Igen komoly feladatba vágta fejszéjét, amikor a kizárólag reklámokból, tehát a lehető legszélesebb körű nézettségből élő RTL Klub felvállalta a minőségi tévésorozatok magyarországi felélesztését. Azért nagy vállalás ez, mert bár az HBO igen szép eredményeket (pl. Terápia, Aranyélet) produkált a témában, az egy alapvetően előfizetésekből működő tévécsatorna, tehát eleve bizonyos szempontok szerint szűrt -igényesebb- nézői réteget szolgál ki, amellett, hogy eleve globális forgalmazásra is szánják saját produkcióikat. Az állami fenntartású közmédia, amelynek szintén lenne/van lehetősége saját produkciók gyártására, egyrészt annyira átpolitizált, hogy esély sincs arra, hogy ott bármilyen éllel rendelkező film készüljön, másrészt, ami készül, az egy teljesen más -tévéfilmek, főleg történelmi -nem röhög!- tárgyú tévéfilmek- műfaj felé orientálódik. Az RTL Klub szép közönségsikereket ért már el vidám, könnyed (a kritika szerint legtöbbször csak súlytalan) szórakoztató szériákkal (pl. Válótársak, Mi kis falunk), azonban a már két évadot megélt Mellékhatás, már egy egészen más “tészta”.
Bár ennek is van előzménye. Tavaly mutatta be a csatorna a szintén saját gyártásban, de még csak licencből készített Alvilág című sorozatát, amit a “nagy” filmekben már szépen bizonyító Ujj Mészáros Károly rendezett, olyan nívós hazai nevekkel, mint Balsai Móni: ez azonban tulajdonképpen csont nélkül megbukott a nézők előtt (“mindössze” néhány százezres nézőszámot hozva), miközben a kritika dicsérte, sőt, idén a legjobb tévésorozatnak választották (miközben semmivel sem jobb holland fejlesztésű eredetije öt évadot élt meg…). Skandináv típusú, hideg, kegyetlen történet volt, azonban úgy tűnik, a nézők inkább a Drága örökösök “seggrepacsiját” akarják nézni. Ehhez képest a Mellékhatás szintén egy komor, sőt az előbbinél talán még súlyosabb témát (a gyermekvállalás legális és illegális “lehetőségeit”) feldolgozó széria, szintén szürke, hideg-kék látvánnyal, a jelen valóság betonkemény környezetében, mentesen bármiféle könnyed viccelődéstől, habkönnyű szórakoztatástól. Ráadásul a második évad már az RTL saját online streamelésében, ami még tovább szűkíti az elérhetőséget (ezt persze, csak saccolom, nyilván minden ki van rendesen kalkulálva…).
A téma talán jobban betalál a szívekbe, az Alvilág bűnös, ám alaposan túltárgyalt machinácóihoz képest a gyermek, még a közismert hollywoodi sikerrecept szerint is biztos befutó, bár talán ők nem feltétlenül a hiányára gondoltak. Az eddigi két évad (állítólag zöld lámpát kapott a harmadik is) alapján könnyen megállípíthatjuk, hogy a cselekményben van potenciál, igen bőven. Kőgazdag, “államtitkárokat reggeliző” maffianisztikus módszerekkel operáló nagyvállalkozó képtelen összehozni a birodalom örökösét, ezért a saját eszközeivel rákényszerít egy kissé zilált magánéletű, menő nőgyógyászt, hogy illegális béranyaporgramban oldja meg az ügyet. Természetesen a cselekményben dől és bukik minden, igen hiteles emberi sorsok vesznek nyaktörő kanyarokat a mai közélet fonákságaira is rákacsintó izgalmas, feszült történetben. A látványvilág ezúttal is a divatos skandináv, éles kontrasztban az anyacsatorna rikító, vibráló színeivel. A történet hangvétele komor, súlyos, vibrál az idegtől, a feszültségtől – miközben a nézők még emlékeznek a koronavírus-járvány okozta globális pánikra. Pedig a Kovács Dániel Richárd által rendezett, népes írócsapat által mindvégig, vagyis eddig acélosra feszített sorozat tényleg jól néz ki, eddig bármilyen tekintetben állja a versenyt szerte a világban, bármelyik más sorozattal, akár a műfajban legmenőbbnek számítóval is. Kifejezetten jók a színészek (Barta Ágnes, Tenki Réka, Sztarenki Dóra, Borbély Alexandra,Adorjáni Bálint ésNagy Zsolt), baromi jól mutatnak, de jól is szólalnak meg a képernyőn, mint ahogy látványos az ízléses, nívós környezet is, amiben játszódik a sorozat… (Ez a magánegészségügy realitása. A közegészségügyé ehhez képest jelenleg nettó szeletelős horror, azt még annyira nem szeretné nézni a nép – elég ha túléli…) 8/10
Ismét rendkívül kellemetlen moziélményem volt, de erről ezúttal sem a megtekintett film tehet. Nincs bajom azzal, ha egy csinbumm-piff-puff szétzenélt, széteffektezett látványmozi alatt a nézőközönség folyamatosan zabál, szörcsög és csörömpöl, azok a filmek erre valók (nem is ülök be ilyenre már egy ideje). De azt nem értem, hogy egy alapvetően és tudnivalóan csendes, intim ötszereplős filmet miért kell szétbaszni a folyamatos papírzacskóban matatással, popkornropogtatással és kóla- sőt, sörszürcsöléssel, azt képtelen vagyok tolerálni. Ráadásul egy ún. ‘art-moziban’, nevesítem is, a Toldiban. Bunkó a film alatt zabáló-piálgató közönség, de bunkó a mozi is, mert ennek teret enged. És szerintem kifejezetten megalázó ez a film készítőire nézve is, pedig Szabó Mátyás első nagyjátékfilmje, a Látom, amit látsz egy egészen pikk-pakk, nagyon szerethető film.
