asanisimasa

Sportfilm és életrajz is egyben ez a Nyad című mozi. Sportfilmként teszi a dolgát, hiszen az nagyjából csak annyi, hogy benne egy elhivatott, fanatikus, stb. sportoló leküzdi, megmássza, megugorja, legyőzi, stb. a szeme előtt lebegő célt, a nagy ellenséget. Jelen esetben leússza, azaz átússza, hiszen a címszereplő Diana Nyad maratonúszó, rengeteg extra-hosszútávúszó bajnokság bajnoka, megnyert mindent, amit ebben a sportágban meg lehet. Egy dolog nem sikerült neki, a nagy cél, hogy átússzon a kubai Havannából a floridai Key Westbe. A 110 mérföldes távnak négyszer ment neki, a film cselekménye -archív híradó részletekkel és dramatizált flashbackekkel- a 2013-as ötödik kísérletet követi végig. Izgalmasan teszi ezt, kiemelve az elmebetegség határát súroló, hihetetlen küzdelmet, amit ez a nő 62 évesen végigvitt egyedül a tengerben és a végén három pontba foglalva elénk is tárja tettének fő tanulságait. Ha megnézzük a filmet, megtudjuk, mik is ezek.

Tulajdonképppen életrajzként is működik a film, hiszen a flashbackekből, elejtett félszavakból szépen kitajzolódik, mitől is vált Diana Nyad személyisége ilyen makaccsá és kőkeménnyé. Nem a gyengéd szülői háttértől, legyen itt ennyi elég. Látunk igen szemérmes jelzést szexualitására (illetve annak hiányára is), ami egy része egész életét végigkísérő, sziszifuszi küzdelemnek. Az ilyen harcos figurák alakításáért mindig jár az elismerés, nagy ziccer az ilyen a jó színészeknek – Annette Bening ázik is érte eleget, nem véletlenül jelölték idén (2024-ben Oscarra, mint Legjobb Női alakítás). Jodie Foster is begyűjtött egy jelölést, ő Legjobb női mellékszereplőként, mint Diana Nyad örök barátja és edzője, aki nélkül Nyad nem érhette volne soha el azt, amit elért. Övé is ziccer – valamiért úgy gondolom, egyikük sem fog nyerni. Ennek oka az Akadémiai Díjak kiosztásának állandó átpolitizáltsága egyrészt, nem tudni, éppen idén mi lesz a trend. Másrészt, hogy miközben a film tulajdonképpen tényleg működik, mégsem tud átütő lenni. Ámulunk az emberfeletti erőfeszítésen, hogy egy nő, hogy 62-évesen “olyat tesz le az asztalra”, amit előtte még senki, hogy képes felülemelkedni saját, irdatlan egóján, ami nélkül senkinek nem sikerül semmi – jó film, működik precízen, de mégsem emelkedik ki az efféle műfajú filmek közül.

Merészen, sőt, vakmerően vág az ollójával e film vágója, de legalább ennyire merészen kezd bele meséjébe írója/rendezője, Hannes Holm is, amikor kb. a második jelenetben egy merev fütykösbe beszélteti főhősének első partnerét. Főleg, hogy aztán a kissé pornográf felütésnek később nincs folytatása – mondom ezt az érzékenyebb lelkűeknek. Az utolsó vakáció egy tizenhét éves fiatal svéd srác felnövés-története, mely egyetlen -igen eseménydús- nyáron száguld végig tágra nyílt pupillájú személyiségén. Martin (Bill Skarsgård) alkoholista apja dühöngései által zaklatott családjából nyári munkára egy idilli svéd szigetre megy nyári munkára a vakáción, ahol a svéd királyi yacht-klub éttermében olyan dolgokat tapasztal, amikről eddig még csak nem is hallott.

