Sokan úgy tartják, hogy ez az 1980-as dokumentumfilm a Clashről szól. Annyiban igaz ez, hogy a filmben folyamatosan feltűnnek a híres punkrock zenekar klasszikus felállásának tagjai és hallhatunk több, meglepően jó hangminőségű archív koncertfelvételt is, a Rude Boy azonban mégis ennél többről szól. A dokumentarizmust alapvető kifejezőeszközként használó film egy tipikus külvárosi, alsó-középosztálybeli fiatalt mutat be, valahogy úgy, ahogyan Jeles András tette A kis Valentinóban: Ray Gange (aki tulajdonképpen saját magát alakítja) teng-leng, lébecol, fogalma sincs, mit kezdjen az előtte álló 1-80 évvel, tehát az ún. “nagybetűs” élettel. Szexbutikban árul pornómagazinokat, politikai gyűlésekre jár, de leginkább kocsmákban tölti idejét. Itt ismerkedik meg Joe Strummerrel is, az akkor már feltörekvőnek számító The Clash énekesével, így hamarosan beáll roadnak a bandához.

Ray sorsa azonban meglehetősen determinált(nak tűnik) Maggie Thatcher kőkonzervatív Angliájában – legalábbis a film végére a Ray előtt álló jövő még sötétebb, mint amilyennek az elején tűnt. No Future -for Ray: ahogyan egy másik punkklasszikus énekelte volt. Ray emblematikus sorsának ábrázolásán, és a koncert-, illetve próbajeleneteken túl azonban sokkal fontosabb az, ami mintegy körítésként mutatkozik meg a filmben. Jack Hazan és David Mingay a film forgatása ürügyén megalkotta a rendkívül heterogén összetételű angol társadalom egyfajta keresztmetszetét is, annak összes etnikai, politikai és kulturális vonulatával – mindennel, ami a Clash dalszövegeit olyan különlegessé és értékessé teszik. Látunk neonáci National Front-gyűlést, amivel szemben a szélsőbalosok ágálnak, közben a fekete kisebbség is szerveződik az amerikai Malcolm X tanításai alapján, közben a bobbyk fényezik kezűkben gumibotjaikat. Igazi, korabeli, hiteles arcok, indulatok, pimasz düh és nettó erőszak, mint az alkotmányos monarchia kultúrája. Időutazás a közelmúltba jelenbe.