Fekete tükör (Black Mirror, Season 1-7, 2011-)

A Fekete tükör Charlie Brooker kreálmánya, amit egy kínai (sic!) véleményformáló úgy jellemzett találóan, mint “a modern világ apokalipszise”. Ezzel gyakorlatilag meg is fogta a dolog lényegét, mintegy ékesen bizonyítva, hogy a cenzúra sohasem képes kinyírni a gondolat, a gondolkodás és a véleményalkotás szabadságát. Az eddigi öt évad alapján a Fekete tükör valóban egyfajta enciklopédiája a jelenlegi világban tapasztalható társadalmi, médiafogyasztásbeli, életvitel trendjeit illető folyamatoknak, melyekben egy rettenetes új világ baljós képes sejlik fel.

Az első évadot indító, Nemzeti himnusz című epizódban egy új típusú politikai nyomásgyakorlás modelljét tanulmányozhatjuk, melyben az elkövető a létező összes kommunikációs felület és médium jellemző sajátosságait kihasználja céljai elérése érdekében, a youtube-tól a twitteren és a facebookon át a közszolgálati-, kereskedelmi televíziókig. Profi, precíz módon ismeri az egész establishment működését, beleértve a teljes médiát, de a legtitkosabb kormányzati szerveket is, s éppen ezeket használja ki. Ebben semmi scifi nincs, hiszen ha valaki komolyan rágyógyul erre a témára az interneten fellelhető információkból már ma is megszerezheti az ehhez szükséges ismereteket. Bizarr, sőt kifejezetten obszcén “akciója” nem tudni, mi célt szolgál – de nem is lényeges, hiszen az epizód célja annak a pusztulatnak a megmutatása, amit az előidéz a kormányban, a médiában és az egyszerű polgárokban. A kormány természetesen arrogáns módon kapkod, de semmit nem ér el, a média hullarabló módon cuppan a dologra, míg a nép, az istenadta nép kezdetben szórakozik, majd, ahogy a dolgok haladnak előre, egyre jobban rádöbben a helyzet nyomorúságára, melyben ők maguk éppen annyira érintettek, mint az “akció” elszenvedői. Az igazi pofon azonban az “akció” után egy évvel, már a stáblista alatt jön, amikor rádöbbenünk az egész értelmére/értelmetlenségére/hiábavalóságára. Az egyetlen kiút című második rész ennél picit “scifibb”, és nem is markol ekkorát, azonban amibe belekap, azt bizony szépen meg is marja. Ebben a lágban az átlagembernek már semmi dolga nincs, minthogy fogyasszon (médiatartalmat és laboratóriumokban előállított, mesterséges élelmiszereket), másra nincs is gondja. Az ehhez szükséges krediteket a napi taposómalomban tudja megkeresni. Kiút a lelketlen, monoton mókuskerékből, ha bekerül a “médiába”, kiválasztják az X-Faktor-szerű gigashowba és gazdag celebbé válik. Ehhez azonban fausti döntést kell hoznia és még csak az sem biztos, hogy gazdag médiasztárként boldoggá is válik… Az előző, igen filozofikus, illetve társadalom-, és médiakritikus két részhez képest az első évad befejező része, Az emlékchip szinte csak melodráma, de azért itt is felvetődnek gondolatok. Ebben az epizódban azzal játszunk el, hogy mi lenne, ha az emberek agyába egy személyes memóriachip lenne beültetve, aminek tartalmát számtalanszor újranézhetnék, megoszthatnák, illetve kielemezhetnék. Újraértelmeződnének az emlék, az emlékezet fogalma, az elmúlt történések akkor lényegtelennek tűnő, apró részletei, melyekből a jövőben messzemenő következtetéseket is le lehet vonni, nem feltétlenül pozitív értelemben. Új, csattanós válaszok születnek régi kérdésekre, időzőjelbe kerül az őszinteség, de a hazugság is, a szeretet, a vágy és az összes adott pillanatban megélt érzelem…

Egy viszonylag gyengébb résszel nyit a második évad. Kicsit Philip K. Dick-utánérzéses, tragikus körülmények között elhalálozott fiatal férj-pótlékos történet. Semmi sem lehet jobb, mint az eredeti – viszont a semminél bármi több lehet. A második rész már erősebb. Egy sajátos, etikailag igen aggályos igazságszolgáltatási/bosszúállási metódus bemutatása történik gyakorlatilag a részben, mely a média és a szórakoztatóipar sajátos eszközeinek bevonásával történik. Olyan, mint a Running Man, csak sokkal idegesítőbb. Ezúttal az évadzáró a legerősebb rész, újra politika és média. A demokrácia lebunkózó kritikája vegyül erősen maró médiakritikával, mikor egy “élő” rajzfilmfigura politikai karrierjét ismerjük meg. Kiábrándító, izzón savas, szinte letargikus világkép. Nincs jövő, legalábbis normális jövő nem létezhet. NAGYON DURVA ÉS NAGYON LOGIKUS követeztetés.