Rendkívül illúziókeltően megjelenített hetvenes évek közepi környezet, ruhák, zenék (természetesen ABBA is), figurák, némi szex, de annál több hamvas romantika, drogok, alkohol, rossz társaság. Tulajdonképpen közhelyes történet, viszont a semmit túl nem beszélő, de talán éppen ezért igen expresszív, időt és helyet vad szabadossággal kezelő, friss ritmusú mód/vágás, a svéd szigetvilág és (a nekünk legalábbis) vacogós svéd nyár semmihez sem hasonlító hangulata egyedivé teszi a sokak által, sokszor elmesélt tipikus tini-sztorit. Nekem Török Feri első két nagyjátékfilmjének (Moszkva tér/Szezon) hangulatát idézi ez a Netflix mélyéből előbányászott, érdekes kis mozi, de azoknál sokkal nyersebb, szinte “barbárabb”. A fiatal Bill Skarsgård pedig tök úgy néz ki, mint Mick Jagger 1965-ben. Nem mondom, hogy hibátlan film, messze nem az, de érdekes. Szerintem érdemes rákeresni.

Számomra, legalábbis az én “pasiagyamnak” olyan ez a sorozat, mintha betekintést nyerhetnék abba a titokzatos “női agyvelőbe”, abba, ahogyan a nők gondolkodnak. A nők, így általánosítva, sztereotipizálva a női gondolkodást, mint olyat, hiszen biztos vagyok abban, hogy sok hölgyismerősöm felcsattanna, én nem ilyen vagyok, én nem így élem meg az élet nagy fordulópontjait, például a gyászt, mint ebben a Halott vagy című, három évadot megélt remek sorozatban annak szereplői. Ez valóban egy nagyon csajos sorozat. Nők írták, jórészt nők a producerei, nők a rendezők és két fantasztikus csaj a főszereplő. Aki hímnemű a történetben, az vagy még gyerek, vagy simán balfasz.

A vicc az, hogy én, a pasi, ezt nem érzem sértőnek, sőt! Sok itt feltárt ismérvben még magamra is ismerek, miközben röhögök magamon, férfitársaimon. Merthogy, hiába gyász a fő vezérfonala a történetnek, gyásszal kezdődik, gyásszal végződik és közben is akad dolga a kaszásnak, egyáltalán nem komor a történet, hanem vicces. Feketehumor, bár inkább érzelmes, sírva-röhögős, olykor kicsit elfacsarodott szívvel mosolygós a jellemző hangvétel, ahogyan a két főszereplő, miután gyakorlatilag, egymástól függetlenül, eltették láb alól egymás férjét/vőlegényét, a legjobb barátokká válnak, míg a halál el nem választja őket egymástól. Lenne mit tanulnunk abból a fantasztikus női szolidaritásból, amiben két, egymást korábban nem ismerő nő összetart a bajban, még akkor is, ha a világ közben ellenük fordul, abból a megbocsátani tudásból, amit egymás iránt tanúsítanak, miután igazi, mély tragédiát okoztak egymásnak. Lenne mit tanulnunk abból az életszeretetből, felhőtlen és felelőtlen optimizmusból, ahogyan Judy (Linda Cardellini) éli az életét, abból a temperamentumból, erőből és küzdeni tudásból, amit Jen (Christina Applegate) mutat a rázúduló szarviharban. Szókimondó, klisékerülő, rendkívül szórakoztató és drámai értelemben sem sekély történet, két kémiailag többszörös kovalens kötésben lévő, imádnivaló színésznővel. Játékuk bár egyáltalán nem mondható színészi értelemben “kevésnek”, lendületében lehengerlő, mindkettőjük esetében. A drámai pillanatokban viszont szívszorító, és nemcsak a vérbeli komika Applegate esetében, aki épp a harmadik évad alatt kapta meg a diagnózist gyógyíthatatlan betegségéről, ami színészi karrierjének végét is jelenti. Standing Ovation.

Ismét egy minisorozat és ismét a Netflixről. Össze-vissza időbeosztásomnak jelenleg ez a legmegfelőbb mozgókép-formátum: viszonylag kerek, magával ragadó, izgalmas sztori, jó darabolhatóság, nem túl mélyre hatoló “habzóhatás” – és ennyi kell a tökéletes helyettes címhez. A közönség és a kritika sem fogadta túl nagy lelkesedéssel Renée Zellweger első tévésorozatos szereplését, de ha átpörgetjük a korabeli fikazuhatagot, akkor az ún. kritikai megjegyzések túlnyomó része Zellweger plasztikai beavatkozásait, illetve a történet egyik szálát képező meleg párkapcsolatot kifogásolja, ami számomra legfeljebb előítéletességet jelent. Aki esetleg mélyebb kritikát fogalmazna, az a sekélyes párbeszédeket és a erőltetettnek tűnő történetfűzést emeli ki…

