Kifejezetten üdítő élmény ez a néhány éves brit sorozat, már ha valami tényleg rejtélyes, szinte már a misztikum ködébe bújó, szókimondó, olykor még tán egy kicsit véres, de valahol mégis nagyon emberi és talán némi gondolatisággal is bíró krimire vágynánk. Az idegen egy tipikus, felső-középosztálybeli angol (bár Harlan Coben amerikai mestere a rejtélyes krimiknek, eme az ő bábáskodása alatt készült kis sorozat annyira markánsan brit, mint az earl grey tea tejjel) kertvárosi történet. Ügyvédek, középiskolai tanárok (Akik ott felső-közposztálybeliek? Nahát.), efféle népek. Látszólag, és ez a nagyon fontos, látszólag mindenki jól van, jól él, biztonságban és jólétben. Egy napon azonban sorra felkeresi a történet főbb szereplőit egy idegen, aki keresetlen egyszerűséggel szembesíti őket elhallgatott szimplán kínos, vagy akár a törvény által is büntetendő titkaikkal, minek köszönhetően borul mindenhol az a bizonyos éjjeli edény. Lesznek hullák is, lesz nyomozás, sőt, még autós üldözés, verekedés és lövöldözés is, de messze nem egy szokványos akció-krimivel van dolgunk.
Először is, rendkívül jól felépített karaktereket kerget bele az őrületbe a csavaros eszű sorozatíró, aminek köszönhetően egy tényleg meglepő és váratlan fordulatokban gazdag, csikorgós rendőrkanyarok sorozatát vető, kezdetben misiztikusnak, de végül igenis földközeli, reális cselekmény bontakozik ki szemünk előtt. Hétköznapi, mégis tipikus figurák élik hétköznapi életüket, apró-cseprő stiklikkel, kegyes hazugságokkal, képmutatással, ami egy normális életben, sajnos, megszokott, de közben a címszereplő szembesíti őket és közben minket, nézőket is, hogy mennyire fontos dolog az egymásba vetett bizalom, milyen nehéz felépíteni és milyen könnyű lerombolni azt. Saját, a világ “nagy” dolgaihoz képest pitiáner prioritásaink mennyire könnyen visznek bele súlyos, akár nagyon súlyos dolgokba is. Mennyire ingatag és sebezhető, még egy látszólag hibátlan, jól működő társadalomban is, a legkisebb rész, a család. Miközben egy kis mini, némi kapitalizmuskritikával is bíró társadalomrajz bontakozik ki szemeink előtt, néhány bizarr esetben a krimi műfajához elengedhetetlen nyomozás is kezdetét veszi, melynek során a bizarr olykor brutálisba is fordul – de néha felnevethetünk annak a brit humorra jellemzően morbid ábrázolásán.
Fantasztikusan látványos környezetben, egy Innsbruck melletti, alpesi síparadicsomban játszódó, mellékízeiben sajátos, alapvető fő vonalaiban mégis kissé “láttukmár” széria a magyar nyelven A férjem nevébenre ferdített osztrák krimi/thriller. Fő motívumaiban, mint a férje halálát megbosszuló feleség, a látszólag banális balesetből messze és magasra futó, szerteágazó cselekmény, helyi érdekű hatalmasságok kontra igazságot kereső kisember, elhallgatott bűnök, sorozatgyilkosságok már ismerős a sztori, azonban a látványos alpesi táj, a bájos osztrák életközeliség és az ismerős, de mégis ismeretlen, kissé bumfordi, de éppen ezért szerethető/gyűlölhető figurák azért dobnak ezen. Technikailag tulajdonképpen ügyesen bonyolódik a cselekmény. Elég jól megírt a forgatókönyv, végig megvan a műfajhoz és az első évad hat részéhez szükséges izgalom – a végkifejletben pedig van a lehetőség a folytatásra, jelen környezetben a szó szoros és átvitt értelmében is ott a kötelező cliffhanger. Én megbocsájtom az ügyetlenebb akciójeleneteket, például a kórházit, de csak azért, mert ritkán látok osztrák tévésorozatot – ennyiből viszont vicces volt ez az Alpesi nyomozókba oltott Alpesi klinika/Hegyi doktor stílusú, ám az explicit jelenetektől és meredek ötletektől sem tartózkodó kis mozi. De éppen így eléggé közép-európai.