Egy karácsonyi különszámmal jelentkezett a Fekete tükör 2014-ben, amit kötve hiszem, hogy sokszor fogunk látni a karácsonyi tévédömpingben. Charlie Brooker és Carl Tibbets történetében, a Fehér karácsonyban már senki sem tisztán önmaga, bárki belebújhat a másik ember agyába, hogy ott közvetlenül szóljon hozzá, befolyásolja, vitatkozzon vele, a szemén keresztül látja, ahol az illető teste tartózkodik; de nem okoz gondot akár egy teljes emberi személyiség klónozása sem. A virtuális világból ismert bannolás/ignorálás immár lehetséges a valóságban, valós emberekkel is. Hogyan működik, működik-e ilyen körülmények között a csajozás, hogyan alakul az ember magánélete, lehetne-e titkaink és egyáltalán, eltitkolhatunk-e bármit, bárki elől? Mi a bűn és mi a bűnhődés? Hú. Agyafúrt, gondolatébresztő, provokatív film ez.

Dupla hosszú harmadik évaddal folytatódik a “modern világ apokalipsziseként” is jellemzett brit utópikus sorozat, ezúttal már hat különálló, önmagában egész epizóddal, melyek fő csapásiránya ezúttal a globális társadalmakat behálózó közösségi média. Az első epizód a lájkvadászat extrém túlhajtásával példálózik, a harmadik a facebookon és más efféle oldalakon való szereplés megfelelési kényszere miatt pozitívvá színezett képünk okozta  zsarolhatóságáról értekezik, míg a mozifilm hosszúságú finálé az internetes gyűlöletkampányokat veszi hajszálkeresztjének közepébe. A második epizód egy igen fejlett interaktív számítógépes játékot állít szembe az elhanyagolt való emberi kapcsolatokkal, az ötödik pedig a hadseregben bevethető manipulált ellenségkép hightech alkalmazásával ijesztget. Kicsit kilóg a negyedik epizód, mely bár témájában passzol a sorozat tematikájához, mondanivalójában, de főleg érzelmességében és érzékiségében egy más dimenziót képvisel. Én simán vetíteném e sorozatot (amúgy az összes eddigi évadot) a gimnáziumokban, ugyanis közérthetően beszél teljesen mai, értelmezhető és jelenlévő kommunikációs, életvezetési, politikai vagy akár filozófiai problémákról – amiket viszont tökéletesen érintetlenül hagynak a Nemzeti Alaptantervben foglaltak. 

A negyedik évad fő motívumai az emberi tudatba való behatolás lehetőségeinek különböző formái, illetve az emberi tudat transzportálásának lehetőségei. A hat részből öt valamilyen formában ezzel a témával foglalkozik, ami nem, az volt a leggyengébb (bár Metalhead sem volt rossz, csak talán kissé nehezen bújt elő belőle a túltechnicizált játékipart savazó üzenet). Ezúttal komoly nevek is beszálltak egy-egy epizóddal: Jodie Foster például egy igen tanulságos és még inkább reális szociálpszichológiai eszmefuttatást rendezett a gyermeknevelés, valamint a szülő-gyermek kapcsolat témájában, míg az amúgy is igen sötét disztópiáiról ismert John Hillcoat a lelkiismeret és a felelősségvállalás kettős kérdését járja körül egy igen brutális mini-thrillerben. Legjobban azonban a nyitó és záró epizódok sikerültek. Az első egy remek Star Trek-parafrázis formájában karcolja meg a virtuális valóság és az emberi tudat közös partícióit, míg az utolsó etap az orvosetika fényében vezet fel egy igen morbid, sötét humorú bosszúdrámát. De az összes epizódra jellemző az igényes, nagyon színvonalas látványvilág, az erős színészi teljesítmények, valamint karcosan negatív jövőképben rendre felsejlő pozitív, környezettudatos, humánus irányba mutató részletek. 

A 2009-ben bemutatott ötödik széria visszatért a kezdetekhez, annyiban legalábbis mindenképpen, hogy újra csupán három epizódot tartalmaz. Ha lendületéből, éleslátásából, metsző, provokatív éléből nem is vesztett semmit az itt elmesélt három történet, igazán újat mégsem tud mondani. Az első rész egy online videojáték virtuális valóságába vesző két gyerekkori jóbarát közötti kapcsolat lényegül át valami teljesen mássá, amivel a való világban nem tudnak mit kezdeni, miközben a virtuális világban megtapasztaltak hatnak a való világban élt életükre. Talán a megfogalmazás iránya és direktsége hathat nóvumként, ebben a sorozatban legalábbis. A második rész a közösségi médiával foglalkozik, hogy mennyire mélyen belemászott az életünkbe, illetve, életünk mennyire mélyen a közösségi médiában játszódik ma már. E sztori talányos végkifejlete valójában mindegy is, mert a jelenség expozíciója igazán fontos, még ha nem is forradalmi (hisz’ ebben élünk). A harmadik rész valójában a gátlástalan, profitéhes showbiznisz mókuskerekébe került, önazonosságát vesztett, felmorzsolódó sztárról, illetve a rajongás természetéről szól (régi topik ez is már): Miley Cyrus eljátssza itt Britney Spears sztoriját, vagy éppen saját magáét. Erős, jól megcsinált rész ez is, csak…

