asanisimasa

A fehér zaj egy általában valamilyen zajkeltő generátor által gerjesztett mesterséges hang, mely tartalmazza az amberi fül számára hallható tartományban, plusz tán még afelett és -alatt is az összes hangfrekvenciát. Én először koncerthangmérnökök társaságában találkoztam ezzel a kifejezéssel és az azt takaró hangzással, ők a nagyteljesítményű hangrendszerek finomhangolására használták (ha jól értettem). Mostanában nézem, hogy egyesek alvásproblémák javítására használnak fehérzaj-generátorokat, míg mások ezt óriási baromságnak tartják… Don DeLillo egészen más értelemben használta a “fehér zaj” kifejezést 1985-ös, hasonló című regényében: ő a modern, amerikai társadalomra, s benne hőseire, egy átlagos és tipikus, középosztálybeli, értelmiségi családra ömlő multimediális információözönt, a tévék, rádiók által sugárzott reklámokat, sőt általában a fogyasztás erőltetésére alapuló kapitalista világrendet értette ez alatt – még éppen az internet széleskörű elterjedése előtt.

Nem vagyok biztos abban, hogy eme “kult” státuszú regény filmes adaptálására éppen Noah Baumbach lett volna a legmegfelelőbb opció, de ha így alakult, akkor nézzük ezt a verziót. Baumbach természetesen remek pofa, én (a világ filmközönségének egy részével együtt) bírom szellemes, finoman és okosan pszichologizáló melodrámáit (pl.: Házassági történet, Frances Ha, A tintahal és a bálna), de ez alkalommal azért többről is van itt szó, mint egy midlife crisis-ba és burnout-szindrómába csusszanó negyvenes pár, valamint tinédzser gyermekeinek hétköznapjait megzavaró környezetszennyezési eseményről. A Fehér zaj című film számomra egyik nagy hiányossága éppen az, hogy Baumbach DeLillo könyvében is elsősorban a melodrámát látta meg, a regényben rejlő, ma már inkább valósággá váló disztópiát, a fogyasztói társadalom és a kereskedelmi média maró kritikáját csupán háttérként használta. Szerencsére, ezt a melodramatikus “halál-közeli” élményt megoldja ezúttal is, a tőle megszokott bravúrral, okosan és szellemesen (Greta Gerwig és Adam Driver kettőse adekvát választás, amihez Don Cheadle színes asszisztenciát nyújt). Igen szórakoztató a film ezen rétege, ha szeretjük ezt a Woody Allen felől eredeztethető, off-hollywoodi, független stílust.

Egy másik bajom a filmmel az, hogy Baumbach szerkezetileg nem tér el a regénytől, követi annak fejezetszerű tagolását, ami viszont filmként már kissé nehézkesnek hat, hiába a lineáris cselekményvezetés. Az én ideám irodalmi alkotások filmadaptációval kapcsolatban az, hogy a film elsősorban az irodalmi alapanyag hangvételét, hangulatát idézze meg, természetesen a cselekmény hű követése mellett, de ne legyen csupán illusztráció. Adjon hozzá valami pluszt is, fejtsen fel rejtett jelentéstartalmakat, keressen új hangsúlyokat, de úgy, hogy közben ne vegyen el belőle, mint ahogy ezúttal Baumbach majdnem: valószínűleg érzi ezt ő is, hiszen a filmvégi stáblista alattai áruházi revüjelenet pontosan azt a pikírt, gúnyos, társadalomkritikus hangvételt hozza, amit a film nagy részében elfedett az egyetemi professzor-házaspár élet múlandóságára való rádöbbenését tárgyaló melodráma. Szerencsére, annak azért eléggé vicces.

