The Walking Dead (TV-Series, 2010-)

A valóban izgalmasan induló és szép (ez esetben persze, sokkal inkább rettenetes), új jövőt sejtető disztópikus horror-sorozat mára vitán felül szappanoperává szelídült. Ugyanazokat a tüneteket hordozza, mint azok a dél-amerikai típusú, vég nélkül sorjázó teleregények, egyre sematikusabbá váló karakterekkel, állandóan megtorpanó és még a legbanálisabb mozzanatokat is túltárgyaló, egyre unalmasabbá váló cselekménnyel, amit viszont számomra megfejthetetlen, hogy miért, de baromi nehéz abbahagyni – ha már belekezdtél. Talán, mert olyan nézni a The Walking Deadet, mint kikönyökölni a bérház gangjára, és nézni a ház életét, mint kiülni az Erzsébet-térre, és nézni az idiótákat, akik azt hiszik, jól érzik magukat, holott csak menekülnek önmaguk és a pusztító magány és jelentéktelenség elől. Nézni magunkat, mik vagyunk, milyen kibaszott unalmas, kisszerű, korlátolt élőhalottak, akik vonszolják magukat egyik konctól a másikig, egyik napról a másikra.

Fordulat nincs már régen a történetben, mert már minden fordulat megtörtént. Néha jön egy magát mindenkinél fontosabbnak tartó faszkalap (Rick, Negan, a szemetes csaj, Alfa, a Kormányzó, bárki), aki elkezdi osztani az észt, de gyorsan kiderül róla, hogy ő sem más, pont olyan, mint mi. Ez van. Mégis nézzük tovább, megyünk tovább, mert a REMÉNY HAL MEG UTOLJÁRA. Ja, a zombik már nem többek a történetben, mint nyáron a szúnyogok: ha közelít egy, lecsapjuk.

De legalább a kilencedik évadra a Zombiföldére is megérkezett az a rohadék tél, még ha azt nem is félték tán annyira, mint a “szomszédban“. Persze, ideje is volt, hiszen a megelőző nyolc évad alatt végig nyár volt, de legalábbis tavasz, vagy ősz – télre nem emlékszem. Oké, hogy a szörnyű tél beálltától függetlenül, a lombok azért fennmaradtak a fákon, de apróságokra nem adunk. Az azonban külön örvendetes, hogy a sorozat írói talán még kegyetlenebbek is túlélésért, vagy éppen csak egy falat húsért küzdő teremtményeiknél, hiszen igen komoly irtást rendeztek évadról évadra a vezető karakterek körében. Simán kiírják az egyik legfőbb, emblematikus szereplőt is, sokan mások mellett.

Érdekes karakterek elsősorban a negatív figurák között akadnak. Neganból (Jeffrey Dean Morgan) például sikerült egy egész helyes “csúnya bácsit” faragni. Kissé tarantinói a fazon, azzal a szakadatlan szófosással, de rendben van. Lucille is rendben van. Ahogy a hatodik évad végén odacsap, az azért igen kemény… A sorozat egyik legjobb mellékszála Negané, főleg annak fényében, hogy mi lesz vele a tizedikre, és talán tovább. Egy Christoph Waltz-szerű, excentrikus, cinikus pszichopata ő, aki ennek ellenére (vagy éppen ezért), velőtrázó igazságokat is képes kimondani a sok bornírt hülyeség között. Aztán persze, ő is bedarálódik a Jó és Rossz örök küzdelmében, azonban érdekes dolgok derülnek róla közben – ő is ember. A széria feszültségét rendre szétúsztató, szétmosó, vég nélküli moralizálásnak tűnő rinyálásfolyam közepette az ő története talán a legdrámaibb, valóban emberi, minden részletében. Az övénél kevésbé összetettebb figura Alfáé (Samantha Morton), aki tulajdonképpen a jó oldalról el-elbóklászó Carol (Melissa McBride) másik fele, minden értelemben. Izgalmas kettejük egymásnak feszülése és trükkös, ahogy végződik. Talán a Kormányzó (David Morrissey) figurája említhető még a rosszakból kiemelkedőként, de ő azért sokkal szürkébb pasas ezekhez képest (érdekes, hogy a sorozat kvázi irodalmi alapjául szolgáló, Robert Kirkman és Jay Bonansinga által jegyzett regényfolyamban ő ennél sokkal fontosabb, szinte központi szereplő. Örvendetes azonban, hogy a sorozat alkotói (a rendkívül jónevű, amúgy magyar származású Frank Darabont nyomán rengetegen) szinte minden karakter esetében ügyeltek arra, hogy jelezzék azok átlagemberként élt “esemény előtti” előéletüket. Tornatanárok, háztartásbeli feleségek, egyszer farmerek, közrendőrök, otthonülő, született lúzerek és reményvesztett csavargók, piti bűnözők és bűnös lelkészek nőnek az égig, vagy éppen járnak szügyig a mocsokban.

