Profitorinetált gyógyszerkísérletek, gonosz gyógyszergyárak, oké. Közhely, de van rajtuk mit csépelni. Na, de ezzel szembeállítva a kiürült citromleves műanyagpalackba töltött krumplihéjból, penészes gyümölcsből, cefrébe fulladt egérből és ki tudja még miből sparhelten kotyvasztott kerítésszaggató házipálesz legyen a szuperdrog?! Ez anyira szánalmas, hogy arra nincsenek szavak. Persze, a szarra mindig van vevő, ezt pompásan mutatja, hogy a port.hu-n 8.3-on, de még a nemzetközi imdb-n is 7.2-n áll ez a Zanox stb. című izé, bizonyos Baranyi Benő bemutatkozó rendezése. (Saccolom azért, hogy a indokolatlanul magas tetszési index elsősorban annak szól, hogy “ez annyira szar, hogy már szinte jó”. Sajnos, én azonban még ezt sem tudom mondani.)
A sztori szimpla nyúlása az Időtlen időkig című Bill Murray-film időhurkos ötletének, áttéve ezt Dunaújváros álromantikus posztszocreál lakótelepi környezetébe, Török Ferenc Moszkva terének érettségi-balhés tinirománcába. Benő barátunk ezt a mixet ügyesen megoldotta technikailag és talán logikailag is, ezzel azonban új minőség nem jött létre. Illetve létrejött, csak éppen az nem jó, hiszen minduntalan kilóg a lóláb – az eredeti ötlet, invenció és tehetség nyilvánvaló hiánya. Ha ehhez hozzávesszük a sekélyes, életszerűtlen, bántóan banális dialógokat, az erőltetetve behúzott, nyaktörő fordulatokat, a viccesnek szánt de csak legjobb esetben is vicceskedő, humortalan poénokat, valamint a többségükben kameraképtelen (kivéve a piros orrú bácsit és talán az angoltanárnő pillanatnyi szerepében sem hibázó Vasvári Emesét) szereplőket, lesújtó az összkép. De nem lenne semmi bajom a filmmel, ha ez egy gimnáziumi videoszakkörben készült volna, hobbiból, fillérekből. Biztosan jó móka volt csinálni, és tanulni is sokat lehetetett a készítése alatt – de hogy erre magyar adófizetők pénzét áldozta a Magyar Mecenatúra Program, Nemzeti Filmintézet és még ki tudja még milyen Nemzeti Sóhivatal, az közbotrány.
Lassan nyugodt szívvel a nagy népszerűségnek örvendő skandináv thrillerek közé sorolhatjuk a lengyel filmsorozatgyártás szépen gyarapodó krimi-tárgyú történeteit, tekintve, hogy stiláris jegyeiben ezek leginkább a fentebb jelzett északi példákra hajaznak. Ez a Forst nyomozó például kifejezetten szépen hozza a borongós, komor, rejtélyekkel teli, múltban gyökerező cselekménnyel bíró stílust. Az inkább joviálisnak, barátságosnak tekintett (bár az a valóságban éppen eléggé veszélyes) Magas-Tátrából, fővárosából, Zakopánéból valódi, hamisítatlan thriller-környezetet varázsolt a vizuális stáb Piotr Uznanski operatőr vezényletével. A néha kissé túlzásba vitt homályoskodástól eltekintve elsőrendűen néz ki ez a friss, lengyel széria.
