asanisimasa

Kezdetben a biciklizés teljességgel közömbös volt számomra. Nem mondom, ha idejekorán, csak úgy hozzám vágtak volna egy igazi verseny Favoritot, a csehszlovák sportipar egyik csúcsteljesítményét, elképzelhető, hogy korábban felébredt volna bennem a vágy az országúti kerékpározás iránt, ez azonban nem történt meg, így a bringa csupán egyszerű közlekedési eszközként funkcionált esetemben. Az igazat megvallva, el sem tudtam képzelni, mi lehet érdekes abban, hogy valaki esőben, szélben, vagy éppen tűző napsütésben tekeri a pedált, és még ez tetszik is neki. Ráadásul még vannak olyanok is, akik ugyanilyen zord időjárási körülmények közepette nagy tömegben kinn állnak az út szélén, és szurkolnak. Rajonganak. Imádják azokat az inas, nyurga fickókat, a bicikliversenyzőket. Anquetil, Merckx vagy Indurain nagyobb sztár volt az ő szemükben akárkinél, sőt, még bárkinél is. A Tour, vagy a Giro a franciáknál, illetve olaszoknál nagyobb esemény szinte a focivébénél is, ez aztán végképp nem fért a fejembe. Aztán néhány évvel ezelőtt, a tévé előtt, élő közvetítésben és hűs szobában, rákattantam a Tour de France varázsára. Órákig bámulva a monoton tekerést, valami furcsa, meditatív állapotba kerültem, úgy éreztem, mintha én is ott taposnám a pedált a többiekkel, közben soha nem látott, gyönyörű tájak suhannak el mellettem, idilli falvak kanyargós utcácskáin surranunk végig, itt-ott emberek hagyják a kocsmaasztalon italaikat, hogy az úthoz futva (nekem is) tapsoljanak, kiabáljanak, … Azóta rendszeres nézője vagyok a kerékpárversenyeknek, a tájékozatlanabbaknak jelentem: jelenleg a rákot is leküzdő Lance Armstrong a Király, és egy Bodrogi nevű magyar is ott tapos valahol a tömegben…

Ghislain Lambert is ott taposott valahol a tömegben, talán már húsz éve is annak, mikor még Eddie Merckx volt a mindent győző, legnagyobb bajnok. Persze, Ghislain nevére nem emlékszik senki sem, ez így természetes is, hiszen nem nyert soha semmit, egyszerű csapattag, “vízhordó” volt csupán – már ha valós személy volt egyáltalán. Mindenesetre, már gyerekkora óta egy cél hajtotta: Ő, mármint Ghislain Lambert legyen a legnagyobb bajnok, nagyobb még Merckx-nél is! Az elszántsággal nem, csak a természetes adottságokkal volt némi hiba, Ghislain egyszerűen nem született bajnoknak. Szívós munkával mégis beküzdi magát egy kiscsapatba, ahol aztán becsületesen dolgozik, amíg lehet. Rájön ugyanis, hogy aki eredményt akar elérni, annak doppingolnia kell. Természetes, hogy ő lesz az, aki az ellenőrzésen elbukik. Aztán később egyszer sikerül a média középpontjába kerülnie azzal, hogy sorozatosan utolsó lesz. Élete legnagyobb “sikerét” éri el ekkor. Jól fizető reklámszerződések, interjúk, úgy tűnik, Ghislain élete, ha kissé furcsán is, de révbe ér. Hősünk lelkiismerete azonban fellázad, és kiszáll abból, ami eddig a mindent jelentette neki.

Ennek a névtelen hősnek az életét, kálváriáját ismerhetjük meg Philippe Harel elbűvölően kedves, megható és mulatságos filmjében, nem megkerülve olyan rázós témákat, mint a doppingolás, a média és a reklám hatása a kerékpáros sportra (is). A fő hangsúly azonban a kisember eleve kudarcra ítélt küzdelmén van, mi az, ami mégis motiválja az embereket a kilátástalan küzdelemre, tehetség híján, de nagy szorgalommal, kiskapuk és kis csalások útján, de mégis becsületesen, hogyan élhetünk úgy, hogy az jó legyen. Hogyan éljük túl, hogy nem lehetünk nagy bajnokok? Benoit Poelvoorde (Ghislain Lambertként) zseniális játéka, a hiteles és ismerős hetvenes évekbeli miliő, az ellenállhatatlanul mulatságos szituációk kiválóan és dinamikusan ellenpontozzák a kellően hosszadalmas verseny-jeleneteket, jóleső és tanulságos szórakozást nyújtva nemcsak a sportfilmek kedvelőinek. A Pedálkirály, mondhatnám, kötelező penzum.

