Értem én, hogy fekete-fehérben, mint a tények, hiszen tulajdonképpen tényeket fogunk látni, ebben nincs vita. De ahogy kezdődik, az szinte Szőts István 1947-es, örökbecsű Ének a búzamezőkről című remekét idézi, ami a (neo)realista film egyik világviszonylatban is alapvető példája, de semmiképpen nem maró hatású szatíra, vagy politikai filmpamflet – mint aminek a Bűnös várost szánja vélhetően/láthatóan alkotója, Herendi Gábor. Bár a földközeli hangulat az valóban megidéződik, hisz’ erre van szükség. A magyar belpolitika a rendszerváltás után semmivel nem produkált kevesebb hajmeresztő, abszurd, sőt olykor bizarr fordulatot, mint mondjuk Rákosi Mátyás elvtárs/pajtás mintegy (csupán!) 6 évnyi szörnyű regnálása alatt élt át a magyar nép, sőt, az utóbbi 15 évben szinte sztahanovi tempóban túl is teljesíti az ördögi tervet. Egy ilyen korban szinte kötelezően meg kell születnie egy/több a helyzet fonák voltára élesen és pontosan rávilágító, mélyre karcoló műnek; ma is kell egy tanú. Tűz van, babám.
A magyar film jelenlegi legsikeresebb filmrendezője talán hirtelen felindulásában, saját pénzéből forgatta le ezt a kis (28 percnyi) rövidfilmet, amit mondjuk, tanulmányként foghatunk fel egy majdan lekészülendő nagyobb, leleplező erejű filmhez. Merthogy ez a formátum, ez a hossz kevés egy ilyenhez. Amiről beszél, az konkrétan (olykor pedig direktben) nevén nevezve szégyenletes, kínos és nevetséges tények sorozata. Nevetni kell rajtuk, még ha fáj is. Ki kell röhögni ezt az egészet, mert a húsunkba mar, a nemzet testét eszi – hogy érzékeltessem a dolgok rettentő súlyát. Mást egyelőre úgysem lehet velük tenni… Herendi szépen sorolja az internetes mémekből és a hírekből ismert figurákat, eseményeket, poénokként záporoznak a bombasztikus baromságok, melyeket hosszú évek óta vagyunk kénytelenek átélni – és válnak hatástalanná. Egy ötletzuhatag a film, kibontatlan, előkészítetlen és pazarló módon lepufogtatott poénok áradata, melyek egy későbbi, mihamarabbi filmben, rendesen megírt párbeszédekkel, felvezetett poénokkal, markánsabb, felépítettebb, nem csak lelkesen és bátran “odakarikírozott” karakterekkel igen nagyot üthetne, hiszen a valóságot mutatja meg, szemben az imdb-n már 1.5-ön álló Elk*rtukkal (a Bűnös város pusztán online megtekintések alapján, igaz lényegesen kevesebb szavazat alapján 8.8). A poénbombázás Bödőcsék terepe, ebben ők a profik, ez az ő műfajuk. A film jóval összetettebb dolog, de van remény.
Disztópikus, alternatív történelmi sorozatként hirdette a forgalmazó Amazon Prime ezt a négy évadot megélt, igen míves kivitelű sorozatot. A disztópia az a negatív utópia, ugyebár. De mi az az alternatív történelem? Igen kínzó a kérdés, manapság főleg, hiszen a világunkat elárasztó, globális információ-óceán egyik kurrens termékét is efféleképpen szoktuk “becézgetni”: a különféle politikai hatalmak több-kevésbé kifinomult módon megszerkesztett propagandája előszeretettel él a történelemnek, mint egzakt tudománynak (na jó, ebbe most ne menjünk bele…) saját aktuálpolitikai céloknak való átgyúrásával, csúnya és nem is mindig helytálló szóval, történelemhamisítással. Ez a mára már külön iparággá növő politika propagandagépezet bizonyos esetekben és bizonyos politikai rendszerekben már odáig is elmegy, hogy valós, hitelesen dokumentált történelmi tényeket is meg nem történtnek állít be, ha éppen az a megrendelés. Az pedig már a történelemtanítás hibája, hogy ez a torz üzenet legtöbbször meg is találja fogadóképes hallgatóságát. A Philip K. Dick (komoly szerzőről beszélünk!) által először 1962-ben megjelentetett, hasonló című regényén alapuló tévésorozat cselekménye azzal az alapötlettel játszik el, hogy 1933-ban, bizonyos Giuseppe Zangarának sikerül meggyilkolnia Franklin Delano Rooseweltet (tényleg volt ilyen merénylő és merénylet – csak más eredménnyel), melynek következményeképpen a németek találják fel az atombombát és ők nyerik meg a második világháborút. A világot két hatalom uralja: a eurázsiai Uraltól nyugatra az észak-amerikai Sziklás-hegységig a Nagy Náci Birodalom terpeszkedik, míg az amerikai nagy hegylánctól továbbhaladva, körbe a Földön, vissza az Uralig a Japán Császárságé minden. Szép, új ez a világ, rend van, amit a két végletekig autoriter hatalom, (vélt) faji felsőbbrendűségének büszke tudatában tűzzel-vassal fenntart. A két gigahatalom között a hegyekben egyfajta pufferzónaként senki földje húzódik, ahol anarchisztikus körülmények között élnek törvények kívül furcsa alakok, bűnözők, drogosok, kurvák, melegek és a nagyhatalmak kegyetlen fejvadászai.