Jó ötlet a négy idősíkon futó disztópia, melyben műfajilag keveredik a viktoriánus krimi a második világháborús noirral, a mai akciófilmmel és a scifivel, azonban a jó felütés után és a viszonylag tisztességes látványvilág mellett a Testek menthetetlenül zuhan bele a gagyiba. Egy logikusan végigvitt, izgalmas és fordulatos cselekményhez kevés egy jó ötlet, ügyesen felépített karakterek (és legalább normális színészek) és egy átgondolt, jól megírt sztori is kellene hozzá. De ilyen nincs. Bukta.
David Fincher egyéb munkáihoz, például a thriller műfajának egyik csúcsát jelentő Hetedikhez képest A gyilkos jó, ha közepes – egyéb versenytársakhoz mérve viszont erős közepes alkotás. Kevés szereplő, valójában egy road movie ötvözete a “megöntözött öntöző” klasszikus dramaturgiájára húzva (itt a téma egy meggyilkolandó bérgyilkos), melynek az eleje alapján akár lehetne egy méltó hommage is Fred Zinnemann zseniális A sakál napja című alkotásához, a végkifejlet azonban ehhez képest ötlettelen és ha a szenvtelen cinizmust nem számítjuk, gondolattalan. Michael Fassbender viszont jól néz ki, még ennyi idősen is.
A horror új pápájának címére áhítozó Mike Flanagan valóban sok mindent belepakolt ebbe a szériába, ez a minden azonban számomra csupán a látványban jelent meg: az valóban szép és igényes. De színészek nélkül nem lehet filmet csinálni! Amúgy a sztori sem érdekelt túlzottan, Poe ide vagy oda, számomra ez a misztikus bűbáj már nézhetetlenül unalmas és poros – nem is néztem tovább. Kuka (a Netflix legjobb opciója).
Izland szép, a skandináv noir pedig mára markáns jegyekkel bíró alműfajjá nőtte ki magát a krimi/thriller fősodorban. Tulajdonképpen A Valhalla gyilkosságok is korrekt darabnak mondható az elébb említett koordinátarendszerben. A nyolcrészes minisorozat legfőbb erénye az ügyes forgatókönyv: már a közepén kiderül, ki a hajdani nevelőintézethez köthető sorozatgyilkosság elkövetője, de az igazán sötét és messzire vezető szálak csak ekkor kezdődnek el – a sztori itt válik igazán érdekessé. Ehhez mérten a fináléban, és az odáig vezető úton jónéhány illogikus csacskaságot láthatunk. Ezek, valamint az olykor már álmosítóan belassuló ritmus miatt az összkép azonban csak közepes élményt ad.
„Élt….évet” – temetőben járva óhatatlanul megakad a szemünk egyik-másik feliraton, közben esetleg átfut az agyunkon, hogy „98, na az szép kor…”, vagy „ó jaj, csak 36?…” – de azon már kevesen tűnődünk el, mi állhat a számok mögött. Vajon a leélt évek mennyisége arányos volt-e a minőséggel? Volt-e, ami tartalmassá, értelmessé, emlékezetessé tette a kiszabott időt – vagy csak úgy eltelt, észrevétlenül? AzÉlni (Ikiru) főhőse az utóbbira döbben rá, mondhatni, a huszonnegyedik órában. Kérdés, hogy helyrehozható-e még, amit elrontott. Nem túl nagy spoiler, ha elárulom: igen.
Régóta készülök lefújni a port egyik kedvenc Kuroszava filmemről, és most már tényleg ideje, hiszen tavaly már remake is készült belőle,Élj! (Living)címmel fent van az HBO Maxon. Jóllehet, térben-időben közelebb áll, így nyilván fogyaszthatóbb, ez az új, európai verzió sem kifejezetten popcornmozi. Mindkét filmet azoknak ajánlom inkább, akik szeretnek lassan, ráérősen eltöprengeni az élet dolgain – és nem félnek az érzelmektől. Oliver Hermanus remake-je amúgy színvonalas, tisztes mestermunka, jól megválasztott színészekkel (külön érdekesség, hogy a forgatókönyvet Kazuo Ishiguro, japán származású brit író jegyzi), érdemes vele próbát tenni. Számomra viszont nincs olyan kisugárzása, mint a méltatlanul feledett régi, lassú fekete-fehér, majd’két és fél órás japán eredetinek.
