“Hosszú volt, nekem uncsi.” “A mondanivaló ok, de a film elképesztően gagyi, kb Barátok közt szintű képi világ és színészi teljesítmény, szenvedtem végig.” “…szerintem döbbenet, erős film nagyon, és csak úgy tűnik, hogy gagyi…nagyon ki van találva az egész, és pont a színészek szerintem nagyon is jók…Pontosan tudják, mit csinálnak, és egyszerre játsszák a karaktert és annak paródiáját.” “10-ből 10 pont nagyszerű film.” “Tűpontos társadalom kritika. Sztem is 10/10.” “Egy órát bírtam. Amikor a politikusi, majd mediális ignorancia után logikusan ráfordulunk a debil üzletemberek világára, kiszálltam. Uncsi. Nem elég éles és vicces, a menő (post-truth-kritikus) témákat erőlködve meglovagoló propagandafilm. Publicisztika, ami nem baj, csak ne mondjuk rá, hogy művészet, és főleg ne hasonlítgassuk a Melankóliához. Uff.” “Ne mondd el senkinek, de a Dont look up egy olcsó morális kielégülést műanyagtálcán nyújtó, didaktikus gagyi fos.”

A kommentszekció jelenleg (még) üveghangon pörög a Facebookon, mondhatni, van ott minden, mint a vurstliban. A film ennek alapján valóban jó, mert amit egyszerre utálnak és rajonganak, az csak jó lehet. Érdekes azonban, hogy röpke felmérésem eredménye azt mutatja, hogy az elutasítók elsősorban az igénytelen, túltáplált és jóllakott konzumkultúra-fogyasztók ÉS a magasművészetek jéggé fagyott elefántcsonttornyából finnyásan kitekintő csúcsértelmiségiek közül kerülnek ki. Az első csoport nem meglepetés, hiszen pont ez a szájtáti réteg az, aki zsigerből horkan fel, ha a vásznon/képernyőn szembe jönni látja saját magát, ha belemegy az élménybe, ha még erre sem hajlandó, mert nincs az első öt percben tűzijáték, tornyozódó cukorhab, vagy legalább nyelvet égető csípős kecsap, akkor élből uuuuncsíííít kiáltva lép egyet tovább. A másik, kultúra- és véleményformáló entellektüel-réteg reakciója már ennél sokkal érdekesebb, sőt mi több, kifejezetten aggasztó, hiszen elutasításuk valójában azt mutatja, hogy vajmi keveset értenek a mai világból.

Merthogy a Ne nézz fel! pontosan azt meséli el, azt karikírozza és azt rágja szánkba, hogy most mi van. Nem, nem tudod, mert ha tudnád, akkor megpróbálnál tenni ellene, mint a filmbeli csillagászok (Jennifer Lawrence és Leonardo DiCaprio) is, és amikor arcon csókol a beton, amikor szavaid száraz borsószemekként pattannak le a pökhendi hatalom ostobaságának áthatolhatatlanan faláról, akkor éreznéd azt a tehetetlen dühöt, ami Adam McKay-t és David Sirotát is hajtotta e film elkészítésére. Amikor kétségbeesésedben sírva röhögsz azokon, akik nem látják a tudományos tényekkel alátámasztott nyilvánvalót, hogy az általunk ismert világ egyre gyorsuló sebességgel repeszt a teljes megsemmisülés felé. Ezt a mai világot ez a film írja le tűpontosan, nem pedig Lars von Trier szenvelgő, giccses önterápiája, a Melankólia. Hogy ez kínos? Gagyi? Az, valóban az. Pont olyan, amilyennek lennie kell.

Le lehet ragadni a kézenfekvő párhuzamoknál, hogy a Meryl Streep alakította elnök egy az egyben Trump, az ősz hajú nagyon gazdag ember meg tiszta Elon Musk, és így tovább, de sokkal jobban járunk, ha elvonatkoztatunk ezektől. Ez a film egy globális karikatúra. Streep elnök asszonyában és ahogy gyakorolja hatalmát, abban benne van minden létező mai kormány és politikai hatalom szatirikus portréja, a telefongyáros muksóban ott van az összes harácsoló, kőgazdag kapitalista, az összes szemfényvesztő hazugságaikkal és önzésükkel. Itt a filmben egy tíz kilométeres üstökös száguld a Föld felé, ha becsapódik, elpusztít rajta minden életet, de a politikai és gazdasági hatalom a tudósok figyelmeztetése ellenére csakis saját hasznával foglalkozik. De gondoljunk a globális felmelegedésre, 100 ökológiával, környezetvédelemmel és más effélével foglalkozó tudós közül 99 folyamatosan veri az asztalt, hogy lépni kellene ez ügyben, de a világ politikai és gazdasági urai pont így reagálnak, ahogyan e filmben látjuk. Gondoljunk a COVID-járványra, amivel kapcsolatban a tudomány megalapozott állásfoglalásainak társadalomszintű tagadása lassan több áldozatot követel, mint amennyit a világjárvány okozott volna normális esetben.

Aki a Barátok közt képi világához hasonlítja a filmet, az nem látott még Barátok köztöt. Aki ezeket a színészeket legagyizza, az nem látott még igazi színészt. Direkt nem mondom az Oscar-halmozó sztárokat, mert ha valami evidencia, akkor az ő teljesítményük az. De Jonah Hill, például, amit művel, az azért frenetikus – élőben ki ne ütné pofán egy szívlapáttal? Miközben az általa elrajzolt karaktert ismerjük, akár a mai magyar kormányban is. Egy két óra huszonöt perces film nem hosszú, sőt, ma már egy hagyományosnak tekinthető másfél órás film a túl rövid. Nem tudok másra gondolni, minthogy a film hosszát kritizálók képtelenek szembenézni saját magukkal, amint ennél sokkal több időt töltenek el “rendkívül fontos” facebookozással, tiktokozással, instázással, idióta sorozatok darálásával, melyekből más másnap nem emlékeznek semmire… A Sátántangó a hosszú film, bár ez is erősen relatív és szubjektív. A Ne nézz fel! körülbelül felénél, kétharmadánál valóban leül egy picit, ekkorra már nagyjából tudjuk, hogy mire megy ki a játék, felvettük McKay fonalát, de a végén… A végére nem mondja senki, hogy közhelyes és főleg ne, hogy hollywoodi. Ha kiröhögted magad, jobban teszed, ha elkezdesz észbe kapni. Tán még nem késő, mert ez amiben élünk, még nem csak egy film.