta túl nagy lelkesedéssel Renée Zellweger első tévésorozatos szereplését, de ha átpörgetjük a korabeli fikazuhatagot, akkor az ún. kritikai megjegyzések túlnyomó része Zellweger plasztikai beavatkozásait, illetve a történet egyik szálát képező meleg párkapcsolatot kifogásolja, ami számomra legfeljebb előítéletességet jelent. Aki esetleg mélyebb kritikát fogalmazna, az a sekélyes párbeszédeket és a erőltetettnek tűnő történetfűzést emeli ki…

Szerintem ez is erősen véleményes. A párbeszédek pont annyira sekélyesek, mint amennyire sekélyes egy nagyvállalati középvezetői meeting, vagy egy kórházi csevej két szívműtét között a folyosón. Aki meg szerelmi évődés közben mondjuk Kierkegaard-ról akar vitatkozni, annak biztosan vége is a szerelmi életének (Félelem és reszketés, na ja). A három fő cselekményszálon bonyolódó, de a végén lazán összefonódó sztori is éppen eléggé izgalmas ahhoz, hogy végignézzem a sorozat tíz részét (és ezt a kritika sem tagadja, nézeti magát Mike Kelley kreálmánya). Meleg pasik szerelmesek egymásba? Na ja, nekem semmi bajom a melegekkel, de miért kell minden sorozatba beletenni őket? – jön a fitymálkozás. Mert homofób vagy, azért. A sztoriban ráadásul ők azok, akiki végig a legnormálisabban, legőszintébben és legbátrabban viselkednek, holott azért történnek velük vad dolgok. Renée… Nos, Renée tényleg szétbarmoltatta az arcát. Konkréten ha a felső fogsorát villantja, szinte halljuk arcbőrének és arcizmainak recsegését-ropogását. Ettől függetlenül hibátlanul hozza a vérnősző vadkapitalistát, egy ördögien veszélyes “angyalbefektetőt”, ami itt a szerepe.

A Mi lenne/ha sztorija amúgy sok tekintetben hajaz arra az általam gyakorlatilag egyetlen nézhető tévéműsorra, melyben sikeres vállalkozók válogatnak feltörekvő üzleti lehetőségek, “világmegváltó ötletek” között (Zellweger karaktere simán ülhetne a Cápák között is, pont olyan), még akkor is, ha a végkifejletben másfelé kanyarodik. Sikerre vágyó, tehetséges fiatalok, egy merész ötletével a rákgyógyítást forradalmasító orvos-biológus, egy hátrányos társadalmi helyzetéből sok munkával és tanulással ígéretes sebészrezidenssé váló lány, egy mexikói származású, meleg ügyvéd, akik szövevényes családi és személyes kapcsolatban vannak egymással, érvényesülni, házasodni, gyereket vállalni kívánnak a szabadság földjén, a Szilícium-völgyben, miközben hatalom-, pénz- és kéjvágyó ragadozók lesik minden lépésüket. Bár tényleg van itt minden, mint a vurstliban, azért eléggé logikusan kapcsolódnak össze a látszólag összehányt részletek, csak oda kell figyelni egy picit és nem a külsőségeken csámcsogni. Talán vennénk a műfajhoz képest egészen gondolatgazdag, alapvető morális kérdések körül forgolódó adást is…

Minden bizonnyal ez a minisorozat sem készülhetett volna el, ha nem arat akkorát annak idején a Narcos. Ha más nem, hát az alkotói cuppantak rá a siker ízére, mint Amerika a kokainra, ugyanis Doug Miro és Carlo Bernard, nem törődve a dolog súlyával, ismét a hetvenes-nyolcvanas évek sokmilliárd dolláros forgalmat hozó, kolumbiai kokainbizniszébe turkáltak bele új kreálmányukban. Ahogyan a Narcos témája, főszereplője, Pablo Escobar is valóságos személy volt, úgy ez a bizonyos Griselda Blanco is az volt, ráadásul mindketten ugyanabban a bizniszben utaztak. Ehhez aztán vegyük még hozzá azt is, amit mind a hat rész elején inzertben tudtunkra adnak, miszerint és Pablo Escobar szerint “mindössze egyetlen férfi volt, akitől féltem -mondja Escobar-, de az is nő volt.”

Azonban ahhoz képest, hogy szegény Pablo barátunk paranoiás, nárcisztikus pszichopata személyisége milyen szépen, cizelláltan bomlik ki és szét a narcosban, a Griselda már közel sem mutat címszereplőjéről ilyen mélységű és komlexitású személyiségképet. Részben azért nem, mert a címszerepet alakító Sofía Vergara színészi képességei nem elegendők ehhez, de azért sem, mert az alkotók ezúttal nem is biztosítottak elegendő időt és teret ehhez. Mindösszesen hat darab pillanatfelvételt látunk egy hosszú és elég komoly ívet húzó személyiségfejlődésből, de a miértekre és hogyanokra nem kapunk választ. Tényszerűen megtudunk dolgokat Griseldáról, de hogyan lett a férjét meggyilkoló, összetört lelkű anyából, hajdani prostituáltból a meggyilkolására küldött bérgyilkos szeretője, majd felesége, hogy valójában hogyan tekerte ujja köré a komplett miami-i drogmaffiát, majd hatalma csúcsán hogyan és miért vált őmaga is az egyik legveszélyesebb akkori drog, a crack rabjává (amiről aztán eléggé hihetetlen módon egyik pillanatról a másikra le is szokott…), azt már nem kötik az orrunkra. Mindenközben SofíaVergara általában hiperventillálva piheg bele tágra nyílt szemmel, infarktusközeli állapotban a kamerába. Olykor meg kiabál. De ennyi. Az -nekem legalábbis- nem jön le, hogy miért is volt ez a nő annyira veszélyes, hogy még Pablo barátunk is rettegett tőle, főleg, hogy aztán az egész történetben szóba sem kerül. Jó, elmondják, hogy ez a nő veszélyes, de nekem, a nézőnek ezt át is kellene éreznem – ez pedig nem történik meg. Érdekes módon, a mellékszereplők sokkal-sokkal érdekesebbek, bár őket meg már ismerjük máshonnan – nem feltétlenül személy szerint, csak a karaktereiket. Profi a korszak megidézése is, de ezt is láttuk már. Olyan ez a sorozat, minden egyes jelenetében, kockájában, mintha a Narcosból lenne kivágva és összeragasztva. Azonban egyértelmű, hogy ha netán tényleg így lenne, akkor nem véletlenül lett ez a szál kivágva… Az egész csupán tautológia.