Aztán nagyjából ennyi is a pozitívum, amit el lehet mondani. Ez a sorozatgyilkosos történet is irodalmi alapú (Remigiusz Mróz általam olvasatlan papírfedelű remekéből), mint a skandi példák esetében legtöbbször, lehet, hogy jó és izgalmas is – ez azonban Daniel Jaroszek kaotikus, kapkodó és összecsapott rendezéséből nemigen derül ki. Az hagyján, hogy akkora cliffhanger van a végén, hogy a fal adja a másikat, ez tulajdonképpen műfaji kellék is lehet, ha lesz második évad, azonban az addig is elég nyakatekert fordulatok, nyaktörő motívációk, indokolatlanul túlzó szexjelenetek és káromkodások, elnagyolt, vagy éppen teljesen kidolgozatlan karakterek csetlésén-botlásán keresztül vezet az út. Ezekkel aztán a színészek is megküzdenek, így nem tudhatjuk meg azt sem, hogy egy rendesen végigvezetett, logikusan felépített sztoriban hogyan teljesítenének. Egyszóval, szépen fényképezett kérdőjelhegyeket állító, eléggé elcseszettnek tűnő krimi lesz ez – annak, aki veszi hozzá a fáradtságot.
A cím igaz, nem fog átverni senkit a Netflix új Harlan Coben-sorozata. A Nem versz át pontosan olyan, mint Coben eddigi összes krimisorozata, talán csak a befejezése sikerült talán kevésbé talányosra – bár nem kevésbé drámaira, mint korábban. De ugyanúgy ott sorjáznak benne a brit szerző kedvenc motívumai, aminek alapján simán le is lehet sablonosozni a szériát, de simán végig lehet prögetni ezt is, akár egyben is. A cselekmény magával ragad, egészen a kissé talán mégis meglepő, de a kellő fordulatok után bekövetkező végkifejletig, a jövő héten már nem hiszem, hogy emlékszünk bármire is, de itt most nem ez a lényeg. Amíg nézzük, tökéletesen kikapcsol. Ennyit tud, és -mint például nekem, az esti műszakok előtt- épp erre van szükségem. Ezúttal egy háborús poszttraumás stresszel küzdő nő kezd nyomozásba férje (majd húga, stb.) gyilkosai után, két furi zsaru, gonosz gazdagok, pénzéhes szegények, és rejtélyes családi kapcsolatok hálójában. Most jut eszembe, hogy a bunkó fociedző motívuma mintha nem lett volna elvarrva… Sebaj.
Már a Dunkirk idején is úgy gondoltam, hogy Christopher Nolan tulajdonképpen a gombhoz varrja a télikabátot. Ott a tomboló harctér felett hangtalanul repülő brit vadászgép “angyali” látványa/látomása köré szerkesztette a filmet, itt az első atomrobbanás aktusa az, ami igazán érdekelte. A robbanás féktelen energiája, a vakító fény és ismét a puszta látvány mágiája, hangok nélkül – hiszen a hang jóval lassabban terjed a fénynél. A többi a körítés, a töltelék. Az Oppenheimer belekap sok mindenbe, de igazából semmit nem tárgyal meg, talán a bigott, mccarthysta vizsgálóbizottság előtti meghallgatásokat kivéve. Én úgy látom, itt is néhány kép lebegett Nolan szeme előtt: a robbanás kaotikus tűzförgetege, a gombafelhő a nevadai sivatagban, valamint Oppenheimer kalapos fotói, a westernfilmek díszletvárosait idéző Los Alamosi titkos bázis látványa… de ennyi.
Magáról, Oppenheimerről alig tudunk meg valamit, annyit semmiképpen nem, amennyi egy a címében nevét viselő, három órás, vélhetően életrajzi filmtől elvárható lenne. Én bírom Cillian Murphyt, már jóval a Birmingham bandája előtt is bírtam, de ez az üveges szemű bámulásra redukált színjátszás már unalmas. Lehet, hogy rendezői utasítás, nem tudom, de látványosan ő sem akart itt többet, mint reprodukálni az igazi Oppenheimerről készült, sokat publikált fotókat. Nem tudunk meg sokat magánéletéről sem, pedig Kittyvel (Emily Blunt) való kapcsolata önmagában van annyira érdekes, hogy annak egy filmet szenteljenek, de itt inkább nettó egy, másfél órában nézzük Cillian Murphy óriási halszemeit. A híres magyarokról sem tudunk meg sokat, legfeljebb annyit, hogy Teller (Benny Safdie) egy jellemtelen senki, Szilárd Leó (Haumann Máté korrekt!) pedig inkább politikus, mint tudós. Igazából az atombomba megalkotásának folyamata is legfeljebb annyira érdekes e filmben, mint egy lakóház megtervezése. Pont annyira izgalmas is.
