Valóban vicces az alapszituáció: egy ambiciózus új pszichiáter érkezik a vidéki elmegyógyintézetbe, s mintegy fejest ugorva a dolgok sűrűjébe, első nagy kísérletének azt találja ki, hogy összegyűjti egy szobába az intézetben akkoriban kezelt három Jézus Krisztust, és megnézi, mire mennek egymással. Na jó, a vicces talán durva, legyen tragikomikus, bár egy ilyen helyzet 2022 Magyarországában, ahol tök természetes, hogy az a néhány százmillió az idióta, aki szembeszáguld velünk az autósztrádán, még ez sem biztos. Nem is szeretik a népek túlzottan ezt a filmet, bár ennek más az oka.
Valóban több van ebben az 1959-ben, az amerikai Ypsilanti Állami Kórházban valóságban is megtörtént esetet feldolgozó történetben, mint amennyit a hollywoodi ízlésnek és stílusnak mainstreamjét biztos kézzel kezelő, rutinos Jon Avnet kihoz belőle. Simán lehetett volna belőle egy Száll a kakuk fészkére-típusú allegorikus kiáltvány, de akár egy Ébredések-szerű orvoskarrier-történet is, vagy dokumentarisztikusan megrajzolva egy leleplező erejű vádirat (mégha ezzel el is késett volna néhány évtizedet), sőt, tán még egy zsigerekbe hatoló pszicho-thriller is. A három Krisztus azoban nem lett több egy átlagos melodrámánál.
Pedig van itt minden, mint a vurstliban. Az idősödő Richard Gere-re szokás mondani, hogy a kor előhozta tehetségét: itt sem rossz. Helyén van, korrekt teljesítményt nyújt, csak éppen semmi különös – de ebben a történetben igazából nem is rá vagyunk kíváncsiak, sokkal inkább a három, magát Jézusnak képzelő figurára. A legszürkébb közülük a hegyibeszédeit bugyuta remklámdalocskák formájában pusztába kiáltó Clyde (Bradley Whitford). A két másik azonban két igazó nagyágyú. Leon szerepében Walton Goggins tényleg képes megmutatni valamit egy személyiségében meghasonlott, kettétört tudatú skizofréniás beteg szenvedéseiből, amellett, hogy hitelesen tolmácsolja karakterének idevezető útját is. Goggins nagyon jó színész, legtöbben talán a sorozatvilágból ismereik, ő volt a Justified veszélyes rosszfiúja. Hasonlóan kultikus pofa Peter Dinklage, aki a Trónok harca Tyrionjaként a sorozat egyik emblamtikus karaktere volt. Szerintem minden idők leghíresebb törpe-növésű színésze, dehogy a legjobb, az biztos. Ezúttal is valódi drámai alakítást nyújt Josephként, mint a történet harmadik Jézusa. Avnet azonban nem igazán tudott, vagy nem akart sokat kezdeni e három plusz egy figura közötti rendkívül érdekes szituációval. Mindössze néhány pillanatot mutat meg négyük egymás felé történő bátortalan, kihívásokkal teli tapogatózásából, miközben rengeteg időt szán (fecsérel el) a doki és felesége (Julianna Marguiles), fiatal asszisztense (Charlotte Hope), valamit szakmailag féltékeny, korlátolt főnőke (Kevin Pollak) között zajló, közhelyes történések taglalására. Ráadásul mindezt a lehető legbiztonságosabb, leghagyományosabb, legkiszámíthatóbb hollywoodi melodráma formájában teszi, ami egyrészt már túlzottan is nézőbarát formátum, másrészt viszont dögunalom. Ami izgalom, illetve valóban megindító pillanat van a filmben, azt a bolondoknak köszönhetjük.
A kémtörténetek avatott mesterének, John le Carrénak bestselleréből készült ez a sorozat, amit könyvalakban korábban nálunk erre a címre magyarítottak. Ezért kapta A kis dobos lány a Kettős szerepben címet, amit így látatlanban össze is keverhetünk George Roy Hill 1984-es filmjével is, mely szintén ezt a regényt dolgozza fel (Diane Keatonnal és Klaus Kinskivel). Szóval, kémsztori van terítéken, méghozzá a velejéből és az egyik legauntentikusabb forrásból (le Carré maga is dolgozott a brit titkosszolgálat kötelékében), tehát nyugodtan vehetjük készpénznek, amit itt most elmesél. Tudvalevő, hogy le Carrénál szó sincs vodkamartinit szürcsölgető, puncibubus bájgunárokról, akik Aston Martinon száguldozva mentik meg a Földet a gonosztól, ellenben a valódi kémmunka aprólékos, végletekig precíz, szőrszálhasogató unalmáról, arról a rendkívül bonyolult, sokszor már-már paranoid lelkiállapotról, melyben egy fedett akcióban dolgozó kém élni kénytelen, sokkal inkább.
