asanisimasa

Gyermek a filmben, sőt, beteg gyermek a filmben atombiztos sikerrecept. Valérie Donzelli és Jérémie Elkaïm filmje azonban nyilvánvalóan nem elsősorban a siker learatása céljából készült, sokkal inkább személyes sorsuk egyfajta filmes feldolgozása, hiszen a filmbéli Adam története saját közös gyermekük története…

Kamera-töltőtoll

Alexandre Astruc híres filmtörténeti elmélete igen termékenynek bizonyult, hiszen nemcsak a szerzői filmek áradatát, illetve különböző „új hullámokat” ihletett meg, hanem mára már széles körben alkalmazható „módszerként” szolgál gyakorlatilag mindenki számára, aki valamilyen témáról szeretne személyes hangú mozgóképet alkotni. Az ötvenes években, amikor az említett írás megjelent, az általa közölt elmélet ugyan jobbára még lila köd volt, egy jól hangzó écesz, annak egzakt gyakorlati megvalósítására azonban még nem nagyon volt mód, tekintve, hogy a minimális technológia (16 mm-es film) is túl drága, túl macerás és túl nehézkes volt a teljes spontaneitáshoz, persze, azért nem tagadható le a szép számú biztató kísérlet sem. Így ment ez egészen az legutóbbi évekig, ekkora vált széles körben is elérhetővé az a digitális technológia, amellyel profi kép- és hangminőségben, de minimális költséggel forgathatott gyakorlatilag bárki bármit: írhatott Astruc bácsi kamera-töltőtollával naplót, novellát, kis- és nagyregényt, akár szabadverset, sőt telefonkönyvet is. A csoda neve Canon EO5 5D Mark II., ezzel forgott például nemrég a korrekt kritikai sikert elérő magyar A vizsga című besúgós-kémes történet is. A Szemünk fénye című filmet „író” Donzelli-Elkaïm házaspár, neves, de nem első vonalbeli színészek lévén nyilván korlátozott anyagi lehetőségek felett diszponálhattak, azonban a film mélyen személyes jellege is megkövetelte a pici, de kiváló minőségű kamera által biztosított spontaneitást, illetve intimitást.

Roméo et Juliette

Persze, nyilván nem Astruc több mint ötvenéves elmélete forgott a projektet rendezőként, íróként és főszereplőként is jegyző Valérie Donzelli szemei előtt, inkább csak ösztönösen felelt meg annak, amikor a lehető legszemélyesebb módon kívánta meg feldolgozni saját, illetve férjének, de leginkább közös gyermeküknek sorsát. A Rómeó és Júlia-párhuzam is erőltetett kissé, és nem is stimmel aztán, ahogy a dolgok haladnak előre, mindössze egy jó poén a film elején. Roméo. – mondja a fiú a buli közepén. Menj a francba! –válaszolja a lány. Én meg Juliette vagyok… Szó sincs azonban szembenálló, nagyhatalmú családokról, vérről, méregről, effélékről; szerelem első látásra lesz, melynek rögtön közös „gyümölcse” születik, akiről aztán hamar kiderül, hogy valami nincs rendben a kis fejében…