Ezt a “fáradtságot” már a közönség is észlelte, ugyanis az imdb átlag a Fekete tükör történetében először ment 7 alá. Aztán maradt is itt a 2023 júniusában megjelenő hatodik évadra, mely bár bőven 7 fölött kezdett, a végére azonban alaposan elhasalt, összességében (jelenleg) 6.98 az imdb tetszési átlag. A Netflix által gyártott és forgalmazott új évad ugyan kivitelezésében rendkívül jól néz ki, néhány ismertebb név (pl Salma Hayek) is feltűnik a szereplők között, de a legtöbbet talán az mondja el erről az évadról, hogy a legviccesebb a Netflix önironikus “cameója” több epizódban (lásd: Streamberry). Radikálisan új gondolattal, új borzongatnivalóval nem igen jelentkeztek az alkotók. Inkább -elég jó- stílusgyakorlatokat látunk. Az első Joan is Awful című epizód talán a legerősebb tartalomban: a mesterséges intelligencia a valódi főszereplő (Salma Hayek csak a húzónév), aki/ami itt a valóságshow-k világát teszi magáévá – sejthető tanulsággal. A második, Loch Henry című epizód valójában egy eltévedt időutazó, ezelőtt évtizedekkel a Meghökkentő mesék című, szintén brit tévésorozatban láthattunk efféle krimiket. A Beyond the Sea szintén időutazás, ám ezúttal a cselekmény használ párhuzamos idősíkokat. Miközben egy Föld körüli űrállomásban két fickó teljesíti hosszú küldetését egy alternatív hatvanas/hetvenes években, lenn a Földön egy robothasonmás próbál helytállni a családban, időlegesen az űrből áttranszportált tulajdonosának tudata által vezérelve. A konfliktus itt az lesz, amikor a kolléga veszi kölcsön a földön dolgozó/működő robottestet… Érdekes erkölcsi-filozófiai dilemma, melankolikus, vagy inkább melodramatikus következtetés. A Mazey Day szimpla akció-történet a paparazzik világából b-kategóriás farkasember-sztoriba ágyazva – teljesen felejthető, felesleges epizód, pont annyira semmi köze a Fekete tükörhöz, mint a Loch Henry-nek. Igazából az ötödik, Demon 79 című epizód is kilóg a fő koncepcióból, azonban az 1979-be datált bizarr, apolkaliptikus végkifejletű eset pont e világvégi finálé miatt válik mégis az évad legerősebb darabjává. Engem kifejezetten szórakoztatott közben a Boney M. táncosának megidézése vicces horror-figuraként… Amúgy pedig, ijesztően reális benne minden, mégha felületesen mesének is tűnik. Nem tudom, van-e még muníció ebben a szériában, elvileg természetesen lehet, hiszen a világ idekint közben folyamatosan szállítja az ijesztőbbnél ijesztőbb apropókat… Meglátjuk.

A hetedik, újfent Netflix által gyártott évad két fő téma köré szerveződik: az egyik a gamer-szubkultúra fő terepe, a virtuális valóság, a másik pedig a melodráma. Tulajdonképpen mindegyik epizód azzal foglalkozik, hogy a főhős belevész egy virtuális valóság-alapú játékba, szolgáltatásba, kvázi digitális Robinzonként, és megpróbál ott életben maradni, túlélni, folyamatos reflexióban odakinti “normális” valóságban ragadt énjével. Picit kilóg innen -és picit az egész Fekete tükör antológiából- a harmadik, Hotel Reverie című epizód, mely inkább a film, a klasszikus mozifilm iránti rajongást fogalmazza meg, ám végül itt is egyféle AI eszköz igénybevételével. Ezen epizód hangulata is tán a legkevésbé sötét, sőt, kifejezetten szentimentálisan érzelmes. A többi azonban marad sötét, gunyoros, pikírt és nyugtalanító, már ha kérünk még egyáltalán ebből az érzésből a mi valóságunkban mostanában tapasztalható tendenciákon túl.

Netflix Kategória | , Címkézve | 11 hozzászólás

A feleségem története (The Story of My Wife, 2021)

Több, általam igen műveltnek tartott ismerősöm hivatkozott úgy Füst Milán regényére, mint valami számára igen fontos, talán meghatározó erejű műre. Mikor úgy kétezeregynéhányban elolvastam, rám semmilyen különösebb hatást nem gyakorolt Störr kapitány visszaemlékezése élete szerelmére, valami könnyed, enyhén szentimentális Szindbád-utánérzésem volt csupán. Nem volt rossz élmény, de a falnak sem mentem tőle, hogy úgy mondjam. Ezek után egyáltalán nem volt meglepetés, amikor olvastam, hogy Enyedi Ildikó is legfontosabb olvasmányélményei között emlegeti Füst regényét és már évtizedek óta tervezi filmre vitelét. A feleségem története forgatókönyve is tulajdonképpen kész van már vagy húsz éve, pénzt azonban nem adott rá sokáig senki, kinek filmfinanszírozás a feladata, mígnem Enyedi Testről és lélekről alkotott költői, érzéki fantáziájának nemzetközi sikerek csak megnyitott bizonyos forrásokat Füst Milán regényének megfilmesítéséhez.

De mivel a regény nem volt nálam átültő élmény, ezért a filmmel sem siettem túlzottan… Meglepetés, hogy egyáltalán nem volt nehéz megnéznem a majd háromórás mozit, mert elsősorban gyönyörű képek sorozata, melyen szép emberek, szép ruhákban jönnek-mennek, a húszas-harmincas évek tengerhajózása, kikötői élete pedig mindig is érdekelt: Rejtő eléggé belehúzott ebbe az izgalmasnak hitt világba, mégha ez a világ valójában inkább csak az ő képzeletében létezett is. Tehát kivitelezésében míves, világszínvonalú, rendkívül esztétikus munka A feleségem története. Rév Marcell operatőr és Láng Imola és Pető Beatrix vezetette látványstáb munkája a legmagasabb elsimerést érdemli.