Egy kém munkájának velejét leginkább egy színész teljesítményéhez lehet mérni, csak éppen neki ha lemegy a függöny, akkor egyúttal csengettek is. Egy kém sosem léphet ki a szerepéből, legfeljebb ha az adott akció lezárult – de akkor is valószínűleg személyazonosságot kell váltania a vélhető bosszút elkerülendő. Egyáltalán nem irigylésre méltó meló ez és cseppet sem hősies a szó romantikus, dzsémszbondi értelmében. Le Carré ebben a történetben azt meséli el, hogyan szervez be az izraeli MOSZAD egy nem különösebben Izrael-barát angol színésznőt (Charlie – Florence Pugh) és hogyan építi be őt a palesztin terroristák közé, hogy ott leleplezzen egy zsidó értelmiségiek likvidálására készülő csoportot. Martin, a zseniális izraeli ügynök (Michael Shannon) csavaros, ráadásul rengeteg buktatóval, előre ki nem számítható, váratlan fordulattal teli tervet eszel ki, melyben nincs tekintettel Charlie “magánjellegű” érzelmeire és annak minden tartózkodás ellenére, szenvtelen ridegséggel, kihasználva minden bevethető eszközt csalja bele a nőt az akcióba. Charlie így élete legnagyobb alakítására készül. Martin afféle rendezőként vezényli le az akciót, melyben a darab szereplői izraeli ügynökök és palesztin terroristák.
Önmagában is rendkívül izgalmas a színészi, színházi munka és a fedett kémtevékenységek párhuzamba állítása, amit igazán hitelessé le Carré távolságtartó szakszerűsége és témaismerete tesz. Igen jó választás a legendás dél-koreai Park Chan-wook meghívása a rendezői székbe, aki sajátos látásmódjával és le Carré világától jelentősen eltérő kulturális alapjaival, szuverén filmes stílusával frissen értelmezte és mesélte el a maga korában ködszurkálónak ható, de ma már azért eléggé közismert témát, az identitásában, harcának irányában bizonytalanná váló, kissé hasadt tudatú, kettős szerepben alakító kém figuráját (lásd még pl. Homeland). Park Chan-wook rideg, szenvtelen, naturalisztikus, ám olykor akár bizarr, szürreális képzettársításokat is alkalmazó stílusa kiválóan passzol le Carré világához. Vicces adalék azonban, hogy az explicit, olykor kifejezetten brutális jelenetektől sohasem idegenkedő dél-koreai rendező a forgatás során, a mostanában divatos prűd közízlésnek és cenzúrának megfelelve, komoly disputába keveredett a mellbimbóit illető jelenetekben megmutatni nem szégyellő Pugh kisasszonnyal… Maga, a kis dobos lány története azonban messze nem olyan véres, mint mondjuk anno a Bosszú-trilógia volt, egyáltalán nem bizarr, mint Park Chan-wook cyborgos filmje: virtigli le Carré-mozi (illetve nyolcrészes tévésorozat), friss olvasatban, olykor halkan roppanós humorral. Pugh megfelelő karakter a szerepére, tulajdonképpen hibátlanul teljesíti azt, Alexander Skarsgård megértően bús, együttérző tekintetétől övezve. Érdekes, izgalmas figura Shannon Martin Curtise, igazából ő a főalak a sztoriban. Rejtély, mire képes, nem tudjuk, hogy ő valóban zseniális kémfőnök, vagy csak egy monomániás kókler, egy átlagos középiskolai tanár külsejével. Imádtam a MOSZADOS csipet-csapatot, miközben a nyugat-európai szélsőbalos marxista, mind a palesztin terroristacsoportok tagjai is hitelesen rajzolódtak ki a cselekmény fősodrában. Dicsérendő még a korhű környezet megidézésre tett erősfeszítés is, mint a történet háttereit, mind a ruhákat, hajviseleteket, eszközöket és kütyöket illetően. Komótos ritmusban, de üzembiztosan halad a cucc a végkifejlet felé, útközben ki nem hagyva az adódó látványosságokat és a némi meglepetéssel kecsegtető alkalmakat.
Kiváló arányérzékről tanúskodó, finom humorú szatíra lett Fazekas Máté Bence márciusban mozikba került bemutatkozó filmje; szomorú aktualitást ad neki, hogy a jó idő beköszöntével és a járványhelyzet elmúltával a kilakoltatási moratórium is véget ért. A bemutatót nem övezte különösebb figyelem, nagyobb felhajtást is megérdemelt volna, plusz egy kevésbé összecsapott plakátot.
A sztori egyetlen nap, egy káoszba merülő kilakoltatás krónikája. Főhőse Budai Richárd (Orosz Ákos) végrehajtó szolid, elálló fülű fiatalember, kezdő a szakmában, aki eddig az íróasztal mellől szolgálta a családi vállalkozást, most először van „terepen”. Átellenben, a kis kertes házban a történet másik főszereplője, Ilonka néni (Nagy Mari) gubbaszt mindenre elszántan; többmilliós tartozás miatt készülnek elvenni az otthonát, már a vevő is megvan rá. Ricsiről messziről ordít, hogy ezt a feladatot nem neki találták ki, bármennyire igyekszik is megfelelni. Orosz Ákos szelídre, ügyefogyottra formázott karaktere hiába próbál keménynek mutatkozni, nem tűnik úgy, hogy uralná a mind abszurdabbá váló szituációt, a fiatalember túlságosan empatikus. Hozzá hasonlóan az álmodozó rendőrnő (Láng Annamária) sincs a helyzet magaslatán, láthatóan ő is pályát tévesztett – vagyunk így még egy páran, a film több más szereplőjéhez hasonlóan – az ő figurája azonban kicsit életszerűtlenebb. Richárd apja bezzeg, a cég feje (ZnamenákIstván) pont olyan érzéketlen dúvad, amilyennek lennie kell.
