asanisimasa

A Narcos: Mexikó szerves folyománya a kolumbiai kokainkartellek történetét feldolgozó Narcos című sorozatnak, annak egyes szereplői, sőt főszereplői fel is tűnnek olykor a gazdagon áradó, izgalmas cselekményben – ez azonban csak a valóság történései, a minél egzaktabb hitelesség által megkövetelt cameók, stílusjegyeiben ez már picit más sorozat. De miről is van szó? Kokaint, azaz kokacserjét, ugyebár, csakis trópusi magashegységekben lehet termeszteni, olyan meg nincs Mexikóban, viszont Dél-Amerika északi részén igen. Fizetőképes kereslet viszont az itt termelt kábítószerre az USA-ban van, ahová el kell valahogyan juttatni a kokót. Itt jönnek képbe a mexikóiak, mint a transzfert lebonyolító szakemberek. Drogdealerek között ritkák a magasan kvalifikált, kifinomult úriemberek, ezért a kolumbiai és mexikói erősemberek között ki van biztosítva a pokolgép, és akkor még nem beszéltünk a nemzetiségen belüli rivalizálásról, mely összefoglaló néven drogháború néven vonult be a köztudatba a huszadik század nyolcvanas éveinek végén.

A három, mintaszerűen kerekre zárt mexikói évad fő alakjai a különféle mexikói drogkartellek egyesítésén, máskor háborúskodásukban ügyködő Miguel Ángel Félix Gallardo (Diego Luna), később Amado Carillo Fuentes (José María Yazpik), Benjamin Arellano Félix (Alfonso Dosal) és társaik, illetve ezen személyek elfogásán fáradozó DEA-ügynökök, Camarena (Michael Peña), illetve Breslin (Scoot McNairy). Ezenkívül töménytelen mexikói és kolumbiai maffiózó, korrupt mexikói rendőr és katona, még ezeknél is korruptabb magas, sőt, legmagasabb rangú mexikói és nem annyira korrupt, ám annál inkább arrogáns, nagyképű és pökhendi amerikai politikus, a történéseket elszenvedő családtag és a történésekbe óvatlanul belecsöppenő átlagmexikói karakter kavarog az eddigi két évadban – hogy ne történjen semmi változás, illetve közben mi, szájtáti idegenek orrát jó mélyen belenyomják a világot valójában mozgató bűnös üzelmekbe. (Az élmény döbbenetes – elég csak a második évad elnökválasztási eseményeire gondolni és megvonni a nyilvánvaló párhuzamokat…)

A “kolumbiai” Narcos dokumentarista, vagy inkább dokumentarizáló szemléletéhez képest azonban a Narcos: Mexikó sok tekintetben zsáneresebb. Sokkal alaposabban rajzolódnak ki a különböző fő karakterek, jellemrajzuk árnyaltabb. Ebből következően, jellemfejlődésük is nagyobb ívet ír le, ami viszont több helyen kifejezetten melodramatikusra hangolja az amúgy igen szikrázó, trágár kifejezésekben és explicit jelenetekben dúskáló szériát. Acosta és Mimi kapcsolata már-már szappanoperába illőn romantikus színezetű, amit csak ennek a cselekményszálnak brutális minifináléja ránt vissza a valóságba. Miguel Angel, és a többi főszereplő egész karaktere szinte coppolaian épül, és A Keresztapa-trilógia teatralitása mindvégig ott lebeg El Jefe de Jefes feje felett. Még operabetéteket is megengedtek maguknak az alkotók az amúgy mindvégig igen stílusos soundtrackben… Észre kell venni továbbá a cselekmény egyes vonulatában, egyes mellékszálban a western/nuwestern stílusjegyeit is, amire a már említett Acosta és egy másik szereplő konkrétan rá is játszik egy helyütt. Persze, El Paso, a Rio Grande, Texas és Juárez tipikus helyszínei a nagy, klasszikus westerneknek, így valahol, valamilyen módon elvárható is a westernre való utalás.