Csendes, intim hangulatú szerelmi történet tehát ez a film, telistele finom, ártatlan érzékiséggel, romlatlan tisztasággal és meglepően pozitív végkicsengéssel. Mindössze öt, de legfőképpen kettő (Hartai Petra és Vilmányi Benett) plusz egy (Nagy Mari) karakter játssza el a kissé furcsa, de ismerős, kortalan sci-fi és steampunk-világba helyezett, de minden felesleges manírtól, okoskodástól és túlbonyolítástól megfosztott románcot, mely egy különleges képességgel megáldott/megvert, hiperérzékeny fiú és egy magányos kisállatkereskedő lány között bimbózik ki, minden külső és belső akadályon át. A történet fő karaktere Ábel, aki képes “szubjektálni”, azaz bizonyos procedúra során más személyek szemével látni azt, amit azok látnak. E tulajdonságát kihasználva. a rejtélyes Professzor (Lukáts Andor), valamint hő segítője, a Nagy Mari által alakított Mituk néni arra használja a fiút, hogy elveszett gyerekeket találjon meg. Ábel egy idő után azonban rákap a szubjektálás élményére, s nem törődve az ezáltal őt fenyegető egészségügyi kockázatokkal, saját szakállára is szubjektálni kezd, így akad rá Verára, akibe első látásra… stb. Vilmányi Benett nem először bújik valamiféle különc, “furi fiú” karakterébe, remekül megoldja ezt is, bár én már kíváncsi vagyok, képes-e kibújni egyszer ebből a skatulyából? Hartai Petra több, tévésorozatban eljtászott kisebb és jónéhány színpadi nagyobb szerep után most főszerepet játszik nagyjátékfilmben: hibátlanul, azt adja, amit kell, nem több, de nem is kevesebb. Rokonszenves jelenség. A töméntelen cseléd-, házvezetőnő-, dada- és szomszédasszonykarakter után Nagy Mari ezúttal sem tud hibázni Mituk néni tudálékos, szigorú és meglehetősen szögletes nevelőnő-professzorasszisztens figurájában, ezzel együtt pompás és mindenre figyelmes “untermann” a két fiatal szűzies egymásra találásában.
Felismerem, hol forgatták a jelenetek egy részét, hiszen a környéken lakom, ám mégsem mondanám, hogy a történet helyszíne ez vagy az a város vagy ország. De nem csak ezért nagyszerű az a képi világ, amit Deák Kristóf operatőr megalkotott, szinte tapintható, hogy mennyire gondosan kimunkált gyakorlatilag a film minden egyes jelenete. Hibátlan a világítás. Érzékeny, a cselekményhez minden pillanatban igazodó kompozíciók alázatosan szolgálják és mutatják meg azt, amiről a történet szól. A szó jó értelmében vetten artisztikus, magas színvonalú, gyönyörű munka a film teljes vizualitása. És jó a film is. Szabó Mátyás szemérmetlenül mer romantikus lenni, meg meri mutatni a tiszta, igaz, szűzi szerelmet, úgy, hogy pillanatra sem válik giccsessé, nyálassá, érzelgőssé. És meri kizárólag háttérként használni a sci-fi bizonyos válfajainak kellékeit, amit mások bizonytalanságból vagy éppen kivagyiságból sokszor pakolnak túlságosan az előtérbe, de talán ezért is hat a filmje ennyire univerzálisan.
Ha skandináv és krimi, akkor rögtön valami ködös, nyomasztó, sok és véres gyilkossággal kecsegtető filmre gondolunk, melyben egy borostás, válófélben lévő, keményen iszogató kiégett zsaru vagy éppen zsarunő, borosta nélkül merész fordulatok után nyomoz és a végén megold bűneseteket. Még akkor is, ha nem fikcióról, hanem valóságban is megtörtént eseteket feldolgozó filmről van szó. Nos, a Stockholm bandája egyáltalán nem ködös, sőt, egy meglehetősen forró svéd nyárban játszódó, megtörtént eseményeket feldolgozó film, melyben nincsenek (illetve csak teljesen marginális szerepben vannak) zsaruk, gyilkosság egyáltalán nincs, vér sem folyik, viszont isznak benne kegyetlenül – unatkozó, gazdag, húsz év körüli stockholmi csajok. És az unalom olykor csúnya dolgokra is sarkallja az ember lányát, főleg ha az a lány történetesen permanensen pocsolyarészeg.
