asanisimasa

Kicsit olyan ez, ahogyan a harcos környezetvédők ágálnak a Föld jövője érdekében, olyan „csúnya” szavakat dobálva, mint biodiverzitás, génmanipuláció, globális felmelegedés, meg a többi, mint amikor egy szép szőke szépségkirálynőt kérnek meg, mondjon valami okosat, valami királynőhöz méltót… A válasz szinte mindig: Világbéke! Az biztos, hogy ezzel senki nem fog vitatkozni…

Beolvasott, fejből

Akik szokták nézegetni a tévében az „okoscsatornákat”, a NatGeo-t, a Viasat Explorert, Spektrumot, stb., azok ismerik David Suzuki figuráját. A híres környezetvédő és ökológus emberek millióinak nyitotta rá a szemét filmjeivel a természet szépségeit, látványos csodáit felhasználva a környezetvédelem és a környezettudatos életmód fontosságára. Nos, az a bizonyos alma ezúttal sem gurult messze a fájától, hiszen lánya, Severn Suzuki már 12 évesen beolvasott a világ hatalmasságainak, az ENSZ 1992-es Riói környezetvédelmi konferenciáján. A karakán, velős beszédét fejből a nagytiszteletű küldöttek szeme közé vágó, talpraesett kislány akkor még saját, tehát a gyerekek nevében kért lényegesen nagyobb figyelmet a Föld jövője érdekében. Severn azt követelte akkor a bácsiktól és néniktől, hogy gondolkodjanak el nagyon azon, hogy vajon tényleg azt szeretnék, hogy saját gyermekeik, unokáik és azok majdani leszármazottaik olyan világban legyenek kénytelenek élni, melyben az emberiség mai és tegnapi felelőtlenségei miatt már a levegő is betegséget terjeszt, a forrásvíz is mérgező és a napra sem lehet kimenni azonnali bőrkárosodás nélkül. Azóta eltelt majdnem két évtized és tudjuk jól, mi változott. Severn persze már első gyermekét várja, és ezúttal egy kétórás dokumentumfilmben ismétli meg üzenetét, gyakorlatilag változatlan tartalommal, azonban lényegesen cizelláltabb formában.

Rizs, kacsa, halacska

A Severn, a gyermekeink hangja című filmet a francia Jean-Paul Jaud készítette, aki kellően elkötelezett a témában, hiszen ezt megelőzően Vigyázat, ehető! címmel a francia bioforradalomról készített filmet. Kicsit erre hajazva, ez a film is túlnyomórészt táplálkozással összefüggő területeken mozog, és nem azért, mert a franciák közmondásosan igényesek arra, amit megesznek, hanem azért, mert a kifogásolt tevékenységek nagy része éppen környezetünk módszeres lepusztításához köthető. Az ok rémesen egyszerű: egyre többen vagyunk, akiket etetni kell. Ennek az irdatlan igénynek kielégítésére aztán a tudomány mindenféle termelékenységfokozó boszorkányságot bevet a génmanipulált vetőmagoktól, az esőerdők tarvágásán és a nehezen lebomló hulladékok mértéktelen termelésén keresztül a tengerek „szárazra halászásáig” – ezek azonban mind környezetünk végzetes eltorzulásával járnak. A film azonban mutat kiutat, néhány japán, francia és korzikai bio-mintagazdaság tevékenységének ábrázolásával, valamint Severn családjának, a kanadai haida indiánok természetes életbölcsességeivel, rengeteg gyönyörű képben.