Szerintem ez is erősen véleményes. A párbeszédek pont annyira sekélyesek, mint amennyire sekélyes egy nagyvállalati középvezetői meeting, vagy egy kórházi csevej két szívműtét között a folyosón. Aki meg szerelmi évődés közben mondjuk Kierkegaard-ról akar vitatkozni, annak biztosan vége is a szerelmi életének (Félelem és reszketés, na ja). A három fő cselekményszálon bonyolódó, de a végén lazán összefonódó sztori is éppen eléggé izgalmas ahhoz, hogy végignézzem a sorozat tíz részét (és ezt a kritika sem tagadja, nézeti magát Mike Kelley kreálmánya). Meleg pasik szerelmesek egymásba? Na ja, nekem semmi bajom a melegekkel, de miért kell minden sorozatba beletenni őket? – jön a fitymálkozás. Mert homofób vagy, azért. A sztoriban ráadásul ők azok, akiki végig a legnormálisabban, legőszintébben és legbátrabban viselkednek, holott azért történnek velük vad dolgok. Renée… Nos, Renée tényleg szétbarmoltatta az arcát. Konkréten ha a felső fogsorát villantja, szinte halljuk arcbőrének és arcizmainak recsegését-ropogását. Ettől függetlenül hibátlanul hozza a vérnősző vadkapitalistát, egy ördögien veszélyes “angyalbefektetőt”, ami itt a szerepe.

A Mi lenne/ha sztorija amúgy sok tekintetben hajaz arra az általam gyakorlatilag egyetlen nézhető tévéműsorra, melyben sikeres vállalkozók válogatnak feltörekvő üzleti lehetőségek, “világmegváltó ötletek” között (Zellweger karaktere simán ülhetne a Cápák között is, pont olyan), még akkor is, ha a végkifejletben másfelé kanyarodik. Sikerre vágyó, tehetséges fiatalok, egy merész ötletével a rákgyógyítást forradalmasító orvos-biológus, egy hátrányos társadalmi helyzetéből sok munkával és tanulással ígéretes sebészrezidenssé váló lány, egy mexikói származású, meleg ügyvéd, akik szövevényes családi és személyes kapcsolatban vannak egymással, érvényesülni, házasodni, gyereket vállalni kívánnak a szabadság földjén, a Szilícium-völgyben, miközben hatalom-, pénz- és kéjvágyó ragadozók lesik minden lépésüket. Bár tényleg van itt minden, mint a vurstliban, azért eléggé logikusan kapcsolódnak össze a látszólag összehányt részletek, csak oda kell figyelni egy picit és nem a külsőségeken csámcsogni. Talán vennénk a műfajhoz képest egészen gondolatgazdag, alapvető morális kérdések körül forgolódó adást is…

Minden bizonnyal ez a minisorozat sem készülhetett volna el, ha nem arat akkorát annak idején a Narcos. Ha más nem, hát az alkotói cuppantak rá a siker ízére, mint Amerika a kokainra, ugyanis Doug Miro és Carlo Bernard, nem törődve a dolog súlyával, ismét a hetvenes-nyolcvanas évek sokmilliárd dolláros forgalmat hozó, kolumbiai kokainbizniszébe turkáltak bele új kreálmányukban. Ahogyan a Narcos témája, főszereplője, Pablo Escobar is valóságos személy volt, úgy ez a bizonyos Griselda Blanco is az volt, ráadásul mindketten ugyanabban a bizniszben utaztak. Ehhez aztán vegyük még hozzá azt is, amit mind a hat rész elején inzertben tudtunkra adnak, miszerint és Pablo Escobar szerint “mindössze egyetlen férfi volt, akitől féltem -mondja Escobar-, de az is nő volt.”