***

A fentieket 2002. júliusában írtam, de a bringamánia nálam azóta is tart, immár legalább negyed évszázada. Armstrong már régen nem király, sőt, kifejezetten Ghislain Lambert-i karakter lett belőle, hiszen komoly doppingvétségek miatt megfosztották teljes “királyságától”. Ma már csak saját podcastjében osztja az észt a kerékpározásról, mert hát azért ahhoz ért. Jöttek utána királyok sokan, ki rövidebb, ki hosszabb ideig uralkodott; most épp egy dán halfeldolgozó srác a király, akinek csapatában ott teker ráadásul egy magyar fiatalember is. A film, melyet most a Netflix bugyraiban találtam meg, ma is megállja helyét: joviális, kicsit “csehes” hangvétele ma is szórakoztat, amit pedig az országúti kerékpározásról elmond, az nagyjából ma is éppúgy megállja helyét, mint a maga idejében. 

Szikár, témájától függetlenül ízléssel szerkesztett, szociálpszichológiai értelemben is pontos dráma arról, milyen felnőni egy súlyosan alkoholista, bántalmazó családban. Egy jól működő, férjével és két lányával gondtalan családi életet élő harmincas családanya (Noomi Rapace) hírt kap arról, hogy édesanyja egy vidéki kórházban haldolklik. Susanna Alakoski regényéből Pernilla August által rendezett Peremvidéken cselekménye párhuzamosan mesél el két történetet – mely tulajdonképpen egy, az anya története. Az egyik szál a felnőtt Leena belső és külső utazása, melyben családjával némi vívódást követően elutazik haldokló édesanyjához, eközben újraéli zaklatott gyermekkorát, amiben idült alkoholista apja és anyja mellett lett kiváló úszó, tulajdonképpeni családfenntartó, felnőve pedig normális, egészséges ember. Kemény harc volt élete, mint azt a filmből látjuk.

Fura ezt mondani, de tulajdonképpen nincs a filmben semmi extrém. Sajnos, amit megmutat, az nálunk is mindennapos, mindenki által ismert probléma. Az alkoholfüggőség, a diszfunkcionális családok, a családon belüli erőszak, a különféle bódító szerek miatti lecsúszás mind-mind nálunk is túlontól ismert. Semmit nem tesz hozzá a film ebbéli -sajnálatos- ismereteinkhez, viszont amit megmutat, az minden pillanatában tűpontos és hiteles. Semmit nem rág az esetlegesen jóllakott, békés családi környezetből érkező néző szájába, de nem is hallgat el semmit. Példát mutat, minden értelemben. Viszont azt is el kell mondani, hogy ami dráma van egy ilyen fent jellemzett “családmodellben”, azt is érzékletesen tárja a néző elé, tehát nemcsak mint szociálpszichológiai példázat, hanem mint dráma is látványos darab ez a svéd film. Én korábban sohasem voltam meggyőződve a főszerepet alakító Noomi Rapace színészi nagyságától, itt azonban tagadhatatlanul van két erős drámai jelenete, azonban amit a fiatalkori önmagát alakító Tehilla Blad mutat a filmben, az tényleg “le a kalappal”. Szóval, jó film ez, fontos is, de nem igazán kellemes nézni.

Nem volt sok esélye a 2002-es Oscar-gálán a mindössze néhány hónappal korábban befejeződött délszláv háború, plusz a szeptember 11-i események tükrében az olyan szende, ártatlan életigenlést hirdető, amúgy igen remek filmeknek, mint az Amélie csodálatos élete, vagy például ez a kis norvég film, az Elling: a bosnyák Danis Tanović a nem angol nyelvű filmek mezőnyében pontosan a háború hiábavalóságát fogalmazta meg a nyertes Senkiföldje című, valóban rendkívül erős filmdrámában. Az, hogy miközben úgymond, normális emberek gyilkolják egymást senki nem tudja igazán, miért, s miközben mindezt úgymond, normális emberek nézik végig élő egyenesen adásban, a legteljesebb közönnyel (lásd még Szíria, tegnap, Ukrajna, ma), addig nem rúghatnak labdába olyan, köztünk élő, “nem normális” embertársaink, mint a furi Amélie Poulain, vagy éppen ez a 39 éves, súlyosan neurotikus Elling (valamint kenyszerű, később elmaradhatatlan “élettársa”, Kjell).

