asanisimasa

Annyi ziccer volt ebben a filmben, de gyakorlatilag az összeset sikerült ki is hagyni. A Balaton a hetvenes/nyolcvanas években valóban a Riviéra volt a magyarok túlnyomóan nagy részének, miközben a szocialista blokk is kiemelt helyen tartotta számon a magyar tengert. Ez önmagában egy óriási ziccer (gondoljunk csak Papp Gábor Zsigmond Balaton retró című filmjének óriási sikerére, holott az “csak” egy összeollózott dokumentumfilm volt a retróhullámot meglovagolandó). A korszakot és a genius locit tulajdonképpen eléggé hitelesen meg is idézte Lévai Balázs és Tiszeker Dávid most Netflixre is kikerült Nyugati nyaralás című, nagy közönségsikert célul tűző mozija, de ezzel kész is lennék a pozitívumokkal. Minden más szűk másfélórányi igen kínos bénázás, nem több.

Elsősorban kínos látni ezt a szép sor, jobb sorsra érdemes, kitűnő színészt látni ebben az idétlenségben. Másrészt, talán jogosan várja a közönség már hosszú -túl hosszú- ideje, hogy újraélve értelmezzük a közelmúltat, a rendszerváltást és az ahhoz vezető rögös utat. Még mindig sokan nosztalgiáznak a Kádár-éra relatív jólétén, és senki nem emlékszik már a hosszú sorokra a forró nyarakon, amikor kőbányai sör jött a sarki közértbe… Ja, volt hol lakni és mindenkinek volt munkája. Oké, de hol és mi? És milyen fizetésért? Nyugatra csak háromévente lehetett menni, ha idakintre szakadt rokonunk finanszírozta az utunk, mert a valutakeret legfeljebb néhány rizsescsokira és egy családi ebédre volt elég, mondjuk Bécsben a Figlmüllernél. Mégis Nyugatra vágyott mindenki… ha volt kék útlevele. Mert az nem járt automatikusan és azonnal mindenkinek. Emlékszem, kisgyerekként nyálcsorgatva sétáltunk végig Siófok szállodasétányán, nézve a gazdag nyugatiak autóit: Nézd, egy BMW, 220-al megy! Egy ott egy Porsche, 280 van beleírva! (Ja, nekimegy a fának és már por se…) De Tomaso Pantera! Na, az már egy kiköpött űrhajó volt. Ekkor minket még gőzös gyorsvonat vitt le a Balcsira, még nem volt meg az első Trabantunk. Láttuk odabent a divatosan öltözött vendégeket, akik körül hajbókoló pincérek hada sürgött-forgott (mi meg órákat vártunk a cipőtalp állagű rántotthúsunkra, amit aztán unott pofával baszott elénk a gyufaszálat rágcsáló, pecsétes ingű pincér a sarki vendéglőben). Néhány magyarnak, például a Váci utcai butikosnak, a maszek autószervizesnek, a sarki vendéglő gebinesének és hasonlóknak azért már majdnem jól ment. Jól ment azoknak, akik működtették ezt a vigyorgó barakkot, a pártitkárok és sameszbrigádaiknak valóban jó volt – bár feleségüknek ők is Bécsből hozatták a nejlonharisnyát és Club 99 whiskyt vedeltek a Csinzánóhoz. Elvileg róluk szól ez a film is, de ezt a sztorit ennél lényegesen lényegretörőbben, izgalmasabban, élesebben és maróbban kellett volna elmesélni. Karcolni kellett volna ennek a filmnek, ehelyett csak egy odarittyentett, azonosíthatatlan folt lett a vászon közepén. Komédiának nem vicces, paródiának pontatlan és fáradt, kémfilmnek nevetséges és idétlen. Az akciójelenetek láthatatlanok. Múltidéző életképnek talán elmenne, langyos sörrel és hideg lángossal, de annak akkor már sokkal jobb az említett Balaton Retró. Ez a film pénzkidobás, minden értelemben.

Végre számomra is értelmet nyert a Netflix egyik műfaji definíciója, a “sokfőszereplős film”. Babak Anvari bátran szakít a sorozatgyilkosos, “robinhoodizmusos” filmek klisiéivel, miközben éppen azokat forgatja ki Beugrottam című brit krimijében. Ahelyett, hogy a jól megszokott, unalmas, kiszámítható módon követnénk a Hőst, aki a történet végén leszámol a Gonosszal, és vagy van cliffhanger (csak úgy tűnik, hogy leszámol, de az utolsó képen kinyílik a Gonosz sárga szeme) vagy nincs. Itt a Gonosz fix egyedül, a Downton Abbey-ből (és egyebekből) megismert Hugh Bonneville adja perfekt a figurát, a hős azonban… Nos, itt vezeti meg a figyelmes, nyitott nézőt az iráni születésű brit rendező.

