Nagy feltűnést keltett ez a Netflixen nemrégiben bemutatott négyrészes sorozat, mely Deborah Feldman önéletrajzi ihletésű regénye alapján készült. A másik út egy brooklyni haszid zsidó lány története, aki egy nap elszökik a szigorú előírások és kötelmek alapján élő, fundamentalista vallási közösségből. Mindig izgalmas betekintést nyerni elzárt, sötét udvarokba, függönyök mögé, kinyitni lelakatolt ajtókat, megismerni titkos szertartásokat, különös, rejtett szokásokat, s hát a szatmári haszidizmus éppen egy ilyen közösség. Mindenki ismeri őket látásból, akik olyan városban élnek, ahol élnek haszid zsidók, furcsa hajviseletükkel, ruházatukkal, gójoktól (nem zsidóktól) való elzárkózásukkal mindenhol kirínak a többségi társadalomból – szigorúan őrzik a Tóra és a Talmud tanításain alapuló szokásaikat, hagyományaikat, életüket. Ugyanezért volt igazán érdekes a haszidokhoz hasonló zárt belső világban élő keresztény felekezet, az amisok megjelenése A kis szemtanú című krimiben, vagy nemrégiben egy másik titkok övezte vallási (?) társaság macinációit leleplező Szcientológia, avagy a hit börtöne című film.

Persze, sokan olvastunk/olvasunk Bernard Malamudot, Iszak Basevics Singert, vagy akár Sólem Aléchemet, így -ha éppen nem zsidó családba születtünk- azért lehetnek fogalmaink a zsidó vallási hagyományokról, szertartásokról. E tekintetben legfeljebb megállapíthatjuk, hogy a film e tekintetben vitán felül hiteles, aprólékosan részletekbe menő képet ad Brooklyn Williamsburg nevű negyedének mindennapjairól, egészen a hitvesi ágyban történő, vagy éppen nem történő dolgokig. Ha most látunk először, például haszid zsidó esküvőt, akkor viszont nyilván tátjuk is a szájunk a kismillió macera láttán. Az Anna Winger gondozásában készült sorozat azonban jóval több egy egyszerű néprajzi, vagy kulturális dokumentumfilmnél – miközben simán elmegy annak is.

Feldman nyilvánvalóan nem szóról szóra írta meg saját történetét, a történet fő alakja is más nevet (Esther Schwartz/Shapiro) kapott. Akadnak azért elég látványos aránytalanságok, például vannak, akik kifogásolják a haszid közösség meglehetősen egyoldalú, maradinak, középkorinak és embertelennek történő ábrázolását, mások viszont éppen Esty berlini kalandjait tartják túlzottan idealizáltnak. Sok igazság van mindkettőben, de azt talán el lehet fogadni, hogy az egyszerűség kedvéért ahonnan menekülünk, az lehet néhány árnyalattal sötétebb, és az, ahová menekülünk, derűsebb a valóságnál, máskülönben maga a menekülés válna értelmét vesztetté. Esty története valóban meseszerű, de az én olvasatomban mégis inkább afféle női (feminista) tanmese, mely hitet, reményt adhat megnyomorított érzelmi kapcsolatban élő, elnyomott, másodrangú szerepre kárhoztatott, a szabad választás gyakorlásától vallási vagy kulturális okból megfosztott nőknek. A mesékben márpedig ritkán találunk finoman cizellált, árnyalt jellemeket, ez nem az a műfaj. Ehhez mérten érdemes elsősorban kiemelni az Estyt alakító Shira Haas teljesítményét, aki valószerűtlenül törékeny alkatával és szuggesztív arcjátékával mégis plasztikus, komplex egyéniséget mutat meg. Másodsorban viszont szinte a további teljes szereplőgárdát kellene kiemelni (élén az elhagyott férjet alakító Amit Rahavval), akik önazonos figurákként pontos és hiteles környezetét adják Esty szabadulásának.