Jelentem, Lars von Triernek a mélyben valószínűleg még mindig a női nemmel lehetnek gondjai, a feltárás módszerei azonban jelentősen finomodtak a közbotrányokozásra is alkalmat nyújtó Antikrisztus óta. Elégtételt ugyan most is vesz, annak körülményei azonban új filmjében, a Melankóliában egyenesen kozmikus apokalipszist idéznek.

A „második ülés”

Valójában persze, többé-kevésbé a nyilvánosság számára is bevallottan, von Trier e filmje, és az ezt megelőző is, egy önterápia részeként készültek el, így is kell tehát őket értelmezni. Von Trier súlyos mániás depresszióban szenved már hosszú évek óta, melynek gyógyítására régóta alkalmazza a lélekgyógyászat a művészi célú alkotást, többnyire nyilván eredménnyel. Az ilyen betegségben készült művek azonban nem feltétlenül alkalmasak, illetve, önmagukban sokszor csak megfelelő magyarázatokkal ellátva lehetnek alkalmasak nyilvános bemutatásra. József Attila híres Szabad ötletek jegyzéke csak a véletlennek, és nem utolsósorban első szándékú költészetként íródott verseinek köszönhető olvasói kíváncsiságnak köszönhetően jelenhetett meg nyilvánosan. Egészen bizonyos, hogy sem a költő, sem terapeutája nem tette volna azt közzé, ha a terápia sikerrel járt volna. De nem járt, mint tudjuk, így viszont fontos adalékává vált egy zseni személyiségrajzának. Vagy ott van például van Gogh életművének egész második fele, ami szintén felfogható egyfajta terápiának, tekintve, hogy a festő, egyebek mellett, mély depresszióban is szenvedett. Ha azonban ezek a képek nem kerültek volna halála után a nyilvánosságra, a festészet egészen biztosan nem lenne az és olyan, mint ma. Von Trier betegségéről talán az Antikrisztus című filmje kapcsán esett szó először, ami egy dühös, kusza, bonyolult és sokszor követhetetlen, indokolatlan(nak tűnő) utalásokkal, asszociációkkal és szimbólumokkal terhes, brutális mű volt, mint terápiájának „első ülése”. Kinyílt egy szelep, amelyen keresztül elemi erővel tört fel minden, ami belül feszítette. A Melankólia a „második ülés” eredménye, nem meglepetés hát, hogy lényegesen kevesebb indulat van benne, sőt, kifejezetten összeszedett, átgondolt műnek hat. A téma nagy részben viszont ugyanaz: nők, illetve két nő. Két nővér. E filmben azonban már nem ellenségként, avagy sátáni, démonikus csábító képében jelenik meg a női nem, hanem inkább médiumként. Von Trier már eljutott abba a stádiumba, hogy képes szembenézni betegségével, már képes nevén nevezni azt, kezeléséhez viszont még segítség kell, ehhez kell a két nővér, akiknek apokaliptikus történetébe vetíti ki saját depresszióját. Egyelőre itt tartunk, s mi nézők csak reménykedhetünk, hogy ez a terápia sem fog trilógiává növekedni, mint ahogy von Trier még (relatíve) egészségesen elkövetett Amerika-trilógiája (Dogville és Manderlay) is abbamaradt, még éppen idejében.

Előhang+két rész

Sajátos szerkezete van a filmnek: még a főcím előtt egy szuper-lassított, enyhén giccses, ekkor még megfejthetetlen szimbolikájú képsorokból álló, álomszerű képfolyamot látunk, amiről csak a film végére derül ki, hogy egyfajta zanzája, kvázi filmversbe foglalt sűrítménye az elkövetkezendő két órának. Ezután két, egymást némi időugrással követő rész következik, a két nővért mutatja be. Az első rész Justine-é, aki akár von Trier személyiségének nagyobbik felét is jelképezheti. Kreatív, öntörvényű alkotóember, aki súlyos depresszióban szenved, amiből úgy szeretne kitörni, hogy belemenekül a dögunalmas, nyárspolgári konvenciókba. Sejthető, milyen eredménnyel. Második rész Claire, aki Justine ellentéte és von Trier „szerény fele”, ő annak a társadalomnak a tagja, ahová Justine bemenekül, és ahonnan furcsa, de egyszerű és kézenfekvő fizikai kölcsönhatásként, szinte kilöki őt onnan. Claire sincs jól ezután…

Wagner, sztárok, valamint kozmikus összeomlás

A filmben két stílus keveredik. A mára már közhelyszerű, kézikamerás kaszálással felvett, improvizált, vagy annak tűnő társasági esemény, Justine esküvője, mely Vinterberg Születésnapját és a dán Dogma hőskorát juttatja eszünkbe, valamint Wagner légies zenéjével (a Trisztán és Izolda első felvonásának bevezető része)

megjelenített, von Triertől (az Antikrisztus bizonyos jeleneteit kivéve) eleddig meglehetősen idegen, álomszerű jelenetek. Ettől azonban az egész film olyan, mintha három filmet néznénk, egymás után. Von Trier még nincs egyben. De legalább jók a színészek, majdnem mindenhol. Stellan Skarsgaard remek pöfeteg nagypolgárnak. John Hurt smirgliszerűen bájos, enyhén züllött após. Charlotte Rampling pikírt, szúrós, de okos anyós. Charlotte Gainsbourg visszafogott, szelíd Claire. Sokan dicsérik Kristen Durstot Justine-ként, ám nekem itt Méhes Marietta jut róla eszembe – nem szeretem, nem szerettem. Nem jön be ez a jéghideg hullaszín bűbáj. Jack Bauert pedig végképp nehezen nézem e filmben. Szegény Kiefer Sutherland olyan ikont csinált az arcából a 24-ben, hogy kell vagy húsz év, mire levetkezheti azt. Ráadásul még úgy is hörög, mint Jack. Csak nem azt mondja, hogy: -Hol a bomba?, hanem azt, hogy: -Nézd, milyen csodás! Mármint a kozmikus apokalipszis, ami kétségkívül a közelgő, globális depressziós rohamot hivatott jelképezni a Melankóliában. Lars Von Trier semmi jóval nem biztat, de ő legalább talán ettől a filmtől jól érzi magát… Asanisimasa: 6/10