Két dolog elsõrangú ebben a filmben, Daniel Day-Lewis és a zene. Elég jó az operatõr is, bár az már “nem oszkáros”. A sokszor túlzottan ellenfényes (túl sok a gegen bazmeg!) világítással sokszor megfoszt minket DDL játékának élvezetétõl, így sokszor csak elképzeljük, milyen jól is játszik a csávó. Pontok hullanak.

Nekem tetszik a forgatókönyv, jó útnak tartom egy regény, egy nagyregény adaptációjánál, ha csupán egyetlen szálat emelünk ki, és azt boncolgatjuk, mi is van benne… Nem pedig elveszünk a részletgazdag, betûhû megfilmesítésben. Azért kicsit nyúlik a könyv (így a film is), mint az olajos takony, ezért is hullanak pontok. De szimpatikus a kísérlet.

Plainview nem jó ember, sõt egy rettentõen undorító pasas, gyakorlatilag egyre szûkülõ tudatállapotban csavarodik bele az (olaj)bizniszbe. Nincs a filmben lélekdráma, vagy mittudomén milyen pszichoakármi, viszont szép, lassú ecsetvonásokkal fel van festve egy rettentõen kártékony emberfajtának az archetípusa. Ezek a faszik a mai napig köztünk élnek, most éppen valami bankot vásároltak… A film így egy Aranypolgár-update, csak hosszabb, lassabb, ezért rosszabb. De nem rossz film, jár neki, amit kap. (Annak viszont fizetek egy sört, aki bizonyíthatóan kétszer megnézi…:)

Ezt írtam, amikor annak idején egy Oscaros megtekintőről megnéztem a filmet, ami végül is 8 jelölést kapott, ebből kettőt meg is nyert (DDL a legjobb férfi főszerepért és hahaha, Robert Elswit a legjobb fényképezésért). Azóta nem láttam, viszont a Vérző olaj szép karriert futott be: nyert egy raklap díjat mindenféle fesztiválon, előkelő, sokszor első helyezést mindenféle kritikusi Top Ten-listán, de sok néző is elismerően csettint e film címe hallatán. Joggal. Paul Thomas Anderson eddigi legjobb, legösszeszedettebb filmje ez talán, manapság elvétve futunk ilyen minőségű mozgóképbe. Talán éppen ezért vagyunk, vagyok vele szigorúbb, mint máskor. Most, hogy véletlenül rábukkantam a Netflixen, újranéztem.

Nos, DDL valóban penetránsan jó itt. De hogy Paul Danót nem említettem meg, arra nincs mentség. Ha azt nem is mondom, hogy még a nagy DDL-t is lejtássza a vászonról, de hogy vele minden szempontból egyenrangú, az biztos. Az ő karaktere, valamint az általa reprezentált cselekményszál, a szekta-cucc, pedig főleg PTA későbbi, hasonló témát immár fősodorrá tévő The Master című alkotásának fényében pedig talán még hátborzongatóbb is, mint ez az önző, monomániás, szociopata kapitalistát közszemlére állító most tárgyalt film. A zene, bár helyenként tanítanivalóan kap helyett a filmben, máskor, szerencsére csak átkötő, lényegtelenebb pillanatokban felesleges. Nem zavarna ez sem, ha nem egy tökéletesre hajló alkotást nézek, de hát erről van szó, és így hasad a szőrszál is.

A forgatókönyvben most, másodszorra picit zavartak bizonyos orromra nem kötött dolgok, ami szintén ront egy picit az összképen. Így is kerek egész, értek mindent, csak hát ugye, a tökéletesség… De igen, valóban Aranypolgár 2., csak nincs benne semmi titokzatos, nincs benne semmi rosebud, ellenben nyers, durva és kíméletlen – pont amilyenek ezek a Plainview-féle pasasok. És hosszú.

(Poroló – régebbi filmek, olykor filmklasszikusok kerülnek itt “leporolásra” abból a célból, hogy működnek-e még a mai világban?)