Három „té”-vel lehetne leírni a legjobban ezt a kis magyar abszurdot: tanácstalanság, téblábolás, töketlenkedés. A házat körülvevő tömeg az idő előrehaladtával egyre nagyobbra duzzad, ám a szűkös, nagyjából portányi területen játszódó cselekménynek megvan a kellő dinamikája, így a helyben toporgás ellenére sem válik unalmassá. A ház elé érkező Ricsit skandáló aktivisták csoportja fogadja („Lakhatást, ne zaklatást!”), az álldogálókra nyilak röppenek, az udvarban loncsos kutyák hörögnek, a kétségbeesett néni gázpalackrobbantással fenyegetőzik. Mellesleg az aktivistákat is elküldi a bánatba, hagyja őt békén mindenki. Újabb és újabb akadályok merülnek fel, a bürokráciának pedig mindegyikre megvan a kész válasza („a Gyuri”, „a Laci”, „a Rita” – kábé így), amelyekről aztán rendre kiderül, hogy nem működik.
Az ifjú rendező nem esik bele a tipikus elsőfilmes hibába, hogy mindent egyszerre akarjon elmondani, mégis találó mozaikot rak össze a magyar valóságról, csekély nyolcvanöt perc alatt. Kezdetben vicces, groteszk szűrőn keresztül, később komorabban, a maga drámai valójában mutatva a dolgok állását. Jó érzékkel nem megy át idétlenkedésbe, és ami a legfontosabb, nem teszi zárójelbe a történet alapvető tragikumát. A filmnek persze megvannak a maga gyerekbetegségei is: a helyenként papírízű dialógusok, gyengébb színészi alakítások mellett erőltetetten hat például, ahogy sorban derül ki szinte minden szereplőről, hogy az itt lévők közül valakinek a valakije, aminek eredményeképp számos apróbb konfliktus mállasztja a cselekmény egységét. A nagy tolongásban egyre több hivatalos szerv vesz részt – rendőr, mentős, tűzoltó, állatkerti alkalmazott, túsztárgyaló -, de igazából egyik sem végzi a feladatát, és a sok bába közt elvész a gyerek. Senkit nem érdekel, hogy Ilonka néni felelős-e az előállt helyzetért, felkészült-e arra, ami rá vár, és egyáltalán: mi lesz most vele? Nem több egy aktánál, egy határidős feladatnál. Végül a banknak is többe kerül a leves, mint a hús, a nagy felhajtás költségei elviszik a várható nyereséget, tehát mindkét fél veszít; mindegy, fő, hogy papíron stimmeljen. Egyvalaki azért mégiscsak nyer az ügyön, bármilyen lehangoló is a történet, és itt nem a gyanútlannak látszó új tulajdonosokra gondolok. A hosszú nap végére magára talált Budai Ricsi azt az egyet most már biztosan tudja, mi nem akar lenni, és kire nem akar hasonlítani. Természetesen az is nyer, aki megnézi a filmet; moziban már csak elvétve játsszák, reméljük, mielőbb felkerül valamelyik streamingoldalra. Addig is, aki el tudja csípni, ne hagyja ki!
A Netflixen található ez a belga sorozat, amiből egy évad készült – nem hiszem, hogy lesz belőle több, hiszen a végére minden tisztázódik a cselekményben. A Két nyár cselekménye, ahogyan a címéből is könnyen kikövetkeztethető, két nyáron játszódik.Tulajdonképpen két buli története, a résztvevők -egy kivétellel- ugyanazok, csak éppen a két buli között eltelt 30 év. A ’92-es parti résztvevőiből mára többé, illetve kevésbé sikeres emberek lettek, valakiből minszter lett, valakiből pilóta, más a Google jogi tanácsadója, más pedig még mindig saját útját keresi. Vannak, akik azóta is egy párt alkotnak, vannak, akik egy párt alkottak, de már szakítottak, és új párjukkal vannak jelen. Szóval, egy nem túl eredeti alapszituáció, amely ennek ellenére mégis kirobbanó sikert aratott a stream-szolgáltató flamand és francia nyelvterületein.
A relatív siker csak kisebb részben köszönhető a cselekmény decens helyszíneinek, hiszen ama rothadó nyugat egy belga/flamand/vallon nyelvű honpolgára nyilván nem olvad szét kanapéján egy medencés-parkos villa, vagy éppen egy Riviéra-menti magánsziget látványától: ha nincs is mindenkinek a padláson leszírozva ilyenből néhány darab, azért arrafelé inkább láttak már ilyet, mint errefelé csak kevesen. A helyenként akár Thomas Vinterbeg renegát Születésnapját is idéző, de azért nagyobb részben a hasonló, Hatalmas kicsi hazugságok és BUÉK-szerű, “biliborogató”, “lepellerángató” családi/baráti társasági történetek szintjén zajló sztori viszonylag izgalmasan, ügyesen alkalmazott fordulatokkal, klasszikus, nemes dramaturgiai megoldásokkal halad a logikus(an tragikus) végkifejlet felé – ám különleges tanulságot nem hordoz. Az, hogy szavainknak pont olyan súlya van, illetve lehet, mint meggondolatlan, óvatlan tetteinknek, az nem újság. Inkább pusztába kiáltott szó. Hogy erősebben hasson az üzenet, ahhoz annyira kell, hogy sokkoljon, mint Vinterberg műve (bár lehet, hogy ma már az sem hatna annyira…) Így csak sajnáljuk, hogy a logikusan elég nagy eséllyel kikövetkeztethető szereplő úgy járt, ahogy – ahelyett, hogy hápognánk a képernyő előtt a kimondott igazság brutális súlyától. Ettől függetlenül ez az átlagmezőnynél lényegesen színvonalasabb, izgalmas cselekményvezetésű, a szappanoperás szinttől lényegesen mélyebben alakító színészekkel elővezetett sorozat simán nézhető, akár egyetlen este alatt is. (Picit tán hosszabb, mondjuk egy résznyivel, mint kellene, de még belefér.) Egyedüli nehézséget talán a két nyári buli szereplőinek a beazonosítása jelent, de idővel ez is menni fog.