Könnyed kis szórakoztató, csajos sztorinak ígérkezik tehát ez a széria: nagyjából az is, de azért van egy elég erős de. A skandináv filmektől azért megszoktuk már, hogy nem adják magukat olyan olcsón, mint a puccos hollywoodi vetélytársaik, valami furcsaság, szabálytalanság azért csak akad bennük. Részemről pont ezeket is szeretem bennük. Anélkül, hogy lelőném a sorozat fináléjának poénját, azt azért megjegyezném, hogy nem túl gyakran (bár épp az ennél komolyabb szándékú svéd és dán filmekben visszatérően) látni ennyire pontos, kíméletlenül reális és bátor társadalomkritikát egy alapvetően jóléti, “bezzegtársadalom” vezető, legfelső rétegét illetően, mint amivel ebben a kis sorozatban szembesülhetünk. Ezzel együtt természetesen a krimi és a dokumentarista krimi műfaji szabályszerűségei is kapnak egy jó kis fricskát, no, nem példanélküli, de azért nem túl gyakran alkalmazott fricskát. Persze, ha túl gyakran szegünk szabályt, akkor elébb-utóbb a szabály megszegése válik szabállyá… De jól is van ez így. Szerintem tök szórakoztató és tanulságos kis történet ez, nem csak a svédekre nézve.
Akik nem születtek bele, azok jórészt csak legendákból, mendemondákból vélik ismerni az ortodox zsidó vallást aktívan gyakorló gyémántkereskedők zárt világát, ahol “milliárdos gyémántüzletek köttettek egyetlen kézfpgással megpecsételve”. De ahogy a világ halad előre a maga útján, elébb-utóbb minden titokról fellebben a függöny. Az ortodox zsidóság évezredes tradíciókon alapuló belső világa sem titok ma már, például A másik út című, minap elég nagy feltűnést keltő könyv/tévésorozat óta, és most itt van az antwerpeni “Gyémánt-negyed” titokzatos világába betekintő Nyers gyémántok című (belga) krimiszéria is.
Az ortodox zsidó szokások és kívülálló számára sokszor érthetetlen, hihetetlenül pipifaxos macerák tendenciózus feltárása természetesen sokkal jobban “lejött” A másik útból, de azért itt is szép, műfajához mérten pedig kifejezetten részletgazdag képet kapunk a titkokból, melyek mögött tán nem meglepő módon, alapvetően mindig a tisztesség, a hitelesség és a generációk alatt kiépített bizalom áll, a zsigerekben és a mindennapok minden pillanatában jelenlévő ortodox zsidó hit mellett.A Nyers gyémántok alapvetően krimi, mely egy “fekete bárány” főszereplésével zajlik bizonyos rendhagyó gyémántüzletek és az időközben alapusan “felhígult”, nem zsidó származású gyémántpiaci szereplők között. Bár ne számítsunk száguldva pergő cselekményre, azért mindvégig elég izgalmasan és fordulatosan alakul a történet, miközben van idő a nagyszámú fő- és mellékkarakter kellően plasztikus jellemzésére, a sajátos belső törvények alapján működő gyémántpiac és – tőzsde működésének bemutatására és a már említett “függönylebegtetésre” is. Egyértelműen ajánlott darab, mindössze nyolc kb órás rész, egy munkanap a szabadság alatt.
A Fekete tükörCharlie Brooker kreálmánya, amit egy kínai (sic!) véleményformáló úgy jellemzett találóan, mint “a modern világ apokalipszise”. Ezzel gyakorlatilag meg is fogta a dolog lényegét, mintegy ékesen bizonyítva, hogy a cenzúra sohasem képes kinyírni a gondolat, a gondolkodás és a véleményalkotás szabadságát. Az eddigi öt évad alapján a Fekete tükör valóban egyfajta enciklopédiája a jelenlegi világban tapasztalható társadalmi, médiafogyasztásbeli, életvitel trendjeit illető folyamatoknak, melyekben egy rettenetes új világ baljós képes sejlik fel.
Az első évadot indító, Nemzeti himnusz című epizódban egy új típusú politikai nyomásgyakorlás modelljét tanulmányozhatjuk, melyben az elkövető a létező összes kommunikációs felület és médium jellemző sajátosságait kihasználja céljai elérése érdekében, a youtube-tól a twitteren és a facebookon át a közszolgálati-, kereskedelmi televíziókig. Profi, precíz módon ismeri az egész establishment működését, beleértve a teljes médiát, de a legtitkosabb kormányzati szerveket is, s éppen ezeket használja ki. Ebben semmi scifi nincs, hiszen ha valaki komolyan rágyógyul erre a témára az interneten fellelhető információkból már ma is megszerezheti az ehhez szükséges ismereteket. Bizarr, sőt kifejezetten obszcén “akciója” nem tudni, mi célt szolgál – de nem is lényeges, hiszen az epizód célja annak a pusztulatnak a megmutatása, amit az előidéz a kormányban, a médiában és az egyszerű polgárokban. A kormány természetesen arrogáns módon kapkod, de semmit nem ér el, a média hullarabló módon cuppan a dologra, míg a nép, az istenadta nép kezdetben szórakozik, majd, ahogy a dolgok haladnak előre, egyre jobban rádöbben a helyzet nyomorúságára, melyben ők maguk éppen annyira