asanisimasa

Mondanám, hogy ezzel a hétrészes minisorozattal új műfaj született: itt az ingatlanforgalmi thriller. Én legalábbis nem láttam még effélét (miközben tulajdonképpen ugyanennek a valóságban is megtörtént esetnek létezik másik filmes feldolgozása is). A megfigyelő ugyanis a valóságban is figyeli, mi zajlik a szomszédjában, a negyedben/kerületben eladósorban lévő decens ingatlanon, kik az új tulajok és bíráskodik, megérdemlik-e az általuk kiszemelt ingatlant. Ismerjük mi is őt: ott figyel a konyhaablakból, mindenkiről tud mindent, és ha úri/hölgyi jókedve úgy hozza, bárkinek pokollá teszi az életét. A védekezés egyszerű: mindenkivel kedvesnek kell lennünk.

Manapság persze, a drága ingatlanokat nem igazán kedves emberek szerzik meg maguknak, az ehhez kellő anyagi fedezet eléréséhez ugyanis kellő mértékű arrogancia és agresszivitás szükséges – szerény, de nagy tudású emberek ritkán vágynak hivalkodó, puccos villára. Ez a kettőség az igazán izgalmas a horror/thriller-specialista Ryan Murphy sorozatában: miközben az áldozatok, akiknek drukkolnunk kellene, nem igazán szimpatikusak, a bűnös viszont, céljaiban legalábbis, pozitív. Nem tudjuk azonban, ki ő. Tippünk van, de szinte biztos, hogy melléfogunk. A kissé pökhendi szomszéd házaspár, aki nem csinál titkot abból, hogy távcsővel figyeli a környéket? Az Adams Familyből átruccant furcsa pár? Netán az elementáris ingatlanügynök? A zsaru? Senki nem ismeri a választ.

Viszont közben azért rendesen a székbe tapaszt a történet feszültségével, ráadásul egyetlen csepp vér és egyetlen hulla nélkül. Az egész szituáció tényleg annyi, hogy valaki vesz egy ingatlant, az ügyletet azonban valaki rossz szemmel nézi, és ezt a vevő is elébb-utóbb észleli: viszont az ő élete válik ezzel pokollá, a szép, új házban… Ügyes rendezés, hatásos atmoszférateremtés, és még mindig sikerül új oldaláról megmutatni az amerikai társadalom közepének élethelyét, a kertvárost. Nagyon jó a szereposztás (Naomi Watts, Bobby Cannavale, Mia Farrow), de “Stifler mamája” azért mindenkit lejátszik a képernyőről: Jennifer Coolidge egyenesen hengerel. Nem tudom azonban, hogy van-e még ebben a témában folytatás (ismerve a végkifejletet).

Elég szépen becsapott Tobias Lindholm minap “kisztrímingelt” filmje. Persze, előtte fel kellett volna készülnöm belőle, de legalábbis meg kelle volna néznem, mit nézek… De nekem elég volt, hogy a főszerepekben a harmincas (ó, bocsánat már negyvenes) filmsztár-korosztály két igen izgalmas reprezentánsát, Jessica Chastaint és Eddie Redmayne-t nézhetem, így vessek magamra. Amúgy nem mindig rossz érzés becsapva lenni, mint ahogy az sem mindig jó az élevezetnek, ha előre tudom, mi vár rám a moziban/képernyő előtt.

Nézem a filmet, és egy kissé -eléggé- komor, kórházi környezetben, két ápoló között zajló romantikus történetet látok, illetve kezdetben azt hiszem. Aztán az egész átmegy egy közepesen izgalmas kórházi thrillerbe, aminek a végén kiderül, ami kiderül – hogy ez egy valóságban megtörtént eset, kvázi reprodukciója. Tulajdonképpen egy mély döbbenetre is okot adó eset, mely a mai napig is megtörténik szerte a világ kórházaiban, valahol. Emberek, akik dolga beteg embertársaikon segíteni, inkább azon ügyködnek, hogy azokat mihamarabb a halálba segítsék. Indokaik többfélék lehetnek, valójában leginkább azonban annyi, hogy megtehetik. Hódolhatnak szörnyű hobbijuknak, mert a rendszer ezt megengedi nekik: a kórházak, s a benne dolgozó orvosi és kisegítő személyzet híresen ritkán ismeri be hibáit, sőt még ritkábban, ha valami ennél is súlyosabb botrány zajlik falai között. Az orvostársadalomnál talán csak a keresztény egyház az, ami szorosabban zár össze, ha valami ocsmány dolog történik köreikben – márpedig történik, mivel elébb-utóbb minden kiderül. Itt az egyik ápoló hidegvérű sorozatgyilkos, A másik nővér a jó, ahogy az eredeti cím mondja.