Elég szar helyzetben vagyunk tehát, amit a Ridley Scott produkciójában és Frank Spotnitz szakmai vezetésével készült, mintegy negyven résznyi sorozat igen stílusosan, a műfajban kimagasló kultúr-, és művészettörténeti előtanulmányokat sejtetve mutat meg szép, de lelkileg meglehetősen nyomasztó képi világban. Ha fogást keresünk a sztorin, érdemes figyelni az irodalmi alapanyag megjelenésének dátumára: 1962 a kubai rakétaválság, Kennedy meggyilkolásának ideje, a hidegháború egyik leghidegebb korszaka ez. Ennek megfelelően, Az ember a fellegvárban cselekménye tulajdonképpen egy hidegháborús, romantikus kémtörténet, csak éppen nem, Joe, az amerikai/nyugati szuperkém és bájus, szovjet Irina között zajlik az adok-kapok, hanem Joe Blake (Luke Kleintank), a nácivá vált amerikai szuperügynök és Juliana Crain (Alexa Davalos) között, akik bár mindketten amerikaik, de – és ezt most nem spoilerezem el. Két egymással élethalálharcban álló táborba valók ők, bár Juliana tulajdonképpen kényszerből vált lázadó amerikai partizánná. Persze, nem csupán egy szimpla szerelmi sztorit követünk végig, ez egy sok szálon futó, rengeteg szereplőt mozgató, elég nagyívű történet. Ott vagyunk az amerikai, sőt, az egész náci birodalom legfelsőbb vezetésében, ahogyan Japán is a legmagasabb szinten képviseli magát. Vannak aztán amerikai és ázsiai (nem japán) ellenállók, kommunista (!) fekete felkelők, csempészek, yakuza, mindenki szövetkezik mindenkivel, majd elárulja a másikat, ahogyan már szokásos az efféle történetekben. Vannak továbbá valós szereplők, hogy még jobban zavarba jöjjünk: látjuk például Hitlert, öregen, Himmlert, Heydrichet, Mengelét, Eichmannt élőben, illetve magát, Hirohito császárt is a tévében. Az amerikai politikatörténetet ismerők számára érthető durva poén az FBI-t összegründoló J. Edgar Hoover megjelenése, aki itt ugyanazt teszi, csak a náciknak. (Poén a poénban, hogy Hoovert William Forsythe alakítja, akit megannyi maffiafilm mackós almaffiózójaként ismertünk és szerettünk meg.)
Ami viszont igazán érdekessé teszi mindezt, az az, hogy a tulajdonképpen ismerős sablonok alapján bonyolódó sztori milyen háttérben és milyen politikai körülmények között zajlik. Rendkívül jól sikerült a szereplők lelki és érzelmi motivációinak megjelenítése, legyen az illető akár az uralkodó náci, vagy éppen japán vezetés maximális anyagi és mindenféle más jellegű biztonságban élő tagja (Rufus Sewell, illetve Cary-Hiroyuki Tagawa), illetve annak családtagja, vagy éppen egy nyomorgó, hivatását gyakorlásától eltiltott festő (Rupert Evans), vagy akár unalmában a régi, háború előtti Amerika értékeit gyűjtögető japán elitet elvek nélkül kiszolgáló ószeres (Brennan Brown), de akár a rendszert feltétlen engedelmességgel kiszolgáló főzsaru (Joel de la Fuente). Mi nézők, ebben a mi boldog világunkban, de még ismerve az átkos régit, szinte bőrünkön, sőt, azon belül, a gyomrunk görcsös összerándulásaiban érezzük a csengőfrász ijedelmének, a határmenti útlevélellenőrzés ellenségességének és a csendőrpertu megalázó “barátságosságának” régen tapasztalt érzetét. Egy idő után már mindegy, hogy akiknek drukkolunk, azok éppen a nácik igáját nyögik, vagy éppen a kommunistákét: erre sok helyütt rá is játszik a látványtervező: pl. amikor a náci-amerikai hatalom a germán náci óvó tekintetétől övezve végre bombasztikus körülmények között lerombolja Amerika jelképét, a Szabadság-szobrot, helyére Vera Muhina hajdan a szovjet Moszfilm emblémájául szolgáló, munkás férfit és kolhozparaszt nőt ábrázoló szoborcsoportját idéző rettenetet emeltek…
De nem ez az egyetlen filmtörténeti utalás. Maga a cím is Dziga Vertov Ember a felvevőgéppel című alkotására utal, mint a dokumentarista filmezés alapvető darabjára, miközben a cselekmény (legalábbis az első felének) fő mozgatórugóját bizonyos filmtekercsek jelentik, amiket afféle mozgóképes szamizdatként adnak kézről kézre a hatalom ellenségei. Ezekre a filmtekercsekre azonban a náci és a japán hatalom is vadászik, hiszen azok egy számukra szörnyűséges világról tudósítanak: ez a világ a mi világunk, ahol ők bizony csúnyán elbuktak. Ne feledjük, Dick alapvetően scifi szerző, tehát nála simán beleférnek tudományosan még nem feltétlenül igazolt fordulatok, ez eddig még nem lett volna nyilvánvaló. Ettől függetlenül, a párhuzamos világok elmélete, mind a történet kulcsa, az elő két évadban biztos kézzel van kordában tartva, a sztori megmarad egy jó kis izgalmas, kémes-szerelmes keretben és folyamban. Mederben. A harmadik évadtól azonban történik valami a sorozattal. Hangsúlyok tolódnak, irányok módosulnak, műfajilag átzökkenünk egy másik vágányra. Érdekes, vagy talán inkább jellemző módon, ennek is köze van az amerikai aktuálpolitikához. Ahogyan Dick is alapvetően korának bel- és külpolitikai történéseiből kaphatta az ihletet regényéhez, úgy a harmadik évadot is -immár Dick regényétől merészen, bár nem túl távolra elrugaszkodva- aktuális események gerjesztik: Donald Trump elnöki ciklusának kezdeti napjait éljük ekkor, amikor a szabadabban gondolkodó amerikaiakba belefészkelődött egy kőkonzervatív, fajgyűlölettel, bigott vallásossággal, tudománytalan, szűk látókörű Amerikai Egyesült Államok rémképe, amelyben megkérdőjeleződik minden, mit humánus, liberális értékrendnek tartottak korábban. Ekkor kapnak nagyobb szerepet például (mi világunkban) 2013-ban megalakuló Black Lives Matter mozgalmat megidéző BCR (Fekete Kommunista Lázadás) afro-amerikai renegátjai, illetve szorulnak hátrébb, vagy íródnak ki kezdeti főbb szereplők és kerülnek előtérbe mások. Az elején jól, logikusan, körültekintően megírt, plasztikus karakterekkel telepakolt, szövevényesen kanyargó sztori egyszerűbbé, egyenes vonalúbbá válik. Erősödnek a kalandfilmes, partizánfilmes vonások és érdekes módon, a melodráma, hátrébb szorul a romantika. Ez a nézők bizonyos részének jó pont, hiszen pergőbbé vált a sorozat ritmusa, a cselekmény által elmesélendő történet -és a nézők másik része- viszont veszt összetettségéből, komplexitásából. Erősödnek ekkor a scifi műfaji sajátosságai is, vezérmotívummá válik a két világ közti átjárkálás, sajnos, a korai James Boond-időszak idióta, földalatti titkos bunkeres, szellőzőaknából leselkedős buta közhelyeivel. A sorozatvégi fináléról nem is szólva. Szerencsére, addig azonban történik sok-sok dolog, ami képes elérni azt, hogy ne fulladjon csúfondáros röhögésbe ez a megtekintésre és belegondolkodásra érdemes sorozat.