Azonban ahhoz képest, hogy szegény Pablo barátunk paranoiás, nárcisztikus pszichopata személyisége milyen szépen, cizelláltan bomlik ki és szét a narcosban, a Griselda már közel sem mutat címszereplőjéről ilyen mélységű és komlexitású személyiségképet. Részben azért nem, mert a címszerepet alakító Sofía Vergara színészi képességei nem elegendők ehhez, de azért sem, mert az alkotók ezúttal nem is biztosítottak elegendő időt és teret ehhez. Mindösszesen hat darab pillanatfelvételt látunk egy hosszú és elég komoly ívet húzó személyiségfejlődésből, de a miértekre és hogyanokra nem kapunk választ. Tényszerűen megtudunk dolgokat Griseldáról, de hogyan lett a férjét meggyilkoló, összetört lelkű anyából, hajdani prostituáltból a meggyilkolására küldött bérgyilkos szeretője, majd felesége, hogy valójában hogyan tekerte ujja köré a komplett miami-i drogmaffiát, majd hatalma csúcsán hogyan és miért vált őmaga is az egyik legveszélyesebb akkori drog, a crack rabjává (amiről aztán eléggé hihetetlen módon egyik pillanatról a másikra le is szokott…), azt már nem kötik az orrunkra. Mindenközben SofíaVergara általában hiperventillálva piheg bele tágra nyílt szemmel, infarktusközeli állapotban a kamerába. Olykor meg kiabál. De ennyi. Az -nekem legalábbis- nem jön le, hogy miért is volt ez a nő annyira veszélyes, hogy még Pablo barátunk is rettegett tőle, főleg, hogy aztán az egész történetben szóba sem kerül. Jó, elmondják, hogy ez a nő veszélyes, de nekem, a nézőnek ezt át is kellene éreznem – ez pedig nem történik meg. Érdekes módon, a mellékszereplők sokkal-sokkal érdekesebbek, bár őket meg már ismerjük máshonnan – nem feltétlenül személy szerint, csak a karaktereiket. Profi a korszak megidézése is, de ezt is láttuk már. Olyan ez a sorozat, minden egyes jelenetében, kockájában, mintha a Narcosból lenne kivágva és összeragasztva. Azonban egyértelmű, hogy ha netán tényleg így lenne, akkor nem véletlenül lett ez a szál kivágva… Az egész csupán tautológia.

Lehet beszélni a mozi haláláról, a mozigyilkos Netflixről, bármiről, de azt nem látni, hogy ez  a film nem mozifilm, hanem csupán egy míves, maratoni hosszúságú tévéfilm, az azért komoly látásprobléma. A képek meséje helyett szavak, szavak, szavak, sok közeli és félközeli legalábbis ezt támasztja alá. Lehetne ez Az ír akár minisorozat formátumú is, mondjuk, három részben, bár itt a kérdés az, hogy ebben a Jimmy Hoffa/Frank Sheeran-sztoriban van-e annyi drámai csúcspont, hogy azok alapján lehessen részekre bontani? Persze, lehet, lehetne.

Egyébként, engem nem zavart a három és fél órás hossza a filmnek. Az sem zavart, hogy a formátum “tévéfilmes”, mert azért azt látni kell, hogy Martin Scorsese milyen műgonddal teremtette meg a néhány évtizeddel ezelőtti, amerikai miliőt. Mesélni meg aztán nagyon tud az öreg… Én inkább azért fanyalgok, amiért talán lelkesednem kellene: olyan ez az egész projekt, mint ma egy Rolling Stones-koncert. Még mindig simán megtölti a stadionokat, azonban Mick Jagger, Keith Richards vagy Bill Wyman vállalja 70+-os korát, sőt, ráncait, miközben a film nagy részében Robert De Niro, Al Pacino vagy Joe Pesci arra vannak kényszerítve, hogy hagyják magukat, hogy számítógépes trükkökkel tüntessék el arcukról azt, amit a kor -rengeteg munkával, szenvedéssel- oda felrajzolt… Óriási színészek ezek, akik technikailag még el is játsszák 30-40 évvel ezelőtti önmagukat. Még a szemek is csillognak, bár kicsit fakóbban, de csillognak. Csak a tartás, a mozgás, a hirtelen mozdulatok dinamikája, a gesztusok és az évtizedek alatt rögzült, jellegzetes arckifejezések mutatják, hogy ezek már fáradt, ízületes, és mondjuk ki, kiégett öregembereké. Ahogy például, még a történet elején, a szerepe szerint még fiatal Frank megleckézteti a lányát molesztáló boltost – ott nagyon kilóg a lóláb. Szinte paródiaként hat a hetvenen bőven felüli Robert De Niro komótos, megfontolt, szinte láthatóan nagyokat nyögő keménykedése – és ez az artritiszes megfáradtság teszi idézőjelbe ezt az amúgy szépen ívelő, érdekes történetet.

