Valóban vicces az alapszituáció: egy ambiciózus új pszichiáter érkezik a vidéki elmegyógyintézetbe, s mintegy fejest ugorva a dolgok sűrűjébe, első nagy kísérletének azt találja ki, hogy összegyűjti egy szobába az intézetben akkoriban kezelt három Jézus Krisztust, és megnézi, mire mennek egymással. Na jó, a vicces talán durva, legyen tragikomikus, bár egy ilyen helyzet 2022 Magyarországában, ahol tök természetes, hogy az a néhány százmillió az idióta, aki szembeszáguld velünk az autósztrádán, még ez sem biztos. Nem is szeretik a népek túlzottan ezt a filmet, bár ennek más az oka.

Valóban több van ebben az 1959-ben, az amerikai Ypsilanti Állami Kórházban valóságban is megtörtént esetet feldolgozó történetben, mint amennyit a hollywoodi ízlésnek és stílusnak mainstreamjét biztos kézzel kezelő, rutinos Jon Avnet kihoz belőle. Simán lehetett volna belőle egy Száll a kakuk fészkére-típusú allegorikus kiáltvány, de akár egy Ébredések-szerű orvoskarrier-történet is, vagy dokumentarisztikusan megrajzolva egy leleplező erejű vádirat (mégha ezzel el is késett volna néhány évtizedet), sőt, tán még egy zsigerekbe hatoló pszicho-thriller is. A három Krisztus azoban nem lett több egy átlagos melodrámánál.

Pedig van itt minden, mint a vurstliban. Az idősödő Richard Gere-re szokás mondani, hogy a kor előhozta tehetségét: itt sem rossz. Helyén van, korrekt teljesítményt nyújt, csak éppen semmi különös – de ebben a történetben igazából nem is rá vagyunk kíváncsiak, sokkal inkább a három, magát Jézusnak képzelő figurára. A legszürkébb közülük a hegyibeszédeit bugyuta remklámdalocskák formájában pusztába kiáltó Clyde (Bradley Whitford). A két másik azonban két igazó nagyágyú. Leon szerepében Walton Goggins tényleg képes megmutatni valamit egy személyiségében meghasonlott, kettétört tudatú skizofréniás beteg szenvedéseiből, amellett, hogy hitelesen tolmácsolja karakterének idevezető útját is. Goggins nagyon jó színész, legtöbben talán a sorozatvilágból ismereik, ő volt a Justified veszélyes rosszfiúja. Hasonlóan kultikus pofa Peter Dinklage, aki a Trónok harca Tyrionjaként a sorozat egyik emblamtikus karaktere volt. Szerintem minden idők leghíresebb törpe-növésű színésze, dehogy a legjobb, az biztos. Ezúttal is valódi drámai alakítást nyújt Josephként, mint a történet harmadik Jézusa. Avnet azonban nem igazán tudott, vagy nem akart sokat kezdeni e három plusz egy figura közötti rendkívül érdekes szituációval. Mindössze néhány pillanatot mutat meg négyük egymás felé történő bátortalan, kihívásokkal teli tapogatózásából, miközben rengeteg időt szán (fecsérel el) a doki és felesége (Julianna Marguiles), fiatal asszisztense (Charlotte Hope), valamit szakmailag féltékeny, korlátolt főnőke (Kevin Pollak) között zajló, közhelyes történések taglalására. Ráadásul mindezt a lehető legbiztonságosabb, leghagyományosabb, legkiszámíthatóbb hollywoodi melodráma formájában teszi, ami egyrészt már túlzottan is nézőbarát formátum, másrészt viszont dögunalom. Ami izgalom, illetve valóban megindító pillanat van a filmben, azt a bolondoknak köszönhetjük.