Legtöbben bizonyára a rendező hírneve, de főleg ama technikai bravúr kapcsán fognak emlékezni erre a filmre, melyről már jó előre sokat lehetett hallani. Sam Mendes Oscar-díjas, A-kategóriás rendező, aki olyan státuszban van, hogy nem csinálhat semmit figyelő csendben. Bármit csinál, rácsap a siserehad és fújja a lufit. Nagyapja (vagy dédapja) első világháborús történetei alapján írt háborús eposza 1917 tavaszának (itt mondjuk azt) egyetlen napján játszódik, két angol őrvezető veszélyes bevetését követi nyomon és itt jön a trüváj: mindezt egyetlen, kétórás snittben tárja az ámuló néző szeme elé. Jancsó Miklós, szegény, besírna ekkora “hosszú snittől”.
Mendest leginkább a zseniális Amerikai szépség kapcsán érdemes ismerni. Ez az amerikai kertvárosi középosztály savas társadalomkritikájaként óriási sikert elérő film megnyitott az angol rendező számára minden kaput. Óriási sztárokkal dolgozik, gyakorlatilag bármennyi pénzt költhet. Készített is korrekt melodrámát (A szabadság útjai), korrekt gengszterfilmet (A kárhozat útja), még kertvárosi drámát (Továbbállók), egy csomó James Bond-történetet Daniel Craiggel (pl. Skyfall), modern háborús filmet Fenyő Ivánnal (Bőrnyakúak) – szóval, gyakorlatilag bármilyen műfajban otthon van a fazon. Szakmailag profi, és ezt a profizmust koronázza meg ezzel a filmmel, mely látszólag tényleg egyetlen snitt. Valójában azért van benne vágás, de nem sok és azok ügyesen el is vannak rejtve. Roger Deakins ezúttal is remekelt. Amellett, hogy valóban elképesztő technikai bravúr a film, a képek is szépek. Mennyi gyakorlás, mennyi furfangos koreográfia, milyen hihetetlen összpontosítás kellett e film felvételéhez, de nemcsak az operatőri csapattól, de az egész stábtól, a vezető színészektől a legutolsó statisztáig, a kis kellékestől a nagy díszletmunkásig. Akinek van egy kis affinitása az iránt, hogy “mitől megy a villamos”, azaz, hogyan készül a film, azt ez a mozi jó időre ellátja morfondírozni valóval.
Sajnos, éppen ez a lenyűgözően látványos technikai virblizés a film hibája is, ugyanis elvonja a figyelmet a film tartalmáról, mely rengeteg vérben, oszló hullákban és szétrepülő testrészekben gazdag naturalizmussal mutatja be a háború valódi arcát. Természetesen, Mendes sem mesél másról, minthogy a háborúban nincsenek hősök, csak túlélők és áldozatok, hogy az egyetlen hősiesség az, amikor valaki képes embernek maradni a féktelen embertelenségben… Zavarba ejtő, hogy olykor mégis arányt téveszt. Vannak a filmnek bizonyos pillanatai, amikor túlzottan érzelmessé válik, éppen az emberi pillanatokban, ami pedagógiailag lehet, hogy helyénvaló, azonban stílusában kizökkenti a filmet addigi sodrából. Továbbá zavarba ejt a környezet ábrázolásának meteorológiai következetlensége is: amikor a két srác elindul a halálos küldetésre, tavasz van. Cseresznyevirágzás van. Az öltözetük ennek megfelelően még téli. Az időjárás is ködös, kora tavaszi. Később azonban dús lombú fák között járunk, minimum május végén. A napszakokban is van némi zavar. Bár a film egyetlen snitt, tehát pont annyi a cselekmény időtartama, mint amennyi a filmé, van benne hajnal, napos délelőtt és késő éjszaka is. Ezek a nüanszok azért idézőjelbe teszik a vizuális bravúrt, de az egész filmet is. A 10 Oscar-jelölésből szobrot nem véletlenül kapott csak Deakins és a vizuális stáb, valamint a hangszekció. Szerintem vissza a kertvárosba…
Furcsa, sokunk számára talán szokatlan formátumban tálalják alkotói ezt a minden szempontból különleges kis sorozatot. Két évad, tíz, illetve hét résszel, egyenként fél óra körüli hosszúságú epizódokkal került az Amazon Prime (és egyéb csatornák) nézői elé a Homecoming, melyről azonban legtöbben csak annyit veszünk le előzetesen, hogy Julia Roberts szerepel rajta, mint húzónév. A félórás epizódok természetesen nem számítanak újdonságnak, hiszen a vidámabb sorozatműfajokban ez már évtizedes formátum, azonban drámai (bár vicces pillanatokban is bővelkedő) szériában ez semmiképpen nem megszokott, hiszen a drámai cselekményszálak és az elvárhatóan plasztikus karakterek kidolgozásához azért kell időtartam.
A Homecoming azonban baromi jól van megírva. Egy engem Kurt Vonnegut írásainak témájára és hangulatára emlékeztetően fanyar, de okos humorú történetet mesél el nekünk a kreátor-triász, Micah Bloomberg, Eli Horowitz és Sam Esmail, melyben egy gyógyszeripari magáncég különös melléktevékenységéről hull le a lepel: az addig mosó-, és tisztítószereiről ismert Geist vállalat lelkisegély-programot indít harctéri veteránok számára, miközben -évekkel később- egy állami hivatalnok egy panasz alapján éppen a program homályos ügyleteiben nyomoz. Az első évad két fő karaktere a Julia Roberts által alakított szociális munkás, illetve Walter Cruz (Stephan James), a háborút megjárt hős katona – aki a normál életbe való visszatérés reményében iratkozott be a Homecoming programjába. A nézők számára hamar kiderül, hogy a Homecoming programja valójában egy új, illegális drog alkalmazásával végrehajtott terápia, mely kitörli a harctéri veteránok háborús emlékeit, akik ezáltal, cinikus fordulattal, a civil élet helyett újra bevethetővé válnak. Meghökkentő, olykor kifejezetten abszurd fordulatok a két évad alatt minden szerteszálló ágat szigorú logikával a végén összecsomózó cselekményben, az idősíkokat laza szabadsággal kezelő, az epizódfinálékat pedig zen-módra “kilebegtető” dramaturgia, a markáns, különös hangulatú vizualitás és az ötletesen válogatott, illetve hatásosan megírt kísérőzenék teszik egyedivé a nem túl eredeti sztorit. A harctéri poszttraumás stressz nálunk -szerencsére, még- nem jelent társadalmi szintű problémát, mint az Államokban, ahol azért ezt már rendesen fel is dolgozták a Jákob lajtorjájától a Született július 4-énen át idáig, és nyilván még tovább. Nyilván persze, mindig vannak új aspektusok. Rossz, hátsó szándékú gyógyszer-kísérletek borzongató történetei is a népszerű témák közé tartoznak Hollywoodban. Ez alkalommal azonban a Vonnegut-ra hajazó, sajátos, kissé pikírt hangvétellel sikerült új színeket vinni a sokszor használt klisékbe.