Sajnos, ennél többet Lindholm se nagyon tud elmondani, a “rossz nővér” miértjeire, motivációjára nem derül fény (amúgy a valóságban sem). Viszont pszichopata sorozatgyilkosból Dunát lehet rekeszteni ezen a szcénán, miközben ma is olvastam egy hírt, hogy Magyarországon egy ápoló csaknem nyolc év börtönt kapott mert betegének az infúziójába nyugtatót adagolt, majd azt megerőszakolta. Jessica Chastaint és Eddie Redmayne-t viszont jó nézni, mert jó színészek, nem véletlenül Oscar-tulajdonosok mindketten, mégha nem is e film okán.

Szolid, de határozott érdeklődést kiváltó skandináv noir érkezett nemrégiben a Netflixre, meglepetésre azonban ezúttal a déli féltekéről, Ausztráliából. Én még biztosan nem láttam ennyire sötét filmet onnan lentről, de északról sem sokat. A sötét jelzőt értem a sztori hangulatára, de az egész film képi világának tónusára, a skandinávot pedig a manapság igen divatos északi krimik, thrillerek sajátos témaválasztására és műfaji kacskaringóira. A kritika elég jól fogadta és néhány fesztiválon, beleértve a nívós Cannes-it is, még díjközelbe is került Thomas M. Wright szerzői műfaji kísérlete, az Idegenek egymás között.

A kísérlet lényege itt annyi lenne, hogy már az elején tudjuk, tudni véljük, ki a gyilkos. A fókusz ezúttal azon van, hogy egyfajta pszichológiai tükör által vizsgáljuk meg az elkövető pszichéjét a rendelkezésünkre álló időben. A tükröt pedig a körmönfont beépüléses, megtévesztéses nyomozati szakasz kulcsfigurája, egy magát maffiaipari szakmunkásnak kiadó nyomozó személye jelenti. A börtönviselt Henry Teague (Sean Harris) cinikus, kiégett figura, egy emberrablásos gyilkosság elkövetőjének hiszik, amit ő következetesen tagad. Mark Frame (Joel Edgerton), az ausztrál rendőrség nyomozója, cinikus, kiégett fazon, akit felesége elhagyott, így minden mindegy alapon ugrik bele a veszélyes küldetésbe, hogy Teague-t átverve, magát maffiózónak kiadva beszervezze őt egy kamu balhéba, így csikarva ki belőle a gyilkosság elkövetésének beismerését. A két félrecsúszott egzisztencia kapcsolata jelenti tulajdonképpen a film gerincét, melynek során a bizalmatlan tartózkodás egyfajta kényszerű barátsággá változik, miközben az igazságra is fény derül.

Sokáig nem is könnyű egymástól megkülönböztetni a két mogorva, szószátyárnak nem mondható, hosszú hajú palit, talán Teague szája sarkában állandóan fityegő cigi az, ami segíthet ez ügyben. Sokat hallgatnak egymás mellett a hosszú éjszakai autózásokon, de ennek valahogy mégis van egy igen sajátos hangulata. A két féri idegen egymásnak, de idegen saját világukban is, tehát szinte törvényszerűen alakul ki közöttük valami nagyon laza, de mégis észrevehető kapocs. Szimpátiának sem mondanám, talán csak sorsközösségnek. Két kisiklott élet egy darabig azonos vágányon fut egymás mellett. Ez a szplínes, borongós, fád hangulat ismerős lehet bizonyos svéd vagy dán krimikből. Humornak itt helye nincs. A szellemi izgalmakat a nyomozás fordulatainak trükkjei kellene jelentsék, amit hol érzünk, hol csak tudjuk, hogy itt mit kell éreznünk, és ezt tudomásul veszünk. Szolid, tisztességes munkát tett le Wright az asztalra, látszik, hogy gondolt valamit, hogy kifejezetten kerülni akarta a műfaji közhelyeket, sőt érezni valamiféle művészi útkeresés vágyát is – ez utóbbit sajnos, éppen eléggé. Talán ezért nem igazán jó film ez, hogy Wright többet markolt, mint amekkorák a markai, ráadásul amit markol, abban nincs is annyi érték, mint azt szeretné.

