Rendkívül intenzív, látványos, lélegzetelállító 10 perccel indul a film, egyetlen vágás nélküli, hosszú snittel. Ezzel be is rántja a nézőt, hogy aztán mintegy másfél órán keresztül el sem engedje. Akad még ezután is virtuózan megrendezett, ijesztően valósághű jelenet a filmben, több igen hosszú, vágás nélküli jelenettel, s lehet, hogy csak bennem kezd el egy idő után motoszkálni a kisördög, hogy amit közöl, azzal vajon minden rendben van?

Nincs baj a hosszú snittekkel. Jancsó és Antonioni saját, mással össze nem téveszthető stílust épített erre a technikára. Azóta is előkerült olykor, nem elsősorban művészi céllal, mint az említett öregeknél: például Nolan vagy Spielberg a háború testközelbe hozását remélte és érte el ezekkel a rendkívül bonyolultan megkoreografált, precízen megtervezett kameramozgásokkal fényképezett snittekkel. Azonban eléggé kétélű fegyver ez a hosszú snitt, ugyanis, ha csak egy picit kizökkenünk a végtelen fahrtból, egyből azon kezdünk el morfondírozni, hogy mekkora truváj ez azért, milyen hihetetlen macerás egy ilyet megcsinálni. Merza Gábor, akinek néhány -sörös- írása megtalálható e blogon, annak idején pirotechnikusként dolgozott Jancsónál, mesélte, hogy azért egy ilyen hosszú snitt felvétele több napig tartott… Persze, nyilván nem érdekel mindenkit, hogy “mitől megy a villamos”, hogy miképpen készül el egy film, ők ekkor már benne vannak a filmben. Benne vannak egy borzongatóan valóságos szituációban, Párizs egyik külvárosi lakótelepén, a helyi Békáson, ahol a lakosság 90%-a a hajdani francia gyarmatbirodalomról származó francia állampolgárokból, algírokból, marokkóiakból, és náluk feketébb afrikaiakból tevődik ki. És ahol annyira forró a helyzet, hogy egyenesen polgárháborús helyzet alakul ki. Úgy tűnik, egy rendőri akció során meggyilkolnak egy srácot. A fiú egyik bátyja társaival bosszúhadjáratot szervez, célja, hogy szemet szemért, öccséért rendőrvért ontson. Eközben mindkettejük bátyja, a francia hadsereg hőse a megbékélést és a megváltoztathatatlanba való belenyugvást szeretné elérni, valamint hogy forrúfejű öccse és csapata, a saját életük védelme érdekében tegye le a fegyvert. Mindeközben a legidősebb bátyó, aki drogdíler, a zűrzavarban áruját szeretné miharamabb biztonságban tudni. A rendőrség eközben véres leszámolásra készül, de látjuk az ő szemükben a rettegést.

Romain Gavras, a markáns politikai állást foglaló drámáiról híres Costa Gavras fia, egy fiktív, de mégis igen valóságos politikai helyzetbe helyezi ezt a klasszikus görög tragédiák cselekményére hajazó, sűrű testvérdrámát. Igen részletgazdag rajzát látjuk a lakótelep színes társadalmának, látjuk annak sokféleségét, rendkívül intenzíven érezhetjük a káoszt, a vad, elvakult indulatok fűtötte anarchiát, ahogyan az ezzel törvényszerűen együttjáró rettegést is. A féktelen zűrzavarban néhány fontos személyiségjeggyel is felruházza a főbb karaktereket, tehát igen összetett munkát végzett e filmben. A legfontosabb azonban mégis az elképesztően hiteles látványvilág, mely szinte kápráztat, de sokkal inkább sokkol. Behúz és vonszol, rángat maga után, mint Röhrig Géza világhírű tarkója. Míg azonban a Saul fiában a vizualitásnak fontos dramaturgiai szerepe van, e filmnél nem tudom elhessenteni magamtól a kissé l’art pour l’art technikai truvájkodás gyanúját. Olykor picit a tartalom közlésének rovására megy az amúgy valóban látványos tűzijáték. Annyira, hogy vannak olyan nézői vélemények, melyek azt tükrözik, hogy simán elsiklottak a végkifejlet -amúgy szintén hiteles és aktuális- 180 fokos fordulata felett.