A szó elszáll…

A szó, mint láttuk, elszállt, a film tán tovább megmarad, de élek a gyanúperrel, hogy egészen biztosan nem azok fogják megnézni, akiknek kéne, akik hatalmuknál fogva tehetnének valamit az ügy érdekében. A gazdasági hatalom birtokosainak egész egyszerűen nem fűződik ahhoz érdekük, hogy a világ optimálisan működjön, amíg a pénz az egyedüli értékmérő. A gazdaságosság, a termelékenység, a megfelelően növekvő profit rövidtávú stratégiája mindig felül fog írni minden hosszabb távlatokban gondolkodó, ráadásul macerásabb, munkaigényesebb és egy kézbe kevesebb profitot termelő környezettudatos életmódra irányuló kísérletet. Változást a katasztrófa fog hozni, csak már későn. E film, és a harcos környezetvédők akciói csak arra nézve jelentenek reményt, hogy egyre több fiatal fogja ezt önmagára nézve kötelezőnek tartani és esetleg az ő számuk gyorsabban növekszik, mint ahogy a gazdasági hatalom tönkreteszi a világot. De amíg a Föld népességének nagyon nagy része éhezik, és még a fejlett demokráciák szegényebbjei is a hipermarketek bizonytalan eredetű, ám olcsó élelmiszereivel tömik meg a hasukat, a relatíve méregdrága biokajákkal pedig csak a felső-középosztály kényezteti magát, addig erre sincs sok esély. Bármennyire szép ez a film, és tele is van okos, felelős gondolatokkal, „azok” szemében mindez csupán néhány „ökohippi” hagymázas fantazmagóriája. Röhögnek rajta, mint a hosszú combú szőkeségen, amint elrebegi: Világbéke! „Két végtelen dolog létezik: az univerzum és az emberi ostobaság, bár az előbbiben nem vagyok biztos!” – mondta volt Einstein. De ne adjuk fel, legyünk környezettudatosak, hiszen akkor legalább rajtunk nem múlik semmi és reménykedjünk, hogy az öreg ezúttal tévedett… Asanisimasa: 7/10

A kulturális területeket, így a filmszakmát is érintő gazdasági megszorítások elleni tiltakozás jegyében gyűlt össze 11 magyar filmes, hogy mintegy első felindulásból és saját zsebből reflektáljon arra, mit jelent számukra Magyarország, 2011-ben. Az összkép vegyes, de szinte egyöntetűen lehangoló, elsősorban jelenlegi közállapotainkra nézve.

Tarr Béla azt izente…

…hogy barátaim, tiltakozzunk. A tiltakozás az Orbán-kormány kulturális területeket, így a filmszakmát is érintő gazdasági megszorításai (tudom, persze: reformjai) ellen szólna, mintegy gesztusként, felkiáltójelként, avagy segélykiáltásként. A felhívás lényegi része az volt, hogy az elkészítendő rövidfilmhez semmilyen állami támogatást nem lehet igénybe venni (amire amúgy sincs lehetőség), és a film valamilyen módon a 2011. évi, magyarországi közállapotokra reagáljon. 11 magyar rendező készített el így, saját pénzből és erőforrásokból 11 különböző filmet, melyek 11 apró kis történetet, gondolatot, vagy akár csupán hangulatot próbáltak megragadni – az összkép ennek megfelelően messze nem lett egységes. Tulajdonképpen az összefoglaló címen (Magyarország 2011) kívül egyáltalán semmi nincs, ami összefogja őket, az egy csapatba tartozás demonstratív érzésén, és a közös felháborodás hangján kívül, viszont ahhoz kétség sem fér, hogy így együtt tűpontos (persze, messze nem teljes) képet adnak arról, valójában milyen ma szeretett hazánk, Magyarország.

Jeles András

Jeles Hajas Tibor és a hatvanas évek végének, hetvenes évek elejének legendás Balázs Béla Stúdiós filmjeit idézi meg. Különféle életkorba, rasszba, kultúrkörbe tartozó „beszélő fejek”, melyek a híres descartes-i kijelentés, a „gondolkodom, tehát vagyok” kiejtésével, kimondásával, megrágásával és átgondolásával próbálkoznak. A kis szkeccs üzenete az lehet, hogy ahányan vagyunk, annyiféleképpen gondolkozunk – akár ugyanarról.

Kocsis Ágnes

A tőle elvárható témában alkotott: egy viszonylag fiatal hajléktalan nőnek egy napját követi végig, a szokott szenvtelenséggel, és a valóságban megbúvó abszurditás megmutatásának igényével. A történet elemei, figurái a képzelet szüleményei, de amit bemutatnak, az tényleg a mai magyar valóság, legalábbis annak egyik szégyenletes szelete.