Érdemes picit azért rákészülni a sorozatra Mexikó, Közép-Amerika és az USA déli területeinek földrajzával, mint ahogyan egyáltalán nem spoileres utánanézni a sorozat szereplőinek hírhedt életműve iránt sem, hiszen bár Escobar már nem él, de Gallardo, vagy például az itt még csak feltörekvő kiscézárként szereplő El Chapo (a Köpcös – Alejandro Edda) nagyon is – igaz börtönben. De a Köpcös például arról is híres, hogy ha valaki, hát őt vajmi kevéssé zavarja bármiben is, ha véletlenül lecsukják valamiért. Az a társadalomrajz, az, ahogyan a korrupció átszövi a politikát és a törvényes rend fenntartására hivatott fegyveres testületeket, az egyenesen rémisztő – és nagyon el vagyunk tévedve, amikor legyintünk, hogy ez csak Mexikó… Nem! Ez kurvára nem csak Mexikóra jellemző, amit ebben a sorozatban láthatunk.

Paolo Sorrentino új filmje ezúttal nem fiktív, ám mégis provokatív pápa-életrajz, nem is szintén képzeletbeli, de a valósághoz megtévesztésig hasonlító rocksztár-portré, még csak nem is politikusok karikaturisztikus, ám igencsak savas pályaképe, mint volt Andreottié vagy Berlusconié, nem is olyan filozofikus-lírai alkotások a megfoghatatlanról, mint A nagy szépség vagy az Ifjúság; bár főszereplőjét nem Paolónak hívják, szemernyi kétség nincs afelől, hogy Isten keze valójában az, ami Sorrentinót saját útjára, a film felé terelte. Ő a főszereplője a történetnek, ő a 18 éves Fabietto, aki inkább nézné meg Maradonát egy olasz bajnoki meccsen, a Napoli mezében gólt rúgni, mintsem élete első szexuális élményét megszerezné a csábító, buja nemiségével tüntető, ám meglehetősen zilált lelkivilágú távoli rokonnal.

A film címe ezáltal utal részben az isteni Diego ’86-os foci VB-n elkövetett, mára legendává vált “kezes góljára”, de utal azokra a sorszerű találkozásokra is, melyek egy súlyos családi tragédiákon áteső, útját kereső fiatalembert terelgetheti az élet útvesztőjében. Fabietto/Paolo útjja, úgy tűnik, szerencsésen alakul, de ahogyan a filmben láthatjuk, alakulhatott volna sokkal rosszabbul is. A film cselekménye néhány Fabietto élete szempontjából lényeges momentum lágy összefonva, melyek során Fabietto Fabiová érik. Sorrentino még sohasem volt ennyire személyes és ennyire érzelmes. Persze, itt saját életéről mesél, saját rokonairól, szüleiről, akiket nagyon szeretett és akik nagyon szerették. Az a pikírt, pimasz humor, mely egyik jellegzetessége, most picit hátrébb szorul, de azért nem kell megijedni, saját magával szemben is legalább annyira őszinte, mint ahogy mások, például politikusok gyengeségeit ki tudja pécézni. (Gondolok itt például a bárónő-, vagy a színházi kritika-jelenetre.) Egy szép felnövés-történettel van tehát dolgunk, mely azért tablója is a nyolcvanas évek Nápolyának, a maga végeláthatatlan dugóival, kibírhatatlan hőségével, azzal a kézzel-lábbal kalimpáló, teli torokból áradó, széles olasz temperamentumával, a tenger végtelen ölelésében, háttérben a Vezúv csonka kúpjával és Capri ködbe vesző szigetével.

“Hosszú volt, nekem uncsi.” “A mondanivaló ok, de a film elképesztően gagyi, kb Barátok közt szintű képi világ és színészi teljesítmény, szenvedtem végig.” “…szerintem döbbenet, erős film nagyon, és csak úgy tűnik, hogy gagyi…nagyon ki van találva az egész, és pont a színészek szerintem nagyon is jók…Pontosan tudják, mit csinálnak, és egyszerre játsszák a karaktert és annak paródiáját.” “10-ből 10 pont nagyszerű film.” “Tűpontos társadalom kritika. Sztem is 10/10.” “Egy órát bírtam. Amikor a politikusi, majd mediális ignorancia után logikusan ráfordulunk a debil üzletemberek világára, kiszálltam. Uncsi. Nem elég éles és vicces, a menő (post-truth-kritikus) témákat erőlködve meglovagoló propagandafilm. Publicisztika, ami nem baj, csak ne mondjuk rá, hogy művészet, és főleg ne hasonlítgassuk a Melankóliához. Uff.” “Ne mondd el senkinek, de a Dont look up egy olcsó morális kielégülést műanyagtálcán nyújtó, didaktikus gagyi fos.”

