Az elveszett lány (The Lost Daughter, 2021)

Én, már dzsenderileg, soha nem fogom megtudni, milyen érzés anyának lenni. Pontosan ezért érdekelt a színésznőként már sokszor bizonyított Maggie Gyllenhaal első rendezése, az Elena Ferrante bestselleréből készített Az elveszett lány, amiről előzőleg azt olvastam, hogy éppen az anyasággal kapcsolatos érzelmekkel foglalkozik. S mivel a rendező színészként mindig érdekes volt, valamint a szereposztás is kecsegtető Olivia Colmannel, Ed Harrisszel és másokkal, nem féltem tőle.

Két okból (lesz) megosztó a film fogadtatása. Az egyik az a -szerintem elég szépen- megoldott személyes, nőiesen lírai hangvétel, amit a rendezőként nyilvánvalóan rutintalan Gyllenhaal mégis következetesen végig tudott vinni a filmen. Hangulat kell hozzá, az tény, de a film is képes megteremteni ezt a hangulatot, amihez pont jól jön a helyszínül szolgáló, idilli görög halászfalu, amit azért igen sokan ismernek már személyes tapasztalatból is, találó és ügyes a zenehasználat is, a színészek is jók, és igen ügyesen bánik Gyllenhaal a történetet belengő sejtelmes, nyomasztó atmoszférával, amit a filmben is képes érzékeltetni. Mivel azonban ez egy elsősorban belső utakon zajló, lélektani -mondjuk azt- thriller, kevés valódi cselekménnyel és akcióval, de sok közeliben mutatott, vívódó arccal, vibráló időkezeléssel, a felületes, ódzkodó nézőt egyáltalán nem vonja be a közös gondolkodásba.

Másrészt, az anyaság meghatározása meglehetősen stabil társadalmi konvenciókon alapszik. A gyermekét elhagyó anya, a körülmények ismerete nélkül, de akár még azok figyelembevételével is igen gyorsan megvetés tárgyává válik kultúránkban, viszont Ferrante története, s ennek alapján Gyllenhaal filmje éppen egy ilyen esetet mesél el. Nehéz megérteni, mi vezet egy anyát egy ilyen tettre, ha élete annyira szerencsés, hogy elkerülte a szülés utáni depresszió. Azt viszont még nehezebb felfogni, ha az anya már cseperedő gyermekeit hagyja hátra, első pillanatra önző indokból, legyen az saját tudományos karrierjének építése, vagy egy új, mindent elsöprő szerelem. Ítélkezni, persze, mindig a legkönnyebb, átélni viszont ennél sokkal nehezebb (lehet), a közvélemény azonban mindig a könnyebben megemészthető válaszokat kedveli.

Lehetne tehát ez egy bátor, tabudöntő botrányfilm is témáját tekintve, azonban mégsem lett az. Maggie Gyllenhaal részleteiben ügyesen kidolgozott, esztétikus filmmel debütál, mely azonban összességében mégsem annyira erős, mint lehetne: picit elvész a részletekben, elszöszmötölget, el-elréved, miközben érezni, hogy van érzéke a drámai sűrítéshez és elég bátor is ahhoz, hogy szókimondó, sőt, provokatív legyen… Mindenesetre, ha nem is feltétlenül sikeres, de mindenképpen reménykeltő próbálkozás ez a film.

Kategória: Netflix
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

4 hozzászólás a(z) Az elveszett lány (The Lost Daughter, 2021) bejegyzéshez

  1. Mókus szerint:

    Mindenütt ezt írják, hogy a”gyermekeit elhagyó anya, stb.”, dilemmája. De – Bud Spencer szavaival élve: – Hol itt a dilemma?. Itt volt egy nő, rájött, hogy nem érdekli az anyaság, viszont ez a szál, semmilyen módon nem volt kidolgozva. Ehelyett volt egy öreg nő (sajnos szegény Olivia Colman kinéz vagy 65-nek), aki idiótán ténfereg egy strandon, ellop egy babát…. WTF???? Mi van???? Én nagyon szeretem az ilyen rétegfilmeket, de ezt nem ajánlom annak, aki a fenti dilemmára kíváncsi.

    • efes szerint:

      Szerintem tévedsz. Nem arra jött rá a nő, hogy nem érdekli az anyaság, hanem feljöttek mellé más dolgok, a szakállas kolléga, a szakmája. Döntött, hogy most egy ideig mással szeretne foglalkozni – éppen ez az, amit nehéz sokaknak felfogni, hogy igenis, van úgy, hogy egy ember, aki történetesen anya, másképp dönt. Az anyaságról eközben nem mondott le, hiszen a film cselekményének jelen isejében is éppen ez okozza azt, hogy minden baljós jel ellenére mégis beavatkozik a veszélyes maffiacsalád életébe, és még pofátlan ódon, még el is lopja a kiscsaj babáját. Olivia Colman tényleg nem nézett ki 48-nak, mondom ezt 56 évesen. 🙂 Szóval, jobban oda kellett volna figyelni a sztorira, mert azért Colman mama elég szépen eljátszotta azt (fiatal énjével együtt). Az egy más kérdés, hogy ezt a dilemmát nehéz megemészteni – míg nem kerülsz bele. Ez egy valós szituáció egy olyan undorítóan liberális világban, melyben akár egy nő számára is szabad az életének megválasztása. Persze, nyilván egyszerűbb és dilemmamentesebb otthon, a konyhában kussban várni, míg a ház ura hazaérkezik…

      • Mókus szerint:

        Nem hülye vagyok, csak más a véleményem. Ahogy valakinek félig van a pohár, valakinek tele. Az én ízlésemnek édeskevés volt az anyaságos rész, ellenben az órákig ül a parton és bután néz, elviszi a babát, kémkedik a mások után (nem mértem le stopperrel), de túl hosszúnak tűnt, míg a lelépés, a professzorral való kapcsolatát, illetve hogyan “talál vissza” a gyerekeihez (hiszen azért csak hívogatja őket és ők fogadják is a hívását) nem lett hosszasan kibontva. Engem érdekelt volna, hogy miért is “bocsátanak meg” a lányai. Mert a gyermekeit hátrahagyó anya gyerekei nem szokták csak úgy megúszni problémamentesen anyu lelépést, ezért sokszor dühösek is rá. Ezek az elviszem a babát, őrizgetem, aztán visszaadom és be is vallom, majd bután csodálkozom, hogy kiakad a csaj…..na, mindegy, nem kell egyetértenünk.

  2. Visszajelzés: Itt a Budapest Fejlesztési Központ … – Kisgömböc

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.