Semmi olyat nem tud mondani Marilyn Monroe-ról ez a film, amit egy Hollywood és Marilyn Monroe ügyeiben közepesen jártas filmrajongó ne tudna már, viszont aki netán mégsem halott volna ennek a nehéz sorsú hölgynek életéről, az e filmből csak igencsak homályos képet fog kapni. Más szóval, az igen figyelemreméltó előéletű Andrew Dominik Netflix-gyártású Szöszije egy szép, méretes kudarc. Azt ugyanis hadd ne tekintsem erénynek, hogy egy fodrász, vagy egy sminkes jól csinálja a dolgát – hiszen a dolgát teszi. Ana de Armasból valóban szép Marylint csináltak a szakemberek, azonban ezek a szakemberek akár belőlem is megcsinálnák ugyanezt, bár tény, de Armas nem rossz színésznő, miközben én egy öregedő pasas vagyok, aki mégcsak nem is színész. A tréfát félredobva, de Armas pontosan megvalósítja azt érzelmekben, indulatokban és látványban, amit Dominik láttatni akar általa. A gyerek Norma Jeant játszó Lily Fisher két darab arca azonban hamar unalmassá válik, főleg, hogy ez a két arc -legalábbis az internetes közösségi oldalakon jártasak számára- már régen ismeretes elcsépelt GIF mémekből. Mondjuk, ő csak az elején szerepel.

Azt, hogy Norma Jean/Monroe távolról sem volt olyan butuska szöszi szexbomba, amit a róla készült plakátok, illetve a vele készült habkönnyű filmsikerek alapján hihetnénk, már tudjuk, illetve tudja az, akit érdekel ez a topik. Azt is ismerjük, hogy házasságai nem sikerültek: Joe di Maggio, a baseball-sztár verte, hogy Arthur Miller, a drámaíró imádta, de túl öreg volt hozzá, hogy több abortusza volt, hogy gyógyszer és alkohol-függő lett, ami végül halálát is okozta. Ezek mind közismert dolgok róla, akár bulvársztori szinten, akár összefüggő művész- és drogkarrierként. Ehhez képest Dominik annyit állapított meg, hogy mindennek oka az apa egész életén végighúzódó hiánya. Doktor Freud halkan tapsol és azt gondolja közben, amit Woody Allen később poénná írt: Ha minden ilyen flottul menne!

Dominik minderre majd három órát áldoz esténkből. Szemmel láthatóan komoly, nagy filmet kívánt készíteni az ötvenes évek és Hollywood egyik legismertebb ikonjáról, ennek megfelelően van itt minden, mit artisztikusnak vélhetünk. A képmező például az akkori kor technikai standardjének megfelelően 4:3, ami még rendben is lenne, mintegy kronológiailag, csak egyszer-kétszer vált át a ma megszokott 16:9-be – erre viszont nem tudok különösebb dramaturgiai indokot felhozni. Van sok füst, köd, elhomályosított, eltorzított kép, úgy néz ki a film, mint egy hatvanas, hetvenes évekbeli művész(kedő)film, csakhogy ezt már láttuk, és azóta láttunk ezeknél pontosabb, kifejezőbb vizuális módokat is a szétbomló tudat, az elvesző önkontroll és az érzelmi instabilitás megjelenítésére. De nem lenne ezzel baj, ha arényosan, ízléssel alkalmazta volna ezeket a poros modorosságokat, de itt ebből is túl sok van (mint Ausztráliában általában mindenből, mi kellemetlen). Ez a két óra 47 perc ráadásul alkalmas lett volna egy valóban mélyre ható életrajz megalkotására is, benne nyílhatott volna alkalom az ok-okozat itten kifejtettnél cizelláltabb feldolgozására is, miközben az is tagadhatatlan, hogy van néhány valóban erős jelenet is a filmben. Például Monroe és Kennedy elnök nüansza, ebben a felfogásban, ahogy itt láthatjuk, simán elférne egy másik, csak erre fókuszáló filmben. Vagy Marilyn tulajdonképpen gazdag életének más pillanatai is sokkal érdekesebbek, vagy tragikusabbak, vagy viccesebbek, vagy tanulságosabbak, mint amennyit itt látunk belőlük.