A kommentszekció jelenleg (még) üveghangon pörög a Facebookon, mondhatni, van ott minden, mint a vurstliban. A film ennek alapján valóban jó, mert amit egyszerre utálnak és rajonganak, az csak jó lehet. Érdekes azonban, hogy röpke felmérésem eredménye azt mutatja, hogy az elutasítók elsősorban az igénytelen, túltáplált és jóllakott konzumkultúra-fogyasztók ÉS a magasművészetek jéggé fagyott elefántcsonttornyából finnyásan kitekintő csúcsértelmiségiek közül kerülnek ki. Az első csoport nem meglepetés, hiszen pont ez a szájtáti réteg az, aki zsigerből horkan fel, ha a vásznon/képernyőn szembe jönni látja saját magát, ha belemegy az élménybe, ha még erre sem hajlandó, mert nincs az első öt percben tűzijáték, tornyozódó cukorhab, vagy legalább nyelvet égető csípős kecsap, akkor élből uuuuncsíííít kiáltva lép egyet tovább. A másik, kultúra- és véleményformáló entellektüel-réteg reakciója már ennél sokkal érdekesebb, sőt mi több, kifejezetten aggasztó, hiszen elutasításuk valójában azt mutatja, hogy vajmi keveset értenek a mai világból.

Merthogy a Ne nézz fel! pontosan azt meséli el, azt karikírozza és azt rágja szánkba, hogy most mi van. Nem, nem tudod, mert ha tudnád, akkor megpróbálnál tenni ellene, mint a filmbeli csillagászok (Jennifer Lawrence és Leonardo DiCaprio) is, és amikor arcon csókol a beton, amikor szavaid száraz borsószemekként pattannak le a pökhendi hatalom ostobaságának áthatolhatatlanan faláról, akkor éreznéd azt a tehetetlen dühöt, ami Adam McKay-t és David Sirotát is hajtotta e film elkészítésére. Amikor kétségbeesésedben sírva röhögsz azokon, akik nem látják a tudományos tényekkel alátámasztott nyilvánvalót, hogy az általunk ismert világ egyre gyorsuló sebességgel repeszt a teljes megsemmisülés felé. Ezt a mai világot ez a film írja le tűpontosan, nem pedig Lars von Trier szenvelgő, giccses önterápiája, a Melankólia. Hogy ez kínos? Gagyi? Az, valóban az. Pont olyan, amilyennek lennie kell.

Le lehet ragadni a kézenfekvő párhuzamoknál, hogy a Meryl Streep alakította elnök egy az egyben Trump, az ősz hajú nagyon gazdag ember meg tiszta Elon Musk, és így tovább, de sokkal jobban járunk, ha elvonatkoztatunk ezektől. Ez a film egy globális karikatúra. Streep elnök asszonyában és ahogy gyakorolja hatalmát, abban benne van minden létező mai kormány és politikai hatalom szatirikus portréja, a telefongyáros muksóban ott van az összes harácsoló, kőgazdag kapitalista, az összes szemfényvesztő hazugságaikkal és önzésükkel. Itt a filmben egy tíz kilométeres üstökös száguld a Föld felé, ha becsapódik, elpusztít rajta minden életet, de a politikai és gazdasági hatalom a tudósok figyelmeztetése ellenére csakis saját hasznával foglalkozik. De gondoljunk a globális felmelegedésre, 100 ökológiával, környezetvédelemmel és más effélével foglalkozó tudós közül 99 folyamatosan veri az asztalt, hogy lépni kellene ez ügyben, de a világ politikai és gazdasági urai pont így reagálnak, ahogyan e filmben látjuk. Gondoljunk a COVID-járványra, amivel kapcsolatban a tudomány megalapozott állásfoglalásainak társadalomszintű tagadása lassan több áldozatot követel, mint amennyit a világjárvány okozott volna normális esetben.