Van szerencsém szinte a pályája elejétől követni a filmrendezőnek még mindig fiatalnak számító, 1973-as születésű, párizsi születésű, de ízig-vérig izlandi Dagur Kári munkáját. Első nagyjátékfilmjében, a csavaros cselekményspirálú, de megható és megindító Nói Albínóiban egy 17 éves izlandi albínó fiú életét követhetjük nyomon – a filmet vagy 20 filmfesztivál díjazta. Később is maradt a furcsa karaktereknél, hiszen bő évtized múltán, a Fúsiban egy 43 éves, ránézésre minimum 200 kilós, ám rendkívül félénk pasast ismerhetünk meg, akinek két kedvenc időtöltése van: második világháborús terepasztalán való bütykölés, valamint szigorú, északi death-metált hallgatni a tengerparton. A film cselekménye Fúsi szerelmi életének nehézségeit tárja a nézők elé mérhetetlen bájjal és kedvességgel. Az HBO által a közelmúltban bemutatott Isten hozott Senkiföldjén című tévésorozatában Izland helyett egy nem kevésbé zord világ, Norvégia északi, bőven sarkkörön túli jeges-sziklás vad vidéke a helyszín, mely Káritól immár nem meglepetés, telistele van furcsábbnál furcsább, groteszk fazonokkal.
A cselekmény fő szála két figura konfliktusát taglalja. A kinézetére, de életvitelére és életvezetési elveire nézve is vad Bilzi (Stig Henrik Hoff) kutyája rendszeresen dézsmálja az alkohollal, de fővárosból “importált”, tájidegen feleségével is állandó küzdelemben álló, kissé gyámoltalan Heige (Marius Lien) birkanyáját – minek következtében Heige ezért Bilzi rénszarvascsordján áll bosszút, mielőtt a kutyát is elintézi, kivíva ezzel a számi/lapp vérvonalára melldöngetően büszke Bilzi dörgő haragját. A férfiasságát minden pillanatban fitogtató Bilzi és a tutyimutyi Heige asszója eleve lefutottnak tűnik, csak éppen nem Kári világában. Bilziről is kiderülnek az általa magáról közvetített képet erősen befolyásoló nüanszok, miközben Heige is tőle meglepően sarkos kiállásokra vetemedik. Kicsit Coenék Fargójának groteszk, morbid világa keveredik ebben a sorozatban Lynch Twin Peaksjének abszurdjával és a Miért éppen Alaszka? humánus kedvességével – egy metsző, süvítő északi szélben játszódó, modern spagetti-westernben.
A karakterek a két fő alakon kívül is defektesek valamilyen módon, egytől egyig. De ne gondoljunk másságukban nevetséges kriplikre, csupán egyéni, fura dolgokkal, sorsokkal bíró, eredeti emberekre, akik éppen különösségükkel együtt igazi emberek. Szeretnivaló, szeretetre vágyó, az élet mindennapi kihívásaival élethalálharcot vívó átlagos embereket látunk, minden furcsaságuk, hülye szokásuk ellenére. Néhányan hasonítják őket A mi kis falunk szereplőihez: ha már muszáj, én inkább Az én kis falum figuráihoz hasonlítanám őket, csak éppen egy másik sztoriban, másik helyszínen zajlik apró-cseprő életük. A számunkra egzotikus környezet szépen, levegősen fényképezett, gördülékenyen pergő epizódokban jeleníti meg a kerekre zárt, ám egy majdani folytatásra még bizonyos helyeken nyitva hagyott izgalmas, de szeretettel teli történetet.
WIM már szemlézte itt a magyar szempontból is igen érdekes Eufória című HBO-s sorozatot, legalábbis annak első évadát. Tulajdonképpen tetszett neki: 7/10
Az első évadot én is hasonlóképpen értékeltem: Nem tudom, a tizenévesek mit szólnak ehhez a sorozathoz, mennyire találják hitelesnek a benne látottakat, mindenesetre én, az ötvenes bácsi kicsit örülök, hogy nem ma vagyok tizenéves. Persze, ha ma lennék, akkor nyilván olyan csávó lennék, mint az, aki a dagi csajra nyomul a sorozatban, félénken és ügyefogyottan… Vegyesek az érzelmeim amúgy. Díjazom, ahogyan valóban aktuális problémákról beszél, mai nyelven, stílusban és ritmusban, mint ahogy pl. az RTL Klubon futó Tanár is próbálkozik, csak ez annál sokkal-sokkal élesebb és belemenősebb. Viszont -főleg a vége felé- igen nehezen toleráltam a hosszas táncbetéteket, a vég nélküli rinyálást (értsd lelkizést), nem szerettem a zenék többségét, igazán szimpatikus szereplőket csak a mellékkarakterek között láttam; és a finálé, na, az nagyon “maszatos” lett.