De jó a film is. Enyedi szépen, nyugodtan elmeséli Störr kapitány szerelmének történetét (nyilván nem hasonlítgatunk a regény nyelvezetéhez szóról szóra), van szép íve és van hatásos lezárása a sztorinak. Szép, kerek egész, jók a színészek is, akik tudják a dolgukat; egy minden oldalról tökéletesnek tűnő alkotás a film, amivel nekem a legnagyobb bajom mégis éppen ez a tökéletesség. Nincs a filmnek ugyanis semmilyen egyedisége. Nincs meg benne az, amitől Huszárik Szindbádja a mai napig hivatkozási alap, egyfajta filmművészi etalon, nincs meg benne Bódy Psychéjének bátorsága, merész, olykor kifejezetten pimasz szabadsága, mert témájában, de igényében is ezekhez kell mérni Enyedi filmjét. Nem értem, hogy ha valakit évtizedekig ennyire foglalkoztat valami, akkor miért dob ki belőle mindent, ami azt valóban érdekessé, különlegessé teszi? Mert túlgondolja? Viszont az biztos, hogy így bárhol a világon megértik az első kockától az utolsóig és ez sem kevés.

Film, Netflix Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Átjáróház (2022)

Szerintem a legnagyobb erénye ennek a kis filmnek az, hogy nem akar többnek, másnak látszani, mint ami: egy alapvetően cuki romantikus fantasy, némi könnyed bizarral, morbid borzongással megbolondítva. Pedig igen nehéz körülmények között, folyvást változó csillagzat alatt született. Még Andy Vajna filmigazgatása adott zöld lámpát Veres Attila ötletére, miután a kukában landolt az eredeti horror-verzió. Muhi András producer nyaralójában aztán néhány óra alatt romantikus szerelmi történetté íródott át az eredeti történet, amely így már Madarász Isti rendezésében már gond nélkül törhetett utat a magyar fiatalok hamvas szívhez… Illetve, törhetett volna, hiszen amint elkezdődött a forgatás, kitört a Covid-járvány, leállt minden, tudjuk. Végül aztán tavaly vászonra került az Átjáróház, ami most már a Netflixen is nézhető.

Természetesen az első pillantásra meglátszik, hogy az alkotók messze nem azokkal a forrásokkal gazdálkodtak, mint más, politikailag jóval fontosabbnak ítélt magyar mozgókép, viszont azt is észre kell venni, hogy ehhez képest sem néz ki rosszul a film. Egyáltalán nincs szó arról, hogy egy újabb magyar gagyi született, az Átjáróház állja a versenyt látványban egy kisebb költségvetésű hollywoodi romantikus fantasyval (bár ott ez a pénz legfeljebb néháyn jelenetre lenne elég). Valami 480 CGI effektelt kép színesíti a jó ritmusban elmesélt, néhány elemében ugyan valahonnan már ismerős, de mégis egyedi színeket, ízeket és hangulatokat felvillantó mozit. A lepukkant hullaházban és még lepukkantabb lakótelepi környezetben, panellakásban és pesti külvárosokban játszódó enyhén borongós atmoszférában egy pillanatig sem csodálkozunk a bimbózó szerelem szárbaszökkenésén, s annak tragikus fordulatán sem facsarodik el szívünk, mert érezzük, ebben a filmben minden jó lesz a végén. Rujder Vivien úgy cuki, hogy közben nagyon jól tudjuk, hogy messze nem üresfejű kis szőke, miközben Bárnai Péter nyílt tekintetű, pelyhes állú férfiassága és finom intellektusa szinte a fiatal Mácsai Pált idézi: szép pár, bólogattak volna láttukra nagyanyáink is. Remek azonban a további szereposztás is, hiszen a történetet egy boszorkány (Kútvölgyi Erzsébet), egy gonosz kórboncnok (Kulka János), hullák (Nagy Mari, Mészáros Máté, Székely B. Miklós, Árpa Attila és sokan mások), egy zöldborsóautós hullaháziazgató (Galla Miklós) és más fura szerzet bonyolítja. De ami a legfontosabb, hogy a film minden pillanatában egyben van. Érezni, hogy a stáb tényleg kizárólag arra koncentrált, hogy egy szerethető filmet alkosson, ami nem akar mást, csak egy picit kiszakítani minket a valóságból egy pozitív üzenetű, romantikus mesével.

Film, Netflix Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Borzasztó boldog (Frygtelig lykkelig, 2008)

Alaposan megtévesztett ezúttal a meglepően magasan (9.1 port.hu) értékelt tetszési index, amikor ritka szabad estémet e Netflixről választott filmmel kívántam eltölteni. Dán film és 9.1, csak jó lehet. Nos, egyáltalán nem vagyok borzasztó boldog, mert bár végül is nem nézhetetlen szar a Borzasztó boldog című mozi, de azért az a 9.1 nagyon túl van tolva. Most nézem, az imdb-n csak 6.1 – ez nagyjából rendben van, miközben szögezzük le azt is gyorsan, hogy attól, hogy milliárdnyi légy örömmel csap le a kupac szarra, azért nem biztos, hogy az a kulináris élvezetek netovábbja lenne. Ugyebár. Szubjektív műfaj a filmélvezet.