Filmes filmez

Mára teljes mértékben körbehálózott minket a vizualitás. Képek, sőt mi több, mozgóképek ömlenek ránk a telefonból, a buszmegállóban, a metrón, az internetről. Naponta minimum 4-5 órát tévézünk, és az sem ment fel, ha olvasással helyettesítjük azt: a mai írók is sokszor úgy írnak már, mintha filmet néznének, ezáltal olvasás közben mi is kvázi filmet nézünk. Nem lehet már utópisztikus az a megállapítás, hogy úgy éljük saját életünket is, mintha az egy film lenne, aminek mi vagyunk a főszereplői. Úgy élj, hogy ha lepereg előtted életed filmje, érdemes legyen végignézni azt, ugye. Na most, úgy képzelem, a filmesek fokozott mértékben így élnek. lemennek a sarki közértbe parizerért, és közben azon filóznak, hogy most jön a lépcsőforduló, azt lentről kéne venni, balról beszűrődik némi napfény… Aztán nagy nehezen leérnek a boltba és vesznek fél kiló kenyeret. Valérie Donzelli első rendezése ehhez képest meglepően összeszedett munka, tekintve, hogy 12 évet ölel át. Ügyesen ragad ki életük folyamából fontos jeleneteket, pontosabban, ügyesen állapítja meg azok fontosságát, hogy ezeket kell megmutatni. Nem elmesélni akarja Adam történetét, hanem meg akarja mutatni a nézőnek, mit éltek át ezalatt a férjével. Önző szempont, de őszinte szempont. Adam e filmben az ok és az okozat, de a kamera hajszálkeresztje Valérie-n (Juliette-n) és Jérémie-n (Roméon) van. Így nincs is igazi sztorija a filmnek, nincs drámai íve, illetve csak annyi, amit az élet nekik diktált. Hangulatok, érzetek, emóciók vannak, öröm van, sok fájdalom, kétségbeesés van, majd megint öröm, sőt, felszabadító „örömködés” van, pezsgő pukkan. Tökéletesen átélhető teszi mindazt a bonyolult érzelmi és gondolati hullámvasutat, amin egy szülő utazik akkor, amikor gyermekénél komoly betegséget állapítanak meg. Kiváló ízléssel megválasztott (Bachtól és Vivalditól a punkig terjedő) zenei környezet viszi előre a legtöbbször etűdszerűen lírai képszekvenciákat, melyekbe bárhol belekapcsolódhatunk, és belőlük bárhol kiszállhatunk. Néha sajnos Ádámot is elfelejtjük, ahogyan szülei is… Ez a kíméletlen igazsága a filmnek, ami alkotóira nézve tiszteletreméltó, nézői szempontból azonban hiba. Hál’ istennek, a film optimista hangulatban fejeződik be (tehát nincs „vége”). Asanisimasa: 7/10

Kis család, kis probléma, nagy család, nagy probléma. A barátaidat te válogathatod meg, a családtagjaidat viszont nem. Minden kamerás ember forgat filmet a családjáról, csak nem mindet mutatják be. Thomas Vinterberg Születésnapja óta új értelmet nyert a „családi film”. Julie Delpy, a rendezőként és forgatókönyvíróként is jegyzett, kitűnő francia színésznő harmadik rendezése a Francia hétvége, egy nagy családról, egy születésnapról és egy lezuhanó űrállomásról…

A társadalom legkisebb egysége

Minden ember családba születik, még akkor is, ha szerencsétlen okok miatt később nevelőszülőknél, esetleg állami gondozásban kényszerül felnőni. Nyugodtan nevezhetjük tehát a családot a társadalom legkisebb egységének, hiszen az egyén önmagában mégsem nevezhető társadalomnak (persze ezen is el lehet meditálni…). Ahogy cseperedünk, a külvilágból érkező első, meghatározó ingerek a családi környezet ingerei: anya, apa, esetleg testvér(ek). Később aztán elérhetővé válnak számunkra egy nagyobb csoport különböző „bugyrai” is. A bölcsődében kezd el tágulni a világ, s mire felnövünk, különböző mértékben, de mindenki rendelkezni fog valamilyen ismerettel az őt körülvevő világról, melynek humanoid részeit hívjuk társadalomnak. Ekkorra már tagjai vagyunk munkahelyi kollektívának és/vagy kispályás focicsapatnak és/vagy sörhörpölő ökörköri karámnak és/vagy pártnak, klubnak, illetve akármi más csoportnak, de az első helyen mindig a család áll. Ez az a viszonylag szűk kör, ahol nem kell viselnünk semmilyen álarcot, hiszen mindenki ismer születésünk óta és mindenkit ismerünk születésétől, illetve születésünktől fogva. Nem véletlenül a családi kötelék az alapja sok bűnszövetkezetnek, és más efféle érdekszövetségnek, hiszen a legfontosabb, legnehezebben elszakítható emberi kapcsolatok fűzik össze a család tagjait. Egy családi esemény sokszor a leghivatalosabb, legfontosabb társasági események, kötelezettségek alól is felmentést jelenthet (pl. családtag temetésére gyakran még a börtönből is kiengedik a fogvatartott családtagot). Szinte minden művész valahol a pályáján, legtöbbször annak elején, saját családját próbálja megfogalmazni. De a legtermészetesebb gesztus az is, amikor egy egyszerű, hétköznapi ember fényképezőgépet fog a kezébe, akkor először a családtagjait fényképezi le, róluk csinál videót, hogyan ülnek a kanapén, állítják a karácsonyfát, ülik körbe az asztalt valamelyikük születésnapján.

