Ha valaki azt mondja nekem, hogy: …és akkor a szerelmespár belép egy planetáriumba, a lány bekapcsolja a vetítőt, ami a Tejutat vetíti fel a kupolába, akkor megszólal a zene és táncolni kezdenek, körbe-körbe, egyre feljebb, felszállnak a csillagok közé, végiglejtenek a csillagösvényen, majd elegánsan lecsúsznak a Nagygöncöl rúdján, vissza a földre és puhán egymás mellé huppannak az egyik székbe…, akkor én azt mondom neki, hogy menj a fenébe. Ez egy émelyítően giccses jelenet, amit tán még a harmincas, negyvenes évek rendkívüli módon csicsás hollywoodi revüfilmjeiben sem engedtek meg maguknak azok alkotói. Egy ilyen jelenet ma legfeljebb kínosan nevetséges lehet, de jó s főleg ízléses, semmiképpen nem.

A szemtelenül fiatal, idén még csak a 31.-et betöltő !) Damien Chazelle azonban azért ma a világ egyik legfigyelemreméltóbb rendezője, mert ő viszont simán bevállal egy ilyen jelenetet, sőt, még ilyenebbeket is, és láss csudát, nála mégis működik. Még hogy működik, de klappol az előzményekhez, simán illeszkedik a fő koncepcióba, nem okoz sem stílustörést, sem vétkes túlzást. Chazelle ugyanazt csinálja, mint olasz kollégája, a mai film másik igazán figyelemreméltó alkotója, Paolo Sorrentino – csak éppen fordítva. Sorrentino az európai gyökerű szerzői (művész)filmben alkot jövőbe mutató, forradalmi műveket, azzal, hogy a lassan saját magába záruló, individualista művészetet a tömegfilmekből átemelt eszköztárral, látványelemekkel, sztárokkal és popkulturális “fűszerezéssel” kelti életre, Chazelle viszont az önismétlésekbe, kliséhalmozásba és unalomba fulladó hollywoodi tömegfilmet termékenyíti meg kreatív, szabad virtuozitással és rendkívüli fantáziával. Két filmet csinált eddig (plusz egy korai zsengét, ami szintén jazz, szintén musical, tehát igen érdekes lehet), mindkettővel igen határozottan kopog, mit kopog, egyenesen dörömböl Oscar bácsi Beverly Hills-i villájának kapuján. A Whiplash tavaly már lenyűgözött, sőt, abban az Oscar-szórásban én az egyik legerősebb filmnek tartottam, idén a Kaliforniai álom teszi ugyanezt. (Update! Legjobb női alakítás: Emma Stone, Legjobb látványtervezés, Legjobb betétdal, Legjobb rendező: Damien Chazelle, Legjobb operatőr: Linus Sandgren és Legjobb filmzene: Justin Hurwitz)

Naná, hogy jazz. És naná, hogy musical. A sztori egyszerű. Van egy szegény lány (Emma Stone), aki színésznő akar lenni Hollywoodban, s ezért mindent meg is tesz. Dolgozik egy kávézóban a stúdiók területén, meghallgatásokra jár, bulizni, hátha észreveszi őt valaki, valamint szabadidejében drámát ír – saját magáról. Van aztán egy szegény fiú (Ryan Gosling), egy zongorista, akit viszont a jazz lüktetése tart fogva. Minden vágya, hogy legyen egy saját jazzclubja. A lány és a fiú -némi vicces előzmények után- egy partin egymásba botlanak, egymásba szeretnek, de amint a lány megkapja élete első filmszerepét, minden megváltozik. Nem mondom el a végét, mert hátha valaki még nem látta – még egy mondat lenne amúgy. A film varázsa nem hömpölygő epikájában van, hanem a lelkében, a szívében. Tudom, hogy egy filmnek nincs effektíve ilyenje, de mégis erről van szó. A Kaliforniai álom a szerelemről szól, valamint arról, hogy a kaliforniai álomban nincs helye a szerelemnek.

Chazelle perfekt módon interpretálja ezt a paradoxont, a film üzenete reális, józan és földhözragadt, miközben film ilyen elragadóan romantikus hevülettel, mindenféle szégyentől mentes transzcendenciával és túlcsorduló érzelmekkel még alig mutatott be szerelmet. Ránézel erre a filmre, és azt mondod, hogy éktelenül csicsás. Megnézed ezt a filmet, és látni fogod, hogy mindez csak játék, egy felszabadult, örömteli, túláradó szerelemvulkán, egy szertelenül kreatív elme hihetetlenül laza és görcsmentes bűvölete. Chazelle kezében kinccsé válik minden, szinte már nem is rendez, hanem varázsol.

Chazelle ma tényleg az egyik figura, aki visszaadta a hitem, hogy vannak még rendezők. Briliáns dolgokat művel, valószínűleg teljesen ösztönösen. Mindamellett, rendkívül képzett fazon is, hiszen magától értetődő természetességgel használja a mára már régen letűnt revüfilmes kliséket, a geometrikus koreográfiákat és a Fred Astaire-Ginger Rogers jellegzetes padödőit, úgy, hogy ezek ebben a filmben mégis üdítően frissnek és élettelinek, sőt mi több, életszerűnek hatnak. Ehhez persze, kell a két főszereplő ügyessége is. Emma Stone kifejezetten profi musicalszínésszé vált itt, remekül táncol és énekel, mindamellett a prózai részekben hozza a tőle megszokott drámai intenzitást is. Gosling picit más. Bár táncban és talán énekben is mindvégig pontos, ő mégis valahogy kívül marad ezen musical-szcénán, mindvégig megmarad civilnek. Egy jól táncoló, kissé fátyolosan éneklő civilnek, akit jó nézni és hallgatni is, de egy profi előadásba sohasem kasztingolnák be. Ha ez is Chazelle-nek köszönhető, akkor rá már nincsenek szavaim, de ez a kettősség hihetetlenül plasztikussá tette a film szerelmes párját. Remekül vágott, látványos film ez, remek zenékkel. Chazelle e két filmjével már majdnem annyit tett a jazz általam mindenek felett imádott műfajáért, mint annak legnagyobb művelői: Duke Ellington, Charlie Parker, John Coltrane vagy Miles Davis. 9/10