“Alulértékeltnek” hirdeti e filmet forgalmazója, a Netflix. Kivételesen mélyen egyetértek ezzel a forgalmazó által legtöbbször indifferens, buta marketingcímkékként megjelentetett ajánlással: valóban nagyobb figyelmet érdemel ez A csoda, mint amit (eddig) kap(ott). Persze, nem könnyű film, elég mélyre ás maga a sztori is, de ahogyan Emma Donoghue többszörösen díjnyertes regényét (a kanadai ír írónő A szoba című regényét korábban már filmre alkalmazták, nem kis sikerrel) adaptáló Sebastián Lelio ezt a nézők elé tárja, az sem nevezhető fiogyasztóbarátnak. Lassú ritmusú, motívumok repetitív ismétlődéséből álló, minimalista filmalkotás ez, csodálatos, Rembrandt és Vermeer festményeit idéző operatőri munkával (Ari Wegner) – egy zavarba ejtően elidegenítő, modern keretbe zárva.

Nem is nagyon értjük az elején, miért kell ezt a XIX. századi történetet egy mai filmstúdióból indítani, üres, l’art pour l’art művészkedésnek tűnhet, talán, amikor a végén visszatérünk ide, akkor válik világossá, mit akart ezzel Lelio. Ha jól sejtem szándékait, általános érvényű tanulságot fogalmazott meg filmjében – így viszont azt kell mondjam, hogy ezt elég didaktikusan sikerült megtennie, hiszen mindez amúgy is benne van a kezdő- és zárójelenet közti, igen mívesen előadott történetben. A nagy ír éhinség után járunk valahol Írország isten háta mögötti vidékén, ahol identitását, nemzetazonosságát a sok áldozattal átélt szenvedések után megtalálni szándékozó írek körében szárnyra kap a katolikus vallás, Istenben remélve a segítséget a fennmaradáshoz – az ekkor nagy és erős Anglia szomszédságában. A katolikus egyház egyik fő marketingeszköze a csoda, ugyebár, és a történet helyszínének vallási előljárói találnak is egy ilyet: egy tanyán, mélyszegénységben élő család tizenéves lánykája már hosszú hetek óta nem eszik, kizárólag mannát, ahogyan ő állítja. Bizottság alakul a csoda vizsgálatára, akik a bizonytást két nővérre, egy katolikus apácára és egy inkább az orvostudományban hívő, gyakorlott ápolónőre bízzák. A két nővér egyenlő arányban felosztja a bizonyításra szánt időszakot, míg azonban az apáca ezt imádkozásra használja, az ápolónő (Florence Pugh) komolyan veszi a munkáját és természetesen rá is jön “a csoda” nyitjára.

Az igazán jó ebben a filmben, hogy ha hagyjuk magunkat menni vele, akkor észrevétlenül igen messze, igen mélyre visz. Például nagyon plasztikusan rámutat a vallásos és a tapasztalatalapú problémamegoldás (de mondhatnák világnézetet is) közötti feloldhatatlan különbségre. Morális értelemben természetesen lehet támadni az ápolónő cselekedeteit, döntéseit minden oldalról, viszont ugyanennyiszer meg is lehet érteni azokat, miközben legalább ugyanennyi mozzanat, dolog és gondolat megdöbbent közben. Érdekes, ahogyan a történetben újra egy anya és gyermeke közötti zsarnoki kapcsolat jelenik itt meg, ahogyan az írónő Donoghue A szoba című regényében/filmjében is, itt azonban ez egy egzakt, leírt történelmi környezetben zajlik a történet, ami még kézzelfoghatóbbá teszi a súlyát. Dramaturgiailag végiggondolt, igényes film ez, talán a szerelmi szál lett kissé lazán beleszőve – nem tudom, ez a könyvben is így van-e, mindenesetre, a végkifejlet szempontjából kihagyhatatlan. Matthew Herbert témájához illőn súlyos, atmoszférikus zenét szerzett ehhez az igényes, szép filmhez.

