asanisimasa

Akik életkorukból adódóan még élvezhették a kádári barakk “idilli kényelmét”, azok emlékezhetnek arra, hogy szilveszter éjjelének mámoros pillanataiba rendszerint keveredett némi aggodalom is, a következő év fogyasztói árait illetően. Mi lesz drágább és mennyivel? Aztán nem sok minden lett drágább, hiszen nem sok mindent lehetett kapni, és mai aggyal nehéz felfogni, hogy mit jelenthetett akkor egy néhány forintos áremelkedés… Emlékezhetünk aztán arra is, már azok, akik megtanultak a hírek sorai között olvasni, hogy ha Kádár elvtárs váratlanul Csepelen részt vett egy munkásfórumon, ott valószínűleg balhéközeli állapot alakulhatott ki a szocializmust egyre csökkenő lelkesedéssel építő munkáskollektívában, az emelkedő árakkal, a csökkenő életszínvonallal, de akár a rossz minőségű nyersanyagellátással kapcsolatosan; ezt megelőzendő vonult ki a hajdan vörös Csepelre a Főnök, nyilván megerősített titkosszolgálati védelemben, nehogy “történjen valami”. Nehogy történjen valami olyasmi, mint például 1962 június elején történt a testvéri Szovjetunióban, a szépemlékűnek a mi történelmünkben semmiképpen nem mondható Don-folyó környéki Novocserkasszk városában, ahol a városka villanymozdonygyárának munkásai nemes egyszerűséggel sztrájkba kezdtek az amúgy sem kapható élelmiszerek árának emelkedése ellen való tiltakozásul. A példátlan, a szocializmus mennyországának szerepében tündöklő Szovjetunióban elképzelhetetlen esemény sokáig mélyen és szigorúan titkolt, szörnyű tragédiában végződött.

Egészen 2020-ig kellett várni, hogy a suttogva továbbadott pletykákból film, méghozzá aztán egy nemzetközileg elég szépen díjazott szép, nagy mozi kerekedjen. Ehhez a rázós, máig hatóan meredek képzettársításokra alkalmat adó témához természetesen nem nyúlhatott akárki, egy renitens Szerebrennyikov vagy egy Zvjagincev szóba sem jöhetett, így az orosz film egyik legreprezentánsabb képviselője, Andrej (már nem Mihalkov) Koncsalovszkij (angol átírásban Andrey Konchalovskiy) rendezhette meg a filmet, amely a csiklandós felhangokkal bíró Kedves elvtársak! címet kapta a keresztségben. A film ennek megfelelően igen szépen meg is lett csinálva. Az események ábrázolása szinte dokumentumfilmszerűen hű. Ez már az első pillanatban szembe is tűnik, hiszen a rendező fakó (kifakított) fekete-fehérben, a klasszikus 4:3-as képarányban meséli a történetet. Lenyűgöz a helyszínek kronológiai hitelessége is, mind az öltözetek, hajviseletek, berendezési tárgyak és eszközök (még korabeli címkés magyar Unikumot is sikerült szerezniük a filmhez!), mind a használati tárgyak, gépkocsik és minden apró kis bizbasz tekintetében. Úgy gondolom, az események is nagyjából úgy történtek a valóságban, ahogyan ebben a filmben látjuk. A csalafinta dolgok nagyon finoman, nagyon ügyesen pöckölik a figyelmetlenebb néző véleményét a kívánt irányba.

Nem arról van szó, hogy a cselekmény fő alakja, a hithű kommunista Ljuda (Yuliya Vysotskaya remek alakításában) fiktív karaktere zavarja össze a képet. Abszolút reális életút az övé, még abban a szörnyű mókuskerékben is, amibe a forgatókönyvíró (Koncsalovszkij és Elena Kiseleva) kényszeríti. Családja egy tipikus szovjet család modellje: a nő véletlenül esik teherbe a Nagy Honvédő háborúban egy családos férfitől. A lánya a lehetőségek szerint lázad anyja vonalas párthűsége és egyáltalán, minden szabályszerűség ellen, ami egy 18 éves fiatalnál teljesen természetes. A család harmadik generációja a nagypapa, aki ősi ikonokat rejteget ládájában, régi kozák egyenruhája mellett… (Emlékszünk: “Verve fut már sok kozák atamán…”) Ljuda elképedve szembesül, amikor szépen kiszínezett, idealista világképe darabokra törik a valóság fényében, és teljesen összezavarodik, amikor az egyre durvuló eseményekbe keveredő lánya eltűnik. De nini! Váratlanul, egy elegáns rendőrkanyarral farol be a képbe egy emberarcú KGB-ügynök! – Természetesen szó sincs arról, hogy Koncsalovszkij történelmet hamisítana. Csupán a címben is világosan jelzett irány jelzi a bűnösök kilétét. Ennek megfelelően, a helyi pártfunkcionáriusok meglehetősen groteszk módon, néha szinte gügyén reagálnak a történésekre, egytől egyig szánalmas, lefelé taposó, felfelé nyaló és a letolástól rettegő senkik, miközben a fentről, Moszkvából érkező “vezető elvtársak” halk szavú, cinikus, kíméletlen gazemberek. Ahogyan például a munkáshatalom “felkent vezetői” a kazánházon és a csatornákon át menekülnek a pártházból a felbőszült munkáshatalom elől, az már szinte nevetséges, viszont találóan megrendezett, emblematikus jelenet.