Jó ötlet a jól bevált dán/skandináv blazírt groteszket westernnel és szolid horrorelemekkel vegyíteni, ezért mindenképpen dicséret illeti Henrik Ruben Genz filmjét, miközben nem lehet nem észrevenni Genz csillogó szemű rajongását Coen-testvérek Fargo című remeke iránt. Láthatóan alaposan kitalálták/adaptálták a történet látványvilágát, melyben Jütland isten háta mögötti (vagy inkább csak annak tűnő) félszigete pont olyan, pot annyira kietlen, sivár vidék, mint Észak-Dakota. Nemcsak természetrajzi értelmében, hanem az ottlakók lelkében, érzelmeiben is. De mikor ez a tragédiába fúló, féltekénységi szerelmi dráma bőségesen elég egy jól sikerült skandináv krimihez, itt valahogyan soványka sztori. Túl sok a dizájnoskodás, túl görcsös az igyekezet, hogy a film jól nézzen ki, hogy Genz valami karakteres darabot tegyen le az asztalra és ez számomra le is jött a filmből. A fapofájú színészek sem löknek nagyot a történetmesélés tengelyig a mocsárba süllyedő szekerén – kivétel talán a megesett szépasszonyt alakító Lene Maria Christensen és a megcsalatott férj szerepében lubickoló Kim Bodnia. Ők érdemeltek volna egy erősebb filmet, nem ilyen hónaljszagú megfelelni akararást.

Film, Netflix Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája (Bardo, falsa crónica de unas cuantas verdades / Bardo: False Chronicle of a Handful of Truths, 2022)

Nagyjából pályája elejétől követem nagy figyelemmel s egyre nagyobb dühvel a mexikói Alejandro G. Iñárritu munkásságát. A Korcs szerelmeket nagyon szerettem, ez volt tulajdonképpen nagyjátékfilmes bemutatkozása 2000-ben. A film kiemelkedő sikerét jellemzi, hogy a fickó pályája rakétasebességgel lőtt ki – Hollywood irányába. Következő filmjei, a 21 gramm, a Bábel vagy a Biutiful valamiféle furcsa képződményekként ékelődtek be a szórakoztató film száz év alatt alaposan megtámogatott bástyái közé, hiszen európai értelemben vett ízléssel, igényesen megalkotott művészfilmek voltak ezek, többé-kevésbé a szó nem pejoratív értelmében, melyekben komoly, nagy sztárok bizonyították tehetségüket. Aztán a hosszú című Birdman stb., majd az isteni Leónak végre Oscart hozó mozi, A visszatérő már tipikus hollywoodi alkotások voltak, melyeken a művészi szuverenitás már inkább csak máz csupán, bár Hollywoodban ez a máz még mindig különösnek és hitelesnek tűnik. Vagy tűnhet…

Új filmje, mely már a (ma már mintha múlónak tekinthető) trend szerint a Netflixre készült, látszólag a Birdmanre hajaz, és nemcsak hosszú címében. A Bardo, egy maroknyi igazság hamis krónikája ehhez hasonlóan újfent egy művészi, emberi és ki tudja még milyen válságba került alkotó ember -egy ismert mexikói dokumentumfilmes, egy kitalált karakter- lélekrajza, vagy legalábbis az szeretne lenni. Ha a cím önironikus, akkor picit csillapodik a dühöm, mert ez a lélekrajz bizony valóban hamis krónika. Nyilatkozataiban Iñárritu következetesen hárítja, hogy filmje valójában önvallomás lenne, holott ha ezt nem tagadná, nagyjából éppen azokra a kérdésekre keresné és néhol találná is a választ, amiket én is feltennék neki? Például, hogy miért kellett egy éles szemű, jó formaérzékű, valóban tehetséges, ráadásul szociálisan is érzékeny mexikói filmesnek eladni a tehetségét Hollywoodnak, hogy ott vele lila szarokat gyártatva réseket és lyukakat tömjenek be műveivel az ottani nagyfejűek? Például, hogy hogyan néz szembe az őt nyilván támogató mexikói közvéleménnyel, aki az ottani társadalmi problémák feltárását várta tőle, a Korcs szerelmekből kiindulva, nem kis reményekkel? Hogyan néz szembe a tőle a mexikói kulturális identitást számonkérő mexikói értelmiséggel, saját családjával? Hogyan éli meg ő maga, a művész, amint ezekkel a kérdésekkel képtelen szembesülni? Iñárritu azonban eltartja magától mindezt, számomra érthetetlenül. Fellini nem tagadta szerintem sehol, hogy a Nyolc és fél rendezőjében valójában saját maga kétségeit írta filmmé, Bob Fosse sem tiltakozott sehol, hogy a Mindhalálig zene koreográfusa valójában őmaga. Ez a film is pont ilyen önreflexió, mint az említett klasszikus példák.

Csak éppen kamu. Hamis krónika, hiszen még alkotója is tagadja igazságát. Körmönfont intellektuális maszturbáció, Darius Khondji már-már túlzóan látványos képeiben, bármiféle katarzis nélkül. Khondji rafináltan megkoreografált, hihetetlenül bonyolult kameramozgásai, valóban kreatív beállításai valójában a film valódi értékei, ebben is érvényes a Birdman végtelen svenkjeivel való párhuzam, viszont mindez csak üres látványosság érvényes és hiteles tartalom nélkül. Egy művész sose hazudjon, önmagának viszont egyáltalán nem. Én úgy látom, erre Iñárritu már nem képes.

