asanisimasa

Teljesen meg tudom érteni a film legfiatalabb szereplőjét (Rose – Farrah Mackenzie), hogy miközben a világ konkrétan összedől körülütte, őt legjobban az izgatja, hogy az általa nézett sorozat utolsó részét már nem tudja megnézni, mivel az emíltett világösszedőlés miatt megszakadt a streamingszolgáltató működése is. Meg amúgy minden, nincs telefon, nincs internet, nem működnek a műholdak sem, áramot is levágták. Velem is történt már olyan, hogy néztem, oké, nyolc rész, darabja mondjuk 45 perc, simán belefér délután négyig, amikor mennem kell melózni. Aztán a részek egyórásak voltak, és nem tudtam ledarálni a sorozatot… Kiborító dolog. Más kérdés, hogy a Jóbarátokat régen se néztem, nem tudom, miért, csak azt, hogy amikor adták, az Odeon videotéka bizonyos egységei simán bezártak arra az időre. Na most, Rose a Jóbarátokra kattant rá, és majdnem végzett is vele, amikor beütött a krach. Az utolsó rész, mi történik benne?

Másrészt, az már tudom, hogy ha az ember belefut egy jó sorozatba, akkor utána bizony jó kis könnyed depresszió jön. Üresség, érdektelenség, baromira nem izgat semmi. Még az sem, ha körülötte összedől a világ… A filmbeli New Yorki család (anya Julia Roberts, apa Ethan Hawke, fiú Charlie Evans, a lány pedig Rose), persze elsősorban szülői nyomásra, azért vették ki ezt a vidéki (szuper) villát, hogy Távol a világtól, értsd New Yorktól, végre magukban legyenek, együtt. Aztán kimennek a strandra és látják, hogy egy hatalmas tankhajó nyílegyenesen az ő strandjuk felé tart. Biztos elkanyarodik, biztatják egymást. Nem, nem kanyarodik el… És ez csak az első, igaz elég hangos figyelmeztető jele annak, hogy hamarosan már semmi sem lesz olyan, mint amilyen azelőtt. Minden sokkal, de nagyon sokkal rosszabb lesz.

Ahogyan egy jó disztópiában lennie is kell. Rumaan Alam 2020-as bestsellere alapján Sam Esmail rendezte parádés szereposztásban (az említetteken kívül a két Oscar-díjas Mahershala Ali és Kevin Bacon is fontos szereplője a történetnek) a Netflix idei karácsonyra szánt mindfucking moziját, bő két és fél órában. Ha akarom, mintha Egy szent szarvas meggyilkolásának valamiféle katasztrófa filmes felhangokkal dúsított, light verzióját nézném (vagy egy hosszabb epizódot a Black Mirrorból), miközben amiről beszél a film, az egyáltalán nem light, sőt, kifejezetten húsbavágó, minden egyes földlakót érintő dolog, még a laposföldhívő, vírustagadó, klímavészt kiröhögő tahókat is ideszámolva, ugyanis, a közelgő valódi katasztrófa őket is pofán fogja vágni, mégha nem is hsiznek benne. Nem véltelenül állt bele a filmbe executive producerként az Obama-házaspár, akik már eddig is elkötelezett hívei voltak a globális környezetszennyezés elleni küzdelemnek. Persze, e történetben a környezetszennyezés csak mellékszál, valójában a civilizált emberi lét tarthatatlanságára mutat rá a filmbeli hackereknek, külföldi hatalmaknak, belső ellenállásnak (ez a bizonytalanság is alapvető része a katasztrófának), vagy ki tudja, minek köszönhető összeomlás, mely valahol pontosan mutatja, mi történik az átlagemberrel, ha hirtelen valamilyen külső ok miatt kiszakad megszokott konformzónájából és semmiféle hírt, külső segítséget, utasítást nem kap, hogy HOGYAN ÉLJEN TÚL. Ha valaki, hát a két cikluson keresztül is az USA, illetve a világ első embereként szolgáló Barack Obama az, aki első kézből tudja, mennyire reális mindet, amit e filmben látunk (és mennyi alapja van a háttérhatalmakkal, Bildebergékkel, chenttraillel, HAARP-al és más effélékkel kapcsolatos konteóknak) és nem kicsit ijesztő, hogy ő ezt ilyen nyíltan segíti is, hogy mi is tudjuk. Sőt, konkrét, lehetséges forgatókönyvet is elmesél minderre. Tudjuk, látjuk, felismerjük és nem teszünk ellene semmit.