Ezzel a Kelepcébe csalva címmel picit kelepcébe is csalták a figyelmetlen magyar nézőt a Netflixen, hiszen amit most láthatunk (szeptember 8 óta), az az izlandi Baltasar Kormákur Trapped/Ófærð című izlandi sorozatának a harmadik évada. Angolul ezt jelzik is, hiszen a netflixen Entrapped címen fut a sztori. A vicc kedvéért, az első két évad is megtalálható a streaming csatornán, kis kutakodás után. Én a harmadikat néztem meg az imént. Volt is közben némi sejtésem, hogy itt kell lennie valamilyen előzménynek, hiszen folyamatosan utalgatnak korábbi eseményekre, melyeket nem mindig kötnek a néző orrára – szerencsére, az évad cselekménye azért megáll a saját lábán is.

Kormákur az izlandi film egy legismertebb figurája, rendezett Hollywoodban is többször, nyert fesztivált Pesten is 2008-ban, ahol egy évre rá már ő volt a zsűri elnöke. Ez az eredeti Trapped az ő első tévésorozata, amit hazájában forgatott. Egy interjúben említette, hogy elsősorban az emberek érdeklik, és nincsen szándékában turisztikai ajánlókat forgatni – pedig az izlandi tájnál erősebb hátteret, környezetet nehezen találni a földgolyón. Annyira markáns, egyedi szépségű, rideg, embertelen, de mégis rendkívül vonzó környék az, hogy aki nem ott él, az képtelen kivonni magát hatása alól. Ak i ott él, az még inkább rabja a “jég és tűz földjének”. E sorozat hangulatát is alapvetően határozza meg az izlandi táj lélegzetelállító látványa, ráadásul a cselekmény apropója is szorosan kötődik ehhez: tulajdonképpen egy földdarabka tulajdonjogáért folyik a harc, a tulajdonos család szeretágazó tagjai között. Shakespeare-i sztori a mai, modern XXI. századi Izlandon: motorosbanda vs. viking hagyományőrzők.

Persze, azért minden mögött itt is emberi történetek vannak, s ezt Kormákur (illetve az irányítása alatt álló kreatív stáb) szépen rá is húzza erre a hevesjeges tájra. A történet fő figurái szépen jellemzett, eredeti pofák, a mellékalakok azonban csak papírmasék. A cselekmény fő sodra világos, csak éppen nincs benne annyi, amennyi kitart hat részen keresztül. Így sokszor még az északi filmeken edződött nézők is megmosolyogják azokat a hoooooossssszzzzzzúúúúú nézéseket a nagy büdös semmibe, azt a kapkodónak semmiképpen nem mondható reakcióidőt, ahogyan a szereplők veszik az akadályokat. A Sons of Anarchy, de még a Mayans MC után ez a Horns nevű északi motorosbanda elég kis lagymatag csapatnak tűnik, viszont a Danish Hopper nagy találmány (így hívják a főmotorost). Az meg, hogy naphosszat csak ülnek egy hangárban, szar zenét hallgatnak unott pofával és isznak, elég másodosztályú szórakozásnak tűnik. Nem kevésbé vicces a szembenálló szekta: természetesen ők is mind Christiániából jöttek, de most már mind tiszták, füvet esznek és harmatot isznak. Búsan nézni viszont bármikor, bárki, perceken át. Az izlandi tájon kívül legérdekesebb számomra az volt, hogy a dánok Izlandon angolul szólalnak meg, holott nagyon jól tudják, hogy Izlandon kötelező a dán nyelvoktatás. Ennek megfelelően, minden izlandi tud dánul is, mégis angolul társalognak… Szóval, van azért baj ott is a fejekben. A sorozat végül is elment néhány kávéval, de Kormákurtól azért ennél több kell.

