asanisimasa

Ha a pokolba vezető utat jó szándék övezi, úgy a mennyországba is csak kisebb-nagyobb bűnök hosszú során át lehet eljutni. Ennyi nagyjából a mindent lezáró és elvarró hatodik évad végén a Better Call Saul tanulsága, lényege vagy mondanivalója. Ez azonban egyáltalán nem “karcsú” üzenet, hanem talán az egyik legélvezetesebb, legokosabb, legviccesebb, egyben legmeghatóbb, ami ebben a tévéműfajban jelenleg elérhető. Tán még az eredettől, a Breaking Badtől is jobb. Itt is kisemberek válnak nagyszerűvé: egy nagymenő bátyja mellett élni és túlélni mindenkinél jobban megtanult, de alapvetően balfasz és jó szándékú zugügyvéd a főszereplő (Bob Odenkirk), valamint egy mexikói banditákkal kekeckedő, olykor üzletelő, hajdan zsaru, de a történet kezdetén parkolóőrként tevékenykedő nagypapi (Jonathan Banks), aki az így keresett pénzből -adományként- játszóteret épít, esténként pedig a Kis hercegből olvas fel unokájának… Remek és autentikus karakterek, vicces dialógok, de ha lehet, ezeknél még beszédesebb és még viccesebb némajátékok egy több szálon futó, néha egészen abszurd, máskor csak simán izgalmas, vicces kalandokban bővelkedő cselekményben. A helyszín New Mexico, a világ konkrét vége, ahol a látóhatár maga a végtelen.

Sokáig tartózkodtam az amúgy remek Breaking Bad előzménysorozatától, valamiért nem láttam benne fantáziát. Szerencsére, szó sincs arról, amit a priori feltételeztem, nincs itt semmiféle csontrágás vagy bőrnyúzás a halálos beteg gimnáziumi kémiatanárból nagy hatalmú drogbáróvá váló kisember történetét feldolgozó BB nyomán, miközben a cselekmény ugyanott játszódik, ugyanabban a környezetben, a karakterek közül többen feltűnnek itt is, ott is. De teljesen más a hangvétel, s kicsit a műfaj is. Természetesen, részben megy ez a mexikói drogkartelles cucc, több érdekes mellékszereplővel. Bár hamar kiderül, hogy a kínosan pipifaxos, pedáns külsejű, karót nyelt Fringe (Giancarlo Esposito) valójában egy rendkívül intelligens, de ennél még veszélyesebb gazember, hiába tünteti fel magát egyszerű taco-árusnak, miközben a kartell egyik fő intézőembere, Nacho Varga (Michael Mando) valójában jó ember. Mindenki megy a maga útján, ám ezek az utak rendre keresztezik egymást, hol összefonódnak, hol eltávolodnak egymástól – hol pedig szembefordulnak egymással.

A másik főszál, ami tulajdonképpen a legfőbb sodra a cselekménynek, az azonban mégiscsak Jimmy McGillé, akiből a történet egy pontján Saul Goodman lesz (lásd a széria címét). Hosszas konfliktusa, amit nagymenő ügyvéd bátyjával, valamint annak szintén nagymenő, és ehhez mérten nagyképű kollégáival folytat ügyvédi praxisa, illetve szakmai előmenetele kapcsán kiváló alkalom egy sor szellemes bírósági trüváj bemutatására, melyben a törvényeket okosan használó, ám messze nem mindig etikus kreativitás találkozik a dolgok biztos, megbízható, ám végkimenetelét tekintve valahol mégis velejéig romlott, bűnös törvényességgel. Ezek a kis tárgyalótermi epizódok életközeliségükkel, szellemességükkel, olykor bizarr eseteivel mindig viccesek és Jimmy jellemfejlődésének szerves stációi, miközben mokaszinjai, rikító ingei és nyakkendői, az állandó táskamizériája, az elmaradhatatlan kávétermosz, a mindig problémamegoldó és -levezető fagyizás és még egy sor kellék az állandóságot képviseli. Ezzel párhuzamosan végigkövetjük Jimmy szerelmi életét is, ami egyszerre banális, hétköznapi, spontán, de mégis, talán éppen ebben a megközelítésben megkapó – és olykor még romantikus is. Kim (Rhea Seehorn) szintén ügyvéd, ráadásul Jimmynél sokkal fényesebb karrier előtt áll: ám ahogyan rendszerint párja, úgy ő is rendre azokat a döntéseket hozza meg, amelyektől a való világban általában óva intik az ember fiát. Jellemző jelenet, amikor egy nehéz nap estéjén, külön-külön hazaérnek a munkából, némán söröznek az erkélyen és az üres üvegeket az utcára pöccintik, hej. A másnapi munkás reggel aztán Kim, tárgyalótermi kiskosztümjében és magas sarkú cipellőjében szépen felsepri a szilánkokat… Oké, hülyék voltunk, de ez van – megoldjuk. És megoldják.