Van egy csávó, aki ilyen internetes anarchista, csak éppen éjszakánként a tettek mezején is alkot, nemcsak a virtuális térben. Haverjával olyan gazdagokat pécéznek ki, akik erkölcstelenül gazdagok lettek etikátlan módon: az éj leple alatt belógnak luxuslakásaikba és ott graffitit helyeznek el a nappali kellős közepén. “I Came By”, azaz csak beugrottam, haver. Nem vagy sérthetetlen, tudjuk ki vagy, figyelünk. Nem visznek el semmit, csak üzenetet hagynak. Huszonegyedik századi robinhoodizmus – kár, hogy a Hős 1. meglehetősen unszimpatikus, hisztérikus pöcs (George MacKay), ökölbe szorított arcával, bunkó modorával nehéz szeretni, haverja (Percelle Ascott) le is lécel, főleg, hogy apai örömök elé néz, ami nem egyeztethető össze a robinhoodoskodással. Hős 1. egyedül tovább az úton, következő célponton, a Gonosz villájában, azonban minden szétcsúszik és olyan dolgot tapasztal, amit neki kell jelentenie a rendőrségen… Anvari itt piszkál bele a megszokott, közhelyes dramaturgiába, hogy aztán a történet -lásd: sokfőszereplős- egy igazán hiteles, reális, ám rendkívül izgalmas rémdrámává váljon. Ez a trükkös dramaturgia amúgy nem új találmány, Hitchcock találmánya, mint annyi minden ebben a műfajban, Anvari szerencsére pontosan alkalmazza ezeket a fordulatokat. Oka van itt mindennek, és a logikusan végigvitt okozat, a végkifejlet úgy lesz igazságos, hogy közben, előzetes információk nélkül, nem hiszem, hogy bárki kitalálja. Az iráni származású Anvari ráadásul igen érzékenyen szövi bele a sztoriba a migráció témáját is. Izgalmas cselekmény, reális, hiteles karakterek tehát a filmben. Az összhatást azonban elég vegyes színészi teljesítmények (például míg Bonneville tényleg remek, addig MacKay rettenetes, stb., nem spoilerezek) és tévéfilmes -minimálisan látványos- képi világ árnyalja.

Egész egyszerűen érthetetlen, hogyan lehet ilyen pazar szereposztással (Christian Bale, Timothy Spall, Gillian Anderson, Toby Jones, Charlotte Gainsbourg, sőt, Robert Duvall !!!) ilyen jelentéktelen, halvány, szürke, semmi kis filmet összehozni… Scott Cooper Halványkék szemek című krimije annyira pontosan, szinte szolgaian követi a klasszikus krimik modorosságait, kliséit, hogy ezzel teljesen bele is süpped a Sir Conan Doyle/Agatha Christie/Edgar Allan Poe/stb.-történetek betűhű, jobbára tévés (pl. Hallmark) piacra szánt verzióiba, ám mentesen azok különös humorától, pontosan kiszámított ritmusától, sajátos hangulatától. Oké, szépen van fényképezve ez a mozi, engem ezzel legtöbbször meg is lehet venni, mert fényérzékeny vagyok, de itt még ez is kevés. Unalmas film, mely ráadásul cselekményében kissé hajaz egy korábbi, hasonló történetre, ami szintén az amerikai West Point katonai akadémia zárt falain belül játszódott, de ott azért Jack Nicholson olyan autoriter barom tudott lenni, hogy a fal adta a másikat, arról nem is szólva, hogy volt ott egy rendező is – és a könyv is izgalmasabb volt ennél. Végigásítoztam ezt a filmet, talán bele is aludtam. Egyetlen okos poén, főleg, ha szereplésnek irodalomtörténeti hitelessége is van, az, hogy Edgar Allan Poe-t tették meg kulcsszereplőnek. Az ő karaktere (Harry Melling) volt egyedül érdekes ebben a filmben számomra.

A szintén idei, egészen szórakoztató Szia, Életem!-hez hasonlóan az Együtt kezdtük című új, magyar filmre sem lehet azt mondani, hogy benne a rejtői nevű Kerékgyártó Yvonne valami ordas nagy újdonságot fedezne fel és mesélne el – viszont ez a film is szerintem egészen szerethető kis mozi. Az “érettségi találkozós” filmek halmazába illik ez a kis mű, ebből is termett már a világ filmművészetében kismillió darab. Naná, hiszen a nézők túlnyomó többsége szintén átélte már, vagy éppen éli azt az élményt, amely a felnőttkorba, abba a bizonyos NAGYBETŰS ÉLETBE való kilépés eufóriája, majd az ott eltöltött első tíz év tapasztalata közötti kontraszt képez. Mi lett a nagy álmokból, mi lett a nagy szerelmekkel, hova lettek a nagy barátságok, avagy, mi lesz velünk, miután arcon csapott a valóság? Kerékgyártó Yvonne filmje hangulatában, cselekményének irányában tulajdonképpen illik az ilyen filmek kicsit melankolikus, kicsit nosztalgikus vonulatába. Egyszerre vidám és komoly. A karakterek is tipikusak, ezzel együtt közhelyesek is: van a közismert partiállat baromarc, a lúzer okostojás, a csajok kedvence szépfiú, a művész, az átlagarc, aki az osztály legjobb csaját veszi el feleségül, miközben az osztály hajdani másik legjobb csaja nem éppen azt a pályát futja, ami kinézett neki. Van punkcsaj is, aki talán tíz év múlva a legnormálisabb – naná. Pont olyanok, mint mi voltunk, mint amilyenek ti vagytok. A sztori is kiszámítható, de mégis visz magával, hiszen a mi sztorink is hasonló. Szép a Balaton-felvidéki táj, ahol a történet java játszódik, még a “Gyere haza, fiatal!” kormánykampányra kihegyezett “vörös farkat” is el lehet nézni a fináléban. Ezúttal. Legközelebb már büntetek.

