asanisimasa

Az eddigi leggyengébb Netflixes Harlan Coben-adaptáció ez a francia termék. Bár az Örökre eltűnt hordozza a szűk körben szinte kibogozhatatlannak tűnő, de azért a végére csak kibogozódó rejtélyhalmazt, mely Coben krimijeinek egyik fő jellegzetessége, minden más eléggé összecsapott munka, amit nehezen lehet a franciák közmondásos slendriánságára írni, de nincs más ötletem. Érzem és látom is, hogy ott van Coben társadalmi érzékenysége, azonban ezúttal nem aknázódik ki mindaz, ami itt össze lett hányva, neonáci skinheadektől fekete-afrikai maffiózókon keresztül felső osztálybeli úri bűnözőkig, és vissza a szélsőbalos anarchistákig és társadalmilag érzékeny szociális munkásokig, miközben a cselekmény egy vélt/valós gyilkosság és érthetetlen eltűnés okozta szerelmi csalódás körül forog. Persze, mobilos nyomkövetés van, erdőben rohanás és oszló hullák ezúttal nincsenek (vagy csak majdnem). Katyvasz, de Nizza és a környezet szép.

Egy olyan krimi(sorozat), melyben nem igazán az elkövető az izgalmas. Nem is lényeges, ide is spoilerezem, hogy egy tök átlagos, semmilyen különös jellegzetességgel nem bíró faszi, tizenkettő belőle egy tucat. Az igazi főszereplők az áldozatok, valamint a nyomozók – kivétel nélkül mind nők. Illetve, az első esetben férfiak nyomoztak, de olyan eredménnyel, hogy az aztán a cselekmény egyik fő sodrát eredményezte. A Hihetetlen a nők ellen elkövetett szexuális erőszak témájában ás igen mélyre, pontosan és érzékletesen illusztrálva és demonstrálva a bemutatása idején még igen hangos #metoo kampány üzenetét. A megtörtént bűntény-sorozatot feldolgozó történet alapja egy annak idején Pulitzer-díjat érő oknyomozó riport, melyet igen alaposan és rendkívüli pszichológiai, illetve kriminalisztikai igényességgel dolgoztak fel az alkotók (Susannah Grant, Michael Chabon és Ayelet Waldman).

Bár a szó szoros értelmében nem dokumentumfilmről van szó, ezért aki valami klasszikus, izgalmas krimire vágyik, az vélhetően értetlenül szemléli a korabeli (és ezt a) lelkendező kritikát. Valóban, lassúdad, kínos aprólékossággal építkező történettel van dolgunk, mely ráadául több szálon is fut, melyek csak a végén érrnek össze – bár azért olykor akad izgulni való is. De egész egyszerűen kell ez a macerás szöszmötölés, amit a filmbeli nyomozók bemutatnak, s ahogyan a hosszas kihallgatások alatt az áldozatokat alakító színészek a velük történt szörnyű traumát feldolgozzák, ahányan, annyiféle módon, éppen ezek által válik a történet fellebbezhetetlenül igazzá és hitelessé. Nem térnék ki bővebben a szexuális erőszak bizonyíthatóságának, annak nehézségeinek taglalására, hiszen éppen ezt, a férfi (és bizony, sokszor női) oldalról sokszor áldozathibáztatásba, vétkes felelőtlenség vádjába fúló elmismásolást, elkenést és értetlenkedést mutatja be a történet hiteles, átélt színészi alakításokkal és figyelmes narratívával. Ajánlott (tan)anyag.