Természetesen, aki a tűzzel játszik, az előbb-utóbb meg is égeti magát ez alkalommal is. Jimmy/Saul pályája egyre magasabbra ível, miközben hihetetlenül zavaros ügyei is a fejére nőnek. Folyamatos szakmai konfliktusai, különösen nagybátyjával, valamint Howard Hamlin (Patrick Fabian) nevű kollégájával való szakmai és személyes rivalizálása, a Breaking Badből ismert szereplők (Fringe, a Salamanca-kartell, valamint igazi crossoverként maga Walter White) üzelmei és az utolsó évadokban feltűnő, igen baljós hangulatú, talán a jövőbe mutató fekete-fehér jelenetek egy katartikus, sőt, Jimmy/Saul számára apokaliptikus finálé képét vetítik előre. Amit meg is kapunk. Mindenki elnyeri méltó jutalmát, illetve többségükben büntetését, szál nem marad szabadon, szem szárazon. Viszont aki jóember, az a pokolban is jó. Nem lesz semmi baj, nincs semmi baj.

Tulajdonképpen nagyobb baj nincs ezzel az angol krimisorozattal, csupán annyi, hogy alapötletében “egy az egyben” a Hannibal Lecter-sorozat főmotívumára hajaz: adott egy hiperintelligens, ennek ellenére aberrált, mániás sorozatgyilkos, aki halálbünteetésére várva a börtönből segít “bennfentes, szakértő” tanácsaival a rendőrségnek, jelen esetben egy oknyomozó újságírónak, felderíteni más, szintén aberrált gyilkosságokat. Sir Anthony Hopkins Oscar-díjat kapott Lecter első, alig néhány perces jelenésért – itt Stanley Tucci adja a figurát, amúgy hibátlanul. Ő Az ember a rács mögött.

Négyrészes minisorozatként mutatta be ezt a történetet a BBC, majd utána a Netflix, de mint ahogy az alapötlet sem eredeti, a folytatás lehetősége is benne van – ha lesz rá nézői vágy, illetve produceri akarat. Egy eset kerül kvázi feldolgozásra, amellett, hogy megismerjük a fő karakater(eke)t. Viszont éppen a sztoriban van a sorozat igazi érdekessége. A Sherlock-, vagy a Doctor Who-történetek igen kreatív feldolgozásairól ismert Steven Moffat ezúttal is megkavarja a szálakat, mely egy elég meredek eset körül fonódnak össze. Egy köztiszteletben és minden gyanú felett álló lelkészt (David Tennant) gyanúsítanak pedofíliával, majd váratlanul öngyilkos lesz a lelkész templomának szolgája, miközben a lelkész, önmagát tisztázandó, balfogások sorozatát követi el, még nagyobb slamasztikába keverve magát. Ez a sztori még egy hagyományos, “ki a gyilkos?” típusú krimi sztorijaként is izgalmas lehetne, tulajdonképpen eléggé erőszakoltnak is tűnik, hogy az esetet végül is egy halálbüntetésre váró sorozatgyilkos oldja meg mentálisan, sok ezer kilométer távolságból. Ráadásul rögtön az elején van egy óriási logikai baki a cselekményben (ha a pendrive-ot a lelkész egyszerűen megsemmisíti, nincs bizonyíték a pedofíliára), viszont ezen túllépve megvan az a gondolati fősodor, ami különlegessé teszi ezt a sztorit: ez pediglen a lelkész morális küzdelme hitével, lelkiismeretével a logika, valamint a látszatnak hívő külvilág ellenében. A helyenként mellbevágón előbukkanó morbid, olykor kifejezetten merész humor is jót tesz a sorozatnak – egy este alatt meg is nézhető az egész, ha nincs jobb dolgunk.

D.H. Lawrence hajdan hírhedt botrányköve mára már kissé (eléggé) megkopott, erotikából már ebben a mai új-prűd világban is lényegesen többet kapunk, akár egy filmközi reklámból is, de ha azt nézzük, hogy a globális internetforgalomban mekkora (óriási) részt tesz ki a különböző pornóoldalak forgalma, akkor tényleg nincs miről beszélni e tekintetben. Ez a Laure de Clermont-Tonnerre által rendezett Netflix-film nem is próbál rést ütni pikantériában és explicitásban a Victoria’s Secrettől a Pornhubig húzódó szexfronton, megelégszik azzal, hogy a történet valódi tartalmát meséli újra.

