asanisimasa

Jól néz ki ez a film, simán elmenne egy bármilyen nagy hollywoodi stúdió által gyártott életrajzi mozinak: szépen, klasszikus modorban fényképezett Nagy András, mögötte két, hajdan igen jónak számító operatőrrel, a ma már inkább rendezgető Koltai Lajossal, valamint a produceri szcénát az utóbbi években lekaszáló másik Lajossal, a Tamással. Szép a Semmelweis látványvilága, a díszletek, a ruhák, a kellékek. Tulajdonképpen az egész film tök olyan, mint egy tipikus hollywoodi termék: felületesen nézve, csak úgy átlagos nézőként rábámulva működik és hat. Sajnos, pont annyira didaktikus is, pont olyan széles gesztusokkal, lassan formálva a szavakat, szépen artikulálva rágja a nézők szájába a mondanivalóját, hogy mindenki pontosan értse…

…azt, amit amúgyis tud: mossunk kezet. Na jó, hogy a megnyugtató kórházi ellátás feltétele az alapos higénia és a rendszeres fertőtlenítés. És hogy Semmelweis az anyák megmentője. A film végén ezt olyan élénk bólogatással vesszük tudomásul, mint amilyen hévvel a szegény statiszták rázzák fejüket, alátámasztandó a történet csúcsjelenetében a címszereplő tisztázását. Jónéhány efféle eltúlzott nüansz jön szembe velünk az eddig vezető úton, mosolygunk rajta, vagy éppen eltakarjuk a szemünk, hogy ne lássuk azt a néhány szemérmetlenül sokáig mutatott hosszan, eltorzult arccal, hisztérikusan sikoltozva vajúdó anyát, hiszen Hollywood így, ilyen hatásvadász eszközökkel dolgozik – tudjuk ezt mi is. A cselekmény hozzávetőleg hitelesen halad a már említetett hiteles környezetben a katartikus, és nemzeti büszkeségtől dagadó keblű végkifejletig (ahogyan Hollywoodban is szokás). Nem akadunk fenn eközben, hogy hősünk bár szívében magyar, származását illetően sváb. Arra is spongya, hogy a császármetszésről még nem hallottam, hogy függőlegesen, a gerinccel párhuzamosan messék… De nem is vagyok szülész-nőgyógyász, mégcsak bába sem. (Hollywoodban meg adott esetben halljuk az űrhajót, ahogy hasítja a világűrt innen négy parszekre, és a hatlövetű is lő vagy huszonkétszer, ha olyan hosszú a jelenet…) Megy a mese tehát, megyünk vele és ebben ennyi van, nem is kell többet várni tőle. A film teszi a dolgát, tanít, nevel és szórakoztat, Lenin elvtárs is csettintene elégedetten, még az alig rejtve végigvitt Jézus-párhuzam ellenére is. Jó a szereposztás, különösen a főbb mellékalakok (Györgyi Anna, Gálffi László, Lengyel Ferenc, Kovács Tamás) karakteresek, de a két főszereplő (Nagy Katica és Vecsei H. Miklós) is igyekszik becsülettel, miközben akad néhány vicces színészválasztás/párosítás is.

Elsőfilmesek típushibája, hogy amikor lehetőséghez jutnak, mindent bele akarnak zsúfolni bemutatkozó játékfilmjükbe. Mindent, amit a világról, a filmről, a filmnyelvről gondolnak. Breier Ádám viszont sikerrel elkerülte ezt a csapdát rendezői debütálásában, a Lefkovicsék gyászolnak című keserédes komédiában, amely ízlésesen, példamutató visszafogottsággal, személyes és érett hangon mutatja be egy zsidó vallási hagyományok szerint, ám messze nem minden bonyadalom nélkül lezajló gyászhét történéseit.

