Gainsbourg (Hősi élet) – (Gainsbourg (Vie héroïque), 2010)

Serge Gainsbourg ikon. A francia sanzon, film és egyáltalán, a “franciaság” egyik emblematikus figurája. A láncdohányos, állandóan borostás, legtöbbször részeg sanzonénekes, akibe mindennek ellenére szerelmes volt a hatvanas/hetvenes évek európai és a világ képeslappiacának szinte összes címlaplánya, filmcsillaga és szexszimbóluma, Jane Birkintől Brigitte Bardot-ig. Botrányhős és hősszerelmes. Róla szól ez a film, amit Joann Sfar francia képzőművész, író és filmes saját képregénye alapján készített, illetve mutatott be 2010-ben.

Talán már a képregények szubkulturájában kevésbé járatosak számára sem újdonság, hogy ennek a műfajnak csak egy -bár igen nagy- szelete a sokak által rajongott, mások által lenézett szuperhős-történeteket elmesélő vonulat, sokan próbálkoznak ennél sokkal komolyabb, illetve sokkal mélyebb tartalmú comicsok megalkotásával. Én csak a hajdani Füles újságban megjelent irodalmi adaptációkra utalnék most hirtelen, ahol Rejtő legendás történetei mellett például Jókai Mór, vagy Sir Walter Scott némely műve is rajzasztalra került, emlékeim szerint. Néhány éve kezembe akadt Art Spiegelman Maus című képregénye, ami egészen odáig merészkedett, hogy magát, a holokausztot meséli el képregényben. Ajánlom. Nos, Sfar képregénye is ugyanebben a földben gyökerezik. Gainsbourg (Hősi élet) című filmjét mélyen áthatja a zsidó identitás állandó definiálásának zsigeri igénye. Az orosz askenázi és algériai szefárd zsidó származású Sfar ügyvéd édesapja neonácik ellen vívott perekkel vált ismertté Franciaországban, ahogyan a szintén orosz zsidó származású Gainsbourg életét szintén végigkísérte ugyanez a sors. Persze, ez a film alapvetően Serge (született Lucien) Gainsbourgról, a festőművésznek induló sanzon-költőről szól.

Vicces, képzűművész-képregényrajzolóhoz méltóan igényes, gunyoros, groteszk, néha expresszív hatású képekben, beállításokban szaladunk végig Gainsbourg eseményekben gazdag, ám igazán érdekes részeit tekintve bőven 18-as karikát érdemlő életén, kezdve a kis Lucien Párizs náci megszállása idején kialakult, és haláláig életét meghatározó és nagyban befolyásoló mellékes “rossz” énjének megjelenésétől ismertebb partnerein (Juliette Gréco – Anna Mouglalis, France Gall – Sara Forestier, Brigitte Bardot – Laetitia Casta, Jane Birkin – Lucy Gordon) keresztül művészi pályájának legfontosabb történéseiig. Időrendben, de néha öles léptekkel, nem túlbeszélve semmit és senkit. Maradunk a főműsoridő 16-os karikájában. Eric Elmosnino személyében autentikus Serge Gainbourg-alteregót sikerült találni a filmhez, aki színészileg és zenészileg is, nemcsak a relatív csúnyaságban áll helyt illúziót keltően. Az üde vizuális tréfákkal feldobott, Gainsbourg zenéjét illő módon gyakran megidéző, szórakoztató film szépen lefesti a egyszerre vonzó és taszító férfi figuráját, csak abba nem tud belemélyedni, hogy valójában milyen volt. Hogy konkrétan miben rejlett vonzereje – persze, lehet, hogy ezek benne vannak dalszövegeiben, verseiben – sajnos, nem értek franciául. Maradjunk tehát annyiban, hogy jó volt ez így és kész.

Kategória: Film, Tévé
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.