A jó oldalon sokkal szürkébb karaktereket találunk. Rick (Andrew Lincoln), a sorozat egyik fő “arca”, a tipikus amerikai hős, a becsületes rendőr, aki hivatásához, értékrendjéhez hű marad minden körülmények között, még a világ vége után is. Hősies karaktere azonban a végletes szituációk során egyre inkább önmaga paródiájává válik. Szembetűnő, mennyire nincsenek érvényes válaszai a kifordult, végnapjait élő világ végletes kihívásaira. Don Quijote-i figura, akinek szerelme az Alapító Atyák által évszázadokkal korábban lefektetett értékrendje. Mondhatnám Gabriel atya (Seth Gilliam), Ezekiel (Khary Payton), Hershel (Scott Wilson) vagy akár Jézus (Tom Payne) karakterét is, sok más mellékfigura mellett, akik akkor váltak izgalmassá, amikor túlélésük érdekében belecsúsznak a “rosszba”. Aztán ott, a szürke zónában már egészen úgy viselkedik mindenki, mintha valódi ember lenne. Kivéve Darylt (Norman Reedus), a sorozat másik emblematikus rosszfiúját, aki változatlan(ul kócos és csapzott) az eddigi tíz évadon át, de egyszerre jó és rossz is. Ilyen ember nincs.

A legtöbb szereplő, nők, gyerekek, idősek, gyengébb férfiak jobbára csak azért kerültek a történetbe, hogy általuk, esendőségük miatt, vagy éppen érdekükben történjenek a dolgok. Rendszerint meg kell őket menteni, el kell hozzájuk valahogyan jutni, de akár el kell őket hagyni, azonban nélkülük elképzelhetetlen az a töménytelen melodráma, ami nélkül ez a sorozat már véget ért volna az ötödik évadnál. Mindent felzabáltak volna a zombik.

Akik így azonban csak az “egzotikus” hátterét jelentik a szerteágazó, ezernyi szereplőt megmozgató cselekménynek, valódi, komolyan veendő veszélyt már alig jelentenek: simán fejbe kell őket somni, és ennyi. Hogy ettől miért dőlnek ki, azt viszont már nem tudom (vagy a feledés homályába veszett). Az mindenesetre, zavaró egy picit, hogy bár fröccsenjenek rothadó testnedveik az egészségesekre, azoknak semmi bajuk nem lesz, ám ha beleharapnak, akkor igen? Bőrön át, szembe, szájba jutva nem terjed, csak ha a véráramba kerül a zombikór? Akkor mi van az állatokkal, amelyek nyilván fogyasztanak a szerteszana heverő, már szétcsapott fejű hajdani emberi lényekből, később viszont őket eszik meg a még élő emberek? Úgy sem fertőz? Mindegy, részletkérdés. Mint ahogy az is, hogy köztudomásúlag majd minden amerikai háztartásban vannak fegyverek, minden településen van gyógyszertár, vegyesbolt, dugig töltve tartósítószerrel bőven teletolt élelmiszerekkel, sok helyen van fegyverbolt is, a helyi seriffhivatalokat és az Amerikai Gárda telepeit nem is számolva, de sosincs kaja, töltény és gyógyszer… Szóval, egyre kevésbé értem ezt a fegyver- és hiánymizériát. Bezzeg, benzin Daryl motorjában még a tizedik évadban is van… Áram is, szinte mindenhol – ja, a napelemek. Basszus. 🙂 Szóval, vége a tizedik évadnak. Kezdődik a tizenegyedik. Kíváncsi vagyok, kitart-e ez az egész a világ tényleges végéig… Mert ha nem, akkor kamu az egész. 😉

Kategória: Film, HBO, HBO GO
Címke: , ,
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Karácsony és Márki-Zay küzdelme bel… – Kisgömböc

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.