Színészileg természetesen Julia viszi a prímet, igaz, csak az első évadban láthatjuk (executive producerként a másodikban is jelen volt). A plasztikai beavatkozások korában kifejezetten üdítően hat, amikor egy ilyen kaliberű sztár mer kifejezetten csúnyának látszani. Az általa alakított karakter nem jelent számára problémát. Igen jó Bobby Cannavale nagyképű, nagypofájú menedzser-figurája is, de kifejezetten szerethető Chris Cooper kissé lepukkant, szabadszájú, de kérlelhetetlen igazságú Leonard Geistje is. Sissy Spacek -Julia Roberts filmbeli karakterének anyja- cukitündér.
Az első évad tulajdonképpen kerek egészként is felfogható, annak érzelmes, de kissé nyitva hagyott lezárásával. A második évad picit hagyományosabb, mondhatni, konzervatívabb eszköztárral, nagy részben új főszereplő karakterekkel, de az első évadhoz illő hangnemben az első évad történéseit zárja le, mintegy magyarázva a nézőben nyilván bőségesen felmerülő kérdéseket is. Ezzel együtt minőségében a második évad egyértelműen visszalépés – vagy az első évad sikerült túl erősre?
Konkrétan ma játszódik a Netflix éppen soros skandináv krimi-sorozata, hiszen a történések október aranyba forduló, hajnalonta azonban már ködös napjaiban játszódik Dániában. A lineáris cselekményvezetésű, de évtizedekkel korábban megtörtént eseményekből eredő történet részben tipikusan “skandináv krimi”, részben azonban teljesen mainstream sorozatgyilkosos sztori, melyben arra megy ki a játék, hogy ki az a gyilkos, aki szörnyű tetteinek színhelyén vadgesztenyékből fabrikált emberkéket hagy, mintegy aláírásképpen?
A tulajdonképpen teljesen átlagos “who done it?”-sztorit azonban egy kissé összekutyulja egy homályos gyermekrablási ügy, valamint a skandináv krimiszcénában sokszor előkerülő szociális jellegű alapprobléma, jelesül itt az örökbefogadás, illetve a hanyag gyermeknevelés problematikája. Ez ügyben egy kicsit el is vetik a sulykot az alkotók (Dorte Warnøe Høgh, David Sandreuter és Mikkel Serup), számomra legalábbis kissé erőltetettnek tűnik az, hogy a történet fő karaktereiből szinte mindenki nevelőszülőknél nőtt fel, legyen az illető rendőrnyomozó, szociális miniszter vagy éppen maga, A gesztenyeembereket faragó, pszichopata sorozatgyilkos. Ettől függetlenül azonban logikusan végigvitt, következetesen végiggondolt, komolyabb buktatók nélkül lezajló, izgalmas és fordulatos bűnügyi történet – a maga komótos, dán modorában.
Természetesen a nyomozást nő vezeti (a Castle című, hasonló műfajú sorozatból megismert Stana Katicra döbbenetesen emlékeztető Danica Curcic alakításában), ez ma már nem meglepő, hiszen a sorozatokat is inkább nők nézik, akik könnyebben szurkolnak egy nőnek. A partner pasas lesz (David Dencik), ő viszont eléggé magának való, nem igazán tiszteli a szabályszerűségeket és egyáltalán, unja az egészet. Megtudjuk, miért. Van köztük dinamika, nem vitás, de valahogy túl civilnek tűnik nekem kettősük, de tulajdonképpen ezt elmondhatom az egész dán bűnüldözésről is, legalábbis amit róluk e filmből megtudunk. Olyan tesze-tosza bagázs, bár lehet, hogy egyszerűen csak emberek, annak látszanak és úgy is tesznek, és hát a dolgukat teszik és meg is oldják. Maga, az egész sorozat is ilyen, hibátlanul teszi a dolgát, benne van minden, ami egy ilyen történetbe kell, még izgalmas is, ahol izgalmasnak kell lennie, de ennyi. Olyan, mint autóban a Volvo (ami ugyan svéd, de mindegy), tud mindent, sőt, mindent IS, bár egy kicsit lomha, de igen kényelmes, biztonságos, megbízható gépjármű. csak éppen dögösnek, egyéninek, “kúlnak” nem mondható. Ettől azonban még egy baromi jó kocsi.
A skandináv filmet ma már szinte külön műfajként is használhatnánk, függetlenül attól, hogy dán, svéd, izlandi vagy norvég, ne adjisten, finn filmről légyen is szó. Szó sincs már azokról a hosszas hallgatásokba burkolózó, sötét téli éjszakákon a fűtött szobákba zárt idegrendszerek viharairól, melyekből Ingmar Bergman varrta fel életművét a világ filmművészeti tablójára. Ez a mai skandináv filmforradalom inkább a dán Dogma talajából nőtt ki, elsősorban annak morbid, bizarr vagy éppen groteszk hangvétele köszön vissza. A másik forrás talán a Jo Nesbo és mások által fémjelzett krimiirodalom feszes, rideg kíméletlen történetei lehet, fene tudja, de mindenesetre, ezek az új skandináv filmek jobbára mindig valamilyen krimi, vagy krimiszerű sztorik – meglehetősen furcsa hangvétellel.