Török Ferenc

Feri visszatért a Moszkva térre, ami már Széll Kálmán tér. Pompásan elkapott arcokkal, pillanatokkal, banális élethelyzetekkel teszi markáns idézőjelek közé Orbán Viktor ismert beszédét, melyben, ahogy mondta: „senkit nem hagyunk az út szélén”. Pedig…

Szabó Simon

Szabó (a Moszkva tér hajdani „sztárja”) komplett, sztorival és szereplőkkel rendelkező kisfilmmel rukkolt elő: igen ütős, mondhatni provokatív nyitóképek után egy munkanélküli, nyelveket nem beszélő, ám igen rátarti fiú vicces álláskereső interjújára kukkantunk be. A film slusszpoénja még a nyitásnál is nagyobbat üt, amellett, hogy igen tipikus is.

Mészáros Márta

Ez a gyermekvállalással kapcsolatos, moralizáló kis történet kicsit kilóg a sorból azzal, hogy érvényessége általános, de nem köthető kifejezetten 2011-hez.

Forgács Péter

Ismét a kísérleti filmezéshez térünk vissza. Ő Heidegger szavait citálja: „Rajtunk már csak egy isten segíthet!” Közben pedig egy kecske hullájával birkózik egy képzeletbeli, puccos palota melletti kuka mellett. Bonyolult, nehezen megfejthető jelképiség, ám erős gesztusok. Mérhetetlen, büszke magány.

Siroki László

Csupán egy ötlet, összekevert hangok és képek, hol érdemes élni, és hol lehet… Hosszabb, mint amennyi benne van.

Pálfi György

Szinte profi módon kivitelezett, frappáns (bár a középső rész picit túl hosszú) és még Pálfihoz mérten is szemtelen, provokatív gesztus.

Fliegauf Bence

Lebegős, finom életképek. Dokumentarista vizuális költészet. Tanulmányok egy későbbi filmhez.

Salamon András

Jeles András koncepciójának színe (avagy fonákja). A „Repülj, madár, repülj” című magyar vándor-népdal soraival próbálkoznak hajléktalan emberek „beszélő fejei”. Az ő szájukból valódi értelmet nyer ez a gyönyörű dal. Egy mondatnyi információ azonban talán konkrétabbá tehette volna ezt a nélküle kissé levegőben lógó, ám így is megindító szkeccset.

Jancsó Miklós

Az utolsó filmben Jancsó ismét önreflektív, önironikus, mintegy kulcsot ad korábbi filmjeihez és dühös. Ez utóbbiban mindenképpen igaza van.

Asanisimasa szerint, összességében: 7/10

Nekem Steve McQueennel komoly fenntartásaim vannak, mivel igen komoly fafejnek kell lenni ahhoz, hogy ugyanazon a néven szerepeljen, mint amelyen, ráadásul ugyanebben a szakmában, már valaki elég komoly világhírt ért el. Nem mondom, hogy legyen belőle John Doe vagy akármi más, de legalább egy betűt biggyesszen bele, vagy ne becézze magát a szerencsétlen. De nem, ő Steve McQueen. Hát, legyen az akkor… Ő egy fafejű művész (nincs egyedül a pályán ebbéli minőségében, tehát elfér). Korábbi, Éhség című filmjéhez képest Mel Gibson Passiója habos-babos esti mese volt csupán az iszonyatban, vérben és más testnedvekben való feredőzés pornográfiájában, így ettől a mostani, a jó előre tudhatóan egy szexfüggő pasiról szóló Shame – A szégyentelen című alkotástól is komoly eséllyel lehetett várni vad, gyors és durva, explicit az arcunkba tolt szexuális aktusokat. De nem, semmi ilyesmi nem történik, a film szinte minden tekintetben illedelmes giccs.

Már a magyar címmel is komoly gondok vannak, hiszen az eredeti ‘szégyent’ sikerült ‘szégyentelenre’ magyarítani. Érezni is valami pironkodást ez ügyben, hiszen azért odabiggyesztették az eredetit is, biztos, ami biztos. Tehát Szégyen – A szégyentelen. Most elmegyek röhögni öt percet… Szün.