Harlan Cobennek állítólag 14 sorozatra van szerződése a Netflixszel, úgyhogy, benne vagyunk az erdőben. A Maradj mellettem tulajdonképpen ugyanazokat a motívumokat variálja, melyeket már megismertünk. Ezúttal is egy rejtélyes gyilkosságsorozattal van dolgunk, mely egy szűk, egymással laza kapcsolatban is lévő közösségben kulminálódik. Ezúttal a híres angol üdülővárosban, Brightonban vagyunk, ám ismét a kertvárosban. Ismét elhallgatott, kínos dolgok vannak a háttérben, ismét van furcsa nyomozópáros, menekülés és oszló hullák az erdőben, erőszak és a többi Coben írta sztorikra jellemző cucc, azonban annyira mégsem áll össze az egész, mint Az idegen esetében és annyira nem vonatkoztat el, mint a két lengyel Coben-széria, Az erdő és A kisváros titkai. Azért egynek bőven elmegy ez is, már ha szeretjük az ilyen csavaros cselekményű, alapvetően klasszikus, csak sajátos ízeiben, felhangjaiban formabontó “ki a gyilkos” krimiket, melyekben tényleg nem tudjuk már a harmadik részben, hogy ki a gyilkos… Itt is csak a Killing Eve-re hajazó kretén, pszichopata bérgyilkospárost tudtam nehezen megbocsájtani, bár lehet, hogy ahhoz is van valami köze a sorozattermelő amerikai írónak?

Kifejezetten üdítő élmény ez a néhány éves brit sorozat, már ha valami tényleg rejtélyes, szinte már a misztikum ködébe bújó, szókimondó, olykor még tán egy kicsit véres, de valahol mégis nagyon emberi és talán némi gondolatisággal is bíró krimire vágynánk. Az idegen egy tipikus, felső-középosztálybeli angol (bár Harlan Coben amerikai mestere a rejtélyes krimiknek, eme az ő bábáskodása alatt készült kis sorozat annyira markánsan brit, mint az earl grey tea tejjel) kertvárosi történet. Ügyvédek, középiskolai tanárok (Akik ott felső-közposztálybeliek? Nahát.), efféle népek. Látszólag, és ez a nagyon fontos, látszólag mindenki jól van, jól él, biztonságban és jólétben. Egy napon azonban sorra felkeresi a történet főbb szereplőit egy idegen, aki keresetlen egyszerűséggel szembesíti őket elhallgatott szimplán kínos, vagy akár a törvény által is büntetendő titkaikkal, minek köszönhetően borul mindenhol az a bizonyos éjjeli edény. Lesznek hullák is, lesz nyomozás, sőt, még autós üldözés, verekedés és lövöldözés is, de messze nem egy szokványos akció-krimivel van dolgunk.

Először is, rendkívül jól felépített karaktereket kerget bele az őrületbe a csavaros eszű sorozatíró, aminek köszönhetően egy tényleg meglepő és váratlan fordulatokban gazdag, csikorgós rendőrkanyarok sorozatát vető, kezdetben misiztikusnak, de végül igenis földközeli, reális cselekmény bontakozik ki szemünk előtt. Hétköznapi, mégis tipikus figurák élik hétköznapi életüket, apró-cseprő stiklikkel, kegyes hazugságokkal, képmutatással, ami egy normális életben, sajnos, megszokott, de közben a címszereplő szembesíti őket és közben minket, nézőket is, hogy mennyire fontos dolog az egymásba vetett bizalom, milyen nehéz felépíteni és milyen könnyű lerombolni azt. Saját, a világ “nagy” dolgaihoz képest pitiáner prioritásaink mennyire könnyen visznek bele súlyos, akár nagyon súlyos dolgokba is. Mennyire ingatag és sebezhető, még egy látszólag hibátlan, jól működő társadalomban is, a legkisebb rész, a család. Miközben egy kis mini, némi kapitalizmuskritikával is bíró társadalomrajz bontakozik ki szemeink előtt, néhány bizarr esetben a krimi műfajához elengedhetetlen nyomozás is kezdetét veszi, melynek során a bizarr olykor brutálisba is fordul – de néha felnevethetünk annak a brit humorra jellemzően morbid ábrázolásán.