Aki a Barátok közt képi világához hasonlítja a filmet, az nem látott még Barátok köztöt. Aki ezeket a színészeket legagyizza, az nem látott még igazi színészt. Direkt nem mondom az Oscar-halmozó sztárokat, mert ha valami evidencia, akkor az ő teljesítményük az. De Jonah Hill, például, amit művel, az azért frenetikus – élőben ki ne ütné pofán egy szívlapáttal? Miközben az általa elrajzolt karaktert ismerjük, akár a mai magyar kormányban is. Egy két óra huszonöt perces film nem hosszú, sőt, ma már egy hagyományosnak tekinthető másfél órás film a túl rövid. Nem tudok másra gondolni, minthogy a film hosszát kritizálók képtelenek szembenézni saját magukkal, amint ennél sokkal több időt töltenek el “rendkívül fontos” facebookozással, tiktokozással, instázással, idióta sorozatok darálásával, melyekből más másnap nem emlékeznek semmire… A Sátántangó a hosszú film, bár ez is erősen relatív és szubjektív. A Ne nézz fel! körülbelül felénél, kétharmadánál valóban leül egy picit, ekkorra már nagyjából tudjuk, hogy mire megy ki a játék, felvettük McKay fonalát, de a végén… A végére nem mondja senki, hogy közhelyes és főleg ne, hogy hollywoodi. Ha kiröhögted magad, jobban teszed, ha elkezdesz észbe kapni. Tán még nem késő, mert ez amiben élünk, még nem csak egy film.

A heist-, azaz szajréfilm számomra talán az egyik legunalmasabb zsáner mind közül. Mert mi történhet egy efféle moziban? Van egy rabló, vagy rablóbanda, aki meg szeretné kaparintani azt a baromi értékes valamit, amire minden néző kapásból csettint, hogy na, ez már aztán tényleg valami. Ez a valami lehet sok (de inkább nagyon sok) pénz, ékszer, festmény, bármi, aminek pénzben kifejezhető értéke van. Ennyiből el is lenne intézve a néző bevonása a sztoriba, innen már csak drukkolni kell a főhős(ök)nek, hogy sikerüljön a nagy balhé. Nincs sok variációs lehetőség. Nyilván ezért is ütötték fel a filmtörténelem során az alkotók sok minden egyébbel a műfajt, hol a rablót tették extrém módon szimpatikussá (pl. Arséne Lupin, Robin Hood), hol egyéb műfajokkal ötvözték a szajréfilm jellegzetes jegyeit (pl. akciófilm, túszdráma, thriller), de a cselekmény leegyszerűsítve szinte egyik esetben sem volt más, mint egy bűnöző végig követese a bűncselekmény (jobbára) sikeres végrehajtásán. Legalább halnának meg a hősök a végén, mint Bonnie és Clyde, rendszerint azonban az efféle sztorik azzal végződnek, hogy hőseink valami idilli szigeten, pálmafák árnyékában kortyolgatják koktéljaikat, miközben a rend őket üldöző őrei egy forgalmas kereszteződésben irányítják a forgalmat a sikertelen hajtóvadászat jutalmául; mi nézők pedig már a stáblistát se nézzük végig, mert holnap korán kell kelni, hogy beérjünk a munkába, iskolába…

Tudtam, hogy A nagy pénzrablás című sorozat nagy népszerűségnek örvend a Netflixen, sőt, kifejezett kultusz is kerekedett már köré, de elképzelni sem tudtam, hogy mit eszik a nép egy n+x-ik szajréfilmen, ami ráadásul spanyol (értsd, egy ismert sztár nincs benne és még csak nem is angolul beszélnek…)? Alex Pina azonban valóban nagyot gurított ezzel az öt évadnyi szériával. Minden előzetes szkepszisem ellenére egyben toltuk le a négy évadot (s most a befejező ötödiket). Utoljára talán a legendás 24 tudott behúzni ilyen évadokon átnyúló nagy darálásba, de annak meg már sok éve. Voltak persze azóta is nagy találkozások (lásd itt a blogon), de hogy így lecsússzon négy évad… És olyan cliffhangerrel a negyedik évad végén! Bazki.

Az egyik oka a sikernek az lehet, hogy spanyol a sorozat. Tehát nem valami bejáratódott, simára csiszolt, beolajozott szórakoztatóipari gyárban készült el, rögzült rutinok és kőbe vésett szabályszerűségek közepette. A spanyol lélekben –ha szabad sztereotipizálni egy picit– mindig is volt valami átlagnál erősebb hajlam az őrültségre, a formák és hagyományok szétrobbantására. Van bennük valami ősi, radikális szabadságvágy, és vannak hozzá perzselőn izzó érzelmeik is, gondoljunk csak Cervantes hősére, Don Quijote-ra, vagy a filmrendező Bunuel szarkazmusára, Almodóvar merészségére és színeire, Picasso, Dali vagy akár El Greco festészeti zsenijére, és akkor csak határon belül maradtunk a latin nyelvterületen. Érdekes módon, A nagy pénzrablás első évada tulajdonképpen megbukott azon a nem túl jelentős spanyol tévécsatornán, ahol először bemutatták. Az akkor már javában terebélyesedő Netflix „fürkészei” azonban megláthattak benne valamit és megvették a stream-csatorna globális kínálatába, mintegy választékbővítésnek. Külön reklámkampányt azonban már nem kapott, a nézők mégis rátaláltak és tulajdonképpen szájhagyomány útján jutott el oda ez a széria, ahol tart: nézőcsúcsoknál, Emmy-díjnál, a négy évadnál és a Netflix már vele reklámozza egyéb kínálatát.