De tetszik az egész sorozat kemény, szókimondó, lényegre tapintó, de kissé cinikus látásmódja, ahogyan minden tépés és repülés ellenére két lábban áll a földön – na, pont ezt maszatolja össze a finálé bombasztikus revüje. A másik, hogy tulajdonképpen minden lényegeset megtudtam a sorozatban felvonultatott karakterekről (elsősorban a Zendaya által alakított fő karakterről), és akkor még azt hittem, hogy nem akarok ebből még egy évadot. Ennyi viszont kellett, már csak hogy nevén nevezzük újra azt a bizonyos gyereket..
Nos, mégis megnéztem a második évadot, miközben csak most látom, hogy közben kihagytam két különálló extra epizódot… Így jártam. Azt hiszem, kicsit elhamarkodottan ítéltem meg az első sorozatot, ugyanis ez a második mégiscsak tudott hozzáadni a már megismert dolgokhoz. Elsősorban a karakterek személyiségében és cselekedeteik, indulataik és döntéseik motivációiban ás még mélyebbre Sam Levinson, a széria kreátora. A kissé talán hátrébb szoruló Rue figurája mellett jobban megismerjük a körülötte élő csajmaffiát, különösen Cassie-t, akinek alakjában Sydney Sweeney simán felnő drámaiságban a már “kész” Zendayához. De plasztikus és cizellált a Jules-szál (Hunter Schafer), a Fez-szál (Angus Cloud) is szépen bomlik – egyre árnyaltabb és egyre részletgazdagabb a szociografikus összkép is. Ezzel összhangban a cselekmény dramaturgiája is jobban hat, néhány vakmerő húzással megpörgetve azt: Cassie húga, Lexi drámát ír környezetéről, amit a gimi színpadán be is mutat. Az előadás aztán, afféle “színházi előadás a filmben”-dramaturgiaként komoly cselekményszervező elemmé lép elő, miközben Fezzel, a hallgatag, de olykor meghökkentően erőszakos dílerrel alakuló kapcsolata egész egyszerűen szép és megható. Rue látványosan happy fináléját természetesen nem hiszem el, de hát valami kell indítónak a harmadik évadhoz is.
Rév Marcell operatőri munkája nagyban hozzájárul a sorozat sikeréhez, önálló, egyből felismerhető minőséget jelent. Az általa megalkotott vizualitás unikum a tévésorozatok mezőnyében. Összességében jobban tetszett a második évad, mint az első.
A lengyel Bartosz Konopka meglehetősen rákattant az amerikai Harlan Coben krimiíró termékeire, hiszen Az erdő után már a második regényét filmesíti meg – ismét hatrészes minisorozat formájában. Nem igazán értem lelkesedését. Már az előző széria sem több egy közepes, átlagos, bármiféle különlegességtől mentes kriminél és A kisváros titkai is éppen ezt a szintet hozza. Ráadásul még a történet is erősen hajaz egymásra: ott is eltűnt tinédzserek, itt is eltűnt tinédzserek, miközben gazdag, jólszituált, menő szüleik könyékig rágják körmüket gondosan dizájnolt lakberendezésű luxuslakásaikban, a balfasz rendőrség tétlenkedése közepette.
Az üzenet, már ha lehet ilyesmiről beszélni, eléggé egymondatos. A karrierjüket, saját érzelmi életüket gőzerővel szervező szülőknek nincs idejük gyerekeikre, akik így természetesen csúnya dolgokba keverednek. Ez alkalommal drogbizniszbe. Az erdőben vezető szerepet betöltő, mosolygós főügyész barátunk (Grzegorz Damiecki) ezúttal is feltűnik, ded már nyugdíjban, sima jogi szakértőként – és mellékszerepben. A többiek új arcok. Átlagos pofák, ami lehet jó, mert olyanok, akik mellett simán elsétálsz, tehát igaziak, de lehet rossz is, mert színészi értelemben meglehetősen szűkös eszköztárral próbálják megoldani képernyőn való létezésüket, márpedig a lényeg itt azért mégis az lenne, hogy bevonjanak a történetbe. Nem igazán sikerül, bár a közepe táján azért eléggé izgalmasan, fordulatosan bonyolódik a sztori – sajnos, a vége didaktikus és elmaszatolt.
Nem értem azt sem, miért kisvárosról beszél a cím, hiszen Varsó kvázi Pasarétjén játszódik a történet, és a lengyel főváros messziről már tök úgy néz ki, mint egy átlagos amerikai nagyváros, felhőkarcolók szabdalta skyline középen, a széle felé ellaposodva. Viszont szépen van ez fényképezve, örülhetnek a lengyelek, hogy milyen jól megy nekik (bár mondjuk példának okáért a Válótársak című RTL Klubos sorozat sem Budapest kutyaszaros igazi oldalát mutatja). A csúcspont akciójelenete előtt kell abbahagyni a nézést, mert az nevetségesen béna lett. Elspoilerezem inkább: mindenjóhavégejó, családcsakegyvan, arosszelnyeriméltóbüntetését, stb. Addig nézhető a Netflixen, ha nincs jobb dolgunk.
Két dolog elsõrangú ebben a filmben, Daniel Day-Lewis és a zene. Elég jó az operatõr is, bár az már “nem oszkáros”. A sokszor túlzottan ellenfényes (túl sok a gegen bazmeg!) világítással sokszor megfoszt minket DDL játékának élvezetétõl, így sokszor csak elképzeljük, milyen jól is játszik a csávó. Pontok hullanak.