érintettek, mint az “akció” elszenvedői. Az igazi pofon azonban az “akció” után egy évvel, már a stáblista alatt jön, amikor rádöbbenünk az egész értelmére/értelmetlenségére/hiábavalóságára. Az egyetlen kiút című második rész ennél picit “scifibb”, és nem is markol ekkorát, azonban amibe belekap, azt bizony szépen meg is marja. Ebben a lágban az átlagembernek már semmi dolga nincs, minthogy fogyasszon (médiatartalmat és laboratóriumokban előállított, mesterséges élelmiszereket), másra nincs is gondja. Az ehhez szükséges krediteket a napi taposómalomban tudja megkeresni. Kiút a lelketlen, monoton mókuskerékből, ha bekerül a “médiába”, kiválasztják az X-Faktor-szerű gigashowba és gazdag celebbé válik. Ehhez azonban fausti döntést kell hoznia és még csak az sem biztos, hogy gazdag médiasztárként boldoggá is válik… Az előző, igen filozofikus, illetve társadalom-, és médiakritikus két részhez képest az első évad befejező része, Az emlékchip szinte csak melodráma, de azért itt is felvetődnek gondolatok. Ebben az epizódban azzal játszunk el, hogy mi lenne, ha az emberek agyába egy személyes memóriachip lenne beültetve, aminek tartalmát számtalanszor újranézhetnék, megoszthatnák, illetve kielemezhetnék. Újraértelmeződnének az emlék, az emlékezet fogalma, az elmúlt történések akkor lényegtelennek tűnő, apró részletei, melyekből a jövőben messzemenő következtetéseket is le lehet vonni, nem feltétlenül pozitív értelemben. Új, csattanós válaszok születnek régi kérdésekre, időzőjelbe kerül az őszinteség, de a hazugság is, a szeretet, a vágy és az összes adott pillanatban megélt érzelem…
Egy viszonylag gyengébb résszel nyit a második évad. Kicsit Philip K. Dick-utánérzéses, tragikus körülmények között elhalálozott fiatal férj-pótlékos történet. Semmi sem lehet jobb, mint az eredeti – viszont a semminél bármi több lehet. A második rész már erősebb. Egy sajátos, etikailag igen aggályos igazságszolgáltatási/bosszúállási metódus bemutatása történik gyakorlatilag a részben, mely a média és a szórakoztatóipar sajátos eszközeinek bevonásával történik. Olyan, mint a Running Man, csak sokkal idegesítőbb. Ezúttal az évadzáró a legerősebb rész, újra politika és média. A demokrácia lebunkózó kritikája vegyül erősen maró médiakritikával, mikor egy “élő” rajzfilmfigura politikai karrierjét ismerjük meg. Kiábrándító, izzón savas, szinte letargikus világkép. Nincs jövő, legalábbis normális jövő nem létezhet. NAGYON DURVA ÉS NAGYON LOGIKUS követeztetés.
Egy karácsonyi különszámmal jelentkezett a Fekete tükör 2014-ben, amit kötve hiszem, hogy sokszor fogunk látni a karácsonyi tévédömpingben. Charlie Brooker és Carl Tibbets történetében, a Fehér karácsonyban már senki sem tisztán önmaga, bárki belebújhat a másik ember agyába, hogy ott közvetlenül szóljon hozzá, befolyásolja, vitatkozzon vele, a szemén keresztül látja, ahol az illető teste tartózkodik; de nem okoz gondot akár egy teljes emberi személyiség klónozása sem. A virtuális világból ismert bannolás/ignorálás immár lehetséges a valóságban, valós emberekkel is. Hogyan működik, működik-e ilyen körülmények között a csajozás, hogyan alakul az ember magánélete, lehetne-e titkaink és egyáltalán, eltitkolhatunk-e bármit, bárki elől? Mi a bűn és mi a bűnhődés? Hú. Agyafúrt, gondolatébresztő, provokatív film ez.
Dupla hosszú harmadik évaddal folytatódik a “modern világ apokalipsziseként” is jellemzett brit utópikus sorozat, ezúttal már hat különálló, önmagában egész epizóddal, melyek fő csapásiránya ezúttal a globális társadalmakat behálózó közösségi média. Az első epizód a lájkvadászat extrém túlhajtásával példálózik, a harmadik a facebookon és más efféle oldalakon való szereplés megfelelési kényszere miatt pozitívvá színezett képünk okozta zsarolhatóságáról értekezik, míg a mozifilm hosszúságú finálé az internetes gyűlöletkampányokat veszi hajszálkeresztjének közepébe. A második epizód egy igen fejlett interaktív számítógépes játékot állít szembe az elhanyagolt való emberi kapcsolatokkal, az ötödik pedig a hadseregben bevethető manipulált ellenségkép hightech alkalmazásával ijesztget. Kicsit kilóg a negyedik epizód, mely bár témájában passzol a sorozat tematikájához, mondanivalójában, de főleg érzelmességében és érzékiségében egy más dimenziót képvisel. Én simán vetíteném e sorozatot (amúgy az összes eddigi évadot) a gimnáziumokban, ugyanis közérthetően beszél teljesen mai, értelmezhető és jelenlévő kommunikációs, életvezetési, politikai vagy akár filozófiai problémákról – amiket viszont tökéletesen érintetlenül hagynak a Nemzeti Alaptantervben foglaltak.