A témaválasztás a Shame legnagyobb különlegessége, hiszen a testvérek közti vérfertőzés azért eléggé komoly tabunak minősül, legalábbis a nyugati, zsidó-keresztény kultúrkörben. McQueen bevállalta, de sokra nem ment vele. Minden, amit el tudott mesélni a témáról, az az, hogy bár megesett, de ma már mindketten szégyellik, a bátyus is és húgi is. Valamint azt, hogy ez komoly kihatással van későbbi életükre is, húgi folyamatosan öngyilkossággal kísérletezik, bátyus pedig szexfüggő (de csak kurvákkal és önkezével megy, érzelemből sosem), de azt már csak mi, nézők gyaníthatjuk, hogy azért az a régi vérfertőzés sem lehetett előzmények nélkül való… Szerintem, ha McQueen komolyan gondolta volna, hogy belemegy ebbe a bonyolult és rázós topikba, akkor az okokat kezdi el felfejteni, nem pedig az okozattal maszatol.

Szóval maszatol. Michael Fassbender alakítja bátyust, aki ettől függetlenül is az egyik legmenőbb mai férfiszínész, jobbára néz rettenetes üres tekintettel, néhányszor képünkbe lóbálja a himbilimbijét, aztán egyszer, a csúcspontban összezuhan. De legtöbbször csak néz, amiről a csajok (és nyilván sok rajongó) úgy gondolják, hogy titokzatos. Van valami izgi a pasiban. Pedig csak a kibaszott nagy üresség van, valamint a kéjvágynak robotszerűen zakatoló kényszere. (Ez azonban filmvászon-moziszék viszonylatban már nem működik, “nem jön le”.) McQueen az Éhségben már megtapasztalt lassú, repetitív ritmusú, szinte balladisztikus hangvételben rajzolja meg beki-beki bátyó portréját, mely azonban, éppen a fenti okok miatt tényleg csak a rajongók számára lehet érdekes. Nekem inkább fájdalmasan üresnek, egyben sekélyesnek és elnagyoltnak tűnt, így untam. Az inkább művészi(es akt)fotók sorozatára emlékeztető képi világgal nincs különösebb bajom, az szép volt és szép volt az is, amikor Bach szólt alatta, de ennyi is, mert végtére ezek is csak az ürességet mutatták. Amikor viszont az a nyúlós, elektromos vonóscucc jött, az borzasztó volt… Szerencsére Carrey Mulligan (a húgi, aki mellesleg énekesnő) elénekelte egyszer a New York, New Yorkot, na, azért érdemes a fimet megnézni. Ez azonban csak legfeljebb 2-3 perc, a többi terjengős, dagályos vacak a semmiről, mellébeszélés, artisztikus szoftpornó. Művészetnek tűnő maszat, tehát giccs. Nem nagyon ajánlom. Asanisimasa: 4/10

Az idei, 19. Titanic Fesztivál műsorán, a ‘Sötét oldal’ elnevezésű krimiszekcióban volt látható a dél-koreai Hong-jin Na második filmje, A sárga tenger, mellyel a rendező egyértelműen beírta a nevét a világ legjelentősebb kortárs krimispecialistái közé. Persze, már bemutatkozó alkotása, Az üldöző sem akármi: kegyetlen, sziklakemény és kíméletlen krimi-thriller volt, még a hasonló, e téren sohasem finomkodó távol-keleti filmek között is. Egy korrupt zsaruból lett strici nyomoz eltűnt beteg kurvája után, akit egy őrült szobrász tart fogva, hogy élő anyagból vett mintából faragja meg a “tökéletes” feszületet. A sztori ennyi egy mondatban, valójában azonban telis-tele van váratlan, meglepő, sőt meghökkentő fordulatokkal. A film valójában egyrészt egy izgalmas nyomozós-üldözős thriller, másrészt maró kritika a társadalom érzéketlen, jóllakott és szűklátókörű bambaságáról, a korrupt, tesze-tosza rendőrségét sem kímélve.

