asanisimasa

A szereposztás talán a legnagyobb erénye az Oscar-díjas (Mindenki) Deák Kristóf tavaly bemutatott -második- egész estét filmjének. Végre valaki mert szakítani az amúgy relatíve széles magyar “színészpiacról” olykor már nevetségesen szűklátókörűen válogató casting-trenddel: van azért más is az amúgy általában kiváló Thuróczy Szabin, Ónodi Eszteren, Nagy Ervinen, Balsai Mónin vagy Nagy Zsolton kívül, akit nem dob le magáról a mozivászon. És mennyi remek színészünk van még az idősebb generációkból, akiknek egyéb komoly felkérés híján még a legkisebb szerep is ajándék – és amit meg is hálálnak mély alázattal! Nem is feltétlenül a szívszorító esetlenséggel totyogó Jordán Tamásra gondolok, akinek egy szabad estéje nincs, annyit játszik színházban a mai napig – de szuper jó Papp János, akinek általában csak a hangját halljuk Morgan Freemanként vagy éppen David Attenboroughként! Lenyűgöző az a néhány jelenet, amiben Hámori Ildikóhoz képest a Red-beli Helen Mirren hókamóka mamóka, Mikó István! Kertész Péter! Baranyi László! Milyen figurák!

Sajnos, éppen a címszerepet, Az unokát alakító Blahó Gergely/Gergő a legszürkébb színészként mind közül. Nem mondom, hogy gyenge teljesítményt nyújt, bizonyos pillanatokban érezni, hogy a helyén van, de máskor bizony úgy látszik, mintha az egyik néző lépett volna be a jelenetbe. (Például az egyik zsarolót kiválóan alakítót Jászberényi Gáborral közös jelenetekben érezni ezt.) Ennél sokkal erősebb színészi jelenlétet igényelne ez a film – mely amúgy teszi a dolgát, szépen működik, ahogyan az egy Oscar-díjas rendezőtől el is várható. Fontos, valós témát dolgoz fel, az ún. “unokázós csalásokat”, melyekben idős, vélhetően némi megtakarított vagyonkájukat otthon, “a ciha aljában” őrizgető, hiszékeny, magányos embereket szemelnek ki maguknak a csalók, hogy aztán magukat rendőrnek, más hivatalos személynek kiadva telefonon csikarjank tőlük ki pénzt azzal a mesével, hogy távolban élő unokájukat, más családtagjukat súlyos baleset ért, és sürgősen kell egy kis pénz, hogy kórházba szállítsák őket, meggyorsítsák az ügyintézést, stb. A Jordán Tamás alakította nagypapa is kap egy ilyen hívást, hogy unokája súlyos balesetet okozott, amiben ő is megsérült, és hogy ne legyen belőle rendőrségi feljelentés, a balesetet elszenvedő fél némi készpénzért ettől hajlandó elállni. Az unoka (Blahó Gergő) azonban nincs olyan távoli kapcsolatban nagyapjától, mint ahogyan azt a zsarolók hiszik és gyorsan rájön, hogy nagyapját átverték és nem várva a teszetoszáskodó rendőrökre, nyomozni kezd.

Ettől kezdve a történet a bűnügyi bosszú-thrillerek kliséi szerint halad előre. Hogy mégsem válik sematikussá a cselekmény, annak az alapszituáció egyedi sajátossága, valamint a már említett mellékkarakterek harsány, kedves színei az okai. Fontos szervezőelem az unoka munkahelyi környezete, ez azonban szerintem eléggé íróasztalszagúan került bele a történetbe – bár ha ezen felülemelkedünk, akkor valóban működteti a sztorit. Szerintem felesleges volt a karóra-szálat ennyire messzire vinni. Idegenül hat kissé a meglehetősen tankönyvízű, didaktikus végkifejlet, valamint az azt követő naiv “vörös farok” is, miközben ezekkel együtt olyan nagy baj mégsincs ezzel a filmmel: simán elfér a Netflix nemzetközi kínálatában. Eléggé egyben van és fontos, eredeti témát boncolgat.

Valóban vicces az alapszituáció: egy ambiciózus új pszichiáter érkezik a vidéki elmegyógyintézetbe, s mintegy fejest ugorva a dolgok sűrűjébe, első nagy kísérletének azt találja ki, hogy összegyűjti egy szobába az intézetben akkoriban kezelt három Jézus Krisztust, és megnézi, mire mennek egymással. Na jó, a vicces talán durva, legyen tragikomikus, bár egy ilyen helyzet 2022 Magyarországában, ahol tök természetes, hogy az a néhány százmillió az idióta, aki szembeszáguld velünk az autósztrádán, még ez sem biztos. Nem is szeretik a népek túlzottan ezt a filmet, bár ennek más az oka.

Valóban több van ebben az 1959-ben, az amerikai Ypsilanti Állami Kórházban valóságban is megtörtént esetet feldolgozó történetben, mint amennyit a hollywoodi ízlésnek és stílusnak mainstreamjét biztos kézzel kezelő, rutinos Jon Avnet kihoz belőle. Simán lehetett volna belőle egy Száll a kakuk fészkére-típusú allegorikus kiáltvány, de akár egy Ébredések-szerű orvoskarrier-történet is, vagy dokumentarisztikusan megrajzolva egy leleplező erejű vádirat (mégha ezzel el is késett volna néhány évtizedet), sőt, tán még egy zsigerekbe hatoló pszicho-thriller is. A három Krisztus azoban nem lett több egy átlagos melodrámánál.