Nekem tetszik a forgatókönyv, jó útnak tartom egy regény, egy nagyregény adaptációjánál, ha csupán egyetlen szálat emelünk ki, és azt boncolgatjuk, mi is van benne… Nem pedig elveszünk a részletgazdag, betûhû megfilmesítésben. Azért kicsit nyúlik a könyv (így a film is), mint az olajos takony, ezért is hullanak pontok. De szimpatikus a kísérlet.
Plainview nem jó ember, sõt egy rettentõen undorító pasas, gyakorlatilag egyre szûkülõ tudatállapotban csavarodik bele az (olaj)bizniszbe. Nincs a filmben lélekdráma, vagy mittudomén milyen pszichoakármi, viszont szép, lassú ecsetvonásokkal fel van festve egy rettentõen kártékony emberfajtának az archetípusa. Ezek a faszik a mai napig köztünk élnek, most éppen valami bankot vásároltak… A film így egy Aranypolgár-update, csak hosszabb, lassabb, ezért rosszabb. De nem rossz film, jár neki, amit kap. (Annak viszont fizetek egy sört, aki bizonyíthatóan kétszer megnézi…:)
Ezt írtam, amikor annak idején egy Oscaros megtekintőről megnéztem a filmet, ami végül is 8 jelölést kapott, ebből kettőt meg is nyert (DDL a legjobb férfi főszerepért és hahaha, Robert Elswit a legjobb fényképezésért). Azóta nem láttam, viszont a Vérző olaj szép karriert futott be: nyert egy raklap díjat mindenféle fesztiválon, előkelő, sokszor első helyezést mindenféle kritikusi Top Ten-listán, de sok néző is elismerően csettint e film címe hallatán. Joggal. Paul Thomas Anderson eddigi legjobb, legösszeszedettebb filmje ez talán, manapság elvétve futunk ilyen minőségű mozgóképbe. Talán éppen ezért vagyunk, vagyok vele szigorúbb, mint máskor. Most, hogy véletlenül rábukkantam a Netflixen, újranéztem.
Nos, DDL valóban penetránsan jó itt. De hogy Paul Danót nem említettem meg, arra nincs mentség. Ha azt nem is mondom, hogy még a nagy DDL-t is lejtássza a vászonról, de hogy vele minden szempontból egyenrangú, az biztos. Az ő karaktere, valamint az általa reprezentált cselekményszál, a szekta-cucc, pedig főleg PTA későbbi, hasonló témát immár fősodorrá tévő The Master című alkotásának fényében pedig talán még hátborzongatóbb is, mint ez az önző, monomániás, szociopata kapitalistát közszemlére állító most tárgyalt film. A zene, bár helyenként tanítanivalóan kap helyett a filmben, máskor, szerencsére csak átkötő, lényegtelenebb pillanatokban felesleges. Nem zavarna ez sem, ha nem egy tökéletesre hajló alkotást nézek, de hát erről van szó, és így hasad a szőrszál is.
A forgatókönyvben most, másodszorra picit zavartak bizonyos orromra nem kötött dolgok, ami szintén ront egy picit az összképen. Így is kerek egész, értek mindent, csak hát ugye, a tökéletesség… De igen, valóban Aranypolgár 2., csak nincs benne semmi titokzatos, nincs benne semmi rosebud, ellenben nyers, durva és kíméletlen – pont amilyenek ezek a Plainview-féle pasasok. És hosszú.
(Poroló – régebbi filmek, olykor filmklasszikusok kerülnek itt “leporolásra” abból a célból, hogy működnek-e még a mai világban?)
Most, hogy már egy ideje kinn van az HBO saját, magyar fejlesztésű sorozata, világosan látszik, hogy bőven van itt igény kibeszélni, “rendezni végre közös dolgainkat”. Azt mindenképpen látszik, hogy a közönség nagy részének tetszett, amit látott: a port.hu-nál 8.5 ön, az imdb-n 8.3-on áll a tetszési index, ami igen szép eredmény. Viszont azt is érezni, hogy igen sokan finnyáskodnak. Az utóbbiak elsősorban azok, akik a valóságban érintettek lehettek a cselekmény által elmesélt dolgokban, vagy megfigyelték őket egyetemistaként, értelmiségiként, művészként, tudósként, vagy megfigyeltek egyetemistákat, művészeket, tudósokat, sportolókat. Sőt, még azok is köztük élnek, akik megfigyeltettek, sokszor még mindig magas pozícióban. Sokan, akik szintén kortársak, ám annak idején csak kívülről, hallomásból értesültek a suttogó propagapandából, azok pedig mindenkinél jobban vélik tudni az igazságot…
Márpedig, az igazság az mindig odaát van, ahogyan azt néhány évvel később megtudtuk, de hogy annyi van belőle, ahányan, amennyi irányból nézzük, azt már akkor is tudhattuk. Most is tudnunk kéne… A besúgó 1984-85 táján játszódik Magyarországon, Budapesten. A kádári mosolygó barakk ekkor már elkezdett recsegni, ropogni, de még állt, mint ahogy az egész szocialista tábor. Ma elég sokan gondolnak vissza nosztalgiával erre a korra, hiszen nem éhezett senki, ingyen lehetett tanulni, orvoshoz járni, volt mindenkinek munkája (akinek nem, azt bevitte a rendőr…), volt, ami hiányzott, de azért nem volt nagy baj. Ahogyan most, akkor sem mondott az átlagembernek, a csepeli vagy dunaújvárosi melósnak és a békési téesz-dolgozónak sokat az, hogy általános szabadságjogok, hogy pluralizmus, hogy piacgazdaság, hogy egyéni és társadalmi felelősségvállalás, és a többi. Másoknak azonban már picit kinyílt a világ, és elsősorban nyugatról beáramlottak olyan “ordas” eszmék, gondolatok, melyeket nem nézett jó szemmel az állampárt. Szegeden, Budapesten, Pécsen, elsősorban az egyetemi városokban értelmiségi gócok alakultak, akik másképpen gondolkodtak, más zenéket hallgattak, más filmeket néztek, mint azt a lángszavú párt jónak tartott. És a hatalom minderről tudni akart, mert a hatalom természete ilyen.