Igen okos az is, ahogyan kihozza döntetlenre a végkifejletet: a történetben ugyanis egy két lábbal, biztos alapállásban a földön álló, ám származásától és ősei vallásától igen távol álló, életét ökölvívó edzőként kiteljesítő apa (Bezerédi Zoltán), miután felesége (Máhr Ági) hirtelen meghalt, időközben éppen az apa “istentelen” és kemény életfelfogása miatt Izraelbe alijázott és ortodox hívővé vált fia (Szabó Kimmel Tamás) hazatértét és vallásos gyászát kénytelen elviselni, miközben őmaga is küzd a gyásszal. Kettőjük, a két, azonos gyökerű, de mégis teljesen eltérő értékrendszerű világ egymásnak feszülésében a 6 éves unoka (Leo Gagel) a katalizátor. Az itt látható végkifejletben minden más didaktikus és propagandaízű lenne, így viszont emberi és igaz tudott maradni. Ahogyan azóta sok recenzió és fesztiválok zsürije is elismerte, további erősségei a filmnek a rendkívül meggyőző és minden szempontból hiteles színészi alakítások, remekel mind Szabó Kimmel, mind Bezerédi, mind a kis Leo – azonban igen pontos karakterek a mellékfigurák is, pl. Zsiga, apa haverja (Török András) vagy az edzőterem feltörekvő üdvöskéje, Ferike (Váradi Roland) is. Bár a cím komor hangulatot sejtet, alapvetően ez egy meleg hangú, kedves, igazi “feelgood” mozi – elég szép nézettséget is produkált a mozikban, minden ellenszél dacára.

Mivel lengyel filmről van szó, természetesen egyből Krzysztof Kieślowski híres Három szín-trilógiájára asszociálunk, azonban ezúttal sajnos nincsen szó magasztos eszmékről, mint szabadság, egyenlőség és testvériség: egyelőre egy szín van csak, az is a gonoszé. Ráadásul A gonosz színei: Vörös csupán egy krimi a sok közül. Olyan skandinávos krimi, oszlófélben lévő, megcsonkított vízihullával, flegma, szplínes zsarukkal, hipermodern luxusvillákkal, no és a címben is említett entitással, a gonosszal, aki nagyon gonosz. Szürke, fakókék, maszatbarna.

Jobban megfoghatjuk azonban a dolgok velejét, ha egy filmtől távolabb fekvő területen keresünk analógiát: olyan ez a film a skandináv krimikhez képest, mint amilyen volt anno a Polski Fiat az olasz Fiatokhoz hasonítva. Tulajdonképpen teszi a dolgát, kicsit zörög valahol, valami fura korgás is hallatszik valahonnan, de el lehet vele jutni A-ból B-be – viszont azért az olasz Fiat, az az eredeti. Más kérdés, hogy az sem (volt) több globálisan egy alsó-középkategóriás népautónál. Tehát Adrian Panek filmje is teszi a dolgát, szépen beleviszi a nézőt a történet elején feltárt meztelen, megcsonkított vízihulla kapcsán a bűnös dolgok szövevényébe, ahol meg is vezeti őt egy picit, hogy aztán szűk két óra múlva ki is ráncigálja őt a napfényre. Eközben alig hagy elvarratlanul néhány szálat, s bár a flashbackes történetmesélő technika is “kotyogott” itt-ott, a színészek/karakterek többségére sem emlékszünk már másnap, azért nem ülünk a végén bambán magunk elé meredve, hogy ez akkor most WTF volt?! Néha ennyi is elégséges.

A valódi főszereplő e történetben a láp, a mocsár, tehát a helyszín, az örök idők óta magában foglalt ködös misztikummal, rejtéllyel és homállyal, a hely, Ahol a folyami rákok énekelnek. Még akkor is, ha amúgy ez tulajdonképpen egy szép, tiszta, nemcsak a helyszín aurája miatt atipikus romantikus történet, egy krimibe ágyazott tárgyalótermi drámába ágyazva, nem teljesen egyértelmű, de mégis igazán megnyugtató megoldással lezárva.

Mennyiben nem tipikus ez a történet? Talán annyiban, hogy az effélék ritkán életrajzok is egyben: Kya (Daisy Edgar-Jones) alakját egészen kis korától kezdve tulajdonképpen az évtizedekkel későbbi végéig követjük benne végig. Tanúi leszünk, hogy lesz a nehéz családi körülmények közé születő kislányból erős, a lápvilág halálos környezetében túlélni megtanult fiatal nő, miközben éppen környezetéből ihletet merítve onnan sikerrel ki is tekintő, releváns művészi/tudományos karriert is épít. Közben megismerszik a szerelemmel is, annak árnyoldalaival együtt. Az utóbbi téríti olyan mellékpályára életét, mely a másik két, bűnnel és bűnhődéssel kapcsolatos mellékszálat is hozzáadja a történethez. Ha úgy nézzük, akár egy igazi nagyregény cselekményéhez is elegendő muníció van Kya sztorijában, persze, Delia Owens nagy sikerű regénye, mely alapján Olivia Newman e filmet készítette (Reese Witherspoon producerkedése alatt), nem nagy regény – csupán egy sikerkönyv, bestseller, színes, dombornyomott kiadásban. Ebből a szempontból talán nem meglepetés, hogy a film cselekményszövése is inkább laza, könnyed, mint drámai. Mondják giccsesnek is, szerintem nem az, csupán könnyed szellő, nem elsöprő hurrikán.