A hírhedt Oppenheimer-ügy van legjobban kidolgozva a filmben, de ezek a jobbára szűk szobákban zajló, “tárgyalótermi dráma” műfajú jelenetek sem indokolják Nolan nagyképű ambícióit: ez tipikusan képernyőre való műfaj, “beszélő fejek”, ezzel nem menti meg a mozit, mint ahogy azt rendszeresen kommunikálja. Hoyte van Hoytema szépen fényképez, de semmi olyat nem mutat, ami nem mutatna jól egy normális, nagyképernyős 4k/HD televízión, ami azért nem elérhetetlen manapság. Ami miatt számomra mégis élvezetes volt nézni ezt a filmet, az Robert Downey Jr. alakítása, ahogy megjeleníti ezt a kisszerű, sértődős, de makacsul bosszúszomjas alakot, Lewis Strausst, Oppenheimer filmbeli fő ellenségét. Az simán Oscart ér – más azonban messze nem. Jó volt még Matt Damon öntelt, arrogáns, de valahol mégis picit bölcsnek tűnő “kőagyőrnagya”. Rengeteg karakter jelenik meg a filmben, sokszor komoly, nagy színészek alakításában (Kenneth Branagh, Florence Pugh, Josh Hartnett, Matthew Modine, stb.), ezek “levadászása” is lehet még egy szórakozás a film közben, ha már a szórakoztatásra, a figyelem lekötésére maga a film csak ritkán ad alkalmat.
A feleségem kiröhögött, amint észlelte, mit nézek… Na ja, neki nem volt Barbie-ja, egyéb, itt most nem részletezendő okból, és nekem sem, érthető okokból. De haladni kell a korral, és csak sort kell keríteni a tavalyi filmes évadot övező közbeszédet alapvetően meghatározó alkotások egyikére. Greta Gerwig és Noah Baumbach eddig 64 különböző díjat begyűjtő, és további 267 jelölésig jutó mozija, a Barbie rendkívül okos és szellemes film, de csak akkor, ha annak idején képesek voltunk felboncolni kedvenc játékmackónkat, ólomkatonkánkat, vagy adott esetben Barbie és/vagy Ken babánkat, hogy megtudjuk, mi van benne. Rávághatod, hogy semmi, de nem ez a lényeg, hogy ezt megtudjuk, hanem a szándék a megismerésre, a gondolkodásra. (Vö: Az út a lényeg, nem a cél. 🙂 )
A Barbie ennek ellenére olyan is, amilyet várhatunk: infantilis, helyenként bugyuta, és mézédesen romantikus mese, de ez csak a legfelső felszín. Aki kizárólag erre hajt, az valószínűleg csalódni fog. Az érdekes dolgok ez alól kandikálnak ki, ehhez azonban már kell a bárgyú rácsodálkozásnál picit cizelláltabb analitikus személet. Illetve, a kíváncsiság és a világ jelenlegi állapotának megértésének a vágya, merthogy ez a film valójában erről szól. A címszereplő játékbaba és a köréje épített univerzum az amerikai Mattel játékkonszern terméke, mely alapjaiban határozza meg az említett játékszer valamely példányát megfizetni képes társadalmi rétegek elmúlt jónéhány generációját, egy valódi popkulturális ikon, egy toposz, egyik legkarakteresebb jelképe az “amerikai álomnak”. Hogy a Barbie baba olyan, amilyen, hogy annyiféle, hogy nincs semmi a lába között, de van belőle szőke, fekete, ázsiai és afrikai, van bombázó Barbie és elcseszett Barbie, sőt még terhes Barbie is, az egy precízen felépített termékfejlesztés eredménye, melynek üzenete az, hogy a lehetőség mindenki számára adott, hogy az legyen, ami lenni akar. Gerwig és Baumbach azonban arra világít rá, hogy hiába a sokszínűség überliberálisnak tűnő álcája, a Barbie-világ valójában csak a kétes sztereotípiákat erősíti, legyen szó az élet és a világunk szinte összes alkotóeleméről. Mindezt azonban igen szellemesen teszi, már ha vesszük az adást. Ezenfelül meglehetős biztonsággal tesz rendet a mai közbeszédben rendre előbukkanó gender témájában is, megkarcolja a vérben forgó szemű feministákat éppúgy, mint a dárdájukat hegyező hímsovinisztákat. Úgy megy szembe mindennel, hogy közben a végén nem földbe tapos, hanem magához ölel. Anti-Hollywood, miközben mégis pacekban durr bele Hollywood. Vad, rikító, tulajdonképpen pszichedelikus képi világ, remek ritmus, pompás casting (Margot Robbie és Ryan Gosling egyértelmű telitalálatán kívül érdemes végigmazsolázni a Barbie-k és Kenek csapatát, valamint a “valódi világot” is, izgalmas egyéniségek mindenütt). Valóban 2023 egyik legfontosabb mainstream filmje ez.