Ehhez képest a Rose fájdalma a Jóbarátok számára elmaradt utolsó része iránt nem ügy – viszont az ő példája talán az egyedül biztató történetszál, hogy talán megéri kitartani. 😀 A film amúgy, az első vélemények alapján, minimum megosztó – szerintem teljesen rendben van. Bár nyilván vannak hézagok a cselekményben, nem köt mindent a néző orrára (például azt sem, hogy konkrétan mi is történik?), miközben nyilvánvaló, hogy a lényeg itt az, hogy mi hogyan viselkedünk, amikor beüt a krach és nem az, hogy mi is ez a krach tulajdonképpen. Kb. így, ahogy e filmben is látjuk/látni fogjuk és ez baromira nyugtalanító. Nem kecsegtet semmi jóval semmilyen tanulság, a filmvégi poén pedig, ha lehet, még csavar is egy jó nagyot a még meglévő, de már alig észlelhető optimizmusunkon. Magunkra vagyunk utalva, senki nem fog segíteni rajtunk. Bár mázlink még lehet…

Nevetségesen primitív dialógok többségükben a közepesnél is gyengébb színészek szájába adva. Érdekes módon, A Kígyó című nyolc résznyi krimi ennek ellenére mégis működik. Ennek oka egyrészt az, hogy a valóságban megtörtént eseményeket feldolgozó történetben valóságban is élő/élt személyeket látunk, és ami a fő, hogy döbbenetesen, sőt, ritkán láthatóan hiteles környezetben. A címszereplő valóságban is élt, figyelem, spoiler, hogy még ma is él, de legalább húsz, hosszúhajú, a nyugati társadalmak mókuskerekétől megcsömörlött, új és spirituális kalandokra vágyó áldozatot követelő “pályafutása” a hetvenes években zajlott, elsősorban Távol-Keleten, Inidában, Nepálban és Thaiföldön. Ehhez képest az alkotóknak nagyon jól sikerült megteremteni a kor hangulatát, a divatot, a helyszínek autentikusak. Ehhez persze, az is kell, hogy az általam inkább ismert Thaiföldön, de nyilván Indiában és Nepálban is, miközben az élet ritmusa jóval pergőbb, még mindig találni nagy számmal olyan helyszíneket, melyek alig változtak valamit fél évszázad alatt. Pazar módon sikerült mindezt mixelni korabeli híradófelvételekkel.

Tulajdonképpen a sztori is elég jól bonyolódik, s bár ugrálunk az időben, helyszíneken, különösebben nem nehéz ezt követni. Charles Sobhraj, azaz a Kígyó kellően elég érdekes, rejtélyes és idegesítő karakter ahhoz, hogy érdekeljen a sorsa, mint ahogy a világsajtó is élénken érdeklődik felőle, amióta ismeri (mondjuk, Sobhraj tesz is ezért az érdeklődésért…). De színészek nélkül története még idegesítőbb…

A nemi erőszak azon formája, amikor az elkövetés után nincs látható, orvosilag detektálható tünet, ami esetleg mégis, az felfogható egy normális szexuális aktus szenvedélyének is, csak az elszenvedő és elkövető fél tudja, hogy az eset közös beleegyezésre, vagy csupán egy félreértett gesztusra történt elborulásra történt. Ráadásul ott van az esemény utáni lelki gubancok rendkívül összetett és bonyolult szövedéke, a másik oldalról az áldozathibáztatás, vagy az egyéb párkapcsolati konfliktusokat megtorolására alkalmazott bosszúszex, és ki tudja még milyen ok, indok, okozat és minden, ami ezzel jár. Éppen ezekért igen nehéz bizonyítani a nemi erőszak ezen formáit a törvény előtt. Az elmúlt évek egyik meghatározó témája volt ez a világon végigsöprő, a szexuális zaklatások megannyi formáit közbeszéddé tévő #metoo-kampányban, melynek akár afféle programfilmje is lehetne ez a svéd bestseller alapján készült, hirtelen igen nagy nézettségre szert tett netflixes minisorozat, a Látszólag normális.

Egy látszólag tök normális, jól szituált család hullik darabjaira a történetben. Egy 17 éves tinédzser ártatlanul kacérkodni kezd évekkel idősebb edzőjével, aki belemegy a játékba és nem áll meg a Ne!-nél. A lány nem képes ellenkezni, a később kiderülő nemi erőszakot a család (ügyvéd anyu, lelkész apu) elhallgatja, mondván, úgysem lehet utólag bizonyítani, így nem kerülhet bíróság elé az ügy. Évekkel később a lány, akiről csak annyit tudunk meg, hogy a korábbi jól tanuló, jól sportoló lány végül csak egy sütizőben dolgozik, megismerkedik egy nála tizenévvl idősebb férfiba, akit egy éjjel több késszúrással meggyilkolnak a lakása előtti parkban. A bizonyítékok hamar a lányhoz vezetik a rendőrséget, eközben a lány szülei, valamint legjobb barátnője különböző módokon, de mind a lány ártatlanságát kívánják bebizonyítani.