Bár tagadhatatlan, a szerelmi jelenetekben többször eszünkbe juthat a hajdani Kék lagúna színes faliposzter-világa, az összhatás mégis sokkal tisztább és őszintébb. Részben a krimi- és tárgyalótermi dráma cselekményszála miatt, nagyobb részben azonban az elején említett valódi főszereplő hangsúlyos, mindent árnyaló, misztikus, rejtélyes aurája miatt. A film nyugodtan nézhető mívesen fényképezett természetfilmként is, hiszen a lápvilág flórája és faunája különös és különleges hátteret képez a sztorinak, miközben valahol alapvetően szervezi is a cselekményt. Emellett igen erős feminin energiája is van a mozinak, sokkal igazabb, őszintébb, mint a mesterségesen gerjesztett és ennek megfelelően ki is pukkadt #metoo kampány.

Nem rossz film ez, csak éppen túl lett gondolkodva. Az is a baj a nagy történelmi traumákkal, hogy mindenki túl nagy igyekezettel akarja elmondani róla emlékét, mindenki túlságosan el akarja mesélni, “hogy történt” (és akkor hagytuk méltón említés nélkül a hatalmi megrendelésre készült sematikus ostobaságokat). Ha nagy dolgot akarunk megfogalmazni, akkor rendszerint a legjobb azt a lehető legegyenesebben, legőszintébben, legsallangmentesebben elmondani, különben menthetetlenül belebonyolódunk. Fonyódi Tibor és Tóth Barnabás érezhetően nagy energiát fektettek saját ’56-os történetükbe, Stefan Zweig Sakknovella című kisregényéből vették az alapötletet, de nyilvánvalóan látták Huszárik zseniális vizsgafilmjét, a Játékot és a túlvilágba száguldó vonat allegóriája is értelemszerűen fel-felbukkant már itt-ott a fulmművészetben és az irodalomban. A Mesterjátszma tehát precíz, alapos, szép munka – csak éppen túl lett gondolkozva.

Ha nem történik semmi más a filmben, mint a fiatal pár elmenkül ’56 novemberében Pestről, az utolsó vonattal Nyugatra (mint például Sándor Pál Szerencsés Dánieljében), melyen összezsúfolódik a kor társadalma, fegyveres szabadságharcosoktól menekülő ávósokig, egyszerű, szabadságra vágyó polgároktól haszonleső gazemberekig az örök konfliktusaikkal és élet-halál játszmáikkal és a végén vagy eljutnak a Szabadságba, vagy a túlélők maradnak itt (mint például Diniék Gothár alapvető Megáll az idő című filmjében); akkor ez a film simán ott lenne, ahol az említett példák. Hogy aztán ezt az alkotók egy nagy, lila ködbe burkolták, valahol a lényeget takarták el, de közben bennhagytak olyan zavaró kérdőjeleket, mint például hogyan jött a kerettörténet “lepereg előtted életed filmje” pillanatába a pap és az Andrássy út 60 poklának sztorija…

Pedig a keretsztorin belül szép (valójában persze ijesztő, nyomasztó) dolgokat mutat Tóth Barnabás. Már-már mesteri módon teremt szinte hitchcocki feszültséget, a film nagy részében érezni, hogy tökéletes biztonsággal mozog a thriller műfajában. Simán berántja és viszi magával a nézőt a film középső részében, melyben hitelesen, ráadásul a magyar történelemhez nem sok affinitással bíró, más nemzetiségű nézők számára is érdekfeszítően mesél 1956 idevágó momentumairól. Remekül bánik színészeivel, főleg a papot alakító Hajduk Károllyal, illetve Mácsai Pál összetett jellemű karaterével. A mellékalakok is erősek, gondoljunk csak Yengibarian Dávid sátáni kalauzára vagy Szirtes Ági megkapó öregasszonyára. Tetszett a fiatalok (Varga-Járó Sára és Váradi Gergely) szinte civil hamvassága, mely a drámai pillanatokban mégis kellő erővel volt jelen a filmben. Szóval, érdekes film ez, fordulatos, izgalmas a cselekménye, komoly műfaji skilleket mutat – csak éppen még ennél is erősebb lehetne, ha nem lenne mindez misztikus, lila köddel elfedve.