Film, Netflix Kategória | Címkézve | Hozzászólás

A szomorúság háromszöge (Triangle of Sadness, 2022)

A svéd Ruben Östlund filmje semmivel sem kevésbé megosztó, mint volt korábban az Akaratlanul, a Play, a Lavina vagy éppen A négyzet, pedig kritikai sikere legalább olyan hangos, mint az az ováció, amely Arany Pálmáját kísérte Cannesban. Persze, nem tömegfilm ez sem, mint az előzőek, s mint ahogy 2012-es Titanc-fődíját indokolta az akkori zsüri, a “látszólag tökéletes társadalom következetes és felzaklató portréját” nehezen értelmezi önarcképként a látszólag tökéletes társadalom mozilátogató közönségének egy része. A másik -keskenyebb, értelmesebb réteg- természetesen joggal lelkesedik, mert igen kevés ma az olyan szuverén hangú alkotó, aki képes érvényes formában megfogalmazni koráról, kultúrájáról és társadalmáról kritikai véleményt – és Östlund egy közülük.

Nehéz is bármelyik szereplőért lelkesedni A szomorúság háromszögében, pedig többségében irigyelt státuszú emberekről van szó. Multimilliárdosok, multimilliárdosok asszonyai, menő influenszerek és modellek állna a történet célkeresztjében, de szánalmas figurák mind, a részeges amerikai jachttulajdonostól, aki Lenintől idéz a részeges orosz műtrágyagyárosig, aki Reagennel kontráz, az üresfejű influenszertől, aki a WC-n is az instára élőz az üresfejű, nulla testzsírszázalékos modellig nincs kiért szorítani, de nem jobb a bizonyítványa az elnyomott “osztályoknak” sem. Östlund társadalombírálata a teljes spektrumot érinti, méghozzá egyaránt megsemmisítően. És hát, valamelyik rétegbe beletartozik a mozinéző is, amivel sokaknak tényleg nehéz lehet szembesülni. Viszont a svéd rendező egyáltalán nem dühös, ezen filmje is inkább marón gúnyos szatíra: nem fáj, csak amikor röhögünk.

A három részre tagolt narratív szerkezet sem túl nagy újdonság, főleg, hogy két -kevésbé majd sokkal inkább- meglepő fordulattal mégis egy töretlen ívet képez. Még bírálatának hangvétele sem egyedülálló, hiszen Bunueltől, Marco Ferreritől már láthattunk ennyire mélyre metsző szatírákat, ma azonban ritka, aki ennyire látványosan felülemelkedik a szórakoztatóiparba süllyedő globális filmművészet fő áramlatain. Talán Ulrich Seidl vagy Yorgos Lanthimos még ilyen. Vagy, igaz sokkal könnyedebben, Mike White Fehér Lótusza.

Film, HBO Max Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Szívek királynője (Dronningen, 2019)

Régebben volt egy megingathatatlannak hitt meggyőződésem a skandináv filmekkel kapcsolatosan, miszerint ezek ott fenn, északon, azokon a hosszú, hideg teleken egyéb “élmények és kalandok” híján, bezárva a kényelmes, jó meleg otthonaikba, jobb híján egymás idegrendszerét zabálják fel, kuszálják össze vagy legjobb esetben játszanak rajta, mint őrült a hárfán. Lásd pl. Ingmar Bergman életműve. Aztán ebben a filmben olyan langymeleg nyárban lubickolunk a bő két órás játékidő nagy részében, hogy az nálunk is élményszámba menne, sőt, még a filmvégi karácsony sem olyan dermesztő (látványában), mint azt sejthentők előítéleteink alapján Dániában. Ahol persze, mindig bűzlik valami, ugyebár…

Meg ez a cím is: Szívek királynője. Mint valami venezuelai szappanopera. Anna-Maria Leonida, a jól menő caracasi ügyvédnő látszólag boldog házasságban él Pedro Zarzuela Perezzel, a divatos orvossal, aki egy nap korábbi házasságából való, Gustavó nevű fiával állít be, hogy ezentúl a fess kamasz is velük fog élni. Ráadásul, az első bő óra úgy is telik, ahogyan azt egy latin szappanoperában megszokta, aki néz ilyeneket, csak a temperamentum hűvös északi. Illedelmes, intelligens, ám langyos családi dráma, drámácska bontakozik ki a hervadófélben lévő feleség és a fickósódó mostohafiú között, miközben apa konferenciáról konferenciára szaladgál (ezalatt nyilván kelet-európai orvosok látják el a dolgát a kórházban). Aztán a film közepe táján lecsap a dán pöröly, bele a lecsóba, vagy mittudomén mit szoktak ezek ott enni, rotfist, vagy csokiszökőkutat. De apa ekkor még nem sejt semmit.

