Biztosan nem lesz tömegsiker a mozikban ez a film. Nem csak azért, mert moziban a “tömeg” igen ritkán, de mondjuk ki, sohasem szeret két szereplőt nézni egy szobában, bő másfél órán keresztül, de azért is, mert témája igen alkalmas arra, hogy sok nézőnél verje ki a biztosítékot, miközben igen sok nézőhöz szól. Bár, jellemzően, nem ők teszik ki a mozibajárók többségét… Képernyőn viszont működik a Minden jót, Leo Grande, odavaló. Vagy még inkább kamaraszínpadra. Elsősorban Emma Thompsonról szól a film, bulvárszinten, de annál cizelláltabban és elvonatkoztatottabban is.

Bulvárszinten azon locsog a nép, hogy a filmben 55, a valóságban 63 éves, kétszeres Oscar- és Golden Globe-díjas brit színésznő, forgatókönyvíró, aktivista, szerző és komikus teljesen meztelenül látható, a maga természetességében. Noch dazu, sokszor még olyan élethelyzetekben is, amit simán lepornográfiáznak azok, akik azon is hörögnek, hogy egy 63 éves nő mit mutogatja magát a maga pőreségében. Nos, Thompson természetesen nem csak úgy, magamutogatásdiból tárja fel hervadó nőiességének minden múlandó báját, ezzel ő üzen -hiszen komoly és komolyan veendő emberi jogi aktivista is ő- azoknak a nőknek, akik a menopauza beálltával saját női szexusuknak, valamint minden feminin külsőségnek búcsút intenek, beleértve az egészséges szexhez való elemi jogot is. A film cselekménye ennek megfelelően, nyilván hathat kissé didaktikusnak is, hiszen az -szerintem, hatvanközeli férfiként- nem igazán életszerű, hogy egész bimbozó nőiességüket érdektelen, részvétlen, nemtörődöm férfiak mellett leélve, egyedül maradván egyszercsak szexpartnert rendeljenek az interneten. Sophie Hyde Katy Brand forgatókönyvéből készült ügyesen szerkezstett filmjében nem is törekszik az események explicit megmutatására, Emma lemeztelenítése is csupán a sztori dramaturgiai ívének logikus és emblematikus fináléja, mégha a cselekményben elkerülhetetlenül adódnak pikáns fordulatok is. A lényeg az addig tartó út, az a bonyolult lelki folyamat, amin egy konzervatív életet élő, középiskolai hittantanár eljut annak a közhelynek megéléséig, miszerint ép testben lehet csak ép a lélek.

Természetesen a filmben azért erősen sarkatott a szituáció, hiszen nem elég, hogy Emma karaktere meglehetősen egysíkú, nyomorult kis szexuális életét ráadásul hittantanárként kellett leélnie, az általa megváltásként (de írhatnám: megváltóként) megjelenő szexmunkás (Daryl McCormack) bizony markáns maszkulin jegyeit hangsúlyosan egzotikus külsőben hordja – egyáltalán nem néz ki konzervatív ír, katolikus családból származó, kitagadott fiúnak, ahoygan azt mondja magáról, miközben amúgy miért ne lehetne az (pl. az apa afrikai, az anya ír)? Miközben a filmbeli négy együttlét alkalmával az ő életét is megismerjük, karaktere és maga, az egész szituáció alkalmat arra, hogy elmélkedjünk a történet egy másik, igen fontos aspektusán, a szexmunka pszichológiáján és társadalmi hátterén, valamint erkölcsén és etikáján is.

Természetesen, színészi értelemben Thompson simán megoldja a feladatát, komoly, igazi nagy színésznő ő, de azért többször látni véltem arcán a sminkesek által el nem tüntetett arcpírt, amit a szerep pikáns izgalma okozhatott – ez még hitelesebbé tette alakítását. McCormack is jól adja, kifejezetten imponáló laza nyugalma, amit a történet elején mutat, de képes karakterének lelki háterét is plasztikusan ábrázolni. A cselekmény, bár egy szoba és két karakter, de mégis eléggé pergő ahhoz, hogy lekössön, csupán a harmadik és az utolsó, negyedik aktus között van talán picit nagyobb hiátus a szükségesnél – de ez az érthetőséget és a cselekmény logikáját nem befolyásolja. Én igazán ezt a sztorit kamaraszínházban nézném, van is már legalább három bombabiztos, izgalmas szereposztásom.