Oriol Paulo elmegyógyintézetben játszódó paranoid-thrillere lehetne jó is. Az Isten útjai kifürkészhetetlenek bő két és fél órás hossza ellenére egészen jó ritmusú, fordulatos sztori, a cselekmény tulajdonképpen Möbius közismert szalagját mintázza, szépen bemutatva a súlyos paranoia tüneteként is jellemezhető inneni-onnaniságot, hogy mi az igazság, amit érzünk és látunk, amit tapasztalunk, vagy az, amit mások éreznek, látnak és tapasztalnak velünk kapcsolatban, már ha mi vagyunk mások által súlyos üldözési mániában szenvedőnek titulálva. Igényesen fényképezett, szép környezetben folyik a történés, melyben egy látszólag tökéletesen tiszta tudatú, logikusan gondolkozó és érvelni vitatkozni képes nő (Bárbara Lennie) kerül, állítólag önszántából, férje akarata szerint az isten háta mögötti intézetbe, amit a sajátos módszereiről hírhedt Alvar doktor (Eduard Fernández) vezet. A nő állítja magáról, hogy “legalális emberrablás” áldozata, melynek célja, hogy férje rátehessen kezét a nő vagyonára – miközben a doktor meg van győződve arról, hogy a nő nótórius hazudózó, súőlyosan paranoid pszichopata. Mi, nézők, közben nézünk, mint Rozi a moziban, mert Paulo ügyes rendezésének köszönhetően, egészen a legvégéig, sőt, még azután sem tudjuk biztosan, mi az igazság.

Sajnos, a film mégis elcsúszik. Dramaturgiailag tulajdonképen nincs hiba, logikus, végiggondolt cselekmény, bazi nagy és kellően idegesítő kérdőjellel a végén – ebben a műfajban simán elfér egy ilyen finálé. Azonban az érthetetlenül alacsony színvonalú magyar fordítás az egyik ok, ami tönkreteszi a film élvezetét. Persze, lehet, hogy már az eredeti dialógok is ilyen suták, közhelyesek voltak – sajnos, nem tudok spanyolul. Ezt tetézi az eszköztelenségében is civil, amatőr színtű színészi játék, melyet talán legjobban jellemez, hogy a statisztaként szereplő ápoltak nyújtják a leghitelesebb alakításokat, miközben azok is szinte parodisztikusan közhelyesek. Talán a főszerepet alakító Bárbara Lennie utolsó pillantása az, ami valóban értékelhető színészi teljesítményként, ez azonban ekkor már nem menti a filmet.

Kifejezetten szerettem az első Tőrbe ejtve-filmet: Rian Johnson író/rendező régen látott frissességet hozott ezzel a történettel a klasszikus “Who Done It?”-típusú krimik mára eléggé bepunnyadt, beporosodott, naftalinszagú világába. Talán még maga, Agatha Christie néni is elfelejtette volna, hány cukrot tett a teájába, miközben nézte a történetet; Johnson volt olyan pofátlan, hogy megfricskázza a klasszikus cselekményfordulatokat, az ismerős, de viccesen elrajzolt karaktereket, kikacsintson a nézőre, sőt még aktuálpolitikai kiszólásokat is megengedjen magának – és csináljon egy veretes, masszív, gyakorlatilag hibátlan krimit.