Lehet beszélni a mozi haláláról, a mozigyilkos Netflixről, bármiről, de azt nem látni, hogy ez  a film nem mozifilm, hanem csupán egy míves, maratoni hosszúságú tévéfilm, az azért komoly látásprobléma. A képek meséje helyett szavak, szavak, szavak, sok közeli és félközeli legalábbis ezt támasztja alá. Lehetne ez Az ír akár minisorozat formátumú is, mondjuk, három részben, bár itt a kérdés az, hogy ebben a Jimmy Hoffa/Frank Sheeran-sztoriban van-e annyi drámai csúcspont, hogy azok alapján lehessen részekre bontani? Persze, lehet, lehetne.

Egyébként, engem nem zavart a három és fél órás hossza a filmnek. Az sem zavart, hogy a formátum “tévéfilmes”, mert azért azt látni kell, hogy Martin Scorsese milyen műgonddal teremtette meg a néhány évtizeddel ezelőtti, amerikai miliőt. Mesélni meg aztán nagyon tud az öreg… Én inkább azért fanyalgok, amiért talán lelkesednem kellene: olyan ez az egész projekt, mint ma egy Rolling Stones-koncert. Még mindig simán megtölti a stadionokat, azonban Mick Jagger, Keith Richards vagy Bill Wyman vállalja 70+-os korát, sőt, ráncait, miközben a film nagy részében Robert De Niro, Al Pacino vagy Joe Pesci arra vannak kényszerítve, hogy hagyják magukat, hogy számítógépes trükkökkel tüntessék el arcukról azt, amit a kor -rengeteg munkával, szenvedéssel- oda felrajzolt… Óriási színészek ezek, akik technikailag még el is játsszák 30-40 évvel ezelőtti önmagukat. Még a szemek is csillognak, bár kicsit fakóbban, de csillognak. Csak a tartás, a mozgás, a hirtelen mozdulatok dinamikája, a gesztusok és az évtizedek alatt rögzült, jellegzetes arckifejezések mutatják, hogy ezek már fáradt, ízületes, és mondjuk ki, kiégett öregembereké. Ahogy például, még a történet elején, a szerepe szerint még fiatal Frank megleckézteti a lányát molesztáló boltost – ott nagyon kilóg a lóláb. Szinte paródiaként hat a hetvenen bőven felüli Robert De Niro komótos, megfontolt, szinte láthatóan nagyokat nyögő keménykedése – és ez az artritiszes megfáradtság teszi idézőjelbe ezt az amúgy szépen ívelő, érdekes történetet.

Magyar szinkronnal pusztító élmény, elég nehéz túlhaladni az első részen, hiszen ekkor még alig különbözik ez a mexikói sorozat a klasszik délutáni, bizonyos körökben névadó jelentőségű dél-amerikai/török/stb. szappanoperáktól, eredeti mexikói spanyolra kapcsolva azonban lényegesen jobb lesz a közérzetünk. Ülnek a pendejok, a cabrónok, a hijo de la chingadák, meg a chupame en la vergák (ezeket sose mondd egy dél-amerikainak), a széles gesztikulációk és óriási nézések, grimaszok is helyükön vannak egyből, s rögvest tudunk figyelni a sztorira is – ami azért elég szépen megírt kis történet (Claudia Piñeiro regénye alapján).

Persze, újdonságot nem közöl velünk ez a Csütörtöki özvegyek című minisorozat, egy újabb “szegény gazdagok”-történetet látunk. A színhely egy, a lepusztult, szegény külvilágtól magas falakkal elzárt luxus-lakópark, főszereplőik gazdag mexikóiak, akikről szép sorban kiderül, hogy a nagyzolás, a nagyképű jólét csak a látszat. A politikus valójában bukott ember, minden támogatója cserben hagyta, az élelmiszerlánctulajdonos is csődben van és így tovább. A nagymenő, sikeres férfiak még a feleségüknek sem vallják be kudarcukat, hiszen egy macho férfi kutya kötelesssége biztosítani a család (tehát a feleség és a gyerekek) gondtalan életét, s erre azok magától értetődően igényt is tartanak. Egy-egy részből egy családot ismerünk meg, miközben a háttérben kibontakozik az a tragikus esemény, amit szegény elkeseredett macsókáink eszeltek ki családjuk jövőjének biztosítására. Szóval, nem mind arany ezúttal sem, ami fénylik. De az ügyes forgatókönyv és eredeti nyelven az egészen hitelesnek tűnő karakter- és környezetábrázolás egész szépen meséli el nekünk újra az ismert tanulságot.