A másik ok az, hogy Pináék úgy nyúltak hozzá ehhez az “unalmas” műfajhoz, hogy nem tiszteltek benne szinte semmi hagyományt. Elegáns határozottsággal, de egy flamenco-táncos könnyed temperamentumával rúgtak fel minden konvenciót, miközben még a levegőben átformálták azokat és ahogy visszahulltak azok a földre, már egy vadonatúj struktúrában kaptak új funkciókat. A cselekményt veszett  sebességgel pörgetik, olyan pimasz fordulatokon át, hogy tényleg a fal adja a másikat. Bármikor beáldozzák az addig kiemeltnek tűnő karaktert, de például náluk a legnegatívabb szereplő egy terhes nő. De ebben nincs semmi idézőjel, ő tényleg súlyos pszichopata. Maga a sztori sem kisigényű: az első két évadban a spanyol királyi pénzverdét foglalja el néhány profi bűnözőből álló banda, az őket kiképző és az eseményeket a háttérből manipuláló, szuperintelligens Professzor (Álvaro Morte) irányításával, hogy ott saját maguk számára is nyomtassanak eurót, méghozzá milliárdos tételben. Tehát a banda effektíve nem is rabol, csak azt csinálja, amit az állam is csinál, ezúttal azonban saját maguk szakállára. Deklaráltan fontos számukra az erőszakmentesség, valamint a társadalom szimpátiájának megszerzése, aminek érdekében nem is sajnálnak tetemes összeget szétszórni az általuk gyártott pénzhegyekből szétszórni a nép között. Velük szemben áll a rendőrség, többé-kevésbé kompetens képviselőivel és élesre töltött erőszakszervezeteivel.

Nagyon fontos ebben a sikerben a szajréfilmes klisék között megbúvó romantikus szál, hiszen vagy két komplett Bonnie és Clyde-sztori bontakozik ki, egy róka-fogta-csuka típusú szerelmi történettel megspékelve, a lehető legváratlanabb pillanatokban a leglatinabb érzelmeskedésbe csapatva át az addig padlógázzal száguldó cselekményt. Ezt megfejelve ott van még Pináék sajátosan groteszk humora is, amivel karaktereiket, illetve azokat a szituációkat jellemzik, melyekbe kényszerítik őket. Mindeközben bőszen utalgatnak is erre-arra, mintegy kapaszkodókat kínálva a nézőknek, hogy megteremtsék maguknak (egy időre) a hétköznapi anarchia megélésének kéjes (bár talmi) mámorát. Bonnie és Clyde-hasonlatot már említettem. E huszadik századi, bűnös szabadság-toposz romantikus szenvedélye hajtja ezt a történetet is, erősebb motor ez még a milliárdnyi eurónál is. De elhangzik Robin Hood neve is, a szegény néppel való azonosulás igényével, bár amit Professzorék végrehajtanak, az inkább a megtermelt javak valamiféle anarchikus újraelosztása. A banda álarca Dalit idézi, a nagy katalán polgárpukkasztót, egyben Guy Fawkes maszkjára (és Wachovskiék V mint vérbosszú című filmjére) is utal, ami a mai (tegnapi) anarchista mozgalmak egyik tüntetésekről ismert jelképévé is vált. A történet szellemiségét nagyban meghatározza az eddigi négy évadon, amolyan leitmotivként végighúzódó, második világháborús, olasz antifasiszta dal, a Bella Ciao forradalmi hangulata is. Kezünk ökölbe szorul és lélekben odacsap, ahová köll.