A negyedik évad fő motívumai az emberi tudatba való behatolás lehetőségeinek különböző formái, illetve az emberi tudat transzportálásának lehetőségei. A hat részből öt valamilyen formában ezzel a témával foglalkozik, ami nem, az volt a leggyengébb (bár Metalhead sem volt rossz, csak talán kissé nehezen bújt elő belőle a túltechnicizált játékipart savazó üzenet). Ezúttal komoly nevek is beszálltak egy-egy epizóddal: Jodie Foster például egy igen tanulságos és még inkább reális szociálpszichológiai eszmefuttatást rendezett a gyermeknevelés, valamint a szülő-gyermek kapcsolat témájában, míg az amúgy is igen sötét disztópiáiról ismert John Hillcoat a lelkiismeret és a felelősségvállalás kettős kérdését járja körül egy igen brutális mini-thrillerben. Legjobban azonban a nyitó és záró epizódok sikerültek. Az első egy remek Star Trek-parafrázis formájában karcolja meg a virtuális valóság és az emberi tudat közös partícióit, míg az utolsó etap az orvosetika fényében vezet fel egy igen morbid, sötét humorú bosszúdrámát. De az összes epizódra jellemző az igényes, nagyon színvonalas látványvilág, az erős színészi teljesítmények, valamint karcosan negatív jövőképben rendre felsejlő pozitív, környezettudatos, humánus irányba mutató részletek.
A 2009-ben bemutatott ötödik széria visszatért a kezdetekhez, annyiban legalábbis mindenképpen, hogy újra csupán három epizódot tartalmaz. Ha lendületéből, éleslátásából, metsző, provokatív éléből nem is vesztett semmit az itt elmesélt három történet, igazán újat mégsem tud mondani. Az első rész egy online videojáték virtuális valóságába vesző két gyerekkori jóbarát közötti kapcsolat lényegül át valami teljesen mássá, amivel a való világban nem tudnak mit kezdeni, miközben a virtuális világban megtapasztaltak hatnak a való világban élt életükre. Talán a megfogalmazás iránya és direktsége hathat nóvumként, ebben a sorozatban legalábbis. A második rész a közösségi médiával foglalkozik, hogy mennyire mélyen belemászott az életünkbe, illetve, életünk mennyire mélyen a közösségi médiában játszódik ma már. E sztori talányos végkifejlete valójában mindegy is, mert a jelenség expozíciója igazán fontos, még ha nem is forradalmi (hisz’ ebben élünk). A harmadik rész valójában a gátlástalan, profitéhes showbiznisz mókuskerekébe került, önazonosságát vesztett, felmorzsolódó sztárról, illetve a rajongás természetéről szól (régi topik ez is már): Miley Cyrus eljátssza itt Britney Spears sztoriját, vagy éppen saját magáét. Erős, jól megcsinált rész ez is, csak…
Ezt a “fáradtságot” már a közönség is észlelte, ugyanis az imdb átlag a Fekete tükör történetében először ment 7 alá. Aztán maradt is itt a 2023 júniusában megjelenő hatodik évadra, mely bár bőven 7 fölött kezdett, a végére azonban alaposan elhasalt, összességében (jelenleg) 6.98 az imdb tetszési átlag. A Netflix által gyártott és forgalmazott új évad ugyan kivitelezésében rendkívül jól néz ki, néhány ismertebb név (pl Salma Hayek) is feltűnik a szereplők között, de a legtöbbet talán az mondja el erről az évadról, hogy a legviccesebb a Netflix önironikus “cameója” több epizódban (lásd: Streamberry). Radikálisan új gondolattal, új borzongatnivalóval nem igen jelentkeztek az alkotók. Inkább -elég jó- stílusgyakorlatokat látunk. Az első Joan is Awful című epizód talán a legerősebb tartalomban: a mesterséges intelligencia a valódi főszereplő (Salma Hayek csak a húzónév), aki/ami itt a valóságshow-k világát teszi magáévá – sejthető tanulsággal. A második, Loch Henry című epizód valójában egy eltévedt időutazó, ezelőtt évtizedekkel a Meghökkentő mesék című, szintén brit tévésorozatban láthattunk efféle krimiket. A Beyond the Sea szintén időutazás, ám ezúttal a cselekmény használ párhuzamos idősíkokat. Miközben egy Föld körüli űrállomásban két fickó teljesíti hosszú küldetését egy alternatív hatvanas/hetvenes években, lenn a Földön egy robothasonmás próbál helytállni a családban, időlegesen az űrből áttranszportált tulajdonosának tudata által vezérelve. A konfliktus itt az lesz, amikor a kolléga veszi kölcsön a földön dolgozó/működő robottestet… Érdekes erkölcsi-filozófiai dilemma, melankolikus, vagy inkább melodramatikus következtetés. A Mazey Day szimpla akció-történet a paparazzik világából b-kategóriás farkasember-sztoriba ágyazva – teljesen felejthető, felesleges epizód, pont annyira semmi köze a Fekete tükörhöz, mint a Loch Henry-nek. Igazából az ötödik, Demon 79 című epizód is kilóg a fő koncepcióból, azonban az 1979-be datált bizarr, apolkaliptikus végkifejletű eset pont e világvégi finálé miatt válik mégis az évad legerősebb darabjává. Engem kifejezetten szórakoztatott közben a Boney M. táncosának megidézése vicces horror-figuraként… Amúgy pedig, ijesztően reális benne minden, mégha felületesen mesének is tűnik. Nem tudom, van-e még muníció ebben a szériában, elvileg természetesen lehet, hiszen a világ idekint közben folyamatosan szállítja az ijesztőbbnél ijesztőbb apropókat… Meglátjuk.