Az Ingvar Ambjørnsen történeteiből Petter Næss által szublimált kis (alig másfél órányi) filmben megismerjük az érzékeny, labilis lelkiállapotú, talán enyhén autisztikus Ellinget (Per Christian Ellefsen), akit 39 éves koráig édesanyja gyermekként nevelt szerető, megértő közegben, elzárva tőle a külvilág kihívásait. Mikor azonban Elling édesanyja hirtelen meghal, a férfi összezuhan és elmegyógyintézetbbe kerül. Ott ismerkedik meg a szűz létére szexmániás és állandóan korgó gyomrú óriással, Kjellel (Sven Nordin), akikkel elválaszthatatlan barátokká válnak. Nem sokkal később, az oslói önkormányzat jóvoltából, terápiás céllal közös lakásba költözhetnek, ahol egyetlen feladat vár rájuk: új életet kezdeni és visszailleszkedni a társadalomba. Természetesen, a két, “normális” élettől idegen ember előtt számtalan akadély tornyosul, azonban ebben a filmben nincs vége a történetnek, mely a jóllakott, gazdag és békés Norvégiában jó irányba fut tovább: hőseink új barátokra, sőt szerelemre lelnek. Næss pergő ritmusban mesél, s bár látszik a film külcsínjén, hogy elég szűkös anyagi keretekből gazdálkodhatott, csak néhány elügyetlenkedett kameramozgás és az amatőr (hatású) főcím jelzi a nem tökéletes körülményeket. A néhány szereplős kis stáb szemmel látható lelkesedése könnyen magával ragadja a nézőt. A film különösen jól jön olyan pillanatokban, amikor nehéz, gondterhes munkanapokat kell valami életigenlő, abszolút pozitív élménnyel elütni.

A minnesotai illetőségű Coen-testvérek immár a Netflixen is pazar minőségben nézhető filmjükben visszatértek az antológia-formához. Ezúttal azonban nem tévésorozatban, hanem ún. szkeccsfilmben gondolkodtak. A Buster Scruggs balladája az alkotók ismert és tőlük valamilyen szinten el is várt éjfeketén gyilkos humorú, olykor bizarr, máskor simán csak meghökkentő mesegyűjtemény Amerika “hőskorából”, amikor a Vadnyugat még valóban vad volt. Hat egymással csak helyszínében és korszakában összefüggő történet, melynek főszereplői a western-filmek közhelyes karakterei: cowboyok, harcias (és arc nélküli) indiánok, marcona aranyásók, még marconább útonállók, az új, gazdag élet reményében Nyugat felé migráló szerencsétlenek, csavargók, vándorkomédiások és effélék.

A koppanós végű, cinikus, ám a való élet gonosz fordulatait tökéletesen mintázó és igazoló kis történetek motívumaiban, figuráiban egyszerre idézik Sergio Leone Volt egyszer egy Vadnyugatának szélfútta, barázdált földközeli hangulatát és Hollywood aranykorának “klasszikus” westernfilmjeinek idealizált álomvilágát. Coenék eközben, különösen virgonc módon, énekes-dalos musicalbetétekkel is lazítják a hangulatot, hogy aztán egy merész, de határozott vágással belenyomják a nézőt a (korabeli) valóságba, de legalábbis annak groteszk módon vaskos vonalakkal körülrajzolt, ám rettenetesen igaz karikaturájába. Alapvető életigazságok, mint például még a leggyorsabb pisztolyhős is összetalálkozik egyszer valakivel, aki gyorsabb nála, mondatnak ki igen erős szereposztásban, melyből kiemelkedik Zoe Kazan ártatlannál is ártatlanabb “menyasszonya”, Tim Blake Nelson revolverhős dalospacsirtája, Tom Waits aranyszívű aranyásója, Harry Melling vándorszínésze, de -mint Coenéknél általában- minden karakter emlékezetes, kimunkált jelenség a vásznon képernyőn. Látványos, pazar humorú, ám eközben mindvégig bölcs, gondolatgazdag alkotás ez a rendhagyó, szabálykerülő filmek kedvelőinek.