A szélsőbaloldali, anarchisztikus eszmék mindig is dúsan termő talajra hullottak spanyol földön. Ott ma is, bármely pillanatban ezrek és tízezrek vonulnak az utcára, ha igazságtalanság éri a társadalom őket illető rétegét és harcolni sem restek, ha úgy adódik. Eközben tudnivaló az is, hogy Európa leghosszabban regnáló fasiszta diktátora is frankón spanyol volt, akinek rendszerét szintén tömegek támogatták, félelemből, anyagi megfontolásból, mindegy is. Adott tehát ez a rendkívül dinamikus társadalmi közeg, adott a többfelé is tapasztalható elégedetlenség, adott a hatalom pökhendi arroganciája, így a pénzverde-foglalók hamar sztárokká válnak a nép szemében. A Professzor által elképzelt –pl. a Szemfényvesztők-féle trükkös/átverős történetek furfangjaihoz hasonló­– mesterterv egy világbajnoki sakkjátszma szigorú logikája szerint működik, mint a svájci bicska, hiszen mindig egy lépéssel a rendőrség előtt jár. Egy, csak egy zsaru tudja felvenni velük a tempót, jellemzően egy nő, demens anyukával, állandó csatában a szintén zsaru, nőverő férjjel. Az első két évad gyakorlatilag hibátlanul, sebes ritmusban, pontosan megrajzolt karakterekkel, hol meglepő, hol mulatságos, máskor kifejezetten drámai fordulatokon keresztül halad a várt végkifejlet felé, ahová el is jut, de nem úgy, ahogy gondoljuk.

A harmadik-negyedik évadon már látszik a siker, látszik a sokkal nagyobb költségvetés is, be-becsúszik a cselekménybe néhány logikai malőr, ami az első két évadban egyáltalán nem volt jellemző. Megjelennek erősen túlzó nüanszok (pl. öten lőnek hosszú sorozatokban egy tőlük néhány méterre futó alakra, de az még csak meg sem tántorodik, holott fizikai képtelenség, hogy ne találnák el minimum hússzor…), a vezéráldozatok arányát jócskán meghaladva jelennek meg, ráadásul szinte teljesen előkészítetlenül, olykor fontos szereppel bíró mellékfigurák – erősen érezhető a rajongóknak való megfelelés szándéka. Ettől függetlenül, a negyedik évad fináléja majd akkorát üt, mint amikor a Maffiózók végén nyílt az ajtó…

Az ötödik évad aztán már tényleg nem szól másról, minthogy a megtermelt ázsiónak megfelelő színvonalon be lehessen fejezni a sorozatot. Szemmel láthatóan erre adott volt már minden, pénz-paripa-fegyver, amit el is tapsoltak, el is sütöttek és meg is hajtottak az alkotók, mondhatni, ami a csövön kifér. Tízrészes sorozatfinálé, némi vulgár-közgazdaságtani végkövetkeztetéssel, picit magára hagyott forradalmi hevülettel, fasza fordulatokkal és meglepő pálfordulásokkal és a szokásos bátor tisztáldozatokkal. Alapvetően egy óriási nagy PLUSZ jel a La Casa del Papel, minden alacsonyabb rangú műfaji megoldásai ellenére a tehetséges, bátor kisemberek pártján áll az arctalan, kapzsi hatalom ellenében és számukra küld orkánerejű mentális energiát. Jól jön manapság az efféle “nem kell beszarni!” típusú üzenet.

Ha ezt a filmet mondjuk úgy hirdetik meg, hogy Bo Stenson bestselleréből rendezte Mika Johannsen, s mondjuk a főszerepben Mads Mikkelsent láthatjuk, akkor a Skandináv filmek rajongói Facebook-csoportjából lájközön mellett lelkendező kommentek milliárdjai árasztanák el az internetet. Pedig Krisztik Csaba van olyan jó arc, mint Mikkelsen (bár inkább Nikolai Lie Kaasra hasonlít, ha már…), ráadásul van olyan jó színész is, mozgáskultúrájától pedig már évekkel ezelőtt, egy székesfehérvári Lear király előadás alkalmával letettem az arcom, melyen Csaba Edgar szerepét játszotta. És akkor, mintegy mellékesen ott van Mátray László, akinél dúvadabb dúvadat elképzelni sem lehet szálfa termetével, dörgő hangjával és jeges tűzben égő tekintetével. Két szereplőt emeltem csak ki, de folytathatnám a kis dadogós zsaruval, a kulcsszerepet játszó tanítóval, a sötét bunkó, iszákos vidéki főzsaruval és a többivel…