A dán Anders Thomas Jensen eme új északi filmsodor egyik legfontosabb, legmarkánsabb alakja, akinek Ádám almái, a Zöld hentesek vagy a Gengszterek fogadója című filmjei ma már olyan kultuszdarabok, mint mondjuk a tengerentúlon Tarantino, Lynch vagy éppen a Coen-testvérek alkotásai. Öröm, hogy némely kisebb-nagyobb csalódást keltő vargabetű után Az igazság bajnokaival visszatalált ahhoz a hanghoz, amiben a legjobb. Egy bosszútörténetet látunk, melyben egy veterán katona (Mads Mikkelsen) áll bosszút néhány lökött, de zseniális geek (Nikolaj Lie Kaas, Nicolas Bro és Lars Brygmann) segítségével egy bűnöző motorosbandán, akik egy terrormerénylet következtében megölték feleségét. Ez így természetesen szögegyszerű sztorinak hangzik, az is lenne, mondjuk Steven Seagallal a főszerepben, itt azonban, ha láttuk Jensen korábbi alapműveit, sejthetjük, hogy valami egész más fog ebből kisülni. Hogy de faco mi, azt nem mondom el, nézze meg mindenki a filmet, ha egyszerre akar szomorkodni, térdet csapkodva röhögni és meghatódottságában könnyeket morzsolgatni…
Eleve ott vannak a karakterek, többségükben Jensen állandó színészei által elővezetve: Mikkelsen ezúttal egy rusztikus márványtömb, olyan brutális, amilyen Seagal sosem lesz, még álmaiban sem. Kaas bozontos hajjal, szemüvegben és szakállasan szinte felismerhetetlen, izgága, kissé kottyant fazon. Bro egy sértődékeny, de aranyszívű hájtömeg. A Monty Pythonos Eric Idle-ra emlékeztető Brygmann tökéletesen passzol az alap trióhoz. Szimpatikus ukrán melegprosti, szimpatikus lányka és egy Tekashi69-re hajazó külsejű, de szelíd, udvarias udvarló egészíti ki a csapatot, akiknek egy percig sem esik nehezünkre drukkolni, még akkor is, amikor kiderül, hogy vakvágányon futnak. Ellenükben nincs is kinek, főleg, hogy még ők maguk is összekeverik, ki ellen mennek éppen… Jensen már eleve csavar egyet a faékszerű alapsztorin azzal, hogy főszereplői tetteinek jogosságát és igazolhatóságát, mondjuk azt, vaskos idézőjelek közé teszi, ami azonban egyáltalán nem zavarja abban, hogy végigzavarja őket a kétórányi filmen. Közben van idő egy könnyes apa-lánya konfliktusra, jónéhány korrekt akciójelenetre és még több meghökkentő fordulatra, mígnem a végén… De közben azt is észre kell venni, hogy háttérben Jensen igen szépen végigpödri azt a gondolatmenetet, mely manapság talán mindennél jobban jellemzi életünket. Meddig igazolhatja az igazságról alkotott meggyőződésünk tetteinket, illetőleg, hihetünk-e el magyarázatokat és következtetéseket igazság gyanánt, főleg, ha azok egyfajta könnyen elfogadható választ is adnak kérdéseinkre? Igazzá válhat-e valami csak azért, mert hiszünk benne?
Rendkívül zavarba ejtő hét óra Mike Flanagan minisorozata. Én legalábbis még egészen biztosan nem láttam ilyen mélyen vallásos, a Biblia és az anglikán egyházi élet átfogó és alapos ismeretével megalkotott horror-történetet, merthogy ténylegesen erről van szó. A Mise éjfélkor műfajilag mindenképpen horror, értelemszerűen annak okkult, gótikus ágából. Természetesen, e műfajnak mindig is erős kötődése volt a misztikus, transzcendens, irreális és a fantázia végtelenjébe tűnő dolgokhoz, hiszen legbelső félelmeink, melynek bizgerálása tulajdonképpen a horror egyik fő feladata, legkönnyebben mindig a homályzóna koordinátarendszerében írhatók le. Csak nagyon hosszú, kimerítő és alapos önvizsgálat, ne adjisten, terápia után jutunk el arra felismerésre, hogy a ködön túl mégiscsak a mi kis saját valóságunk van – ha egyáltalán eljutunk idáig. Sokan, nagyon sokan torpannak meg félúton, még bőven benne a ködben.
Flanagant saját elmondása szerint sokkolta, amikor először olvasta a Bibliát. Nem csodálom, hiszen mind az Ó-, mind az Újszövetség tele van a mai aggyal és értelemmel nehezen felfogható szörnyűséggel, természettudományosan megmagyarázhatatlan katasztrófákkal, és minden egyéb rettenettel. Persze, benne vannak azok az élet vezetéséhez, a világ felfogásához és értelmezéséhez nélkülözhetetlen alapismeretek is, melyek az emberiség fejlődésének bizonyos szakaszában megkerülhetetlenül az élethez való kizárólagos jogosítványt biztosították. A Tízparancsolat például minden későbbi alkotmány, de az egész, egyetemes erkölcsiség fundamentuma, hogy mást ne mondjak. De emellett a közönség megnyerésének és úgymond, “sakkban tartásának” fontos eszköze benne az izgalmas részek, mert ha rosszul viselkedik az emberfia, akkor bizony könnyen “…kivettetnek a külső sötétségre; holott lészen sírás és fogaknak csikorgatása.” (Máté 22, 13)
A horrortörténetekben azonban a bibliai “gyökerek” rendszerint csak apropóul szoktak szolgálni egy jó kis ijesztgetésre, jól megtámaszkodva és onnan minél messzebb elrugaszkodva az esetleges vallásos neveltetésben részesült fogyasztók hittanórán bemagolt ismereteiről. Aki valamilyen okból nem hisz istenben, az valószínűleg a Sátánban, bibliai démonokban, a halál angyalaiban, sőt, magában az Isten haragjában sem hisznek, úgyhogy ők valószínűleg nevetnek mindezen. Vagy unatkoznak… Flanagan vallásos hittől átitatott története azonban érezhetően olyan személyes, bőven és meglehetősen alaposan kifejtett gondolatmenetei annyira maiak, modernek és megkockáztatom, bizonyos értelemben forradalmiak, hogy ezúttal valóban egy komoly, figyelmet érdemlő alkotással állunk szemben. A szimpla ijesztgetésre vágyó nézők valószínűleg el is kapcsolnak már az elején, hiszen a történetbeli halászsziget zárt, mélyen vallásos közösségének életét, szereplőit tárgyaló jelenetek számukra semmi érdekeset nem tartalmaznak – ebben a műfajban nem szokás a karakterek és a környezet ilyen részletgazdag felépítése. S miközben maga a sorozat tagolása is a biblikus formát követi (1. rész – A teremtés könyve, 2. rész – A zsoltárok könyve… stb.), a közösség, valamint a(z anglikán) keresztény hit és az egyház dolgaiba is szokatlanul mély beavatást kapunk, mi, nézők. Már-már teológiai szintű fejtegetéseket hallunk a hitről, Istenről, annak fogalmáról, a jóról és rosszról, de a sima, hétköznapi párbeszédek is néha már lírai minőséget képviselnek. Egy hardcore horrorrajongót ez nem feltétlenül érdekel…