Nem csoda, hogy idén karácsonykor Netflix-előizetők milliói várták izgatottan az új Benoit Blanc-történetet (melyben Daniel Craig ismét újrarajzolhatja Hercule Poirot piperkőc alakját). Sajnos, (számomra legalábbis) Grincs ezúttal ellopta Az üveghagymát. Nem mintha nem lenne kevésbé fordulatos a sztori, kevésbé extrémek a karakterek, kevésbé őrült a ritmus – valahogyan mégis erőltetett, izzadságszagú lett a végeredmény. Természetesen, néhol, bizonyos pilanatokban kifejezetten szórakoztató ez a film is, azonban történet kulcsaként szereplő dolog (no spoiler!) természetéből fakadóan olyan dimenziókba mozdította el a sztorit, ami számomra már érdektelen. Nem az egzotikusnak tekinthető görög luxusszigettel van bajom, az még lehetne akár autentikus is (lásd Nílusi hajóút, vonatozás az Orient-expresszen, India, stb.). A cselekmény minden fricskája és pördülete ellenére sablonos lett, s hogy ez a “dolog” és az ebből fakadó hatalom lett az események fő mozgatórugója, unalmas is. No, és hát a kulcsszereplő sem volt számomra túl meggyőző (Janelle Monáe), nem szépségében, hanem dramaturgiai súlyában, erejében. Egyszóval, túl- és el lett tolva ez a film, melyhez például Serena Williams teniszsztár, Kareem Abdul-Jabbar kosárlabda-ikon, Hugh Grant és Ethan Hawke filmsztárok statisztáltak, ám egy Leslie Odom Jr. nevű alak közben Denzel Washingtont próbálta utánozni – sikertelenül, hiteltelenül, de nagyon zavaróan. Craig és Edward Norton tette a dolgát, de igazán semmit nem tudtak hozzátenni a produkcióhoz, mely nem sokkal lett több egy trendi popklipnél.

Ha a pokolba vezető utat jó szándék övezi, úgy a mennyországba is csak kisebb-nagyobb bűnök hosszú során át lehet eljutni. Ennyi nagyjából a mindent lezáró és elvarró hatodik évad végén a Better Call Saul tanulsága, lényege vagy mondanivalója. Ez azonban egyáltalán nem “karcsú” üzenet, hanem talán az egyik legélvezetesebb, legokosabb, legviccesebb, egyben legmeghatóbb, ami ebben a tévéműfajban jelenleg elérhető. Tán még az eredettől, a Breaking Badtől is jobb. Itt is kisemberek válnak nagyszerűvé: egy nagymenő bátyja mellett élni és túlélni mindenkinél jobban megtanult, de alapvetően balfasz és jó szándékú zugügyvéd a főszereplő (Bob Odenkirk), valamint egy mexikói banditákkal kekeckedő, olykor üzletelő, hajdan zsaru, de a történet kezdetén parkolóőrként tevékenykedő nagypapi (Jonathan Banks), aki az így keresett pénzből -adományként- játszóteret épít, esténként pedig a Kis hercegből olvas fel unokájának… Remek és autentikus karakterek, vicces dialógok, de ha lehet, ezeknél még beszédesebb és még viccesebb némajátékok egy több szálon futó, néha egészen abszurd, máskor csak simán izgalmas, vicces kalandokban bővelkedő cselekményben. A helyszín New Mexico, a világ konkrét vége, ahol a látóhatár maga a végtelen.

Sokáig tartózkodtam az amúgy remek Breaking Bad előzménysorozatától, valamiért nem láttam benne fantáziát. Szerencsére, szó sincs arról, amit a priori feltételeztem, nincs itt semmiféle csontrágás vagy bőrnyúzás a halálos beteg gimnáziumi kémiatanárból nagy hatalmú drogbáróvá váló kisember történetét feldolgozó BB nyomán, miközben a cselekmény ugyanott játszódik, ugyanabban a környezetben, a karakterek közül többen feltűnnek itt is, ott is. De teljesen más a hangvétel, s kicsit a műfaj is. Természetesen, részben megy ez a mexikói drogkartelles cucc, több érdekes mellékszereplővel. Bár hamar kiderül, hogy a kínosan pipifaxos, pedáns külsejű, karót nyelt Fringe (Giancarlo Esposito) valójában egy rendkívül intelligens, de ennél még veszélyesebb gazember, hiába tünteti fel magát egyszerű taco-árusnak, miközben a kartell egyik fő intézőembere, Nacho Varga (Michael Mando) valójában jó ember. Mindenki megy a maga útján, ám ezek az utak rendre keresztezik egymást, hol összefonódnak, hol eltávolodnak egymástól – hol pedig szembefordulnak egymással.