Az echte dánnak nyilván nehezen nevezhető May el-Toukhy echte skandináv családi drámája minden különösebb lacafacázás nélkül szembesít minket a pedofília és a #metoo-mozgalom kevésbé tárgyalt területével, melyben egy idősebb nő ural el egy fiatalkorú, de már látványosan pasi pasit. A szende játszadozás hamar szexuális zaklatásba fordult, ami a fiúnak sincs ellenére, miközben a nő eszét veszti, majd aztán magához térve hátraarcot csinál és magára hagyja az ártatlan kamaszt felálló farokkal. Sőt, le és megtagadja őt. Az esetet súlyosbítja, hogy munkáját tekintve a nő gyermekjogi perekre, sőt, szexuális zaklatásokra specializálódott ügyvéd. De a család szentsége, ami északon is szlogen, sőt, komolyan is veszik, tehát a család szentsége, de főleg, hogy kifelé szentnek látszódjon, az mindent felülír – és mindent elken. el-Toukhy szépen elringat minket a jólét rószaszín kádacskájában, aztán szépen kiborít minket a valóság durva, rücskös betonjára. Nyilván nem általános esetet mesél el, de mégis hiteles a történet. Hitelesek a szereplők motivációi, hitelesek érzelmi reakciói is és durván hiteles az ügy megoldása is. A színészi értelemben végtelenül alázatos Trine Dyrholm (Anne, az ügyvédnő szerepében) és a film nem véletlenül nyert egy csomó djíat (pl Legjobb film lett 2019-es Sundance-en.).

Film Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Rude Boy (1980)

Sokan úgy tartják, hogy ez az 1980-as dokumentumfilm a Clashről szól. Annyiban igaz ez, hogy a filmben folyamatosan feltűnnek a híres punkrock zenekar klasszikus felállásának tagjai és hallhatunk több, meglepően jó hangminőségű archív koncertfelvételt is, a Rude Boy azonban mégis ennél többről szól. A dokumentarizmust alapvető kifejezőeszközként használó film egy tipikus külvárosi, alsó-középosztálybeli fiatalt mutat be, valahogy úgy, ahogyan Jeles András tette A kis Valentinóban: Ray Gange (aki tulajdonképpen saját magát alakítja) teng-leng, lébecol, fogalma sincs, mit kezdjen az előtte álló 1-80 évvel, tehát az ún. “nagybetűs” élettel. Szexbutikban árul pornómagazinokat, politikai gyűlésekre jár, de leginkább kocsmákban tölti idejét. Itt ismerkedik meg Joe Strummerrel is, az akkor már feltörekvőnek számító The Clash énekesével, így hamarosan beáll roadnak a bandához.

Ray sorsa azonban meglehetősen determinált(nak tűnik) Maggie Thatcher kőkonzervatív Angliájában – legalábbis a film végére a Ray előtt álló jövő még sötétebb, mint amilyennek az elején tűnt. No Future -for Ray: ahogyan egy másik punkklasszikus énekelte volt. Ray emblematikus sorsának ábrázolásán, és a koncert-, illetve próbajeleneteken túl azonban sokkal fontosabb az, ami mintegy körítésként mutatkozik meg a filmben. Jack Hazan és David Mingay a film forgatása ürügyén megalkotta a rendkívül heterogén összetételű angol társadalom egyfajta keresztmetszetét is, annak összes etnikai, politikai és kulturális vonulatával – mindennel, ami a Clash dalszövegeit olyan különlegessé és értékessé teszik. Látunk neonáci National Front-gyűlést, amivel szemben a szélsőbalosok ágálnak, közben a fekete kisebbség is szerveződik az amerikai Malcolm X tanításai alapján, közben a bobbyk fényezik kezűkben gumibotjaikat. Igazi, korabeli, hiteles arcok, indulatok, pimasz düh és nettó erőszak, mint az alkotmányos monarchia kultúrája. Időutazás a közelmúltba jelenbe.

Film, Netflix Kategória | Címkézve | Hozzászólás

A játszma (2022)

Nagyjából ugyanazt a magas színvonalat hozza A játszma, mint amit a tizenkét évvel ezelőtt bemutatott előzménye, A vizsga, sőt, a külsőkben még látványosan gazdagodott is, a szereplőgárda is azonos tulajdonképpen, Kulka János, Hámori Gabriella, Nagy Zsolt és Scherer Péter. Ugyanaz az író –Köbli Norbert– és a téma is: a magyar belbiztonság “személyi kérdései” a Kádár-korszak peckes hajnalán. Csak a rendezői székben történt váltás, Bergendy Pétert Fazakas Péter váltotta, de ez sem látszik a filmen. Feszes, szépen fényképezett, nyomasztó aurájú kvázi kémtörténet, a műfaj nagymesterének, John le Carrénak modorában és stílusában elmesélve.

Míg azonban az “első részben”, A vizsgábanban a beszervezés jellegzetes technikáit és dilemmáit boncolgattuk, e filmben már a legfelsőbb magyar belbiztonsági körökben járunk, a játszma tétje, hogy ki vezesse a magyar kémszolgálatot. Jó film, tetszett. Csak az nem, hogy Kulkával miért kellett újra eljátszatni az agyvérzést, miközben még így, afáziával küzdve is látványosan bizonyítja, hogy mekkora színész és hogy milyen súllyal képes létezni a képernyőn/filmvásznon. Illetve, egy bosszantó kronológiai hiba zavart nagyon: a film cselekménye 1963-ban játszódik. Éppen ebben az évben jelentkezett bizonyos Lou Ottens Hollandiában a Compact Cassette névre keresztelt technikai újdonsággal. Bár a magyar elektronikai ipar képes volt ezidőtájt is meglepő teljesítményekre, az első kazettás magnót csak 1969 karácsonyára dobta piacra MK 21 néven. Talán éppen ez a modell szerepel a történetben, ráadásul “kulcsszereplőként”, így ez kissé zavaró momentum. Főleg, hogy amúgy valóban látványos az az erőfeszítés, hogy az alkotók megidézzék a kor hangulatát, atmoszféráját. Szerencsésebb lett volna inkább az Uher cég híres, korban ideillőbb 4000 Report szalagos magnóját használni a filmben, mely ráadásul tudvalevőleg a kémszervezetek kedvenc eszköze is volt könnyű súlya és viszonylag egyszerű kezelhetősége révén. Tudom, oktondiskodás ez, de akkor is, fontos dolgok ezek. 🙂 A film jó, még egyszer mondom.