A hetedik, újfent Netflix által gyártott évad két fő téma köré szerveződik: az egyik a gamer-szubkultúra fő terepe, a virtuális valóság, a másik pedig a melodráma. Tulajdonképpen mindegyik epizód azzal foglalkozik, hogy a főhős belevész egy virtuális valóság-alapú játékba, szolgáltatásba, kvázi digitális Robinzonként, és megpróbál ott életben maradni, túlélni, folyamatos reflexióban odakinti “normális” valóságban ragadt énjével. Picit kilóg innen -és picit az egész Fekete tükör antológiából- a harmadik, Hotel Reverie című epizód, mely inkább a film, a klasszikus mozifilm iránti rajongást fogalmazza meg, ám végül itt is egyféle AI eszköz igénybevételével. Ezen epizód hangulata is tán a legkevésbé sötét, sőt, kifejezetten szentimentálisan érzelmes. A többi azonban marad sötét, gunyoros, pikírt és nyugtalanító, már ha kérünk még egyáltalán ebből az érzésből a mi valóságunkban mostanában tapasztalható tendenciákon túl.
Több, általam igen műveltnek tartott ismerősöm hivatkozott úgy Füst Milán regényére, mint valami számára igen fontos, talán meghatározó erejű műre. Mikor úgy kétezeregynéhányban elolvastam, rám semmilyen különösebb hatást nem gyakorolt Störr kapitány visszaemlékezése élete szerelmére, valami könnyed, enyhén szentimentális Szindbád-utánérzésem volt csupán. Nem volt rossz élmény, de a falnak sem mentem tőle, hogy úgy mondjam. Ezek után egyáltalán nem volt meglepetés, amikor olvastam, hogy Enyedi Ildikó is legfontosabb olvasmányélményei között emlegeti Füst regényét és már évtizedek óta tervezi filmre vitelét. A feleségem története forgatókönyve is tulajdonképpen kész van már vagy húsz éve, pénzt azonban nem adott rá sokáig senki, kinek filmfinanszírozás a feladata, mígnem Enyedi Testről és lélekről alkotott költői, érzéki fantáziájának nemzetközi sikerek csak megnyitott bizonyos forrásokat Füst Milán regényének megfilmesítéséhez.
De mivel a regény nem volt nálam átültő élmény, ezért a filmmel sem siettem túlzottan… Meglepetés, hogy egyáltalán nem volt nehéz megnéznem a majd háromórás mozit, mert elsősorban gyönyörű képek sorozata, melyen szép emberek, szép ruhákban jönnek-mennek, a húszas-harmincas évek tengerhajózása, kikötői élete pedig mindig is érdekelt: Rejtő eléggé belehúzott ebbe az izgalmasnak hitt világba, mégha ez a világ valójában inkább csak az ő képzeletében létezett is. Tehát kivitelezésében míves, világszínvonalú, rendkívül esztétikus munka A feleségem története. Rév Marcell operatőr és Láng Imola és Pető Beatrix vezetette látványstáb munkája a legmagasabb elsimerést érdemli.
De jó a film is. Enyedi szépen, nyugodtan elmeséli Störr kapitány szerelmének történetét (nyilván nem hasonlítgatunk a regény nyelvezetéhez szóról szóra), van szép íve és van hatásos lezárása a sztorinak. Szép, kerek egész, jók a színészek is, akik tudják a dolgukat; egy minden oldalról tökéletesnek tűnő alkotás a film, amivel nekem a legnagyobb bajom mégis éppen ez a tökéletesség. Nincs a filmnek ugyanis semmilyen egyedisége. Nincs meg benne az, amitől Huszárik Szindbádja a mai napig hivatkozási alap, egyfajta filmművészi etalon, nincs meg benne Bódy Psychéjének bátorsága, merész, olykor kifejezetten pimasz szabadsága, mert témájában, de igényében is ezekhez kell mérni Enyedi filmjét. Nem értem, hogy ha valakit évtizedekig ennyire foglalkoztat valami, akkor miért dob ki belőle mindent, ami azt valóban érdekessé, különlegessé teszi? Mert túlgondolja? Viszont az biztos, hogy így bárhol a világon megértik az első kockától az utolsóig és ez sem kevés.
Szerintem a legnagyobb erénye ennek a kis filmnek az, hogy nem akar többnek, másnak látszani, mint ami: egy alapvetően cuki romantikus fantasy, némi könnyed bizarral, morbid borzongással megbolondítva. Pedig igen nehéz körülmények között, folyvást változó csillagzat alatt született. Még Andy Vajna filmigazgatása adott zöld lámpát Veres Attila ötletére, miután a kukában landolt az eredeti horror-verzió. Muhi András producer nyaralójában aztán néhány óra alatt romantikus szerelmi történetté íródott át az eredeti történet, amely így már Madarász Isti rendezésében már gond nélkül törhetett utat a magyar fiatalok hamvas szívhez… Illetve, törhetett volna, hiszen amint elkezdődött a forgatás, kitört a Covid-járvány, leállt minden, tudjuk. Végül aztán tavaly vászonra került az Átjáróház, ami most már a Netflixen is nézhető.