De ha mégis odafigyel, akkor, mondom még egyszer, minőségi élményt kap – mindenből IS. Képileg kifejezetten szép, igényes és gazdag a sorozat. Nekem nagyon tetszik Flanagan forgatókönyve, szinte érzem, ahogy hívő ember létére kiírja magából mindazt a kínzó kérdést, ami hitének gyakorlása közben benne felmerül és az adekvát helyről választ nem nyer. Benne van a történetben a közelmúlt szinte minden nagy globális értelemben sorsfordító eseménye a WTC tornyok lerombolásától a több nagy, olajszállító tanker ökológiai katasztrófát eredményező balesetéig, a muszlim hitűek keresztény környezetben való életén át olyan személyes problémákig, mint az alkoholizmus vagy éppen a céljainkat meg nem értő családtól való elszakadás nehézsége. Néhány egészen remek karakter, pl. Keane tanárnő (Samantha Sloyan) egy személyben mutat fel szinte mindent, amiért a bigott vallási fanatikusokat gyűlölni szokás és kell. Hozzá képest egy egészen más figura Paul atya (Hamish Linklater), aki valahol talán az író/rendező Flanagan szócsöve. Erin (Kate Siegel – civilben Flanagan neje) és Riley (Zach Gilford) kapcsolata viszont olyan szűziesen hamvas, hogy szinte dombornyomott fedelű lányregények lapjaira kívánkozik. Néhol olyan érzelmes sztorijuk, mint egy fájdalmasan romantikus melodráma… Mindeközben a sztori a végére mégis egy virtigli véres horrorban kapja meg a fináléját, olyan katartikus lezárással, hogy a vallási toleranciában kihívásokkal küszködőknek a fal adja a másikat. És mindeközben olyan mélyen keresztényi is, hogy abban hiba nincs. Különleges, szép kis cucc ez.
A norvég Tommy Wirkola két korábbi sikerének egyes jellegzetességét vegyítette ebben a filmben. A Hét nővér után újra Noomi Rapace-ra bízza a film (egyik) főszerepét, aki pont olyan pénzzavarban szenved, mint maga Wirkola szenvedett első komoly sikere, a Halott hó idején. Mint ismeretes, az utóbbi esetben Wirkola forradalmi módon, közösségi előfinanszírozásból készítette el filmjét, és hát nem lövöm le a poént Az utazás esetében, de a két film hangvétele sem áll túl messze egymástól. Noomi sem fejlődött szinte semmit színészi értelemben…
Hogy ez aztán kinek jó és kinek nem, az már eléggé egyéni. Én eléggé untam a Halott hó kretén humorát és öncélú hentelését, Noomi-t pedig egy egzotikus arcú, de kifejezetten rossz színésznőnek tartottam – érdekes módon, ehhez képest ez a Netflixes produkció viszont kifejezetten szórakoztatott. A sztori alapja ugyan meglehetősen klisés. Egy elhidegülőfélben és konstans pénztelenségben lévő pár, egy tehetségtelen színésznő (Noomi végre önmagát játszhatja és ebben jó is) és egy tehetségtelen tévérendező (Aksel Hennie) utazik Az utazásban egy vidéki faházba a víkendre, hogy ott a férfi a nő életbiztosításának reményében kinyírja párját – miközben a nő is hasonló irányban gondolkodik. Wirkola őrült ritmusa, a cselekmény logikusan előkészített, mégis vadnak ható fordulatai, valamint az itt már elég jól eltalált, néhol meghökkentően morbid humora elég jól elviszi a hátán ezt a “láttuk már” sztorit.
Legjobban talán úgy tudnám jellemezni ezt a filmet, hogy olyan, mintha Coenék csinálták volna a Jelenetek egy házasságból című Bergman-drámát, amit aztán a Reszkessetek betörők modorában értelmezne újra Guy Ritchie (még a Blöffös időszakában). Habkönnyű szórakozás tetemes mennyiségű művérrel, végtagcsonkolással, idióta karakterekkel és a film folyamán elég nehezen elképzelhető, bizarr happy enddel. Hétköznap estére éppen megfelelő időtöltés.
A valóban izgalmasan induló és szép (ez esetben persze, sokkal inkább rettenetes), új jövőt sejtető disztópikus horror-sorozat mára vitán felül szappanoperává szelídült. Ugyanazokat a tüneteket hordozza, mint azok a dél-amerikai típusú, vég nélkül sorjázó teleregények, egyre sematikusabbá váló karakterekkel, állandóan megtorpanó és még a legbanálisabb mozzanatokat is túltárgyaló, egyre unalmasabbá váló cselekménnyel, amit viszont számomra megfejthetetlen, hogy miért, de baromi nehéz abbahagyni – ha már belekezdtél. Talán, mert olyan nézni a The Walking Deadet, mint kikönyökölni a bérház gangjára, és nézni a ház életét, mint kiülni az Erzsébet-térre, és nézni az idiótákat, akik azt hiszik, jól érzik magukat, holott csak menekülnek önmaguk és a pusztító magány és jelentéktelenség elől. Nézni magunkat, mik vagyunk, milyen kibaszott unalmas, kisszerű, korlátolt élőhalottak, akik vonszolják magukat egyik konctól a másikig, egyik napról a másikra.
Fordulat nincs már régen a történetben, mert már minden fordulat megtörtént. Néha jön egy magát mindenkinél fontosabbnak tartó faszkalap (Rick, Negan, a szemetes csaj, Alfa, a Kormányzó, bárki), aki elkezdi osztani az észt, de gyorsan kiderül róla, hogy ő sem más, pont olyan, mint mi. Ez van. Mégis nézzük tovább, megyünk tovább, mert a REMÉNY HAL MEG UTOLJÁRA. Ja, a zombik már nem többek a történetben, mint nyáron a szúnyogok: ha közelít egy, lecsapjuk.