Habár az Ikirut Kuroszava legjobbjai közé sorolják, ma már csak elvetemültebb mozirajongók ismerik, sőt, szeretik. De mit lehet szeretni egy magányos, beteg emberről szóló, hosszú, lassú, hetvenéves filmen? Legfőképp, hogy betartja, amit ígér, egyszerűen, hétköznapian válaszolja meg a címben rejlő kérdést. Takashi Shimura döbbenetes színészi játéka pedig garantálja, hogy az üzenet telibe, egyenesen a szívbe találjon. Némelyünket talán zavarhat a sajátos távol-keleti érzelmesség, pátosz vagy az enyhe didaxis, de mindezt ellensúlyozza az elbeszélés iróniája, és nem utolsó sorban a rendezői arányérzék. Ami Hollywoodban szirupos giccsé válna, itt szívbemarkoló, csöndes dráma.
A filmet Tolsztoj kisregénye, az Ivan Iljics halála ihlette. Több ponton követi azt, ám az életről való töprengéshez itt maróan gúnyos rendszerkritika is társul, tükröt tartva a háború utáni túlburjánzó japán bürokráciának. A történet főszereplője egy öregedő hivatalnok, Watanabe úr, aki megtudja, hogy rákos; alig fél éve van hátra, és most letaglózva szembesül a ténnyel, hogy nem is élt igazán. Nyom nélkül tűnik el, senkinek sem fog hiányozni. Mint azt a fontoskodó narrátor megjegyzi, „ez a férfi idestova több mint 20 éve halott”. Élőhalott létének legfőbb színtere a Közügyi Osztály, ahol csaknem harminc éve nyomkodja a pecsétet az elé tolt kérvényekre, mielőtt elmerülnének a süllyesztőben. Aktahegyekkel telezsúfolt, sötét kafkai hivatal, a szűk helyiségben szinte érezni a porszagot… Hősünk a sokkoló tudás birtokában szó szerint lebénul. Arca rémült grimaszba dermed, szélütöttként vánszorog, és olyat tesz, amit eddig még soha: szabadságot vesz ki. Hátat fordít munkájának, hogy megkísérelje a lehetetlent, bepótolni az elvesztegetett időt. Első próbálkozása, mondhatni, a legkézenfekvőbb, legközhelyesebb (lehetne): beleveti magát az éjszakába. Csakhogy Kuroszavánál ez a szekvencia részeg lealjasodás helyett a filmművészet egyik legmegindítóbb jelenetébe torkollik. Hideg futkos a hátunkon attól, ahogy az üveges tekintetű Shimura az élet rövidségéről énekel.
Következő kísérlete személyes kapcsolataira irányul, de miután ráébred, mekkora a távolság közte és imádott fia között, inkább fiatal kolléganője társaságát kezdi keresni, akivel véletlenül fut össze az utcán. Elvarázsolja a gyermeki, mindenért lelkesedő Odagiri (Miki Odagiri) elevensége, a vele töltött idő végül hozzásegíti a megoldáshoz. Rájön, hogyan adhatna értelmet az életének, ráadásul éppen a munkája révén. Mert sohasem késő. A jelenet hátterében a születésnapozó társaság hangos Happy Birthday-je egyértelműen utal rá, hogy itt és most belső újjászületés tanúi lehetünk.
Nem sokkal a film közepe után azonban, még mielőtt meglátnánk, hogyan váltja valóra az elképzelését, példátlan hirtelenséggel ugrunk öt hónapot, és a főszereplő halotti virrasztásán találjuk magunkat. Hogy hogyan fejezte be az eltervezett játszóteret, azt már csak visszaemlékezésekből tudjuk meg. Már nem erre fókuszálunk, hanem műve utóéletére. A hatás egyelőre friss és intenzív: a kollégák, családtagok hősként tekintenek az elhunytra, aki megküzdött a bürokratikus akadályokkal, és tett valami értelmeset. A rizspálinkától jócskán elázott hivatalnokok bőszen fogadkoznak, hogy követik példáját; hihetetlenül szürreális ez a részeg, szinte börleszkbe hajló esküdözés (különösen japánul), és persze egy percig sem vehető komolyan. Másnap – mint az ábra mutatja – minden marad a régiben.
Watanabe ül a hintán, a hóesésben – egyike a sok csodaszép beállításnak, közülük is a leghíresebb -, immár másodjára énekli, hogy „az élet rövid”, a félelem azonban szertefoszlott, számára a halál már nem létezik. Megtette, amit kellett. A többi legyen a mások gondja – kinek-kinek a magáé. Kuroszava Ikiruja a hét évtizedes porréteg alól is minden valamirevaló műalkotás örök parancsát sugározza, ami valahogy úgy szól (szabad fordításban), hogy „Változtatni kéne.”