Magyar szinkronnal pusztító élmény, elég nehéz túlhaladni az első részen, hiszen ekkor még alig különbözik ez a mexikói sorozat a klasszik délutáni, bizonyos körökben névadó jelentőségű dél-amerikai/török/stb. szappanoperáktól, eredeti mexikói spanyolra kapcsolva azonban lényegesen jobb lesz a közérzetünk. Ülnek a pendejok, a cabrónok, a hijo de la chingadák, meg a chupame en la vergák (ezeket sose mondd egy dél-amerikainak), a széles gesztikulációk és óriási nézések, grimaszok is helyükön vannak egyből, s rögvest tudunk figyelni a sztorira is – ami azért elég szépen megírt kis történet (Claudia Piñeiro regénye alapján).

Persze, újdonságot nem közöl velünk ez a Csütörtöki özvegyek című minisorozat, egy újabb “szegény gazdagok”-történetet látunk. A színhely egy, a lepusztult, szegény külvilágtól magas falakkal elzárt luxus-lakópark, főszereplőik gazdag mexikóiak, akikről szép sorban kiderül, hogy a nagyzolás, a nagyképű jólét csak a látszat. A politikus valójában bukott ember, minden támogatója cserben hagyta, az élelmiszerlánctulajdonos is csődben van és így tovább. A nagymenő, sikeres férfiak még a feleségüknek sem vallják be kudarcukat, hiszen egy macho férfi kutya kötelesssége biztosítani a család (tehát a feleség és a gyerekek) gondtalan életét, s erre azok magától értetődően igényt is tartanak. Egy-egy részből egy családot ismerünk meg, miközben a háttérben kibontakozik az a tragikus esemény, amit szegény elkeseredett macsókáink eszeltek ki családjuk jövőjének biztosítására. Szóval, nem mind arany ezúttal sem, ami fénylik. De az ügyes forgatókönyv és eredeti nyelven az egészen hitelesnek tűnő karakter- és környezetábrázolás egész szépen meséli el nekünk újra az ismert tanulságot.

A nézők általában azt várják a híres emberek életét bemutatni szándékozó filmektől, hogy megtudjanak belőle valamit, hogy mi az a plusz, ami az átlag fölé emelte témáját; hogy mitől több az adott híres ember, mint az, aki csak ül a moziban vagy a tévé előtt, és nézi őt. Ritkább esetben magánéleti extremitások is kerülhetnek az érdeklődés célkörébe, bár ezek jórészt már korábban kitárgyaltattak a bulvármagazinok színes lapjain. Másrészt, az ilyen nagyformátumú emberekről szóló filmek kiváló alkalmat biztosítanak nagyformátumú színészegyéniségeknek, hogy mutassanak még valami virtuózat irdatlan színészi eszköztárukból, ahogyan belebújnak egy másik nagy figura bőrébe, bár az esetek nagy részében ezt a munkát el szokta fedni a smink-, maszk- és fodrászmesterek ügyessége (lásd pl. Meryl Streep Vasladyjét vagy Sir Anthony Hopkins Hitchcockját). Bradley Cooper, maradva a nagy sikerű és kitűnő Csillag születik után maradva a zenei pályán, Martin Scorsese és Steven Spielberg produceri segítségével a háta mögött, a maga korában rock- és filmsztárok népszerűségével vetekedő zongoraművész, karmester és zeneszerző Leonard Bernsteint bemutató Maestro című filmjével szerintem megugrotta ezeket az akadályokat.