Alapvetően nem lenne baj ezzel a “lánya nem ismeri az anyját”-történettel, ha nem nyolc részben, hanem hatban lenne tálalva. Egy tragikus esemény folyományaképpen a lány rádöbben, hogy valójában semmit nem tud édesanyja valódi énjéről, múltjáról és nyomozni kezd, és messze, magasra, mélyre, stb. jut – lásd: Azt hittem, ismerlek. Izgalmas cselekmény, melynek ötletes és logikus apropója a tanúvédelmi program, ez magyaráz és indokol elég sok mindent, a szélsőséges csoportok és megagazdagok, valamint a hivatalos politika összefonódása pedig aktuális téma, az USA-ban, de kb. mindenhol. A hosszán kívül két dolog nem tetszett még: az egyik, hogy a lány egy elbénázott belépő után minden további nélkül mutat (be) fejlett és kreatív titkosszolgálati szkilleket, s válik a rebbenő szemű kisasszonyból vakmerő akcióhőssé, a másik pedig a nem túl átütő színészi teljesítmények, ami az Oscar-díjas Toni Collette esetében különösen meglepő. De jobb híján, “szódával” elmegy.
Mivel jön még ebből, nem ragozom túl. A Rebel Moon első része alapján nem más, mint egy párhuzamos Star Wars-univerzumban játszódó Hét szamuráj/Hét mesterlövész történet. Zack Snyder nyilván nagyot akart gurítani ezzel a féig western, félig űrmese-sztorival, azonban engem nem lehet megvenni puszta látvánnyal, főleg ha az nem több látványosságnál. Innen-onnan, az említett példákból, és még mondjuk a Vikingek sorozatból és még néhány meséből összeollózott motívumok egyelőre nem állnak össze koherens egésszé. Elhadart előzmények, alig felvezetett motivációk egy kiszámított, de főleg kiszámítható, váratlant csak a ma született csecsemők számára tartalmazó cselekményben. A nagyszámú karakter is elnagyolt, szinte csak hirtelen odapottyannak a sztoriba. Még a főszereplő Kora (Sofia Boutella) még csak-csak, de a többi… Semmi. Ötletek persze vannak, nem is kevés, de mind kidolgozatlan, elpufogtatott lehetőség egy érdekes, különleges űrmesére, amiben akár egy Star Wars-szintű és méretű legenda lehetősége is benne lehetne, de így, elbarmolva, összecsapva, csak a látványra koncentrálva, de abban semmi extrát nem nyújtva, szerintem ez bukta.