A születésnap

Julie Delpy is a születésnapot választotta harmadik, ezúttal „családi” filmjének témájául. Egy Franciaország összes sarkaiba szétszóródott népes família gyűlik össze 1979 nyarán, Bretagne egyik tengerparti városkájában megünnepelni a nagymama 67-ik születésnapját. A film ennek az ünnepségnek a „dokumentációja”, a 11 éves Albertine szemszögéből (aki gyaníthatóan a filmet rendező, és Albertine anyját is alakító Delpy alteregója) elmesélve. A film kedélyesen kezdődik és kedélyesen végződik, a botrány e két végpont között zajlik le, jónéhány más, igen vicces kis történet mellett. Albertine csúnyácska, kövérkés, de okos, kedves és érdeklődő lány. Elméjében egy furcsa, színes kavalkáddá áll össze a balos anarchista apuka és a szélsőjobbos, nacionalista nagybácsi veszekedésétől a nudista strandon meglátott meztelen fiú kukiján, a szélhűdéses nagypapa locsolóslaggal elkövetett öngyilkossági kísérletén keresztül az első saját menstruációjáig minden, ami azon a néhány napon történt, amikor az egész világ azon rettegett, hogy vajon kinek a nyakába fog hullani a meghibásodott amerikai Skylab űrállomás.

Szórakoztató forgatag

Ha nem láttuk volna a dán Vinterberg fent említett korszakos Születésnap című dolgozatát (és jónéhány más, hasonló „családi esemény” témájú filmet), egyöntetű üdvrivalgással fogadhatnánk e filmet, így azonban szolid, de határozott taps az, ami jár neki. Igazi, könnyed, franciás mozi, melyben igazi, könnyed, franciás módon esik szó olyan, nálunk, magyaroknál is manapság igen égető kérdésekről, mint családon belüli politikai megosztottság, de akár a bimbózó szexualitás kérdése vegyítve ennek felnőttkori elferdült, eltorzult variációival. Azonban itt nem következik be az a kataklizma, ami a dán példában, itt még működik a család összetartó ereje, nevezzük szeretetnek, és kisebb villámok és dörgés után elsimulnak a kedélyek. Rengeteget beszélnek Delpy filmjében, gyakorlatilag alig van szó szoros értelemben vett „története” a filmnek: hál’ istennek, jórészt szellemesen csevegnek. Szinte végig vibrál a film, ömlik le a vászonról az életöröm, még akkor is, ha éppen begörcsölni látszik. A család tagjait alakító színészek lubickolnak szerepeikben. Szórakoztató élményt nyújt a film, szinte vágyunk rá, hogy mi is ott lebzseljünk annál az asztalnál… Csak aztán ki kell menni a teremből. (Érdekes idézőjeleket tesz ki viszont a film ma játszódó kerettörténete…) Asanisimasa: 8/10

Tudjuk-e, kivel éljük életünk? Ismerjük-e eléggé életünk választott párját? Szabad-e alapozni egy életet pusztán arra a képre, ami a mi látószögünkből látszik? Lehet-e élni boldog, „felhőtlen” életet a németországi Köln városában? Ilyen kérdéseket feszeget az Andrzej Wajdánál tanult német Jan Schomburg hétköznapi rejtélyekkel teli bemutatkozó filmje.

Napfény, ragyogás

Bár „rosszkedvünk telét” Köln borongós ege akár tovább is táplálhatná, az Együtt az ég alatt című film kezdő jeleneteiből mégis csupa derű, gyengédség és pasztellszínű boldogság sugárzik. Egy reményteljes jövő előtt álló, szimpatikus értelmiségi házaspárral ismerkedünk. A sugárzóan optimista, lendületes Martha idegen nyelveket tanít, míg párja, a csendesebb, szerényebb Paul szép orvosi karrier előtt áll – legalábbis ekkor még úgy tűnik. Az elsőfilmes Schomburg vibráló, életteli képekkel mutatja be őket, az intim jelenetek finom esztétikuma pedig egy meghitt és tökéletesen működő párkapcsolat képét közvetíti felénk. Egy pillanatra sem fordul meg fejünkben, és a későbbiek fényében Martha fejében sem, hogy bármilyen komolyan veendő árnyék borulna erre a hibátlannak tetsző kapcsolatra. A pár éli a fiatal értelmiségiek pezsgő életét, és fel sem tűnik, hogy Paullal bármi gond lenne. Amikor megkapja a méretes paksamétát, amolyan bumfordi pasis viccnek, évődő hatásszünetnek gondoljuk, hogy csak vonakodva közli Marthával, hogy sikerült a doktorátusa.

