A Trónok harca George R.R. Martin nagy sikerű, A tűz és jég dala című regényciklusának tévésorozat formátumú adaptációja, melyben több nagyhatalmú család vív halálos harcot a Westeros Hét Királyságának irányításáért, a Vastrónért. A sorozatot a HBO gyártotta, az általa gyártott korábbi sorozatok (pl. Carnivale, Maffiózók, Róma) által tapasztalt minőségben: értsd úgy, hogy a pénzt nem sajnálták belőle. Jár hozzá az óriási hype, valamint rajongók hadai, effélék, melyek akár még saját magukkal is “véres” harcban állnak, tekintve, hogy a könyvváltozat idején is komoly kultusz alakult a történet köré, dúltak a csaták a szerepjátékokban, kártyapartikban és minden szinten, ahogy az már fantasy-körökben szokásos. A tévésorozat aztán ehhez pakolt még néhány tízmilliónyi tömeget – szóval, dúl az őrület.

Amolyan baszós-kardozós-lefejezős-sárkányos mese a történet, melynek motívumaiban keverednek Shakespeare királydrámái, Frank Herbert Dűne-univerzuma, Tolkien Gyűrűk ura-, és szilmarilok-meséje és az angolszász-ógermán mitológia és hitvilág kitudjamégmilyen oldalcsapásai, érdekes módon egészen homogén módon. Rengeteg szálon, rengeteg szereplővel fut a történet, komolyan oda kell figyelni, ki kicsoda és éppen kivel van és ki ellen áskálódik, de van is idő belezökkenni a történesekbe, hiszen ekkora méretű történetfolyam nem száguldhat. Hömpölyög csupán, hömpölyög, de feltartóztathatatlanul. Néhány remek karakter (elsősorban a törpe Tyrion – alsó kép, a fehérhajú sárkánylány Daenerys – felső kép, vagy a kis Arya) emelkedik ki a tömegből, akikre jobban odafigyelhetünk. Sajátos módon inkább a negatív karakterek az érdekesebbek, a szimplán hősök uncsik (kevertem is őket, míg nem tettek valami galádságot…). A történet azonban kanyarog annyira, hogy (két évad alapján) alig marad egyöntetűen tiszta, becsületes karakter, elébb vagy utóbb, valamilyen módon bemocskolódik mindenki. Az epizódok cselekményszövetében akadó lyukakat viszont olykor idegesítően banális filler-jelenetek hivatottak befoltozni. Ki a francot érdekel például, hogy éppen renoválnak egy tróntermet? A gyerekjelenetek is sokszor bénák, ügyetlenek, színészi és rendezői szempontból egyaránt, olykor, váratlanul és indokolatlanul a dialógok is közönséges fordulatokat vesznek. Máskor viszont mellbevágóan dúl a tabudöntögetés…

Ennyi látványos lefejezést és egyéb csonkítást, valamint más vagdalkozást szerintem nem látott még tévéképernyő. Érdekes ez annak fényében, hogy összességében mégsem mondható agyatlan hentelésnek vagy gyomorforgató gore-nak a történet. Valahogyan a történet szerves részeiként érzékeljük e véres jeleneteket, mint ahogy a szex megjelenéseit is, melyek által szintén tévés tabuk sora válik semmivé. Szimpla hetero aktus, OK. Homoszexuális aktus? Jujj. Vérfertőző szex? Aztakrucifixát. Mindemellett ezek is meg tudnak maradni a jó ízlés határain belül (valamint a történet folyásában is), és ezek a jelenetek sohasem válnak öncélúvá. A Trónok harca nem erőszakos szoft-pornó tehát, hanem egy olyan mese, amelyik nem lacafacázik, hanem nevén nevezi és meg is mutatja azokat a dolgokat, melyeket gyermekkorunk nagy mesemondói (jobbára) még illedelmesen elhallgattak.

Azonban mégiscsak mese ez, nehéz tehát komolyan venni. Bizonyos életkoron felül nem hat már revelációval egy-egy hetyke cici látványa, vért és erőszakot is láttunk már sokszor (sajnos), hogy az ezek nyújtotta izgalom vonzzon. Olykor leül, elpilled a történet is, vele együtt a néző is. Ilyenkor jön jól egy-egy lefejezés, vagy ad absurdum, egy ordító baszás, hogy felkapjuk a fejünk: No, mi történik már megint?! De aztán úszunk tovább az árral, félálomban, félig fantáziában… A tél pedig feltartóztathatatlanul közeleg. Asanisimasa: 6/10