Fantasztikusan látványos környezetben, egy Innsbruck melletti, alpesi síparadicsomban játszódó, mellékízeiben sajátos, alapvető fő vonalaiban mégis kissé “láttukmár” széria a magyar nyelven A férjem nevébenre ferdített osztrák krimi/thriller. Fő motívumaiban, mint a férje halálát megbosszuló feleség, a látszólag banális balesetből messze és magasra futó, szerteágazó cselekmény, helyi érdekű hatalmasságok kontra igazságot kereső kisember, elhallgatott bűnök, sorozatgyilkosságok már ismerős a sztori, azonban a látványos alpesi táj, a bájos osztrák életközeliség és az ismerős, de mégis ismeretlen, kissé bumfordi, de éppen ezért szerethető/gyűlölhető figurák azért dobnak ezen. Technikailag tulajdonképpen ügyesen bonyolódik a cselekmény. Elég jól megírt a forgatókönyv, végig megvan a műfajhoz és az első évad hat részéhez szükséges izgalom – a végkifejletben pedig van a lehetőség a folytatásra, jelen környezetben a szó szoros és átvitt értelmében is ott a kötelező cliffhanger. Én megbocsájtom az ügyetlenebb akciójeleneteket, például a kórházit, de csak azért, mert ritkán látok osztrák tévésorozatot – ennyiből viszont vicces volt ez az Alpesi nyomozókba oltott Alpesi klinika/Hegyi doktor stílusú, ám az explicit jelenetektől és meredek ötletektől sem tartózkodó kis mozi. De éppen így eléggé közép-európai.

Jó ötlet a négy idősíkon futó disztópia, melyben műfajilag keveredik a viktoriánus krimi a második világháborús noirral, a mai akciófilmmel és a scifivel, azonban a jó felütés után és a viszonylag tisztességes látványvilág mellett a Testek menthetetlenül zuhan bele a gagyiba. Egy logikusan végigvitt, izgalmas és fordulatos cselekményhez kevés egy jó ötlet, ügyesen felépített karakterek (és legalább normális színészek) és egy átgondolt, jól megírt sztori is kellene hozzá. De ilyen nincs. Bukta.

David Fincher egyéb munkáihoz, például a thriller műfajának egyik csúcsát jelentő Hetedikhez képest A gyilkos jó, ha közepes – egyéb versenytársakhoz mérve viszont erős közepes alkotás. Kevés szereplő, valójában egy road movie ötvözete a “megöntözött öntöző” klasszikus dramaturgiájára húzva (itt a téma egy meggyilkolandó bérgyilkos), melynek az eleje alapján akár lehetne egy méltó hommage is Fred Zinnemann zseniális A sakál napja című alkotásához, a végkifejlet azonban ehhez képest ötlettelen és ha a szenvtelen cinizmust nem számítjuk, gondolattalan. Michael Fassbender viszont jól néz ki, még ennyi idősen is.

A horror új pápájának címére áhítozó Mike Flanagan valóban sok mindent belepakolt ebbe a szériába, ez a minden azonban számomra csupán a látványban jelent meg: az valóban szép és igényes. De színészek nélkül nem lehet filmet csinálni! Amúgy a sztori sem érdekelt túlzottan, Poe ide vagy oda, számomra ez a misztikus bűbáj már nézhetetlenül unalmas és poros – nem is néztem tovább. Kuka (a Netflix legjobb opciója).

Izland szép, a skandináv noir pedig mára markáns jegyekkel bíró alműfajjá nőtte ki magát a krimi/thriller fősodorban. Tulajdonképpen A Valhalla gyilkosságok is korrekt darabnak mondható az elébb említett koordinátarendszerben. A nyolcrészes minisorozat legfőbb erénye az ügyes forgatókönyv: már a közepén kiderül, ki a hajdani nevelőintézethez köthető sorozatgyilkosság elkövetője, de az igazán sötét és messzire vezető szálak csak ekkor kezdődnek el – a sztori itt válik igazán érdekessé. Ehhez mérten a fináléban, és az odáig vezető úton jónéhány illogikus csacskaságot láthatunk. Ezek, valamint az olykor már álmosítóan belassuló ritmus miatt az összkép azonban csak közepes élményt ad.