Ború, majd ismét derű

Az idillt, igen hatásos fordulattal, az ajtócsengő hangja oszlatja szét. Az ajtóban két rendőrnő áll, s amit közölnek Marthával, az egy pillanat alatt többletjelentéssel ruház fel néhány korábbi, még az idilli jelenetek alatt látott, de akkor még jelentéktelennek tűnő, apró momentumot. Az erős, sugárzóan pozitív életszemléletű Martha élete egy pillanat alatt válik mennyei boldogságból pokoli kínná, és a teljes zavarodottság káoszává. De a nő nem adja fel, s a továbbiakban elkeseredett küzdelmét látjuk a teljes igazság felderítésének érdekében, ami egy újabb, nem várt fordulattal tetézve végül is sikerrel jár, s bár Köln egén a felhők továbbra sem oszlanak, azért meglátjuk, vannak még e világon helyek, ahol süt a nap.

Pszichológiai alaposság

Schomburg sem tagadhatja meg nemzetének közhelyes sztereotípiájaként is emlegetett hajlamát a lélek bonyolult útjainak elemzésére, hiszen bár a Martha által leírt érzelmi, tudati ív olykor meghökkentő kanyarokat vesz, valójában tökéletesen indokolt és indokolható minden reakciója, minden döntése. A szeretett személy elvesztésének tudati stációit, ahogyan a hitetlenkedéstől a dühön át eljut a megdöbbenésig, majd a halál felfogásáig, mintegy kiragadva a filmből, akár szemléltető anyagként is be lehetne mutatni az idevágó képzéseken. De ehhez hasonlóan pontosnak, hitelesnek látom az új partner „kiválasztásának” körülményeit, az új kapcsolatban a régi teljes titkolását és a többi dolgot is, amit Martha kapcsán Schomburg megmutat a nézőknek. Nagy segítség ebben a Marthát odaadóan, mély beleérzéssel alakító Sandra Müller teljesítménye, aki a szó jó értelmében vett szemérmetlenséggel engedi a kamerát egészen közel személyiségéhez, hogy még véletlenül se nyíljon mód bármilyen művészi értelemben vett hazugságra.

A Wajda-iskola hatása

Bár Schomburg rendezői debütálásában nyoma sincs a kiváló lengyel filmrendező mély politikus hajlamának, társadalmi vagy történelmi érdeklődésének, annyiban azonban fellelhető valami párhuzam, hogy őt sem érdekli a film, mint nyelv, vagy mint médium. Nem kísérletezik vele, csupán használja, a lehető legcélszerűbb módon. Nem is törekszik semmilyen aktualizálásra, a történet ma történik és ennyi. Hogy a magyar nézőnek a hamis doktori címről esetleg teljesen más jut eszébe, arról pedig végképpen nem Schomburg tehet (mindenesetre a nézőtér ekkor felröhög). Öncélú művészi hatások legfeljebb az intim szerelmi jelenetekben érhetők tetten, a film képi világa amúgy szinte végig tökéletesen közönségesen és funkcionálisan realista. Martha sztorija, mondhatni lelki odüsszeiája a lényeg a filmben, és ezt Schomburg meglehetősen ügyesen, élvezetesen és érdekfeszítően mesélve adja a nézők tudtára. Néhol kifejezetten szórakoztató a film, mely bár nincs híján a tragédiának, mégis optimista, életigenlő végkifejlettel zárul. A közben felmerülő kérdéseinkre is megkapjuk a megnyugtató válaszokat, az a néhány rejtély, ami benne maradt, a lényegen nem változtat: a párválasztás holtodiglan-holtomiglan szól. Asanisimasa: 7/10