Pedig van itt minden, mint a vurstliban. Az idősödő Richard Gere-re szokás mondani, hogy a kor előhozta tehetségét: itt sem rossz. Helyén van, korrekt teljesítményt nyújt, csak éppen semmi különös – de ebben a történetben igazából nem is rá vagyunk kíváncsiak, sokkal inkább a három, magát Jézusnak képzelő figurára. A legszürkébb közülük a hegyibeszédeit bugyuta remklámdalocskák formájában pusztába kiáltó Clyde (Bradley Whitford). A két másik azonban két igazó nagyágyú. Leon szerepében Walton Goggins tényleg képes megmutatni valamit egy személyiségében meghasonlott, kettétört tudatú skizofréniás beteg szenvedéseiből, amellett, hogy hitelesen tolmácsolja karakterének idevezető útját is. Goggins nagyon jó színész, legtöbben talán a sorozatvilágból ismereik, ő volt a Justified veszélyes rosszfiúja. Hasonlóan kultikus pofa Peter Dinklage, aki a Trónok harca Tyrionjaként a sorozat egyik emblamtikus karaktere volt. Szerintem minden idők leghíresebb törpe-növésű színésze, dehogy a legjobb, az biztos. Ezúttal is valódi drámai alakítást nyújt Josephként, mint a történet harmadik Jézusa. Avnet azonban nem igazán tudott, vagy nem akart sokat kezdeni e három plusz egy figura közötti rendkívül érdekes szituációval. Mindössze néhány pillanatot mutat meg négyük egymás felé történő bátortalan, kihívásokkal teli tapogatózásából, miközben rengeteg időt szán (fecsérel el) a doki és felesége (Julianna Marguiles), fiatal asszisztense (Charlotte Hope), valamit szakmailag féltékeny, korlátolt főnőke (Kevin Pollak) között zajló, közhelyes történések taglalására. Ráadásul mindezt a lehető legbiztonságosabb, leghagyományosabb, legkiszámíthatóbb hollywoodi melodráma formájában teszi, ami egyrészt már túlzottan is nézőbarát formátum, másrészt viszont dögunalom. Ami izgalom, illetve valóban megindító pillanat van a filmben, azt a bolondoknak köszönhetjük.

A Netflixen található ez a belga sorozat, amiből egy évad készült – nem hiszem, hogy lesz belőle több, hiszen a végére minden tisztázódik a cselekményben. A Két nyár cselekménye, ahogyan a címéből is könnyen kikövetkeztethető, két nyáron játszódik.Tulajdonképpen két buli története, a résztvevők -egy kivétellel- ugyanazok, csak éppen a két buli között eltelt 30 év. A ’92-es parti résztvevőiből mára többé, illetve kevésbé sikeres emberek lettek, valakiből minszter lett, valakiből pilóta, más a Google jogi tanácsadója, más pedig még mindig saját útját keresi. Vannak, akik azóta is egy párt alkotnak, vannak, akik egy párt alkottak, de már szakítottak, és új párjukkal vannak jelen. Szóval, egy nem túl eredeti alapszituáció, amely ennek ellenére mégis kirobbanó sikert aratott a stream-szolgáltató flamand és francia nyelvterületein.

A relatív siker csak kisebb részben köszönhető a cselekmény decens helyszíneinek, hiszen ama rothadó nyugat egy belga/flamand/vallon nyelvű honpolgára nyilván nem olvad szét kanapéján egy medencés-parkos villa, vagy éppen egy Riviéra-menti magánsziget látványától: ha nincs is mindenkinek a padláson leszírozva ilyenből néhány darab, azért arrafelé inkább láttak már ilyet, mint errefelé csak kevesen. A helyenként akár Thomas Vinterbeg renegát Születésnapját is idéző, de azért nagyobb részben a hasonló, Hatalmas kicsi hazugságok és BUÉK-szerű, “biliborogató”, “lepellerángató” családi/baráti társasági történetek szintjén zajló sztori viszonylag izgalmasan, ügyesen alkalmazott fordulatokkal, klasszikus, nemes dramaturgiai megoldásokkal halad a logikus(an tragikus) végkifejlet felé – ám különleges tanulságot nem hordoz. Az, hogy szavainknak pont olyan súlya van, illetve lehet, mint meggondolatlan, óvatlan tetteinknek, az nem újság. Inkább pusztába kiáltott szó. Hogy erősebben hasson az üzenet, ahhoz annyira kell, hogy sokkoljon, mint Vinterberg műve (bár lehet, hogy ma már az sem hatna annyira…) Így csak sajnáljuk, hogy a logikusan elég nagy eséllyel kikövetkeztethető szereplő úgy járt, ahogy – ahelyett, hogy hápognánk a képernyő előtt a kimondott igazság brutális súlyától. Ettől függetlenül ez az átlagmezőnynél lényegesen színvonalasabb, izgalmas cselekményvezetésű, a szappanoperás szinttől lényegesen mélyebben alakító színészekkel elővezetett sorozat simán nézhető, akár egyetlen este alatt is. (Picit tán hosszabb, mondjuk egy résznyivel, mint kellene, de még belefér.) Egyedüli nehézséget talán a két nyári buli szereplőinek a beazonosítása jelent, de idővel ez is menni fog.