A fejlett nyugati társadalmak kasztrendszere sem annyira zárt már, mint az a Lady Chatterly szeretője idején Angliában volt, miközben nyilvánvalóan ma is vannak megkövesedett kátyúnyomok, melyeken áramlani képes a társadalmi mobilitás. Talán csak némelyek betömődtek az idő során, mások meg keletkeztek az azóta eltelt évszázadban. Én bátrabban nyúltam volna ehhez a témához, például a háborús sérülése okán lebénult Lord Chatterly karakatere (Matthew Duckett) felől közelítettem volna, ahelyett, hogy újra elmeséljük az unatkozó, magára hagyott szépasszony (Emma Corrin) és a lumberszexuális vadőr (Jack O’Connell) romantikus, sőt, mesés szerelmének sztoriját. Ami viszont szépen, lendületesen és végül is, ízlésesen pereg végig a pakkra két órán, amennyibe e film kerül. Mégis azt mondom, inkább a film fényképezése az, ami igazán tetszett: Benoît Delhomme kobalt-, égszín- és levendulakékben, valamint a zöld összes létező árnyalatában tobzódó, a szimbolizmus és a szecesszió festészetének dekoratív, buja motívumait idéző kép világa valóban szemet gyönyörködtető.

Rendkívül intenzív, látványos, lélegzetelállító 10 perccel indul a film, egyetlen vágás nélküli, hosszú snittel. Ezzel be is rántja a nézőt, hogy aztán mintegy másfél órán keresztül el sem engedje. Akad még ezután is virtuózan megrendezett, ijesztően valósághű jelenet a filmben, több igen hosszú, vágás nélküli jelenettel, s lehet, hogy csak bennem kezd el egy idő után motoszkálni a kisördög, hogy amit közöl, azzal vajon minden rendben van?

Nincs baj a hosszú snittekkel. Jancsó és Antonioni saját, mással össze nem téveszthető stílust épített erre a technikára. Azóta is előkerült olykor, nem elsősorban művészi céllal, mint az említett öregeknél: például Nolan vagy Spielberg a háború testközelbe hozását remélte és érte el ezekkel a rendkívül bonyolultan megkoreografált, precízen megtervezett kameramozgásokkal fényképezett snittekkel. Azonban eléggé kétélű fegyver ez a hosszú snitt, ugyanis, ha csak egy picit kizökkenünk a végtelen fahrtból, egyből azon kezdünk el morfondírozni, hogy mekkora truváj ez azért, milyen hihetetlen macerás egy ilyet megcsinálni. Merza Gábor, akinek néhány -sörös- írása megtalálható e blogon, annak idején pirotechnikusként dolgozott Jancsónál, mesélte, hogy azért egy ilyen hosszú snitt felvétele több napig tartott… Persze, nyilván nem érdekel mindenkit, hogy “mitől megy a villamos”, hogy miképpen készül el egy film, ők ekkor már benne vannak a filmben. Benne vannak egy borzongatóan valóságos szituációban, Párizs egyik külvárosi lakótelepén, a helyi Békáson, ahol a lakosság 90%-a a hajdani francia gyarmatbirodalomról származó francia állampolgárokból, algírokból, marokkóiakból, és náluk feketébb afrikaiakból tevődik ki. És ahol annyira forró a helyzet, hogy egyenesen polgárháborús helyzet alakul ki. Úgy tűnik, egy rendőri akció során meggyilkolnak egy srácot. A fiú egyik bátyja társaival bosszúhadjáratot szervez, célja, hogy szemet szemért, öccséért rendőrvért ontson. Eközben mindkettejük bátyja, a francia hadsereg hőse a megbékélést és a megváltoztathatatlanba való belenyugvást szeretné elérni, valamint hogy forrúfejű öccse és csapata, a saját életük védelme érdekében tegye le a fegyvert. Mindeközben a legidősebb bátyó, aki drogdíler, a zűrzavarban áruját szeretné miharamabb biztonságban tudni. A rendőrség eközben véres leszámolásra készül, de látjuk az ő szemükben a rettegést.

Romain Gavras, a markáns politikai állást foglaló drámáiról híres Costa Gavras fia, egy fiktív, de mégis igen valóságos politikai helyzetbe helyezi ezt a klasszikus görög tragédiák cselekményére hajazó, sűrű testvérdrámát. Igen részletgazdag rajzát látjuk a lakótelep színes társadalmának, látjuk annak sokféleségét, rendkívül intenzíven érezhetjük a káoszt, a vad, elvakult indulatok fűtötte anarchiát, ahogyan az ezzel törvényszerűen együttjáró rettegést is. A féktelen zűrzavarban néhány fontos személyiségjeggyel is felruházza a főbb karaktereket, tehát igen összetett munkát végzett e filmben. A legfontosabb azonban mégis az elképesztően hiteles látványvilág, mely szinte kápráztat, de sokkal inkább sokkol. Behúz és vonszol, rángat maga után, mint Röhrig Géza világhírű tarkója. Míg azonban a Saul fiában a vizualitásnak fontos dramaturgiai szerepe van, e filmnél nem tudom elhessenteni magamtól a kissé l’art pour l’art technikai truvájkodás gyanúját. Olykor picit a tartalom közlésének rovására megy az amúgy valóban látványos tűzijáték. Annyira, hogy vannak olyan nézői vélemények, melyek azt tükrözik, hogy simán elsiklottak a végkifejlet -amúgy szintén hiteles és aktuális- 180 fokos fordulata felett.