A másik főszál, ami tulajdonképpen a legfőbb sodra a cselekménynek, az azonban mégiscsak Jimmy McGillé, akiből a történet egy pontján Saul Goodman lesz (lásd a széria címét). Hosszas konfliktusa, amit nagymenő ügyvéd bátyjával, valamint annak szintén nagymenő, és ehhez mérten nagyképű kollégáival folytat ügyvédi praxisa, illetve szakmai előmenetele kapcsán kiváló alkalom egy sor szellemes bírósági trüváj bemutatására, melyben a törvényeket okosan használó, ám messze nem mindig etikus kreativitás találkozik a dolgok biztos, megbízható, ám végkimenetelét tekintve valahol mégis velejéig romlott, bűnös törvényességgel. Ezek a kis tárgyalótermi epizódok életközeliségükkel, szellemességükkel, olykor bizarr eseteivel mindig viccesek és Jimmy jellemfejlődésének szerves stációi, miközben mokaszinjai, rikító ingei és nyakkendői, az állandó táskamizériája, az elmaradhatatlan kávétermosz, a mindig problémamegoldó és -levezető fagyizás és még egy sor kellék az állandóságot képviseli. Ezzel párhuzamosan végigkövetjük Jimmy szerelmi életét is, ami egyszerre banális, hétköznapi, spontán, de mégis, talán éppen ebben a megközelítésben megkapó – és olykor még romantikus is. Kim (Rhea Seehorn) szintén ügyvéd, ráadásul Jimmynél sokkal fényesebb karrier előtt áll: ám ahogyan rendszerint párja, úgy ő is rendre azokat a döntéseket hozza meg, amelyektől a való világban általában óva intik az ember fiát. Jellemző jelenet, amikor egy nehéz nap estéjén, külön-külön hazaérnek a munkából, némán söröznek az erkélyen és az üres üvegeket az utcára pöccintik, hej. A másnapi munkás reggel aztán Kim, tárgyalótermi kiskosztümjében és magas sarkú cipellőjében szépen felsepri a szilánkokat… Oké, hülyék voltunk, de ez van – megoldjuk. És megoldják.

Természetesen, aki a tűzzel játszik, az előbb-utóbb meg is égeti magát ez alkalommal is. Jimmy/Saul pályája egyre magasabbra ível, miközben hihetetlenül zavaros ügyei is a fejére nőnek. Folyamatos szakmai konfliktusai, különösen nagybátyjával, valamint Howard Hamlin (Patrick Fabian) nevű kollégájával való szakmai és személyes rivalizálása, a Breaking Badből ismert szereplők (Fringe, a Salamanca-kartell, valamint igazi crossoverként maga Walter White) üzelmei és az utolsó évadokban feltűnő, igen baljós hangulatú, talán a jövőbe mutató fekete-fehér jelenetek egy katartikus, sőt, Jimmy/Saul számára apokaliptikus finálé képét vetítik előre. Amit meg is kapunk. Mindenki elnyeri méltó jutalmát, illetve többségükben büntetését, szál nem marad szabadon, szem szárazon. Viszont aki jóember, az a pokolban is jó. Nem lesz semmi baj, nincs semmi baj.

Tulajdonképpen nagyobb baj nincs ezzel az angol krimisorozattal, csupán annyi, hogy alapötletében “egy az egyben” a Hannibal Lecter-sorozat főmotívumára hajaz: adott egy hiperintelligens, ennek ellenére aberrált, mániás sorozatgyilkos, aki halálbünteetésére várva a börtönből segít “bennfentes, szakértő” tanácsaival a rendőrségnek, jelen esetben egy oknyomozó újságírónak, felderíteni más, szintén aberrált gyilkosságokat. Sir Anthony Hopkins Oscar-díjat kapott Lecter első, alig néhány perces jelenésért – itt Stanley Tucci adja a figurát, amúgy hibátlanul. Ő Az ember a rács mögött.