Aki ehhez a mozihoz nem érez kellő türelmet, annak még mindig ott a remake. Gondolkodásra késztető, és a történet szomorúsága ellenére is felemelő filmek ezek. (Ikiru: 9/10 – Living: 7/10)
Nagy vonalaiban egészen korrekt lélektani és társadalmi dráma a nagymenő pénzügyi szektor szorgos hangyáinak hálószobatitkaiból levezetve, számomra teljesen ismeretlen nevekkel. Az, hogy a Wall Street világa kíméletlen, nárcisztikus pszichopaták folyamatos vérgőzös orgiája, azt már számtalan -jobb és rosszabb- filmből, regényből, egyebekből tudjuk jól. Vicces is látni a kisföldalattin, vagy az Arany János utcában ezek itthoni klónjait, szegény ember Gordon Geckóit, ahogy kurva fontosan sietnek kinőtt érettségi öltönynek kinéző, alsó kategóriás Boss-öltönyeikben… A Mindent szabad alkotóinak ötlete, hogy ezt a világot egy ebben dolgozó, fiatal pár kapcsolatának természet- és szükségszerű erodálódásán keresztül mutatják meg, erős kifejezésekkel és merészen erotikus jelenetekkel, az azért szolid unikum.
Ennek érdekében egészen izgalmasan bontakozik ki a cselekmény, jó a pár közötti kémia, amely szép lassan maróvá savasodik, jó a gyilkosan cinikus munkahelyi közeg bemutatása is (bár ezt már ismerjük), csupán a végkifejlet lett kicsit erőltetett(en drámai), mint amikor az a bizonyos csehovi puska elsül, de csak halkat pukkan a vaktöltény. A lány családját eközben teljesen feleslegesnek tetszik beleszőni a cselekményben, főleg olyan reakciókkal, amikkel. Jó a két fő színész (Phoebe Dynevor és Alden Ehrenreich), jó a geci főnök szerepében a legismertebbnek tűnő arc (Eddie Marsan), simán el is visz a film a végéig, szóval nagy baj azért nincs. A Netflixen megy, egy szabad hétköznap estére tök elég.
Érdekes csaj ez a Gillian Anderson. Szinte már önmaga paródiájaként hat, amilyen mozdulatlan arccal játssza végig színészi karrierjét, szinte hallani, hogyan dolgoznak a botoxmolekulák a pergődobbőr-feszességű arcbőre alatt. Én anno az X Akták egyik részét sem tudtam röhögés nélkül végignézni, részben éppen ezért. Fapofával közlekedik végig minden filmen, amiben játszik. Az arca és a feje túl nagy apró termetéhez (160 cm) képest, miközben rendszerint mégis 180 magas, hosszú lábú bombanőnek látjuk. És! Eközben komoly, drámai szerepkörben is jól tud teljesíteni: mint pl. ebben a három évadnyi, igen komoly krimisorozatban, a Hajszában is láthattuk. Egészen piciket, alig észlelhető rebbenéseket játszik, melyek azonban mégis rendkívül hatásosan mutatják meg az általa alakított figurát: jéghideg tekintete néha égető, egy kíméletlen és legyetlen vampot jelez, néha lágy és törékeny, gyámolítandó gyenge nőt.
Maga a sorozat is izgalmas, kemény darab, a pszichológiai krimik mezőnyének legfelső szintjéről. A kezdetektől tudjuk, mi nézők legalábbis, hogy ki a gyilkos (Jamie Dornan, aki szintén elég erős színészi teljesítményt nyújt), egy szimpatikus, kétgyermekes családapa, ám a rendőrség (Gillian Anderson) sokáig nem sejti, ki az, aki sorba gyilkolja Belfastban a fiatal, magas társadalmi státuszú, sötét hajú, csinos fiatal nőket. A sorozat cselekmény részben ezt a nyomozást tárja fel, igen izgalmasan, viszont ennél még izgalmasabb, ahogyan felsejlik előttünk a perverz sorozatgyilkos motivációja, alaposan körítve a hagyományosan maszkulin társadalmi közegben (pl a rendőrségben) céltudatosan előretörő nők egyenjogúsága körüli példákkal és gondolatokkal. Tartalmas, gondolatokat ébresztő, de emellett igen izgalmas krimi ez, amire simán érdemes rámenni, ha eddig kimaradt (mint ahogy nekem is). Háromszor hat darab egyórás rész, a Netflixen elérhető.