Balladának ugyan kissé túlzás, vagy inkább tévedés címezni e történetet, mely inkább egy újabb, viszonylag tisztességes példázata annak, hogy Amerikában tényleg bárkiből lehet valaki, ha megvan hozzá a szerencséje, kitartása és tud küzdeni azért, hogy legyen belőle valaki. Tehát igenis, az amerikai álom sokak számára gyakorlat és élettörténet. Én is ismerek olyat, hogy XY leugrott gyufáért az Izabella utcában, majd néhány hónap múlva már a nagymama receptje alapján készített sütit árulta valahol Orlando külvárosában, egy helyi piacon. Egy tepsivel kezdte, a jövő héten már hárommal kellett sütnie és ma már ott tart, hogy majd egy tucat cukrászdája van Floridában. Dollármilliomos, magyar-szakos diplomával.
A Vidéki ballada az amerikai álomról hasonló történet, csak éppen magyar vonatkozások nélkül. J.D. Vance (befektető, író és szenátor) saját történetét írta meg nagy sikert aratott önéletrajzi regényében, melyből Ron Howard rendezett egy helyes, vállalható kis filmet, a tőle megszokott szakmai precizitással. Szóval, az amerikai álom tehát működik, egy rendes republikánus politikus is válhat valakiből, aki az Egyesült Államok elhanyagolt és (relatíve) lepukkant középső tájairól származik, akinek édesanyja pasikról pasikra vándorolt és állandó kergetőzésben volt a heroinnal, ami volt, hogy majdnem le is győzte. J.D. azonban, halmozottan hátrányos társadalmi közegéből, melybe született, fogait összeszorítva, pofonokat inkább csak kapva, mint adva mégis eljutott a puccos Yale-re, majd tovább, az amerikai Szenátusba – és a kis senkiből valaki lett. Kérdés, hogy kell-e egy ezerötvenedik ilyen karriertörténet – nos, nyilván kell, mert a jóllakott Államokban sincs mindenhol fenékig a tejfel, ott is van mélyszegénység, társadalmi, etnikai és kulturális szakadékok keresztül-kasul, és jó példából sosem elég. A történetnek és Howard filmjének legnagyobb erénye, hogy viszonylag hitelesen és pontosan mutatja meg azt a társadalmi közeget, amelyből kívülről nézve csak a reménytelenség sugárzik, amelyik tíz körömmel húzza vissza azt, aki esetleg veszi a fáradtságot, felvállalja a kiközösítés ódiumát és a szüntelen harc kegyetlenségét, hogy kiszakadjon onnan. Kicsit hunyorítva láthatjuk a történetben a BAZ megyei, vagy a nyírségi térségek társadalmi problémáit is, a film tükre által homályosan, de színről színre. Ebből a szempontból érvényes dolgozat ez, bár nem tudom, Nyírpazonyban vagy ohájó külsőn mennyien néznek Netflixet… Amúgy egy szolidan szórakoztató, pozitív szemléletű, ám a filmes műveltségünkből adódóan kissé kiszámítható karriertörténet ez a mozi, néhány komolyabb színészi alakítással (pl. Glenn Close vagy a komolyan bevállalós Amy Adams).
Ben Stiller rendezői munkásságában bőven találunk érdekes darabokat. A kilencvenes évek elejének generációs kulcsfilmje a Nyakunkon az élet, telitalálat a maga nemében, mint ahogy a Trópusi vihar is, csak egy másik színpadon: e film után már egyetlen akciófilmet sem tudunk úgy nézni, mint azelőtt, de a régieket sem. A Szökés Dannemorából pedig egyenesen remekmű, szintén a maga nemében (minisorozat) és műfajában (börtönfilm). E 2013-ban bemutatott Walter Mitty titkos élete is jó film, egy igazi életigenlő, feelgood mozi – címszerepben Ben Stillerrel. Annak ellenére, hogy Ben rendezi benne saját magát, mégsem szerzői film ez, egy 1939-ben kiadott novella, valamint egy ’47-es film újragondolása.