Nos, akiknek tetszik a sorozat, azok egy izgalmas történetet látnak egy ismerősnek tűnő közelmúltból, szerethető fiatal hősökkel, és könnyen kinevethető antihősökkel, jó adag romantikával, de dráma feszültséggel is. Egy jó kis zsáner ez, melyet az alkotók olyan simára formáltak, hogy azt a világ inden pontján megértik és nincsenek tele belterjes, bennfentes(kedő) információkkal. Van egy karakán srác (Patkós Márton), aki lázad a hatalom ellen, van a csaja (Szász Júlia), aki a hatalom kegyeltjének lánya, de szintén lázad. Aztán van egy srác (Váradi Gergely), akit a hatalom megzsarol és kihasznál, ő természetesen a hatalom elvhű szolgájának lázadó lányához vonzódik. Többszörös Rómeó és Júlia-dramaturgia, Marcutiókkal és Tybaltokkal, leöntve jó vastagon a nyolcvanas évek és a fiatalságunk iránti nosztalgia édes cukormázával. Rendesen, feszesen, izgalmasan megrendezett, műfaji szempontból precízen működő epizódok simán csusszannak egymásba, a végén pedig ott a kötelező cliffhanger.
Akik fanyalognak, azok elsősorban azért fanyalognak, mert “nem így volt”. Nem így történtek a dolgok. Tényleg nem így történtek (miközben részleteiben mégis így történtek), és ami így történt, az is csak elnagyoltan, felületesen ábrázolódik. Az biztos, hogy kronológiailag van azért kis káosz. Ahogy Gerit beszervezi a hatalom böszme ökle (Thuróczy Szabolcs), az inkább a hatvanas évekre lehetett jellemző, a nyolcvanas években azért ez sokkal-sokkal kifinomultabban történt (miközben vannak ezt is cáfoló emlékek). Nem ittunk annyi Kőbányai világost, hiszen volt Borsodi is, sőt, már Dréber is, meg Holsten. Én nem emlékszem, hogy egyetemi klubban Szűcs Judit vagy P. Mobil szólt volna, viszont arra sem, hogy kiállt egy wannabe-orbánviktor és elkezdett Ruszkikhazázni. ’85-ben! Nem énekeltük felállva az A csitári hegyek alatt-ot (miközben a táncházmozgalomban tényleg énekeltünk sok mindent), viszont ha a Csaba királyfire gyújtott rá valaki, a csapat fele egyből csitítani kezdett… Azt nem lehetett. Nem emlékszem, hogy egy vendéglátóipari egységben punkzenekar lépett fel (nem volt olyan kocsmáros, mégha elvétve akadt is egy-egy valahol…). Ők máshol léptek fel, a dolog sajátosságaiból fakadóan rendszerint egy helyen csak egyszer (mindig botrány volt a végén). Iskolai, üzemi klubokban, művelődési házakban, ahol sokszor a rendőrség vetett véget a rendezvényeknek. Ezek, persze, mind-mind csak azoknak mond valamit, akik jelen voltak akkor.
Az alkotók sem voltak jelen, legtöbbjük talán csak futó erotikus képzelgés volt 1985-ben. Ennek ellenére dicséretes precizitással fogtak bele egy olyan témába, amibe a nála idősebbek nem mertek a mai napig. Szentgyörgyi Bálinték összeszedtek egy csomó infót, sok helyről. Mi, akik ott voltunk, látunk egy csomó anakronizmust, de mi sem tudjuk azt a bulit úgy elmesélni, ahogy volt, hiszen mindenki másképpen élte meg: ki egy lánnyal az ölében, ki egy fiú ölében, ki a WC-n, hányva, ki a hangszóró előtt ugrálva, ki pedig a pult előtt dúródva, ki meg a szobájában a jegyzeteket bújva. Másrészt pedig az sem volt a célja Szentgyörgyiéknek, hogy dokumentumdrámát készítsenek a nyolcvanas évek közepén Budapesten tapasztalható titkosszolgálati tevékenységekről. Nem fél-fikciós eredettörténet ez a Fideszről, mégha néha alkalmat is adnak az alkotók néhány ügyesen megrajzolt jelenettel és karakterrel az összehasonlítgató játékra, de még a Duna kör és a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, azaz a későbbi SZDSZ-nek, vagy bizonyos népiesnek tartott ellenzékieknek homályos, szinte ötletszerű megidézése sem azért van, hogy most történelemórát tartsanak a ma fiataljainak. Ez egy ifjúsági kalandfilmsorozat, szerintem nem érdemes másnak, többnek kezelni – főleg, mert annak meg tök jó. A zeneválasztás lehetett volna bátrabb, a Kontroll Csoport adekvát Besúgók és provokátorokját kifejezetten hiányolom. A hitelességet sem kell minden képben az arcunkba tolt Kádár-beszéddel, a már említett Kőbambival, sertésmájkrémmel, Centrum-szatyorral és Szofiánéval, és más effélékkel bizonygatni. Na, talán majd a második évadban.