Teljesen rendben van Bagota Béla bemutatkozó nagyjátékfilmje, a több fesztiválon is díjazott Valan – Az angyalok völgye, néhány kisebb logikai és ritmikai hibától eltekintve gyakorlatilag hibátlan alkotásnak tekinteném. Remek helyszínen, egy kitalált, de teljesen hitelesnek tűnő, erdélyi bányavárosban nyomoz sorozatban eltűnt lányok és egy vélhető emberkereskedelmi ügy után egy onnan Bukarestbe elszármazott nyomozó (Krisztik Csaba), aki egy régi eset folytán személyesen is érintett. Egy szépen megcsavart “ki a gyilkos” sztori ez is, mint a legtöbb krimi-topik, Bagota és írótársai azonban ügyesen beleszőtték az erdélyi román és magyar történelmi közelmúltat és a jelent is. Azonban mindvégig a krimi van felül és nem megyünk el aktuálpolitikai utalgatásokba – ez most nem az a film. A bravúros operatőri munkát emelném még ki: Garas Dániel remek munkát végzett, különösen a félsötétben felvett képei nagyon erősek. Nagyon komoly kvalitásokat mutató, szolid eszközökkel operáló, mégis igen hatásos, izgalmas műfaji film ez, s külön öröm, hogy ezt egy magyar filmről írhatom le.

Gondolkoztunk rajta, hogy miképpen lehetne legjobban megfogalmazni, hogy egy film olyan “magyarfilmes”… Hogy úgy néz ki, mint egy magyar film? Miért, hogy néz ki egy magyar film? Ahogy a harmincas évekbeli Kabos Gyulás komédiák? Vagy ahogy Tarr Béla vagy Jancsó láttatta? Hogy olyan szánalmasan ismerős rajta minden és mindenki? Hogy olyan “amatőrszaga” van, vagy éppen, olyan igénytelen tévés-szappanoperás képi világot mutat? Merthogy a Becsúszó szerelem című romantikus vígjátéknak olyan “magyarfilmes” érzete van…

Ráadásul, nem tudom azt mondani, hogy ez egy rossz film. Sőt, tulajdonképpen korrekt módon hozza a műfaji jegyeket, a cselekményt pedig egy olyan konfliktussal bonyolítja, ami éppen eléggé up to date ma (és tegnap, de minden bizonnyal holnap is) Magyarországon. Mégis, mi a hiba benne akkor? Talán az, hogy pont ez a jelzett konfliktus olyan meseszerű, hogy nehéz neki hitelt adni. De ha nem egy romantikus komédiában, akkor hol máshol lenne helye egy meseszerű fordulatnak? Sokan ennek ellenére nyilván azzal utasítják el séróból ezt a filmet, hogy olyan nem létezik, hogy egy futballultra a szubkultúrájának megfelelő összes jeggyel, lózunggal és varrással majd pont egy terhes roma csajjal fogja összeszűrni a levet… A valóságban tényleg nehezen elképzelhető egy ilyen eset, de hát ez egy romantikus komédia, tehát mesefilm, happy enddel a végén! Legalább a mesében legyen már minden jó, a krvstnt.

Persze, a külalakkal is vannak gondok. Kürti István túl világosra, túlvilágítottra, túl-tévéjátékosra hangolt képi világa inkább való egy dokumentumfilmhez, vagy egy mindennapi szappanoperához, mint egy kvázi mesefilmhez. Egy ilyen témához talán elemeltebb, elvonatkoztatottabb vizualitás kellene. Nem öncélú művészkedésre gondolok, csupán azt, hogy láttukra a nézőknek ne saját, mindennapi, banális környezete jusson eszébe. És talán pont ez a valóságra való állandó támaszkodás okozza leginkább ezt a “magyarfilmes” érzést. Egy amerikai romkomban ez nem tűnik fel, mert amerikai külsőket látunk, nem magyarul beszélő színészekkel, és azért lényegesen nagyobb szakmai rutinnal elővezetett tálalásban. Egy franciában dettó, csak minden franciában… Ettől függetlenül Nagy Viktor Oszkár tök jól elmeséli ezt a történetet. Jók a színészek: Gombó Viola Lotti hitelességéhez nem férhet kétség, de Ötvös András vaskos, bumfordi fizimiskája is jól illik egy balhés ultráról kialakult képünkhöz. Tudunk menni a sztorival, magával ragadja a nézőt a mese – persze, tudjuk olykor előre a fordulatokat, de hát egy romantikus komédiában mindig tudjuk előre a fordulatokat, ezeket hívják műfaji sajátosságnak, műfaji jegyeknek is. Egy szóval, szerintem itt is A tanú sokszor idézett magyar narancsa “forog fenn”: ilyen a mi romantikus vígjátékunk. Kis lépes ez, de amúgy nagy. Meg egy hosszú lépés.