De legalább a kilencedik évadra a Zombiföldére is megérkezett az a rohadék tél, még ha azt nem is félték tán annyira, mint a “szomszédban“. Persze, ideje is volt, hiszen a megelőző nyolc évad alatt végig nyár volt, de legalábbis tavasz, vagy ősz – télre nem emlékszem. Oké, hogy a szörnyű tél beálltától függetlenül, a lombok azért fennmaradtak a fákon, de apróságokra nem adunk. Az azonban külön örvendetes, hogy a sorozat írói talán még kegyetlenebbek is túlélésért, vagy éppen csak egy falat húsért küzdő teremtményeiknél, hiszen igen komoly irtást rendeztek évadról évadra a vezető karakterek körében. Simán kiírják az egyik legfőbb, emblematikus szereplőt is, sokan mások mellett.
Érdekes karakterek elsősorban a negatív figurák között akadnak. Neganból (Jeffrey Dean Morgan) például sikerült egy egész helyes “csúnya bácsit” faragni. Kissé tarantinói a fazon, azzal a szakadatlan szófosással, de rendben van. Lucille is rendben van. Ahogy a hatodik évad végén odacsap, az azért igen kemény… A sorozat egyik legjobb mellékszála Negané, főleg annak fényében, hogy mi lesz vele a tizedikre, és talán tovább. Egy Christoph Waltz-szerű, excentrikus, cinikus pszichopata ő, aki ennek ellenére (vagy éppen ezért), velőtrázó igazságokat is képes kimondani a sok bornírt hülyeség között. Aztán persze, ő is bedarálódik a Jó és Rossz örök küzdelmében, azonban érdekes dolgok derülnek róla közben – ő is ember. A széria feszültségét rendre szétúsztató, szétmosó, vég nélküli moralizálásnak tűnő rinyálásfolyam közepette az ő története talán a legdrámaibb, valóban emberi, minden részletében. Az övénél kevésbé összetettebb figura Alfáé (Samantha Morton), aki tulajdonképpen a jó oldalról el-elbóklászó Carol (Melissa McBride) másik fele, minden értelemben. Izgalmas kettejük egymásnak feszülése és trükkös, ahogy végződik. Talán a Kormányzó (David Morrissey) figurája említhető még a rosszakból kiemelkedőként, de ő azért sokkal szürkébb pasas ezekhez képest (érdekes, hogy a sorozat kvázi irodalmi alapjául szolgáló, Robert Kirkman és Jay Bonansinga által jegyzett regényfolyamban ő ennél sokkal fontosabb, szinte központi szereplő. Örvendetes azonban, hogy a sorozat alkotói (a rendkívül jónevű, amúgy magyar származású Frank Darabont nyomán rengetegen) szinte minden karakter esetében ügyeltek arra, hogy jelezzék azok átlagemberként élt “esemény előtti” előéletüket. Tornatanárok, háztartásbeli feleségek, egyszer farmerek, közrendőrök, otthonülő, született lúzerek és reményvesztett csavargók, piti bűnözők és bűnös lelkészek nőnek az égig, vagy éppen járnak szügyig a mocsokban.
A jó oldalon sokkal szürkébb karaktereket találunk. Rick (Andrew Lincoln), a sorozat egyik fő “arca”, a tipikus amerikai hős, a becsületes rendőr, aki hivatásához, értékrendjéhez hű marad minden körülmények között, még a világ vége után is. Hősies karaktere azonban a végletes szituációk során egyre inkább önmaga paródiájává válik. Szembetűnő, mennyire nincsenek érvényes válaszai a kifordult, végnapjait élő világ végletes kihívásaira. Don Quijote-i figura, akinek szerelme az Alapító Atyák által évszázadokkal korábban lefektetett értékrendje. Mondhatnám Gabriel atya (Seth Gilliam), Ezekiel (Khary Payton), Hershel (Scott Wilson) vagy akár Jézus (Tom Payne) karakterét is, sok más mellékfigura mellett, akik akkor váltak izgalmassá, amikor túlélésük érdekében belecsúsznak a “rosszba”. Aztán ott, a szürke zónában már egészen úgy viselkedik mindenki, mintha valódi ember lenne. Kivéve Darylt (Norman Reedus), a sorozat másik emblematikus rosszfiúját, aki változatlan(ul kócos és csapzott) az eddigi tíz évadon át, de egyszerre jó és rossz is. Ilyen ember nincs.
A legtöbb szereplő, nők, gyerekek, idősek, gyengébb férfiak jobbára csak azért kerültek a történetbe, hogy általuk, esendőségük miatt, vagy éppen érdekükben történjenek a dolgok. Rendszerint meg kell őket menteni, el kell hozzájuk valahogyan jutni, de akár el kell őket hagyni, azonban nélkülük elképzelhetetlen az a töménytelen melodráma, ami nélkül ez a sorozat már véget ért volna az ötödik évadnál. Mindent felzabáltak volna a zombik.