Fontos téma a futballhuliganizmus néven emlegetett szubkultúra filmes feldolgozása. Voltak már erre próbálkozások korábban is. Elsősorban a brit filmek csaptak bele a lecsóba ez ügyben, hiszen ott okozott először társadalmi méretű botrányokat a szurkolást sajátosan értelmező csoportok tevékenykedése (pl. Green Street Hooligans, 2005), de az olaszok még frissebbek voltak: Ricky Tognazzi (Ugo fia) már 1991-ben elkészítette Ultrá című filmjét, mely az AS Roma és a Juventus szurkolói között zajló csetepatét örökítette meg – az egész jelenség a világ közvéleménye számára talán az 1985-ös Heysel-stadionbeli, tragikus kimenetelű BEK-döntő idején vált közismertté. Nyugaton, általában ezek a szurkolás címén lezajló, sokszor csoportos garázdaságba és verekedésbe fúló balhék valahol valóban a szurkolás egy igen durva formájáról szólnak, más dolgok -pl. a szervezett bűnözéshez való kapcsolódás- csak érintőlegesen jelennek meg. Mifelénk azonban ennél a részeg hőbörgésnél egy sokkal veszélyesebb formája dívik a stadionok táján: vastagon megjelenik a politika. (Ebből a szempontból Olaszország mifelénk van, hiszen Tognazzi filmjében hangsúlyt kap, hogy az AS Roma szélsőjobb, a Juventus viszont köztudottan szélsőbal kötődésű szurkolókat tudhat magáének. Ennek oka az olasz történelemben keresendő.) Nálunk is már régóta köztudott a “nemzeti” Fradi és a “zsaru” Dózsa szembenállása, miközben a “libás” MTK-t mindegyik utálja. Vidéken egy Debrecen-Nyíregyháza rangadó után gyakran folyt némi vér, és Békéscsabáról is sokszor menekültek fejvesztve a pesti szurkolók. 2006-ban azonban ez is gyökeresen megváltozott. Az MTV-székház ostroma néven elhíresült eseményen már szervezett formában, egy politikai akció keretében fogott kockakövet, kerítéslécet, rugósbicskát és baseball-ütőt a többségében futball-szurkolókból álló tömeg, egy soha nem látott Fradi-Dózsa-Honvéd összefogást megvalósítva. Ennek természetesen már semmi köze nem volt már a focihoz, viszont a résztvevők nagyja beazonosítottan különböző futballhuligán csoportokhoz tartozott, akiket bizonyos politikai erők használtak fel céljaik elérésére. A környező, volt szocialista táborból kiszakadó országokban hasonló irányba indult el a hajdan békés családi programnak tartott, vasárnap délutáni szurkolás.

Ez a lengyel Furioza című film ugyan tesz egy kis lépést a tisztánlátás felé, de igazán mégsem bír érvényes, feltáró erejű leleplezésre. A címszereplő csapat Gdansk sportéletében éppúgy jelen van, mint a helyi menő éjszakában. Ez már messze nem (elsősorban) egy sörissza, óbégató rajongói csoport, inkább egy MMA-klub (Mixed Martial Arts – kevert stílusú harcművészet), szigorú, kőkemény edzésekkel, esetenként a konkurens hasonszörűekkel való titkos összecsapásokkal készülő “bevetési egység”, mely a pénzt elsősorban éjszaki klubok biztosításából és a maffiának tett kisebb szolgáltatásokkal teremti elő működéséhez. Ebből a szempontból egy majdnem tipikusnak tekinthető csoportot látunk. A Netflix gyártásában és Cyprian T. Olencki rendezésében elkészült, majd két és fél órányi film ebből a szempontból korrektnek mondható. Bár lehetne rövidebb, gyorsabb, fogalmazhatna direktebben, mutathatna több brutalitást, hiszen ez az egész világ valójában rendkívül kemény, véres, kegyetlen, amit csakis explicit módon lehet hitelesen megmutatni, másképpen maszatolás. Mint itt is. Viszont ahogy ezt a csapatot bemutatja, ahogyan az azt összetartó érzelmi köteléket, a mély személyi kapcsolatokat ábrázolja, az rendben van. Sajnos, a kerettörténet már közel sincs ennyire rendben. Az egy dolog, hogy az árulásokból és testvérbosszúból álló cselekmény közhelyes sablonokból lett összedobálva, ezt ügyesen, jó ritmusérzékkel, egyéni ötletekkel még meg lehet pörgetni. De ennyire tétován nem lehet odaállni harcolni. Izé, filmet csinálni. Odaáll, elkezdi bokszolni a levegőt, néha ugyan odaér néhány félve elengedett jab, néha betalál egy kósza low kick, de ezek nem okoznak nagy károkat. Főleg, hogy közben logikátlanul össze-visszalocsog. Meg halál unalmas, vidéki tucatmaffiózók játsszák a nagymenőt. A huligánok között ugyan vannak hiteles pofák, de igazi színészek nincsenek. Aztán a végén, mintegy derül égből lezúduló jobbcsapott, bejön az a kurva politika a dologba… De csak úgy, odakenve a végére egy gyáva benyögés, mintegy orr alá dörgölve, már kifordulva az ajtón. Pedig a kezdetektől erről kellett volna szólnia a filmnek – hiszen ott van benne.