Nálunk legtöbben Földes László népművelői tevékenységének köszönhetően ismerik Allen Ginsberget, aminek köszönhetően valami hosszúhajú hobót képzelünk el, aki hátát a külvárosi sikátor salétromos falának döntve, papírzacskóba csomagolt olcsó viszkit szorongatva gajdolja furcsa verseit. Esetleg valami korai Bob Dylan-szerű vándorzenészt… Ezt a tévhitet támasztja alá az az ismert kép is, melyen Ginsberg egy éppen lomtalanítás alatt lévő New Yorki utcán áll egy kisebb halom limlom mellett, hosszú kabátban, félig kopaszon, gyanakvóan sandítva bele a kamerába. Persze, leghíresebb verse, az Üvöltés címe is azt sugallná, hogy oda bírt csapni az asztalra ez a fazon, mégis őszintén meglepett Jeffrey Friedman és Rob Epstein filmkísérlete, mely fényesen bizonyítja, hogy az Üvöltés nem véletlenül vált a huszadik század második felének egyik meghatározó programversévé, szerelmi vallomássá és segélykiáltássá. A versnek köszönhetően rendkívül érdekes a film is, akár mint dokumentumokon alapuló filmdráma, akár mint a szólás-, a vélemény- és a művészi szabadság érdekében tett mozgósító erejű kiáltvány. A film egyik síkjában a fiatal Ginsberget látjuk, amint egy klubban szuggesztív erővel adja elő versét, a nagyszámú, szesztől és füsttől csillogó szemű hallgatóság előtt. Igen, Ginsberget nem a porban csoszogó, gyapotszedésben összetört öreg blueszenészek ihlették, hanem a nagyvárosi jazz, a bebop, Charlie Parker szédítő iramot diktáló szaxofonja, a művészetek, az olcsó szesz, fű és más drogok, és nem utolsósorban a szex. A vad, szenvedélyes, vibráló nemiség, amit Ginsberg messze nem egyedülálló csavarral saját neme iránt érzett.

Ginsberg verse mindezt a szavak sodró erejű szabad áramlásában mutatta meg, de nem fogom elemezni a verset, mert itt a filmről lenne szó. E szabad áramlásban, és az ábrázolt élethelyzetek sajátosságaiból fakadóan, az indulat hevében és a minél teljesebb hitelesség érdekében aztán a verset tartalmazó kis kötetet beperelték 1957-ben, obszcenitás vádjával. Emlékezzünk, ez az az időszak Amerikában, amikor szinte inkvizíciós eszközökkel üldöztek mindent, ami nem fehér, angolszász és protestáns gyökereken nyugodott (mccarthyzmus, Amerikaellenes tevékenységet vizsgáló bizottság, stb.), tehát gyakorlatilag mindent, mi művészet, mi élő és mi szabad. A szégyenletes, ostoba vád ellen küzdő védelem tárgyalótermi drámája a film másik síkja, a végén a megbocsájtható didaktikával tálalt szentenciával, miszerint a szabad művészi szabadság a szólás és véleményszabadság egyik legfontosabb eleme, ami nélkül szó sem lehet általános szabadságról, demokráciáról. Igen, katartikus erővel hat ez ma is egy olyan világban, ahol agyatlan, szolgalelkű pártkatonák sárral dobálnak meg nem egy művészt, mert nem tetszik nekik, amit és ahogy mond. Erre jön az film harmadik síkjaként a verset illusztráló animáció, mely Moloch rideg, embertelen világa felett repülő angyalokat ábrázol, akik könyvekkel bombázzák a sötétség birodalmát, melynek köszönhetően mindenhol fények gyúlnak és oszlani kezd a sötétség…

Mindemellett ezek a rajzfilmbetétek a film gyenge pontjai, mert Ginsberg költeménye olyan gazdagon tobzódik költői képekben, hogy annak csak egy vékony szeletét lehetséges csupán kétdimenziós rajzokban megmutatni. Aztán meg ott van mindenkinek a személyes olvasata is, mely annyiféle leképeződése a szövegnek az agyban, ahányan olvassák, hallgatják…

Van egy negyedik sík is, mely egy Ginsberggel készült interjú reprodukciója, ami abban az időpontban készült, amikor éppen az Üvöltés-per zajlott a bíróságon. Ez szintén az öntörvényű, önmagával és a külvilággal egyaránt brutálisan őszinte, intellektuális, egyben szinte élvetegen érzéki, szabad művész képét hangsúlyozza.