Természetesen az első pillantásra meglátszik, hogy az alkotók messze nem azokkal a forrásokkal gazdálkodtak, mint más, politikailag jóval fontosabbnak ítélt magyar mozgókép, viszont azt is észre kell venni, hogy ehhez képest sem néz ki rosszul a film. Egyáltalán nincs szó arról, hogy egy újabb magyar gagyi született, az Átjáróház állja a versenyt látványban egy kisebb költségvetésű hollywoodi romantikus fantasyval (bár ott ez a pénz legfeljebb néháyn jelenetre lenne elég). Valami 480 CGI effektelt kép színesíti a jó ritmusban elmesélt, néhány elemében ugyan valahonnan már ismerős, de mégis egyedi színeket, ízeket és hangulatokat felvillantó mozit. A lepukkant hullaházban és még lepukkantabb lakótelepi környezetben, panellakásban és pesti külvárosokban játszódó enyhén borongós atmoszférában egy pillanatig sem csodálkozunk a bimbózó szerelem szárbaszökkenésén, s annak tragikus fordulatán sem facsarodik el szívünk, mert érezzük, ebben a filmben minden jó lesz a végén. Rujder Vivien úgy cuki, hogy közben nagyon jól tudjuk, hogy messze nem üresfejű kis szőke, miközben Bárnai Péter nyílt tekintetű, pelyhes állú férfiassága és finom intellektusa szinte a fiatal Mácsai Pált idézi: szép pár, bólogattak volna láttukra nagyanyáink is. Remek azonban a további szereposztás is, hiszen a történetet egy boszorkány (Kútvölgyi Erzsébet), egy gonosz kórboncnok (Kulka János), hullák (Nagy Mari, Mészáros Máté, Székely B. Miklós, Árpa Attila és sokan mások), egy zöldborsóautós hullaháziazgató (Galla Miklós) és más fura szerzet bonyolítja. De ami a legfontosabb, hogy a film minden pillanatában egyben van. Érezni, hogy a stáb tényleg kizárólag arra koncentrált, hogy egy szerethető filmet alkosson, ami nem akar mást, csak egy picit kiszakítani minket a valóságból egy pozitív üzenetű, romantikus mesével.
Alaposan megtévesztett ezúttal a meglepően magasan (9.1 port.hu) értékelt tetszési index, amikor ritka szabad estémet e Netflixről választott filmmel kívántam eltölteni. Dán film és 9.1, csak jó lehet. Nos, egyáltalán nem vagyok borzasztó boldog, mert bár végül is nem nézhetetlen szar a Borzasztó boldog című mozi, de azért az a 9.1 nagyon túl van tolva. Most nézem, az imdb-n csak 6.1 – ez nagyjából rendben van, miközben szögezzük le azt is gyorsan, hogy attól, hogy milliárdnyi légy örömmel csap le a kupac szarra, azért nem biztos, hogy az a kulináris élvezetek netovábbja lenne. Ugyebár. Szubjektív műfaj a filmélvezet.
Jó ötlet a jól bevált dán/skandináv blazírt groteszket westernnel és szolid horrorelemekkel vegyíteni, ezért mindenképpen dicséret illeti Henrik Ruben Genz filmjét, miközben nem lehet nem észrevenni Genz csillogó szemű rajongását Coen-testvérek Fargo című remeke iránt. Láthatóan alaposan kitalálták/adaptálták a történet látványvilágát, melyben Jütland isten háta mögötti (vagy inkább csak annak tűnő) félszigete pont olyan, pot annyira kietlen, sivár vidék, mint Észak-Dakota. Nemcsak természetrajzi értelmében, hanem az ottlakók lelkében, érzelmeiben is. De mikor ez a tragédiába fúló, féltekénységi szerelmi dráma bőségesen elég egy jól sikerült skandináv krimihez, itt valahogyan soványka sztori. Túl sok a dizájnoskodás, túl görcsös az igyekezet, hogy a film jól nézzen ki, hogy Genz valami karakteres darabot tegyen le az asztalra és ez számomra le is jött a filmből. A fapofájú színészek sem löknek nagyot a történetmesélés tengelyig a mocsárba süllyedő szekerén – kivétel talán a megesett szépasszonyt alakító Lene Maria Christensen és a megcsalatott férj szerepében lubickoló Kim Bodnia. Ők érdemeltek volna egy erősebb filmet, nem ilyen hónaljszagú megfelelni akararást.