Rohonyi Gábor és Vékes Csaba filmjét valójában már számtalan változatban láttuk: nem sok eredeti van abban a sztoriban, hogy egy csélcsap, de azért eléggé szimpatikus faszi nyakába szakad egy hajdani kapcsolatból, egyéjszakás kalandból, vagy más efféle afférból származó fia/lánya. A Szia, Életem! cím picit félrevezető, hiszen bár a szituáció igen problematikus, azért rendszerint nincs szó arról, hogy főhősünk emikatt távozna az élők sorából. Ez alkalommal sincs másról szó, minthogy a szétszórt, magát mások, de önmaga által is gyermeknevelésre tökéletesen alkalmatlannak tartó apa és balkézről jött friss gyermeke egymásra találnak. A közhelyes témát és tanulságot viszont igenis feldobja az apát alakító Thuróczy Szabolcs és a gyermeket játszó Pásztor-Várady Mór között létrejövő, hibátlan, maxicuki összhang. A köztük levő kémia simán elviszi a hátán a filmet, hogy ezzel a képzavarral éljek – miközben a töltelékjelenetekre már nem is emlékszem.

Charlie Kaufman az a filmes író/rendező, aki talán legmesszebbre jutott az emberi elme működésének filmvászonra ültetésében. Fejest ugrott ugyebár John Malkovich agyába, volt Egy makulátlan elme örök ragyogása, volt Egy veszedelmes elme vallomásai, volt, hogy saját magába utazott kutakodni, egyebek mellett. A befejezésen gondolkozom mintegy két és fél órája azonban olyan tökéletes hűségben képezi le egy többé-kevésbé egészséges elme nem sokkal hosszabb üzemidejét, a maga sajátos tér-, és időkezelésével, asszociációs bakugrásaival, elmesélve vadnak tűnő, de gyakorlatban végigélve teljesen természetes képzettársításaival, öntörvényű logikájával és dramaturgiamentes “cselekményével”, hogy az éber kivülállásból szemlélve szinte már nézhetetlen. Másképpen mondva, egy tisztán szürreális katyvasz.

Próbáld elmesélni az álmod, amit még -optimális esetben- néhány pillanattal korábban mint egy páratlanul izgalmas kalandot éltél meg: valami ilyesmi élmény Kaufman filmje. Te, aki meséled, még talán félig álomban, még érted az összefüggéseket, de akinek meséled, az csak mosolyogva néz rád. Jó nagy baromságot álmodtál! Optimális esetben ez van, mondom még egyszer. Ennél lehet az élmény sokkal súlyosabb is, most nem beszélve arról, ami a leggyakrabb, hogy az égadta világon nem emlékszünk semmire, mit álmodtunk. Kaufman elképzelte, mi zajlik egy fiatal nő (aki lehet Lucy, Louisa, Lucia vagy Ames – amúgy Jessie Buckley) fejében, miközben néhány hete létező pasija (Jesse Plemons) az egyre durvuló hóviharban fuvarozza isten háta mögötti farmon élő szüleihez, bemutatásra. Lucy stb. fejében már gyökeret vert a kétely e kapcsolat létjogosultsága kapcsán, de még talán lehet benne valami. Beszélgetnek, versekről, filmekről, esszékről és filozófiáról, ezeken keresztül ismerjük meg, elsősorban Lucyt. Amikor azonban megérkeznek a fiú szülői házához (a szülők Toni Colette és David Thewlis, zseniálisak), szétgurulnak a dolgok, a csaj félelmei, a családi fogadtatás groteszk kényszeredettsége és a többi traumatikus élethelyzet alaposan megküldi a dolgokat, egyszerre látjuk a múltat, jelent és jövendőt, miközben lassan minden kapaszkodót elveszítünk, hogy most éppen hol is vagyunk. Értelmezhetjük úgy, hogy (általában) Lucy hogyan éli meg mindezt, de úgyis, hogy ez az egész csupán egy rossz trip a közismert “Bazd meg nyuszika a fűnyíródat!” poénra végződő vicc univerzumában. Ha elengedjük a szék karfáját és elengedjük azt, hogy egy film az elején kezdődik, ahonnan egy logikusan felépített, ám mindvégig földközelben kanyargó cselekmény után eljutunk a meglepő, de valahol mégis logikus végkifejletig, akkor az élmény akár érdekes lehet. Mint egy súlyos “kalapkúra”, ha tetszik érteni, mire gondolok. Mint hagyományos film, úgy nem működik. Nem véletlen, hogy maga Charlie Kaufman, de még Iain Reid is, akinek könyve alapján készült ez a film, talán még mindig gondolkozik a befejezésen… Én hasonlóképpen.