Általában azt mondjátok, hogy túltolt, ripacs LMBTQstb. propaganda, én azt mondom, amit a címe is: Szexoktatás. Méghozzá rendkívül szórakoztató, de még ennél is jobban lényegretörő, pontosan fogalmazó, tulajdonképpen hiánypótló sorozat, mely egyben egyfajta szexuál-pszichológiai enciklopédia, esettanulmány-sorozat, telistele szinte az összes létező és leírt testi-lelki bonyadalommal, ami egy nemi hormonoktól űzött-hajtott-tüzelt tinédzserben bekövetkezhet. ÉS szappanopera is. Ötvensok évesen természetesen már elég nehéz követni egy tinédzser szerelmi életét és amit ez okoz lelkében és környezetében, főleg nem egy egész iskoláét, de remélem, amit ez a Laurie Nunn által kreált széria szállít első sszámű célközönségének, azt azért az érintettek közül sokan megszívlelik és akkor ezzel már csilliárdszor többet tett egy szebb, boldogabb és egészségesebb világért, mint előtte a tizenévesek szexuális felvilágosításába bicskáját beletörő pedagógusok hosszú sora. Én úgy gondolom, hogy az a hangnem, amit megüt, az el is talált a célközönségnek és remélem, amit a valahol a negyedik évad fináléjában el is hangzik, miszerint az a legjobb, ha ezt a történetet a gyerekek együtt nézik a szülőkkel, ez legalább néhány problémásabb esetben így is történt.
Az én olvasatomban ez a szexuális felvilágosító szappanopera nagyjából megfeleltethető az én tinédzserkorom “szexpápájának”, Dr. Veres Pálnak Ifjúsági Magazinbeli, sok botrányt kiváltó ködszurkálásának, de még annál is hatásosabb, ugyanis nem egy ősz doktorbácsi mondja meg a pattanásos tininek, hogy nem baj, ha néha önkielégítést végez magán, hanem egy random (bár nyilván sok tekintetben idealizált) angol gimnázium végzőseit követi végéig néhány éven keresztül és általuk veszi sorra, mi minden van, vagy éppen nincs úgy a testükben és lelkükben, mint azt a külvilág sulykolja. Való igaz, ebben a Moordale-ben (fiktív település) található, tipikus kisvárosi gimiben mindenféle tekintetben irreálisan sokszínű diákság jött össze, de ha valami már címében is szándékoltan didaktikus, akkor ez megengedhető túlzás az enciklopédizmus jegyében. Mivel a cselekmény fősodra is az, hogy egy diák (akinek édesanyja ismert szexterapeuta) afféle alulról jövő kezdeményezésképpen a saját korosztályának megfelelő hangnemben kezd szexuális felvilágosító terápiába, ügyesen sikerült a nevelő-oktató tartalmat egybeszőni a hagyományos, ismert gimis-történetek szokásos kliséivel: az eredmény frenetikus lett. Egyszerre elbűvölő, romantikus tinisztori, aminek motívumaiban bárki megtalálja saját tizenéves korának fontos pillanatait, és nevelő célzatú oktatóanyag. Ha nem a Netflixen menne, már többréteg fóliába lenne varrva nálunk, pedig valójában nincs benne semmi “olyan”. Sőt.
Amit például az olykor már tényleg igen “rengeteg” Eric vallásfelfogása kapcsán művelnek, arra még talán Ferenc pápa is elégedetten bólintana, ha baptista lenne. De szép kritikáját kapjuk például a különféle iskolarendszereknek is, kap az egyenszürke konzervatív és a “mindentszabad” vadliberális módi is – nem durván, de finoman karikírozva a hülyeségeket és tarthatatlan túlzásokat. Szeretnivaló karakterek viszik a több szálon futó cselekményt, amire epizódonként más és más extrém szexuállélektani bibi fűződik fel, s a végére még a kezdetben negatív színben megjelenő figurák motivációit is megértjük, miáltal őket is képesek leszünk elfogadni. A Moorhouse gimi, majd a negyedik évadban a Cavendish fősuli világa természetesen idealizált, sarkított világ, időtlen és földrajzilag sem nagyon jellegzetes, viszont így elég könnyen lehet értelmezni saját világunkra is, vagy éppen ütköztetni az abban tapasztaltakkal. Hátha egyszer megindul ott is valami változás. A tinik nézik, nézték ezt?
wim
efes
perry55
szaszo