Alapvetően szeretem az efféle borzongatós rémtörténeteket, melyek titkos szektákról, sátánista szeánszokról, és hasonlókról szólnak, feltéve, ha nem mennek el mesébe, és például nem holmi sárgán világító szemű, nyilas farkú patás ördög jelenik meg a fináléban – mert akkor kinevetem az egészet és vágom a sutba. Az ördög, vagy bármilyen névvel és kiterjedéssel illetett gonosz, mint ahogy a korlátlan fantáziájú, gondoskodó teremtő is, valójában bennünk lakozik. Nem máshol és nem másmilyen formában. Esetleg a szomszédban, vagy még két sarokkal odébb. A titok mindig a pszichében keresendő. Tehát egy sátánista szektáról szóló film akkor érdekel, ha az azt magyarázza el, mi vezet embereket arra, hogy ha egyik kiszemelt társuk hátának bőrébe éles késsel ötszöget vésnek, majd azt intenzív lelki ráhatással arra késztetnek, hogy “önszántából” máglyára vesse magát, az biztosan megmenekíti őket a haláltól… Például.

Az a lány (Madeleine Arthur), akit Az ördög Ohióban című Netflixen futó minisorozatban látunk, egy ilyen lány. A hátán már ott a pentagramma, de a máglya elől sikeresen elmenekült. Vagy hogyan is? Bár egy regény e nyolcrészes széria alapja, Daria Polatin saját regényét alkalmazta filmre, a történet alig fed fel valamit az amúgy valóban ijesztő auráát árasztó lány szektájának mikéntjéről. Kapunk egy homályos eredettörténetet, de hogy valójában a lány miért menekült el hívőként és ha menekül, akkor ez a finálé a végén MICSODA?; a nyáj miért olyan, honnan a messze és magasra sejtetett kapcsolatrendszere, mi tartja ezt az egészet össze, erre választ nem kapunk. Illetve, amit kapunk, az -legalábbis számomra- messze nem kielégítő. Kicsit zavaró az is, hogy másrészt nem is igazán erről a szektáról szól a sztori, ez csak apropó, hogy a családon belüli bántalmazásról beszéljen a szerző – ami viszont rendkívül fontos téma. Dr. Csont (Emily Deschanel), aki itt most nem Dr. Csont, hanem egy ohiói város kórházának pszichiátere, saját életének tragikus, nyomasztó időszakát dolgozza fel e szektából menekülő, vagy menkülni látszó lánnyal való fordulatos történetben, párhuzamba állítva azt a szekta “hitéletének” nyilvánvalóan bántalmazó, embertelen hagyományaival. A cselekmény ezen vonulata inkább működik, bár inkább csak illusztratíve, túl mélyre nem ás.

A doktornő családi körének tinidrámája a harmadik szál a cselekményben, ami nagyjából a féltékenység fűtötte nem vagy a barátom örihari, ki lesz a bálkirálynő, részegen ki visz majd haza-témakörben zajlik. Sablonok, ráadául túl sok, túl rossz zenével. Nagyobb baj, hogy ez a cselekményszál sem fűzi össze a másik kettőt, de még csak nem is “hozza helyzetbe”, mondjuk, a sátánista szálat. Ez az elég felületes, logikai nonszenszektől hemzsegő történet olyan, mint nyolc rész a Dr. Csontból, bár azért ott Booth ügynökkel sokkal viccesebb volt Emily. Itt például a férj (Sam Jaeger) szerepe is csak úgy lóg a levegőben, főleg a sármos latino zsaru (Gerardo Celasco) függvényében. A kutya-szál mi? Miért nincs kihasználva a papnak szánt zsaru keresztényisége? Sok ilyen van, ráadásul ami itt összeáll, annak is recsegnek az eresztékei. Szerencsére, ezúttal a sárgán világító patás ördög nem jelenik meg a fizikai valóságban – csak a szereplőkben, és éppen ez az, amiért egyáltalán érdemes megnézni ezt a sorozatot.