Bár a történet, a szereplők, a helyszín, valamint az írója és alkotói mind svédek, skandinávok, én mégsem mondanám tipikus skandináv kriminek. Krimi ez, csak éppen nincs benne semmi “skandinávos”, az elébbieken kívül. Bárhol, bárkivel megtörténhet mindez, éppen ezért mondom, hogy afféle programfilm ez. A cselekmény, éppen ezt alátámasztva, kissé kimódoltnak hat, viszont egy történetben egyszerre több formáját is megboncolgathatjuk általa a bizonyíthatatlan nemi erőszaknak és főleg hatásainak. A szereplők motivációi éppen ezért pontosak, minden tankönyvízük ellenére is, a végkifejlet pedig … hát jó lenne ilyen világban élni. A témájától elvonatkoztatva nem egy nagy eresztés ez a hat rész, közepes, vagy annál is gyengébb színészek, érdektelen fényképezés, kissé durván ácsolt dramaturgiai szerkezet, de mint mondtam, nem ez most itt a lényeg.

Lehet, hogy volt már ilyen, én mindenesetre még nem láttam olyan filmet/sorozatot, melyben az internetes csalásnak az a valid formája lenne fő cselekményszervező elem, melyben valaki az internetes társkereső oldalakon magát másnak kiadva, l’art pour l’art keveredik halálos szerelmi viszonyokba. Szerintem a Clickbait írói/alkotói ezt az alapötletet ügyesen végigvitték, megfejelve mindazt a kattintásvadászat (erre utal, ugye, a cím) mai médiát alapjaiban felforgató, idézőjelbe tévő, olykor kifejezetten hiteltelenítő narratív módszerrel. Itt egy videó jelenik meg egy köztiszteletben álló, kétgyermekes családapáról, hogy nőket erőszakol meg, valaki meg is halt miatta és ha ez a videó eléri az ötmillió kattintást, az illető meghal. Nos, ahogyan annak lennie kell, a kattintásszámláló hamar eléri az örmilliót – és a sztori innen kezd igazán érdekes lenni. Aki ekkor megmondja, hogy ki a gyilkos, az hazudik, vagy valaki megmondta neki. Kb. az utolsó részig nem tudod, ki áll az egész mögött. Tehát a sztori – szerintem – tök jól működik. Logikus és következetes. Hogy a szereplők közül ki szimpatikus és ki nem valakinek, az magánügy.

Valószínűleg ez az a krimi, amiben ha kettővel kevesebb fordulat lenne a cselekményben, akkor az lenne a jobb. Harlan Coben Netflixes sorozatának spanyol gyártású darabja, persze, nem rossz még ettől, csak egy kicsit van túltolva. Az ártatlan izgalmas sztori, ezúttal a féllegális éjszakai életbe nyerünk bepillantást a rúdtáncos álcába bújt prostituáltak életének nehéz kenyere adja a történet társadalmi hátterét, éles kontrasztban a spanyol felső-középosztály kiválasztottság-tudatos felsőbbrendűségével, mely nem meglepetés, de szoros -és titkos- kapcsolatban áll az előzővel. Elég jól jellemzett figurák ezúttal is, Coben mindig nagy súlyt fektet karaktereinek alapos előéletére, annak kifejtésére, hogy tisztában legyünk motivációikkal, egyedül a Különleges Ügyek ezredesasszonya lóg valahogy kapocs nélkül a sztoriban. Jók a színészek is (a címszerepet alakító, túlzottan “eszköztelen” Mario Casast kivéve), akik a hagyományos latinos melodrámát séróból viszik át valódi drámába, ha úgy kívánja a történet. Van oszló hulla és mobilos kütyüzés is Coben mániái közül – csak itt most tényleg kettővel többet tekert a sztorin, De nem volt rossz ez.