A film üzenete aktuálisabb nem is lehetne: holnap (április 11-én) van József Attila születésnapja, ami nálunk a Költészet napja, mégis reális az esélye, hogy a költő szobrát a Dunába dózerolják (vagy elszállítsák, de ez végül is ez mindegy…). Most már azt mondom, tegyék. Sőt, a róla elnevezett utcák, terek névtábláit is levehetik, a gimnáziumokat, még működő művelődési házakat is átnevezhetik, de azzal semmit nem tudnak kezdeni, mikor néhányunknak az jut eszünkbe, amikor nagyon fáj, hogy “A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok.” Ha egy film ennyit tud, az éppen elég nekem. Asanisimasa: 10/10

Ahogy a film elején inzert is joggal hívja fel a figyelmet, a Tejföl és lekvár története bárhol a világon, bárkivel megtörténhet. Persze, nem igazán arról van szó, hogy e két külön-külön igen finom élelmiszer együttes fogyasztása milyen heveny bélműködési anomáliákkal járhat, ahogyan esetleg kapásból gondolhatnók, hanem arról, hogy mennyire sokfélék vagyunk, és mennyire nehezen férünk meg egymás mellett, mi emberek. Mi itt Magyarországon mindenkiben ellenséget látunk, legalábbis ezt akarja belénk nevelni az éppen uralmon lévő ideológia, hogy szarul élünk, azért hibás a zsidó, cigány, román, szlovák, de legfőképpen azok a nyomorult, rohadék mocskoslibsikomcsik. Sohasem velünk van a baj, mi mindig, mindent tökéletesen, hibátlanul csinálunk. Persze, a ló is botlik, pedig annak négy lába van! – tesszük hozzá kötelezően, a kellő modorral. Pedig tőlünk közvetlenül délre is igen sokat tudnának erről mesélni, mennyire fájdalmas lehet az, amikor a pofázás és a mutogatás tettlegességgé fajul…

A szlovén Branko Đurić filmjében a tejföl (pontosabban a kajmak, de ebbe ne menjünk most bele…) a bosnyák Božo (akit a filmet író-rendező Đurić alakít), a lekvár pedig a szlovén Spela (Tanja Ribic) – amilyen nehéz elképzelni azokat együtt, olyan nehezen élnek ők házasságban. A munkanélküli Božót a lány tartja el, és kapcsolatukat végletesen megfertőzni látszik a pár két felének szinte egynyelvű, de kulturálisan gyökeresen eltérő háttere, Spela el is költözik közös lakótelepi lakásukból. Visszatérését feltételekhez köti: Božónak munkát kell találnia, és egyáltalán, meg kell változnia. Božo több kisebb bonyodalom után, régi, ám nem zűrtelen haverjának, Gorannak köszönhetően szerez munkát – az alvilágban. Ennek függvényében egyenesen meglepő, hogy a végére mégis minden rendbe jön (legalábbis úgy tűnik…).

A filmen meglátszik, hogy gyakorlatilag zsebpénzből, 20 ezer euróból készült, így ne is várjuk tőle látványorgiát. Kifejezetten amatőr, spontán érzetet kelt a film, ami azonban a hitelességét erősíti. A lényeg a történetben van, ahogyan Đurić finom, de olykor kifejezetten vaskos iróniával jellemzi a többségi szlovén társadalom sajátosságait, nem kímélve a benne kisebbségként jelenlévő egyéb poszt-jugoszláv nációt, köztük a bosnyákot sem. Afféle “csehes” modorban zajlik a cselekmény, mely azonban inkább szomorkás hangulatú, mint hogy röhögjünk rajta. Az egymás sajátos szokásainak megértése természetesen ott sem megy könnyen, a film végkicsengése azonban egyértelműen pozitív: egyáltalán nem halott dolog az együttélés, de dolgozni és áldozatokat hozni mindenkinek kell rajta. Surda mester kalandjai juthatnak eszünkbe talán leginkább… Asanisimasa: 7/10