Nagyjából pályája elejétől követem nagy figyelemmel s egyre nagyobb dühvel a mexikói Alejandro G. Iñárritu munkásságát. A Korcs szerelmeket nagyon szerettem, ez volt tulajdonképpen nagyjátékfilmes bemutatkozása 2000-ben. A film kiemelkedő sikerét jellemzi, hogy a fickó pályája rakétasebességgel lőtt ki – Hollywood irányába. Következő filmjei, a 21 gramm, a Bábel vagy a Biutiful valamiféle furcsa képződményekként ékelődtek be a szórakoztató film száz év alatt alaposan megtámogatott bástyái közé, hiszen európai értelemben vett ízléssel, igényesen megalkotott művészfilmek voltak ezek, többé-kevésbé a szó nem pejoratív értelmében, melyekben komoly, nagy sztárok bizonyították tehetségüket. Aztán a hosszú című Birdman stb., majd az isteni Leónak végre Oscart hozó mozi, A visszatérő már tipikus hollywoodi alkotások voltak, melyeken a művészi szuverenitás már inkább csak máz csupán, bár Hollywoodban ez a máz még mindig különösnek és hitelesnek tűnik. Vagy tűnhet…
Új filmje, mely már a (ma már mintha múlónak tekinthető) trend szerint a Netflixre készült, látszólag a Birdmanre hajaz, és nemcsak hosszú címében. A Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája ehhez hasonlóan újfent egy művészi, emberi és ki tudja még milyen válságba került alkotó ember -egy ismert mexikói dokumentumfilmes, egy kitalált karakter- lélekrajza, vagy legalábbis az szeretne lenni. Ha a cím önironikus, akkor picit csillapodik a dühöm, mert ez a lélekrajz bizony valóban hamis krónika. Nyilatkozataiban Iñárritu következetesen hárítja, hogy filmje valójában önvallomás lenne, holott ha ezt nem tagadná, nagyjából éppen azokra a kérdésekre keresné és néhol találná is a választ, amiket én is feltennék neki? Például, hogy miért kellett egy éles szemű, jó formaérzékű, valóban tehetséges, ráadásul szociálisan is érzékeny mexikói filmesnek eladni a tehetségét Hollywoodnak, hogy ott vele lila szarokat gyártatva réseket és lyukakat tömjenek be műveivel az ottani nagyfejűek? Például, hogy hogyan néz szembe az őt nyilván támogató mexikói közvéleménnyel, aki az ottani társadalmi problémák feltárását várta tőle, a Korcs szerelmekből kiindulva, nem kis reményekkel? Hogyan néz szembe a tőle a mexikói kulturális identitást számonkérő mexikói értelmiséggel, saját családjával? Hogyan éli meg ő maga, a művész, amint ezekkel a kérdésekkel képtelen szembesülni? Iñárritu azonban eltartja magától mindezt, számomra érthetetlenül. Fellini nem tagadta szerintem sehol, hogy a Nyolc és fél rendezőjében valójában saját maga kétségeit írta filmmé, Bob Fosse sem tiltakozott sehol, hogy a Mindhalálig zene koreográfusa valójában őmaga. Ez a film is pont ilyen önreflexió, mint az említett klasszikus példák.
Csak éppen kamu. Hamis krónika, hiszen még alkotója is tagadja igazságát. Körmönfont intellektuális maszturbáció, Darius Khondji már-már túlzóan látványos képeiben, bármiféle katarzis nélkül. Khondji rafináltan megkoreografált, hihetetlenül bonyolult kameramozgásai, valóban kreatív beállításai valójában a film valódi értékei, ebben is érvényes a Birdman végtelen svenkjeivel való párhuzam, viszont mindez csak üres látványosság érvényes és hiteles tartalom nélkül. Egy művész sose hazudjon, önmagának viszont egyáltalán nem. Én úgy látom, erre Iñárritu már nem képes.
A svéd Ruben Östlund filmje semmivel sem kevésbé megosztó, mint volt korábban az Akaratlanul, a Play, a Lavina vagy éppen A négyzet, pedig kritikai sikere legalább olyan hangos, mint az az ováció, amely Arany Pálmáját kísérte Cannesban. Persze, nem tömegfilm ez sem, mint az előzőek, s mint ahogy 2012-es Titanc-fődíját indokolta az akkori zsüri, a “látszólag tökéletes társadalom következetes és felzaklató portréját” nehezen értelmezi önarcképként a látszólag tökéletes társadalom mozilátogató közönségének egy része. A másik -keskenyebb, értelmesebb réteg- természetesen joggal lelkesedik, mert igen kevés ma az olyan szuverén hangú alkotó, aki képes érvényes formában megfogalmazni koráról, kultúrájáról és társadalmáról kritikai véleményt – és Östlund egy közülük.
Nehéz is bármelyik szereplőért lelkesedni A szomorúság háromszögében, pedig többségében irigyelt státuszú emberekről van szó. Multimilliárdosok, multimilliárdosok asszonyai, menő influenszerek és modellek állna a történet célkeresztjében, de szánalmas figurák mind, a részeges amerikai jachttulajdonostól, aki Lenintől idéz a részeges orosz műtrágyagyárosig, aki Reagennel kontráz, az üresfejű influenszertől, aki a WC-n is az instára élőz az üresfejű, nulla testzsírszázalékos modellig nincs kiért szorítani, de nem jobb a bizonyítványa az elnyomott “osztályoknak” sem. Östlund társadalombírálata a teljes spektrumot érinti, méghozzá egyaránt megsemmisítően. És hát, valamelyik rétegbe beletartozik a mozinéző is, amivel sokaknak tényleg nehéz lehet szembesülni. Viszont a svéd rendező egyáltalán nem dühös, ezen filmje is inkább marón gúnyos szatíra: nem fáj, csak amikor röhögünk.
A három részre tagolt narratív szerkezet sem túl nagy újdonság, főleg, hogy két -kevésbé majd sokkal inkább- meglepő fordulattal mégis egy töretlen ívet képez. Még bírálatának hangvétele sem egyedülálló, hiszen Bunueltől, Marco Ferreritől már láthattunk ennyire mélyre metsző szatírákat, ma azonban ritka, aki ennyire látványosan felülemelkedik a szórakoztatóiparba süllyedő globális filmművészet fő áramlatain. Talán Ulrich Seidl vagy Yorgos Lanthimos még ilyen. Vagy, igaz sokkal könnyedebben, Mike White Fehér Lótusza.
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 