Fontos téma a futballhuliganizmus néven emlegetett szubkultúra filmes feldolgozása. Voltak már erre próbálkozások korábban is. Elsősorban a brit filmek csaptak bele a lecsóba ez ügyben, hiszen ott okozott először társadalmi méretű botrányokat a szurkolást sajátosan értelmező csoportok tevékenykedése (pl. Green Street Hooligans, 2005), de az olaszok még frissebbek voltak: Ricky Tognazzi (Ugo fia) már 1991-ben elkészítette Ultrá című filmjét, mely az AS Roma és a Juventus szurkolói között zajló csetepatét örökítette meg – az egész jelenség a világ közvéleménye számára talán az 1985-ös Heysel-stadionbeli, tragikus kimenetelű BEK-döntő idején vált közismertté. Nyugaton, általában ezek a szurkolás címén lezajló, sokszor csoportos garázdaságba és verekedésbe fúló balhék valahol valóban a szurkolás egy igen durva formájáról szólnak, más dolgok -pl. a szervezett bűnözéshez való kapcsolódás- csak érintőlegesen jelennek meg. Mifelénk azonban ennél a részeg hőbörgésnél egy sokkal veszélyesebb formája dívik a stadionok táján: vastagon megjelenik a politika. (Ebből a szempontból Olaszország mifelénk van, hiszen Tognazzi filmjében hangsúlyt kap, hogy az AS Roma szélsőjobb, a Juventus viszont köztudottan szélsőbal kötődésű szurkolókat tudhat magáének. Ennek oka az olasz történelemben keresendő.) Nálunk is már régóta köztudott a “nemzeti” Fradi és a “zsaru” Dózsa szembenállása, miközben a “libás” MTK-t mindegyik utálja. Vidéken egy Debrecen-Nyíregyháza rangadó után gyakran folyt némi vér, és Békéscsabáról is sokszor menekültek fejvesztve a pesti szurkolók. 2006-ban azonban ez is gyökeresen megváltozott. Az MTV-székház ostroma néven elhíresült eseményen már szervezett formában, egy politikai akció keretében fogott kockakövet, kerítéslécet, rugósbicskát és baseball-ütőt a többségében futball-szurkolókból álló tömeg, egy soha nem látott Fradi-Dózsa-Honvéd összefogást megvalósítva. Ennek természetesen már semmi köze nem volt már a focihoz, viszont a résztvevők nagyja beazonosítottan különböző futballhuligán csoportokhoz tartozott, akiket bizonyos politikai erők használtak fel céljaik elérésére. A környező, volt szocialista táborból kiszakadó országokban hasonló irányba indult el a hajdan békés családi programnak tartott, vasárnap délutáni szurkolás.

Ez a lengyel Furioza című film ugyan tesz egy kis lépést a tisztánlátás felé, de igazán mégsem bír érvényes, feltáró erejű leleplezésre. A címszereplő csapat Gdansk sportéletében éppúgy jelen van, mint a helyi menő éjszakában. Ez már messze nem (elsősorban) egy sörissza, óbégató rajongói csoport, inkább egy MMA-klub (Mixed Martial Arts – kevert stílusú harcművészet), szigorú, kőkemény edzésekkel, esetenként a konkurens hasonszörűekkel való titkos összecsapásokkal készülő “bevetési egység”, mely a pénzt elsősorban éjszaki klubok biztosításából és a maffiának tett kisebb szolgáltatásokkal teremti elő működéséhez. Ebből a szempontból egy majdnem tipikusnak tekinthető csoportot látunk. A Netflix gyártásában és Cyprian T. Olencki rendezésében elkészült, majd két és fél órányi film ebből a szempontból korrektnek mondható. Bár lehetne rövidebb, gyorsabb, fogalmazhatna direktebben, mutathatna több brutalitást, hiszen ez az egész világ valójában rendkívül kemény, véres, kegyetlen, amit csakis explicit módon lehet hitelesen megmutatni, másképpen maszatolás. Mint itt is. Viszont ahogy ezt a csapatot bemutatja, ahogyan az azt összetartó érzelmi köteléket, a mély személyi kapcsolatokat ábrázolja, az rendben van. Sajnos, a kerettörténet már közel sincs ennyire rendben. Az egy dolog, hogy az árulásokból és testvérbosszúból álló cselekmény közhelyes sablonokból lett összedobálva, ezt ügyesen, jó ritmusérzékkel, egyéni ötletekkel még meg lehet pörgetni. De ennyire tétován nem lehet odaállni harcolni. Izé, filmet csinálni. Odaáll, elkezdi bokszolni a levegőt, néha ugyan odaér néhány félve elengedett jab, néha betalál egy kósza low kick, de ezek nem okoznak nagy károkat. Főleg, hogy közben logikátlanul össze-visszalocsog. Meg halál unalmas, vidéki tucatmaffiózók játsszák a nagymenőt. A huligánok között ugyan vannak hiteles pofák, de igazi színészek nincsenek. Aztán a végén, mintegy derül égből lezúduló jobbcsapott, bejön az a kurva politika a dologba… De csak úgy, odakenve a végére egy gyáva benyögés, mintegy orr alá dörgölve, már kifordulva az ajtón. Pedig a kezdetektől erről kellett volna szólnia a filmnek – hiszen ott van benne.