Akik így azonban csak az “egzotikus” hátterét jelentik a szerteágazó, ezernyi szereplőt megmozgató cselekménynek, valódi, komolyan veendő veszélyt már alig jelentenek: simán fejbe kell őket somni, és ennyi. Hogy ettől miért dőlnek ki, azt viszont már nem tudom (vagy a feledés homályába veszett). Az mindenesetre, zavaró egy picit, hogy bár fröccsenjenek rothadó testnedveik az egészségesekre, azoknak semmi bajuk nem lesz, ám ha beleharapnak, akkor igen? Bőrön át, szembe, szájba jutva nem terjed, csak ha a véráramba kerül a zombikór? Akkor mi van az állatokkal, amelyek nyilván fogyasztanak a szerteszana heverő, már szétcsapott fejű hajdani emberi lényekből, később viszont őket eszik meg a még élő emberek? Úgy sem fertőz? Mindegy, részletkérdés. Mint ahogy az is, hogy köztudomásúlag majd minden amerikai háztartásban vannak fegyverek, minden településen van gyógyszertár, vegyesbolt, dugig töltve tartósítószerrel bőven teletolt élelmiszerekkel, sok helyen van fegyverbolt is, a helyi seriffhivatalokat és az Amerikai Gárda telepeit nem is számolva, de sosincs kaja, töltény és gyógyszer… Szóval, egyre kevésbé értem ezt a fegyver- és hiánymizériát. Bezzeg, benzin Daryl motorjában még a tizedik évadban is van… Áram is, szinte mindenhol – ja, a napelemek. Basszus. 🙂 Szóval, vége a tizedik évadnak. Kezdődik a tizenegyedik. Kíváncsi vagyok, kitart-e ez az egész a világ tényleges végéig… Mert ha nem, akkor kamu az egész. 😉
Antonio Lukicsbemutatkozó filmjéről sokaknak ugorhat be Reisz GáborVAN-ja. Végül is hasonló nemzedéki közérzetjelentés egy bájosan esetlen, harminc közeli főhőssel, ugyanaz a groteszk, játékos humor, szomorkás hangulat, vizuális poénok sokasága – csak éppen hamisítatlanul ukrán. Nyilván emiatt különböznek is, de egy biztos, a Hangtalan gondolataim semmivel sem rosszabb, mint a VAN, sőt, annál valamivel mélyebb, összetettebb. Egyszóval aki Reisz filmjét kedvelte, ne hagyja ki Lukicsét se! (A legfrissebb hírek szerint nemrég elkészült a folytatás is – ezek szerint az ukrán közönségnek bejött a sztori.)
A szőke, colos és tagadhatatlanul krisztusi fizimiskával rendelkező Vadym (Andrij Lidagovszkij) Kijevben élő hangtechnikus, amatőr komponista. A közelmúltban hagyta ott filmes munkáját, és egy fogászati beavatkozás miatt épp az anyagi csőd peremén egyensúlyoz, amikor szembejön vele élete nagy lehetősége. Új feladata abban áll, hogy hazai állathangokat gyűjtsön egy ukrán származású kanadai megrendelőnek. Ha jól végzi dolgát, akár teljes álláshoz is juthat Kanadában, csakhogy ehhez egy ritka madár, a kihalás szélén álló „rahói réce” énekét kellene mikrofonvégre kapnia. Szülővárosába, Ungvárra érkezvén az akcióra kész Vadym savanyúan veszi tudomásul, hogy gyűjtőútjára az anyja fogja eltaxizni. Már első beszélgetésük alatt érezni a köztük lévő szakadékot; a láncdohányos mama folyamatosan cseszegeti kiskorúként kezelt fiacskáját, csúnya beszédért, bagószagért meg-meglegyinti, miközben Vadik unottan hallgatja a kioktatást, és néha megpróbálja elmagyarázni, mivel is foglalkozik valójában. Tény, hogy a srác roppantul félszeg (testi adottságait tekintve ez nem csoda), a jövőképe is meglehetősen ködös, a közeljövőt illetően viszont határozott célja van (ennyiben mondjuk, különbözik a VAN Áronjától). Öregedéstől rettegő, egyedülálló anyja (Irma Vitovskaya) most tőle reméli a társaságot, a hazaérkezésén felbuzdulva még wellnessezni is elrángatja.
Road movie-ba csomagolt felnövéstörténetet látunk (bármilyen röhejesen hangzik is így két méter fölött), melynek első fele némafilmbe illő gegek sora; egy részük szellemes, más részük kevésbé. Az ifjú technikus hatalmas boom mikrofonnal járja a vidéket, amit időnként felszerel egy felmosó mophoz hasonlatos szélzajszűrővel („döglött macska”), és képtelen helyzetekbe keveredik. A komédiázás azonban már az út elejétől kezdve fokozatosan visszaszorul, anya és fia közeledésébe mind több drámai elem vegyül, az obligát számonkérésen túl („Vadik, mikor kezdesz el végre normális életet élni?”) a magányos nő saját félelmeit, kétségeit is feltárja. A súlyosabb pillanatok persze – amúgy közép-kelet-európai módra – bohózatba fulladnak. Csöndes, visszafogott bohózatba, hisz Lukics filmje igencsak lassú, rezignált, „hangtalan”. A szótlan Vadik a hangoknak nem forrása, csak rögzítője. A szűkszavú, gyakran néma jeleneteket nagy csöndek festik alá, nincs „kísérő” zene, inkább csak diegetikus, a cselekmény világába illesztett trackek, mint a videójáték visszafogott „retrowave” dallama, a srác kompozíciói vagy a rádióból felhangzó slágerek.
Hősünk „szárnyalni” vágyik, maga mögött hagyni az őt fojtogató, földhöz ragasztó valóságot, melyből bőséges ízelítőt kap az utazás során. Ezt a „földhöz ragadást” a film igen plasztikusan láttatja, a mozgást akadályozó sár egyike azon jelképeknek, amelyekkel a rendező szájbarágósan, de következetesen kiemeli mondandóját. A fekete-fehér nyitójelenetben sorra vonulnak fel a fő szimbólumok, a sár mellett a (tej)fog és a toll – a jelentésüket, gondolom, nem kell magyarázni. A kissé bizarr, kosztümös intrónak látszólag semmi köze a sztorihoz, hacsak nem az, hogy a filmrészletnek talán Vadym a hangfelelőse: a mohácsi vész idején két szerzetes, amolyan középkori Stan és Pan, a kisjézus tejfogára alkuszik egy vándorárusnál. Hogy hatásos-e az ereklye, az már nem derül ki, ám a felcsendülő adventi gregorián a jelenbe is magával hozza a csodavárás hangulatát, az idevágó keresztény utalások pedig az egész filmet végigkísérik. Ami nyugati szemmel talán különös, ukrán fejjel gondolkodva viszont minden másként fest.
Mert a főszereplő szárnyalását nem feltétlenül a saját bénasága akadályozza – elvégre Ukrajnában vagyunk. Nem véletlen, hogy a hatósági jelenetekben a román újhullám fanyar humorát érezzük visszaköszönni, az íróasztalok mögött ugyanazok a korlátolt, paranoiás csinovnyikok terpeszkednek. Az ukrán Y-generáció életérzését markánsan meghatározza a mocsárként visszahúzó társadalmi-politikai környezet. Kitörni nehéz, már-már lehetetlen, legalábbis jó adag szerencse kell hozzá. Jobb híján marad a türelmes várakozás: csöndesen mélázva, de a kalandoktól megerősödve – várni a csodát. (7/10)
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 