Netflix Kategória | Címkézve | Hozzászólás

A Király (TV Mini Series, 2022)

Egyszer régen, véletlenül, egy unalmas szombat délután belefutottam a tévé előtt egy dokumentumfilmbe. Varga Ágota alig fél órányi, alig szerkesztett, szinte házivideó-szerű képfolyamának témája egy nagyhatalmú cigányvajda 50. születésnapja volt. A filmben, amit jellemző módon a tatai városi televízió rögzített egy “visszautasíthatatlan” felkérés nyomán, a kilencvenes évek magyar alvilágának színe-java felvonult, a közismert Tasnáditól a hírhedt Száva-családig, minden járulékos hozzátartozóval, szemérmetlenül belemosolyogva a kamerába, szinte tüntetve kirívó gazdagságukkal, hatalmukkal – ilyet televízióban sosem lehetett látni, legfeljebb a Kék Fényben adtak hírt valamiről, aminek szereplői itt éppen nyálas csókokkal halmozták el egymást és az ünnepeltet. Ami miatt említem ezt a filmet, az az, hogy a címeres bűnöző életmódot folytató elemek, valamint néhány politikus mellett kik jelentek még meg: a sorban érkező hatalmas, fekete Mercikből az elsők között bújt elő Demjén Rózsi, Pataky Attis és Zalatnay Cini között Zámbó Jimmy, a Király is. A nyálas csókokból, valamint az ünnepelt capo tutti capi kitüntető figyelmén túl ők is ugyanúgy részesültek, mint a több száz fős, többségében előbb-utóbb szépen megmázsált vendégsereg. Embert barátairól, valamint a stílus maga az ember. Stb.

Sose rajongtam ezért a vircsaftért, mármint a magyar popzene fentebb említett reprezentánsai által játszott szegmenséért, bár elismerem, hogy pl. Rózsi, vagy e cikk tárgya, Zámbó Jimmy valóban igen tehetséges zenész (lehetett volna jó is). Nos, az RTL+ stream-platform zászlóshajójaként bemutatkozó A Király című minisorozat sem hozta közelebb Jimmy figuráját, de zenéjét sem. Rögtön le is szögezem, hogy maximális a tiszteletem Zámbó Imre családja fel, hogy (mégha nem is vita nélkül) hozzájárult e filmhez, mert a film elején olvasható “Igaz történetek és hazugságok alapján” inzert vajmi keveset ment egy nyilvánvalóan tehetséges, ám ugyanennyire nyilvánvalóan végletekig önző, korlátolt és a sikerek útján előrehaladva egyre jobban paranoiás mulatós sztár megítélésén: Jimmy, a Király baromi szemét alak volt.

Az igazi vicc viszont az, hogy arról sincs szó, hogy különösebben gyalázó, lepellerángató attitűddel készült volna Kovács Richárd Dániel és Zomborácz Virág minisorozata: Zámbó Jimmy, az elhallgatott országos sztár szinte csak apropó arra, hogy elmeséljenek egy sok-sok kis történetmozaikból álló mesét tegnap Magyarországából/ról. Persze, azért Jimmy áll a középpontban, s a bravúros kettős szereposztás (a fiatal Jimmyt Olasz Renátó, míg az idősebbet Nagy Ervin alakítja, egyaránt rendkívülien) szépen megrajzolja az autoriter, kőkemény anya árnyékában felnövő, igen muzikális külvárosi proligyerek személyiségfejlődését a közismert, ám mégis legendáktól és koncepciós teóriáktól hemzsegő, tragikus végkifejletig. Közben azonban, főleg ha életkorunkból adódóan van emlékképünk a múlt század utolsó évtizedeinek Magyarországáról, akkor rengeteg ismert vagy csak ismerős helyszín, élethelyzet és jellegzetes figura jön velünk szembe minden pillanatban. Kiemelendő, hogy mennyire kreatív a casting a mellékfigurák esetében is. Egy csomó emlékezetes arcot látunk (pl. a Vágó Imréné csepeli rendőrkapitányt alakító, “civilben” erdélyi színésznő Tokai Andreát vagy a Zámbó család legbelső bugyraiba is befészkelődő rajongót, Hulé Évát játszó Csákányi Esztert). Igen profi a korabeli helyszínek, hangulatok megidézése is, miközben a cselekmény is sodró erővel halad az ismert finálé felé. Valóban arról van szó, ahogyan többen is megírták már előttem, kevés olyan magyar gyártású sorozatot láthattunk eddig, aminek soron következő epizódját valóban ennyire akarnánk látni. Aranyélet-minőség, mondom, bár egy teljesen más műfajban. De azt hiszem, azok is szerethetik, akiknek jelentett valamit ez a címbeli fickó, és azok is, akiknek semmit – viszont megkerülhetetlenül mégis részük volt benne…

RTL+ Kategória | Címkézve | 1 hozzászólás