Megismerjük például azt a féktelen élet- és zeneszeretet, ami ezt a hajdani kis jazz-zongoristát a világ legkomolyabb koncertpódiumainak ünnepelt sztárjává tette, miközben végig megmaradt lazának, könnyednek és közvetlennek – sőt, néha tán felelőtlennek is. Cooper ezúttal is maga játssza el a főszerepet saját rendezésében és ezúttal sem hibázik. Simán hozza ezt a lobogó, végtelenül elbűvölő (bár szerettei által már nem mindig követhető) figurát, tulajdonképpen csak frizurát kellett hozzá csináltatnia. Még a zongorajátékot is illúziókeltően imitálja a filmen, talán csak a film érzelmi csúcspontját felvezető templomi koncert alatt inti le néhányszor a zenekart élénk gesztikulációi közben (majd karvezetői ismeretekkel rendelkező olvasóim kijavítanak, ha én tévedek ebben) – szerencsére ezt a zenekar nem vette figyelembe. A bulvárjellegű témák (szexuális élet, droghasználat, stb.) is bőven a jó ízlés határain belül maradnak, témához mérten. Cooper Bernsteint feleségével, Felicia Montealegre-Cohennel (Carey Mulligan szintén kitűnő) való, szenvedélyes és tragikus végű kapcsolatán keresztül mutatja be. Rákbeteg feleségének haláltusája, ahogyan az megtöri az állandóan szárnyaló zseni röptét, ahogyan földre kényszeríti, az ritkán láthatóan őszinte, mély és valóban megrázó tetőpontja a filmnek. Cooper érdeme, hogy Bernstein felesége halála után következő, immár kizárólag csak a tanításnak és vezénylésnek szentelt éveinek felvillantásában tudja igazán plasztikusá, teljessé tenni az életrajzot. A Maestro szép, ízléses, elegáns emlékmű.

Nem minden arany, ami fénylik, mint ahogy nem minden szar, ami első pillantásra talán annak tűnik. Ez a belga (flamand nyelvű) sorozat sem az az olcsó, tucat-komédia, mely gazdag és kevésbé gazdag tinédzserek nyári unalmukban elkövetett balhéit, szerelmeit és véget nem érő bulizásait kívánja továbbgörgetni. Nem is komédia. A helyszín a flamand tengerpart Siófokja, Knokke-Heist, a maga végtelen homokos strandjával, huszonvalahány művészeti galériájával, kaszinóval, diszkókkal, egy hetes zenei fesztivállal, képregény-show-val és rengeteg egyéb kulturális és kevésbé kulturális programmal és az efféle helyeken megtalálható közönséggel: gazdag belgákkal és a gazdag belgákból élő és pénzükre utazó szegényebb belgákból. (És mi, belgák, akkor hová üljünk? Ugyebár.) Már rögtön a történet elején megjelenik az első konfliktus, a rasszizmus.

A hétköznapi, banális és zsigeri rasszizmusról két nagyon jellemző sztorim van. Az egyik az, amiben ismerősöm, a rendszerváltást követően nem sokkal, életében először jutott ki Amerikába, rokonaihoz Washingtonba. A már régen kitántorgott rokonok persze áradoztak, Amerika így szabad, úgy toleráns, ott mindenki egyenlő, stb., stb. Ismerősöm mondja, hogy látott egy jó kis kocsmát itt lenn, a ház aljában a sarkon, nem mennek le inni valamit abba’ a nagy szabadságba’? A rokonok megrökönyödtek: Oda? Hiszen oda a feketék járnak! (Azt a bizonyos n-el kezdődő szót használták.) A másik sztori elhangzik ebben a belga soriban is: Honnan ismerszik meg a rasszista? Hogy úgy kezdi, Én nem vagyok rasszista, de… Más kérdés, hogy a rasszizmus csak az egyik apró eleme ennek az elég szépen cizellált társadalmi kaleidoszkópnak, amit nálunk Nem mind arany címmel tűzött kínálatába a Netflix.

Alapjában egy szerelmi történet ez, hogy mennyire vak és mennyire nem egyértelmű érzelemvihar a szerelem. A gazdag családból származó Louise (Pommelien Thijs) szerelmes a vele egy kasztba tartozó Alexanderbe (Willem de Schryver), miközben tomboló, érzéki vágyat érez a félvér Daan (Eliyha Altena) felé is, aki csupán kisegítő a parti standklubban, ahol a helyi menőék nap mint nap koktélozva hepajozgatnak. Mindeközben, a cselekmény másik -nyugtalanító- szálán Daan édesanyja saját, titokzatosan eltűnt húga után nyomoz, amikor beáll dadusnak az egyik gazdag családba, amelyik történetesen Alexanderé. Aztán van még itt minden, korrupciógyanús telekügyletek, drogok és drogtúladagolás, váratlan haláleset, a háttérben még váratlanabb szerelmi szálak, melyek alaposan összekuszálják a kívülről irigyelt, fényesnek és gondtalannak tűnő életet, és kiderül, hogy a látszat mögött gyakorlatilag minden csupa-csupa hazugság. Oké, ezt tudjuk, de nem árt lépten-nyomon tudatosítani, mert ez a való életben sincs másképpen. Itt mintha a nagyszerű Fehér lótusz adna randevút Thomas Vinterberg mára már megkerülhetetlen Születésnap című dán dogma-klasszikusával. Ugyan nem annyira sűrű, mint az utóbbi, de csíp úgy, mint az előbbi, miközben nagyon-nagyon fájón romantikus is. Magával ragadó, izgalmas és drámai fordulatokban bővelkedő történet, remekül megrajzolt, pontosan eljátszott karakterek, melyek közül kiemelkedik Louise, Pommelien Thijs egyszere érzéki, érzékeny és őszinte alakításában.