A rendőrség ebben a második filmben sem tűnik fel túl jó színben, sőt, ha lehet, még inkább idióták. A filmközepén látható üldözési jelenetben, melyben egymást gázolják halálra tömegesen, miközben az üldözött futva (!) menekül, vagy egy másikban, ahogy az egyik zsaru kislányként bőg, amikor véletlenül saját társát lövi le; ezek szinte már bohózatba való, túlrajzolt, vaskos kontúrokkal körbehúzott momentumok. Pedig A Sárga-tenger messze nem bohózat. Főhőse, Gu-nam taxisofőr Kína egy észak-koreai határ melletti, főleg koreaiak által lakott városban. Szerelme nemrégiben elhagyta őt és Dél-Koreába költözött, Gu-nam (Jung-woo Ha) pedig keresi a helyét, de legtöbbször csak a kártyamahjongg-barlangokban találja azt meg. Hamarosan komoly adósságokba keveredik, mert rendszerint a dominóban is veszt, segítségére a város Sanyi bácsija siet, aki Szöulba küldi, hogy ölje meg egyik ottani rivális “üzletfelét”, cserébe ő állja a tetemes adósság kifizetését.  Az elkeseredett Gu-nam igent mond a sátáni üzletre, és útra kel Észak-Koreát kikerülve, a Sárga-tengeren egy csempészhajó gyomrában. Ekkor még nem nem tudja, mit jelent majd neki ez a haragos hullámos, zavaros, jéghideg tenger…

A film java része Szöulban, annak külvárosi területein játszódik, ahol ebből a bérgyilkos-szituációból kibontakozó éktelen csetepaté zajlik, a feladatát elvégezni szándékozó, majd hirtelen ötlettől volt szerelmét is kereső Gu-nam, az áldozatának bandája, valamint megbízójának bandája között, a balfasz rendőrség csodálkozása közepette. Az eső már nem esik állandóan, mint azt Az üldözőben láttuk, ellenben csikorgó hideg van – tehát hasonlóan élhetetlen, kegyetlen és rideg külső körülmények között zajlik a rendkívül jól megírt, szinte eposzian kanyargó cselekményű történet, melynek java része brutális, explicit hentelés. Hogy milyen, azt úgy tudnám legjobban megvilágítani, hogy e film szerint a koreai alvilág valamilyen okból nem kultiválja a lőfegyverek használatát, szemben a méretes konyhakésekkel, bárdokkal illetve kis- és közepes baltákkal. Ezeket aztán a derék koreai maffiózók használják is serényen, s ebben a helyi Sanyi bácsi a legnagyobb májer, nem véletlenül kapta a “Professzor’ gúnynevet: nettó pszichopata a faszi, csavaros agyú és bestiálisan kegyetlen.

A film azonban lényegesen több is egy agyatlan, vég nélküli kaszabolásnál, mindamellett, hogy az fontos dramaturgiai és stilisztikai alkotóeleme is egyben, hiszen a realisztikus környezetábrázolás, különös tekintettel arra a nálunk kevéssé ismert kínai koreaiak és dél-koreaiak között zajló bonyolult üzleti, politikai és kulturális kapcsolatra, valamint a főhős passiója hiteles képet is ad a mai modern Dél-Koreáról és a benne élő emberek lelkivilágáról. Gu-nam egyszerű kisember, aki kétségbeesésében vállalja el a végzetes feladatát, mely aztán ügyetlensége és tapasztalatlansága folytán szinte Armageddon-szerű öldökléssé változik, ahol viszont nincs jó erő, csakis gonosz. A száguldó koreai gazdaság nincs tekintettel senkire, sőt, az egész társadalmat lelketlen és kíméletlen, eredmény-centrikus gépezetté változtatja. Ennek degenerált, ügyefogyott egyedei aztán igen csúnya dolgokra képesek, pusztán az élet, a fennmaradás ösztöne által vezetve. A film jó hosszú (140 perc), de van benne anyag bőven, minden tekintetben. Asanisimasa: 8/10