Az isten háta mögül származó Jane Campion ezúttal is egy kietlen, isten háta mögötti világban játszódó történetet használ fel arra, hogy kifejtse benne azt, amiről gyakorlatilag egész rendkívül figyelemre méltó életművében beszél. A paradoxon az, hogy miközben egy redukált környezetben jobban tudunk fókuszálni a történetre, a karakterek közötti interakcióra, a mondanivalóra, Campion ezen filmje is kifejezetten szemet gyönyörködtető. Az Ausztráliában élő, új-zélandi születésű Campion ezúttal az amerikai kontinensen játszódó történetet nézett ki magának. A kutya karmai között 1925 körül játszódik a sivár, kopár Montanában, egy jómódú marhatenyésztő családban.

Virtigli cowboyok között járunk tehát, a film azonban nem western, legalábbis a klasszikus műfaji értelemben nem az. Fontos az idő, amiben játszódik a sztori. Az 1920-as években a klasszikus “Vadnyugat” már végnapjait éli, ahogyan a nagyüzemi állattartás, úgy a társadalom és technikai fejlődés is lassan elmossa a régi kemény, durva, törvényen kívüli revolverhősöket. A történetbeli gazdaságot egy testvérpár irányítja. Phil Burbank a régi korok legendáinak bűvöletében él, bár Bohumil Hrabalt értelemszerűen nem ismerhette, de ő is azt gondolja, hogy “egy igazi férfi mindig enyhén másnapos, és van egy konstans szarszaga”. Korunk egyik legérdekesebb filmszínészét látjuk ebben a figurában, a hírek szerint Benedict Cumberbatch nem fürdött meg az egész forgatás alatt, hogy ezzel is még jobban magáévá tegye a karaktert. Ő az a faszi, aki szaros csizmában trappol be a hálóba és azonmód, még a csizmából sem kibújva bújik ágyba és már horkol is. Öccse az ellentettje. George (Jesse Plemons) mindennap frissen borotválkozik, fehér ingben és méretre szabott zakóban jár. Normális, nyugodt, civilizált életre vágyik, Phil viszont a természet, a durva, kemény cowboyélet romantikája és egy mitikus, távoli alak legendája iránt rajong. Természetesen George hoz asszonyt a házhoz, egy csinos özvegy (Kirsten Dunst) személyében, akit Phil a kezdetektől fogva ellenségesen fogad. A helyzetet súlyosbítja, hogy az özvegy nagyfia, az erősen nőies, finom dolgok iránt fogékony Peter (Kodi Smit-McPhee) egész lényében idegen ebben a környezetben, amit az durva viccekkel és gúnyos, homofób megjegyzésekkel honorál.

Kezdetben úgy tűnik, hogy a két testvér közötti dinamika a fő konfliktus, esetleg egy féltékenységi dráma fog majd kibontakozni, de hamar kiderül, ebben a történetben valójában Phil és Peter a két főszereplő. A két férfi egymás körül bonyolódó sorsában Campion újra a vágyak és érzelmek kiszámíthatatlan ösztönösségét, ezáltal megítélhetetlenségét mutatja meg, úgy, hogy például a homoszexualitásról explicit szó se esik (az “alcowboyok” suttyó buzizásán kívül). Ez a szavak mögötti, képek közötti mesélés amúgy a film élményének legfontosabb oka, Campion semmit nem rág az ember szájába, semmit nem mutat meg direktben, még csak nem is sejtet. A lényeg szinte mindig akkor és ott történik, amit nem látunk. Amit viszont látunk, azok a következmények, nem maradunk le semmiről. Míves, igényes, magas színvonalú történetmesélés, aktuális és érvényes tartalommal. (A film Thomas Savage regénye alapján készült, Campion meg is tartja a regény fejezetekre tagolt szerkezetét.) Cumberbatch mosdatlansága ellenére is brutális súllyal van jelen a filmben, olyan mélyen átélt, hiteles játékkal, hogy a filmvégi, katartikus csattanó éppen általa csattan nagyot. Pompás ellenpont vele szemben Peter törékeny, kissé álmatag, feminin karakter, mégsem meglepő, milyen utat jár végig. Campion ezúttal is szép munkát végzett, talán a Zongoralecke mellett ez egyik legjobb filmje – nem lenne meglepetés az Oscar-díj.