Viszont minden pillanatában mai a történet. A háttérben éppen összeomlóban a Guttenberg-galaxis egyik fontos rendszere, a nyomtatott sajtó – a neves és híres képes magazin, a Life éppen utolsó nyomtatott számának kiadására készül. A lapnál dolgozik immár 16 éve Walter (Stiller), a fotónegatív-osztály vezetője, aki egy nap fotósorozatot kap a híres fotóstól, Seantól (Sean Penn), aminek helyet kell adni az utolsó lapszámban, ráadásul a 25-ös képet a címlapra is szánják. A 25-ös kép azonban nincs sehol, Walter Mitty életében először, úgy tűnik, elvesztett egy fontos képet. Walter negyvenes, magányos fickó, az ún. “kisember”, aki fantáziavilágában él. A munkahelyi hibája, valamint az, hogy Cheryl, a könyvelésről, a távolról imádott Nő szóba áll vele, arra készteti, hogy kilépjen biztonságos fantáziavilágából és végre a valóságban is elkezdjen élni.
A film először a gumiarcú Jim Carrey-vel készült volna el, de ez a projekt kútba esett, így lett ez, ami: egy izgalmas, szívet melengető történet, mely szép példát ad minden kissé gyáva, elkényelmesedett, ellustult, reményét vesztett kisembernek, hogy az élet élve az igazi. Merjünk hát belevágni, még akkor is, ha néha karcol. Egy ügyesen, okosan szerkesztett, csodásan fényképezett (Stuart Dryburgh), sajátos humorú road-movie, kedves és vicces jelenetekkel, Grönlandon, Izlandon, Afganisztánon és a Himaláján keresztül az optimista, happy, de egyáltalán nem ragadós, csöpögős endig. Érdemes rákattintani.
Eddig a brit koronához, de összességében minden huszonegyedik századi korona-fétishez a hozzáállásom valahol egybevág bizonyos Johnny Rotten bizonyos körökben jól ismert, klasszikus dalszövegében leírtakkal: God save the queen, The fascist regime, They made you a moron, Potential H-bomb, God save the queen, She ain’t no human being, There is no future, In England’s dreaming, Don’t be told what you want to want to, And don’t be told what you want to need, There’s no future, no future, No future for you. Persze, nekik sincs jövőjük, bármennyire is ragaszkodnak ennek ellenkezőjéhez. Még szegény Lady Diana sem több egy számomra érthetetlen módon világhírre szert tett celebnél, akinek személye körüli világméretű rajongás kifejezetten taszított, s akinek még tragikus halála is legfeljebb egy bulváresemény szintjén érintett meg. Hozzáállásom nem változott azután sem, miután gyakorlatilag egy szuszra végigrágtuk magunkat minden idők eddigi legnagyobb költségvetéssel elkészített tévésorozatán, a Netflix csatorna tulajdonképpeni zászlóshajójaként is címkézhető A Korona első négy évadán (plusz egy év múlva az ötödiken, illetve a minap a záró, hatodikon) – ennél ésszerűtlenebb, logikátlanabb politikai/társadalmi rendszer, mint az angol, nem létezik. Az angol parlamentáris monarchia márványba rögzült, megváltoztathatatlan hierarchiája minden józan szempontból életidegen, bizarr, abszurd társadalmi struktúra, mely szigorú alá-fölérendeltségen és a mereven rögzült hagyományokon alapuló kasztrendszerében törvényszerűn ott van az elnyomás, az igazságtalanság és az állandóan robbanásveszélyes társadalmi feszültség.
Peter Morgan, a sorozat kitalálója és vezető írója természetesen nem punk és nem anarchista, de azért a kritikai látásmódnak sincs híján. A vezetése alatt készült és készülő sorozat II. Erzsébet, tehát az időközben elhunyt angol uralkodó életét, valamint Anglia ezt magában foglaló, több mint fél évszázadnyi történelmét meséli el, gyakorlatilag tényszerű, realista formában. A lehető legaprólékosabb műgonddal, a témához és szereplőihez illő pompával megalkotott epizódfüzérben a szereplők jellemző gesztusai, a használati tárgyak, az autók, a tévékészülékek, telefonok mind korhűek, hitelesek, ahogyan azok a cselekmény és a természetszerűleg egymás után és egymásból következő epizódok is. Minden úgy történt a valóságban, ahogyan azt ebben a sorozatban látjuk, csupán kisebb nüanszok nem, vagy nem így történtek – főleg dramaturgiai okokból lett ez így (pl. Lord Mountbatten levele Károlyhoz – ennek nincs nyoma, viszont az tény, hogy kapcsolatuk pontosan olyan atyai-baráti volt, az öreg Dicky pont úgy tanította a fiatal trónörököst, mint a sorozatban). Ennek ellenére, s ahogyan azt a sorozatot körítő újságcikkek tömkelege is írja, a királyi család valószínűleg egyáltalán nem fogadta kitörő örömmel a hat évadot. Morgan koncepciója ugyanis működik: megmutatja a Windsor-ház jelenkori pompáját, decens életét a maga pőre valójában, és ebben a fenséges királyi család bizony sokszor meztelennek bizonyul.