Négyrészes minisorozatként mutatta be ezt a történetet a BBC, majd utána a Netflix, de mint ahogy az alapötlet sem eredeti, a folytatás lehetősége is benne van – ha lesz rá nézői vágy, illetve produceri akarat. Egy eset kerül kvázi feldolgozásra, amellett, hogy megismerjük a fő karakater(eke)t. Viszont éppen a sztoriban van a sorozat igazi érdekessége. A Sherlock-, vagy a Doctor Who-történetek igen kreatív feldolgozásairól ismert Steven Moffat ezúttal is megkavarja a szálakat, mely egy elég meredek eset körül fonódnak össze. Egy köztiszteletben és minden gyanú felett álló lelkészt (David Tennant) gyanúsítanak pedofíliával, majd váratlanul öngyilkos lesz a lelkész templomának szolgája, miközben a lelkész, önmagát tisztázandó, balfogások sorozatát követi el, még nagyobb slamasztikába keverve magát. Ez a sztori még egy hagyományos, “ki a gyilkos?” típusú krimi sztorijaként is izgalmas lehetne, tulajdonképpen eléggé erőszakoltnak is tűnik, hogy az esetet végül is egy halálbüntetésre váró sorozatgyilkos oldja meg mentálisan, sok ezer kilométer távolságból. Ráadásul rögtön az elején van egy óriási logikai baki a cselekményben (ha a pendrive-ot a lelkész egyszerűen megsemmisíti, nincs bizonyíték a pedofíliára), viszont ezen túllépve megvan az a gondolati fősodor, ami különlegessé teszi ezt a sztorit: ez pediglen a lelkész morális küzdelme hitével, lelkiismeretével a logika, valamint a látszatnak hívő külvilág ellenében. A helyenként mellbevágón előbukkanó morbid, olykor kifejezetten merész humor is jót tesz a sorozatnak – egy este alatt meg is nézhető az egész, ha nincs jobb dolgunk.

D.H. Lawrence hajdan hírhedt botrányköve mára már kissé (eléggé) megkopott, erotikából már ebben a mai új-prűd világban is lényegesen többet kapunk, akár egy filmközi reklámból is, de ha azt nézzük, hogy a globális internetforgalomban mekkora (óriási) részt tesz ki a különböző pornóoldalak forgalma, akkor tényleg nincs miről beszélni e tekintetben. Ez a Laure de Clermont-Tonnerre által rendezett Netflix-film nem is próbál rést ütni pikantériában és explicitásban a Victoria’s Secrettől a Pornhubig húzódó szexfronton, megelégszik azzal, hogy a történet valódi tartalmát meséli újra.

A fejlett nyugati társadalmak kasztrendszere sem annyira zárt már, mint az a Lady Chatterly szeretője idején Angliában volt, miközben nyilvánvalóan ma is vannak megkövesedett kátyúnyomok, melyeken áramlani képes a társadalmi mobilitás. Talán csak némelyek betömődtek az idő során, mások meg keletkeztek az azóta eltelt évszázadban. Én bátrabban nyúltam volna ehhez a témához, például a háborús sérülése okán lebénult Lord Chatterly karakatere (Matthew Duckett) felől közelítettem volna, ahelyett, hogy újra elmeséljük az unatkozó, magára hagyott szépasszony (Emma Corrin) és a lumberszexuális vadőr (Jack O’Connell) romantikus, sőt, mesés szerelmének sztoriját. Ami viszont szépen, lendületesen és végül is, ízlésesen pereg végig a pakkra két órán, amennyibe e film kerül. Mégis azt mondom, inkább a film fényképezése az, ami igazán tetszett: Benoît Delhomme kobalt-, égszín- és levendulakékben, valamint a zöld összes létező árnyalatában tobzódó, a szimbolizmus és a szecesszió festészetének dekoratív, buja motívumait idéző kép világa valóban szemet gyönyörködtető.