(:::)

A harmadik évadra sajnos elszürkült a történet, elvesztette egyéniségét, műfajához képest karcos, szókimondó társadalomkritikai jellegét és beleszürkült a tini-szappanoperák középmezőnyébe.

Ausztrália furi hely, természetesen az volt már az ezerkilencszáz-nyolcvanas években is. Fejjel lefelé ugyan nem járnak az emberek, de karácsonykor jobb híján minipálmát díszítenek, talán cipőt is húznak az általános flipflop papucs helyett, furcsa madarak kószálnak az utcán, az autókon a kengururács sem macsó dísz… A fiú, aki lenyelte a világegyetemet ebben a világban él. Apja alkoholista és pánikbeteg, miután és miközben majdnem megölte saját fiát, a címszereplőt és bátyját, aki azóta nem is hajlandó megszólalni. Anyja heroinfüggő, aki heroindíler élettársával él, békés, jókedvű, szerető családban, már általában. A fiúk imádják anyjukat és mostohaapjukat is. Józan életű, biztonságos környezetben élő olvasóink erre nyilván felhorkannak, hogy hátezmosthogy, és igazuk is van: viszont talán éppen ez a szemlélet e remek kis sorozat (és az alapjául szolgáló Trent Dalton-bestseller) nagy erénye, hogy a legszebb és legmagasztosabb emberi jóságot, a szó legjobb értelmében vett humánumot képes megmutatni, ami nem függ a szociális és kulturális életkörülményektől és a büntető törvénykönyvek különböző passzusaitól.

A sztori gyakorlatilag egy felnőtté válás-történet, nagy részben a szerző -Trent Dalton- saját életéből vett tragikus és sokszor abszurd fordulatoktól inspirálva, a kisebbik fiú szemszögéből, egyes szám, első személyben elmesélve. Az olykor kifejezetten véres (testcsonkításos, “normál” gyilkosságos), tragikus, néha tragikomikus jelenetekben bővelkedő, de mégis mindvégig derűs, optimista, elementárisan életigenlő cselekmény fordulatai annyira kerülnek minden műfaji sablont, miközben mindig hajaznak ezekre, hogy azokat csakis az élet írhatta ilyenre. Régen láthattunk ennyire kedves, emberi történetet, mely mégis két lábbal áll a valóság talaján, sőt, olykor szinte nyakig is merül benne – ám végül mégis felülemelkedik mindenen az egyáltalában nem nyálas, csak egyszerűen vidám és megnyugtató happy endig. Kiváló casting, a főszereplő testvérpár (Felix Cameron/Zac Burgess és Lee Tiger Halley) a heroinnal birkózó anya (Phoebe Tonkin), az alkoholista apa (Simon “Mentalista” Baker), az atyai jóbarát (Bryan Brown) vagy a kétarcú művégtaggyáros milliárdos (Anthony LaPaglia) laza biztonsággal hozzák a fontosabb karaktereket, melyek köré simán betagozódnak a furi, kissé karikaturisztikus, vaskos kontúrokkal rajzolt mellékfigurák. A zene is nagyon ausztrál, tipikus nyolcvanas évekbeli lakossági rock, INXS, Men At Work, Midnight Oil, semmi gyökértapló Ac/Dc, semmi elborult, érfelvágós Nick Cave. És maxilazaság, fülig érő, gondokra, tragédiákra csak vállat rándító, felhőtlen optimizmus.