Mindeközben Morgan büszke angol is, tehát azt is látjuk, hogy az angol parlamentáris monarchia, a maga nehézkességével, szögletességével, rögzült rigolyáival, ódon, rizsporos talárjaival, ceremóniáival maga az “angolság” lényege. Éppen ezektől angol az angol, és a napi politikai időjárástól és gazdasági nehézségektől függetlenül, pontosan ezért szilárd állam a Brit Birodalom, immár sok-sok évszázada. Néha nevetünk a közismert angol humornak kifogyhatatlan táptalajt biztosító kimért, hűvös, blőd hétköznapi banalitásokon, de közben látjuk, hogy ez a megváltoztathatatlanság a biztosítéka a nemzet létezésének. II. Erzsébet pedig uralkodásának minden percében ennek megfelelően él, ennek megfelelően reagál és nyilatkozik meg, vagy éppen ül némán a Buckingham-palota labirintusában.
De történelemleckének is tökéletes ez a rendkívül minőségi, hiszen ennek az időszaknak nagy részét mi jobbára csak a Vasfüggönyön inneni, Moszkvából irányított olvasatából ismerhettük – most látjuk, nagyjából hogyan történt mindez a valóságban. Legalábbis abból a szempontból, ahogyan a valóságot ott látták. Az igazság pedig valahol a kettő elegyéből szűrődhet le…
Szóval, igen míves dolgozat ez, rendkívüli energiák mozgósításával készült, rengeteg pénzből. Erősen ajánlott megtekintése, hiszen rengeteg tanulsággal szolgál a hatalom és a hatalomgyakorlás természetéről, a hagyományos (illetve annak tartott) női és férfiszerepekről, a mellőzöttség okozta frusztrációkról, a felelősségről és annak vállalásának problémáiról; egyáltalán, a demokráciáról, mint olyanról. De például azok is találhatnak benne sok érdekességet, akik számára nagy élmény volt a Downton Abbey és most vágynának valami keményebbre. 🙂
Döbbenetesen erős és aprólékosan precíz színészi értelemben is a különféle ismert és kevésbé ismert angol kékvérű népség megjelenítése, beleértve II. Erzsébetet minden életkorában megszemélyesítő színészeket (Claire Foy/Olivia Colman/Imelda Staunton), a külsőre inkább karikaturisztikus, de valójában igen pontos alakítást nyújtó Dominic Westet, Károlyként, vagy például az ötödik/hatodik évad egyik fő karaktereként Elizabeth Debickit Lady Dianaként. És még a sokan mások, ugyebár. A bravúros és igen tanulságos sorozat fináléja érintetlenül, de nem feldolgozatlanul hagyja a mai angol történelem nagy pillanatait, például a Brexitet, a királynő halálát, de mégsem érezni azt, hogy a törétnet félbemaradt. Ebben a hat évadban gyakorlatilag mindent elmondtak az alkotók arról, ami a sorozat célja és amit a címe is jelez: milyen óriási súlya van a koronának. S mindezt mindeféle túltolt pátosz, hagymáz és tűzijáték nélkül, szolid, végletekig kifinomult ízléssel és visszafogott eleganciával.
wim
efes
perry55
szaszo