Az eddigi leggyengébb Netflixes Harlan Coben-adaptáció ez a francia termék. Bár az Örökre eltűnt hordozza a szűk körben szinte kibogozhatatlannak tűnő, de azért a végére csak kibogozódó rejtélyhalmazt, mely Coben krimijeinek egyik fő jellegzetessége, minden más eléggé összecsapott munka, amit nehezen lehet a franciák közmondásos slendriánságára írni, de nincs más ötletem. Érzem és látom is, hogy ott van Coben társadalmi érzékenysége, azonban ezúttal nem aknázódik ki mindaz, ami itt össze lett hányva, neonáci skinheadektől fekete-afrikai maffiózókon keresztül felső osztálybeli úri bűnözőkig, és vissza a szélsőbalos anarchistákig és társadalmilag érzékeny szociális munkásokig, miközben a cselekmény egy vélt/valós gyilkosság és érthetetlen eltűnés okozta szerelmi csalódás körül forog. Persze, mobilos nyomkövetés van, erdőben rohanás és oszló hullák ezúttal nincsenek (vagy csak majdnem). Katyvasz, de Nizza és a környezet szép.

Egy olyan krimi(sorozat), melyben nem igazán az elkövető az izgalmas. Nem is lényeges, ide is spoilerezem, hogy egy tök átlagos, semmilyen különös jellegzetességgel nem bíró faszi, tizenkettő belőle egy tucat. Az igazi főszereplők az áldozatok, valamint a nyomozók – kivétel nélkül mind nők. Illetve, az első esetben férfiak nyomoztak, de olyan eredménnyel, hogy az aztán a cselekmény egyik fő sodrát eredményezte. A Hihetetlen a nők ellen elkövetett szexuális erőszak témájában ás igen mélyre, pontosan és érzékletesen illusztrálva és demonstrálva a bemutatása idején még igen hangos #metoo kampány üzenetét. A megtörtént bűntény-sorozatot feldolgozó történet alapja egy annak idején Pulitzer-díjat érő oknyomozó riport, melyet igen alaposan és rendkívüli pszichológiai, illetve kriminalisztikai igényességgel dolgoztak fel az alkotók (Susannah Grant, Michael Chabon és Ayelet Waldman).

Bár a szó szoros értelmében nem dokumentumfilmről van szó, ezért aki valami klasszikus, izgalmas krimire vágyik, az vélhetően értetlenül szemléli a korabeli (és ezt a) lelkendező kritikát. Valóban, lassúdad, kínos aprólékossággal építkező történettel van dolgunk, mely ráadául több szálon is fut, melyek csak a végén érrnek össze – bár azért olykor akad izgulni való is. De egész egyszerűen kell ez a macerás szöszmötölés, amit a filmbeli nyomozók bemutatnak, s ahogyan a hosszas kihallgatások alatt az áldozatokat alakító színészek a velük történt szörnyű traumát feldolgozzák, ahányan, annyiféle módon, éppen ezek által válik a történet fellebbezhetetlenül igazzá és hitelessé. Nem térnék ki bővebben a szexuális erőszak bizonyíthatóságának, annak nehézségeinek taglalására, hiszen éppen ezt, a férfi (és bizony, sokszor női) oldalról sokszor áldozathibáztatásba, vétkes felelőtlenség vádjába fúló elmismásolást, elkenést és értetlenkedést mutatja be a történet hiteles, átélt színészi alakításokkal és figyelmes narratívával. Ajánlott (tan)anyag.

Harlan Cobennek állítólag 14 sorozatra van szerződése a Netflixszel, úgyhogy, benne vagyunk az erdőben. A Maradj mellettem tulajdonképpen ugyanazokat a motívumokat variálja, melyeket már megismertünk. Ezúttal is egy rejtélyes gyilkosságsorozattal van dolgunk, mely egy szűk, egymással laza kapcsolatban is lévő közösségben kulminálódik. Ezúttal a híres angol üdülővárosban, Brightonban vagyunk, ám ismét a kertvárosban. Ismét elhallgatott, kínos dolgok vannak a háttérben, ismét van furcsa nyomozópáros, menekülés és oszló hullák az erdőben, erőszak és a többi Coben írta sztorikra jellemző cucc, azonban annyira mégsem áll össze az egész, mint Az idegen esetében és annyira nem vonatkoztat el, mint a két lengyel Coben-széria, Az erdő és A kisváros titkai. Azért egynek bőven elmegy ez is, már ha szeretjük az ilyen csavaros cselekményű, alapvetően klasszikus, csak sajátos ízeiben, felhangjaiban formabontó “ki a gyilkos” krimiket, melyekben tényleg nem tudjuk már a harmadik részben, hogy ki a gyilkos… Itt is csak a Killing Eve-re hajazó kretén, pszichopata bérgyilkospárost tudtam nehezen megbocsájtani, bár lehet, hogy ahhoz is van valami köze a sorozattermelő amerikai írónak?