Alapvetően nem tudom, nem értem, mi a célja ennek a filmnek. Ez egy közönségfilm? Vámpírhorror, ne adj’isten romantikus vámpírkomédia? Történelmi szatíra? Valami agyament, elvetemült baromság? Mert a filmet látván, ezek közül egyik se, vagy inkább mindegyik egyszerre – de így még zavarba ejtőbb a helyzet. Nem mondanám, hogy jó film a Drakulics elvtárs, miközben egy csomó jó dolog is történik benne.

Bodzsár Márk, a film írója, rendezője kifejezetten vonzódik a bizarr dolgokhoz. Isteni műszak című bemutatkozó filmjében például mentőápolók maszekoltak kis mellékest maguknak hullákkal. Itt egy hajdani kommunista ellenállóról, Kádár, Castro és Che Guevara régi harcostársáról derül ki, hogy valójában vámpír – aki azonban csak megértő és hasonszőrű társra vágyik, ugyanis ebben a variációban a vámpírok egymásból táplálkoznak. Na most, ezzel még nincs semmi baj önmagában, a vámpírtörténetek ráadásul amúgy is tőlünk származnak, illetve innen, a szomszédból, lehetne tehát ez még egy jó kis horror is, sötéten, borongósan, magányosan, ahogy szegény vámpír társát, egyben túlélése zálogát kutatva kóborol a szocialista Magyarország kietlen külvárosaiban, házgyári lakótelepein; de lehetne ugyanezt vidáman, romantikusan, komédiában is előadni – példa akad ilyesfélére is. De ha közönségfilmről beszélünk, amolyan kis magyar blockbusterről, akkor ennél sokkal több romantika, szellem és egyértelmű konkrétum kell, sokkal árnyaltabb, fejlődő, valahonnan valahová tartó karakterek, szellemes párbeszédek, sokkal több ezekből, mint amennyi ebbe a történetbe szorult és sokkal kevesebb extremitás, elrajzolt groteszk, bizarr abszurd, mert az efféléket viszont nem szereti a tömeg. Ez rétegműfaj. Ha pedig szatíráról van szó, olyanról, mint például A tanú volt, akkor ahhoz sokkal több tudás, kor-, és történelemismeret, valamint gógyi lenne szükséges (ami Bacsónak volt, Bodzsárnak, jelen példa szerint, nincs).

Fábián -azaz Drakulics- elvtárs egy Amerikából tűzpiros Ford Musztángon hazaszédelgő hippi, aki méla undorral sétál végig az elvtársi, haszonleső, pitiző pofaviziten, mellérendelt kísérőjéről azonban első pillantásra látszik, hogy ő lesz az, akit keres. Közben azért történnek dolgok, de tulajdonképpen nem történik semmi. Előkerül a fiókból sok minden, fedett megfigyelés, és más titkosszolgálati kunsztok, egyebek, még Kádár János is, ráadásul állandó tolmácsnőjével egyetemben, azonban a korszakos első titkárról csak annyi derül ki, hogy acélból vannak… a tökei, kora jellegzetessége pedig, hogy akkor még harapták a kolbászt, nem szeletelték. Egyszóval, talán az agyament, elvetemült baromság, mint “műfaji definíció” állna még legjobban erre a filmre, de ehhez meg túl sok benne az üresjárat. Akad néhány jó poén, de egy igazi velőt rázó, kiakasztó, arcot levakaró, zsékategóriás kreténséghez sokkal több kell ebből és ennél sokkal pergőbb ritmusban. Azért is dühítő mindez, mert túlzás nélkül a legjobb magyar filmszínészek adják mindehhez óriási alázattal arcukat, tehetségüket. Nagy Zsolt lezser most is, mint általában, olyan otthonosan mozog a filmvásznon, mint Brad Pitt. Nagy Ervin, Rába Roland, Balsai Móni, Borbély Alexandra, Thuróczy Szabolcs szintén erős jelenléttel bírnak, Szűcs Nelli és Znamenák István leskelődő házmester-házaspárja pedig egyenesen zseniális szereposztás. De ennyi (meg egy ügyes maszkmester: Kund Barbara és stábja külön dicséretet érdemel). Igen, a zenéje is rendben van, az előzetes is csábító, sajnos amire behív, az már inkább csak kiábrándító.

Nem értem, miért kellett ilyen slendriánul belemenni ebbe a szocialista magyar valóság-témába, belevarrva a koncepciós pereket, ’56-ot, miközben még mindig lenne ezer és egy dolog, ami ebből a mai magyar valóság számára is érvényes tanulsággal bírna. Tipikus “rossz magyar film” a Drakulics elvtárs, egy lufi, amit azért fújtak, hogy legyen valami szép színes, amitől jobb kedvünk lesz, de az a lufi az első szellőre kipukkad, semmivé válik. Úgy vélelmezem, hogy egyszer jött egy telefon fentről, most lehet szép pénzeket kapni ’56-os témára, Márk, nincs valami filmötleted? Márk előkapart valami régi, félbemaradt vámpírtörténetet a fiókjából, amit talán még gimnazistakorában vetett papírra, beleírt néhány dolgot, ami hirtelen eszébe jutott, miket hallott a vasárnap családi ebédeknél arról az átkos “cuculizmusról”, amiben kis hazánk leledzett 45 éven át – így történt, nem így történt, tök mindegy. Íme a végeredmény. Kár érte.