Csehes modorban zajlik Can Togay János második nagyjátékfilmje, mely pici spättel “A mozi” századik szülinapját ünnepli (1895-ben követték el azok amesés férfiak kurblival a világtörténelem első kereskedelmi célú filmvetítését Párizsban, melyen az általános közvélekedéssel ellentétben A munkaidő vége című 46 másodperces alkotást élvezhette a nagyérdemű). Több film született ezidőtájt, mely általában édes nosztalgiával emlékezett meg a hetedik művészetről, és annak temlomáról, a filmszínház intézményéről. Az Egy tél az Isten háta mögött egyik főszereplője is tulajdonképpen a mozi, mely abban az isten háta mögé, a Kárpátok eldugott völgyében fekvő félig román, félig székely falucskában egyenrangú helyszíne volt a helyi lakosság társasági életének a kocsmával és a templommal egyetemben.
A kor, amiben a történet játszódik, kortalan, de azért értjük, hogy valamikor még a rossz világban vagyunk. A tévében nincs műsor, mert ide már az adók jele sem ér el. Mise vasárnap délelőtt, mozi délután, egyébként meg lehet menni inni a kocsmában, melynek tulajdonosa két nyársat tart egyszerre a tűzön, hiszen ő bérli a mozi düledező épületét is. A templomhoz nincs köze, bár az igazsághoz az is hozzátartotik, hogy a helyi népet is hidegen hagyja az elmélkedés. Isten háta mögött vagyunk, ugyebár. Kocsma, mozi. A mise funckióját a mozi veszi át, vasárnap délutánonként, a vetítéseken szinte mindenki jelen van. Egy nap azonban a Központból érkező motoros futár fatális balesetet szenved és többé nem hoz senki filmet…
A történet mesélője Radi, egy helybéli srác, aki néhány évvel idősebb barátjáról, Laduról (Matej Matejka) meséli el tulajdonképpen a sztorit. A két srác életének központi eseménye, amikor a futár meghozza a soros heti filmet. Elsők között vesznek jegyet a vetítésre, szigorúan az első sorba. Ladu vagány pofa, a helyi tanácselnök/polgármester (Kovács Lajos) fia, aki nem retten meg semmitől. Főleg nem kisebb stikliktől. Dragan, a tanácselnök a helyi hatalom, drabális, rusztikus figura, aki képtelen bármit is kezdeni feleségével (Básti Juli), aki afféle csehovi figuraként itt, az isten háta mögött siratja hamvába holt operaénekesi ambícióit. Rodiné, a vendéglősé (Eperjes Károly) a gazdasági hatalom a faluban, aki feleségét dolgoztatja mindkét telephelyén, a kocsmában és a moziban is. Laduék után mindig Siniak, a szótlan, óriás termetű favágó (Evgeniy Sidikhin) áll a sorban mozijegyért, hamarosan megtudjuk, hogy valamikor szerelmes volt a szép kocsmárosné-mozipénztárosba, csak hát az a kocsmárost választotta akkor… Na, de ami a lényeg, hogy közöttük feszül az az érzelmi kötelék, mely az elmaradó mozielőadások előrehaladtával egyre drámaibbá válik, sőt, kifejezett forradalmivá válik a közhangulat, amiben a hatalmaskodó tanácselnök csak saját kisszerűségéről képes tanubizonyságot tenni.
Can Togay narratívája a kiskamasz Radi naiv éleslátásán alapul. A srác nevén nevezi a dolgokat és olyan dolgokat is észrevesz, ami talán a felnőtteknek nem tűnik fel. Személyes, megélt hatású lesz a történetmesélés ezáltal, miközben a gyermeki lendülete is megmarad. Átélhetjük a mozi varázsát, látjuk a csillogó szemeket és már szinte magától értetődő, amikor az elmaradt vetítéseket Ladu menti meg, amikor a padláson talált régi némafimtekercseket hétről hétre, ötletszerűen illeszti egymáshoz és láss csodát, az így összevágott filmek tökéletesen teszik dolgukat: a falu lakossága ezután is megtalálja bennünk saját kérdéseikre a válaszokat, ugyanúgy szórakoztatják, izgalommal töltik el őket, mint a régi, igazi filmek. Így telik a tél az isten háta mögött, Dr. Caligari, a Patyomkin páncélos matrózai, Jean Gabin és John Wayne váltják egymást a jelenetekben, miközben a kocsmában is zajlik az élet, miként Fábri Körhintájában. Sok minden megváltozik ezen a télen, és ahogy beköszönt a tavasz, jön a hír, hogy odakint, a távoli, isten háta mögötti külvilágban is történtek dolgok. Személyes hangú, érzelmes és tiszta szívű film ez, mely részben laudáció a film műfajához és a mozihoz, részben balladisztikus szerelmi történet, részben kalandfilm és részben finom történelmi allegória is.
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 