A jelenlegi ukrajnai események földrajzilag a filmben látott történet közvetlen közelében zajlanak. Ebből a szemszögből nézve a film nagyon pontosan fogalmazza meg a problémás dolgok orosz típusú megoldásának modelljét és ebből a szempontból még akár bátornak is nevezhetnénk. Teljesen mindegy, hogy milyen politikai rendszerű orosz/szovjet problémamegoldásról beszélünk: a cári Oroszországban, a Fehér Terror idején, Sztálin alatt és azután is éppen ilyen hatékonysággal, humánummal és körültekintéssel old meg politikai, katonai, de akár társadalmi vagy kulturális dolgokat az a bizonyos “Nagy Medve”. Ne legyen kétségeink. Pikáns érdekesség viszont, hogy a film producere egy bizonyos Alisher Usmanov nevű, mindenben is utazó üzbég oligarcha, akit Putyin egyik “mészároslőrinceként” tartanak számon – ami a most folyó ukrajnai szörnyűség árnyékában semmiképpen nem dicsőséges státusz. Ráadásul, Uszmanovot korábban erőszakos bűncselekményekért, többek között nemi erőszakért is elítélték, miközben a gyanú szerint ennél sokkal szerteágazóbb a bűnlajstroma: cégeket einstandol erőszakkal, embereket üldöztet el hazájukból és tesz lehetetlenné – hathatós kormányzati asszisztenciával. Tehát nagyjából egy olyan pofa, mint a filmben a Moszkvából érkező nagyon fontos elvtárs, aki gyakorlatilag elrendelte a tömegbe lövetést. Tehát amikor a zavargásokban eltűnt lányáért aggódó, félőrült Ljuda melle befarol az a sármos, emberarcú KGB-ügynök, hogy a dolgokat a megfelelő irányba terelje/rendezze, akkor gondoljunk bele abba is, hogy aki a tömegbe lőtt, az is KGB-ügynök volt, valamint hogy Oroszországot jelenleg egy hajdani KGB-alezredes irányítja teljhatalommal… Koncsalovszkij tehát csak sikálja, sikálja azt a múltba néző ablakot, hogy minden szégyellősen elkent, letagadott részlet is világosan látszódjon, de csak a mozdulatlan, változatlan, kegyetlen orosz valóság rajzolódik ki részletgazdagon. A film ettől még, de ezekkel együtt is jó.

Christian Petzold szemmel látható igyekezettel próbálja betölteni a német filmben azt az űrt, amit Rainer Werner Fassbinder hagyott maga után. De szükség is van arra a brechti módon moralizáló, sarkosan, pontosan fogalmazó és a humanista értékek mellett karakán módon kiálló attitűdre, amit Fassbindernek szokás tulajdonítani: ez a kegyetlen önmarcangolás, ez az állandó hibakeresés igazi németes tulajdonság, már ha szabad egyáltalán sztereotípiákkal dobálózni. Petzold 2008-as Jerichow című filmjében egy ismert sztorit, A postás mindig kétszer csenget tragikus szerelmi háromszögét állítja hegyére.

A film címe egy távoli, tengerparti kelet-német kisvárost jelöl. Ide érkezik Thomas (Benno Fürmann), a hadseregtől -nem részletezett okokból- lefokozással leszerelt katona, hogy nemrégiben elhunyt anyja házában kezdjen új életet. Véletlenül találkozik a részegen szorult helyzetbe került Alival (Hilmi Sözer), a gazdag kebabossal, aki vagy negyven büfét üzemeltet szerte a környéken. Thomas segít Alin, aki azzal hálálja meg, hogy felveszi a férfit maga mellé. Ali egy csinos, német nővel él együtt. Laura (Nina Hoss) és Thomas között az első pillanatban vad szenvedély lobban. Eddig minden hasonlóan alakul, mint az ismert sztoriban. Ebben a variációban azonban Thomas kevésbé cinikus, dekadens figura, mint az eredeti történet Frankje. Amolyan lúzer ő, aki sodródik az élettel. A közben adódó kihívásokat szótlanul elviseli, átbukdácsol rajtuk, de nem gondolkodik közben, nem keres kerülőutakat. Nem jó ember, de alapvetően nem is rossz, inkább csak olyan, amilyen reakciót kívűn tőle az éppen adott élethelyzet. Megvonja vállát és segít a részegen árokba sodródott törökön, megvonja vállát és beáll hozzá, majd megvonja vállát és megdönti a nejét. És megvonja a vállát, amikor Laura előáll férjének meggyilkolásának tervével. Semmilyen negatív vagy pozitív érzelemmel nincs Ali iránt, aki viszont alapvetően szorgalmas, igyekvő férfi, kisebb hibákkal. Például iszik, és olyankor eljár a keze, de ez nála inkább csak kulturális sajátosság (ami természetesen nem menti fel). De Laurával alapvetően mégis jó, szereti a nőt, kivakarta a szarból, ahogy mondani szokás. Laura is viszontszereti a maga módján, bár ez inkább hála, mint szerelem – azt Thomas iránt érzi. A nő börtönviselt, a férfi lefokozott katona, a másik férfi pedig lenézett, török vendégmunkás – aki viszont szorgalmával, korrektségével és emberségével mégis jobb mindkettejüknél. Nyilván ő az áldozat, azonban ez Petzold olvasatában jócskán túlnő a sima, nyereségvágyból elkövetett emberölés bűntetténél – a filmvégi, katartikus hatású morális mexican standoffban Ali tragédiája a mai, modern német társadalom kíméletlen kritikája.

Ahogyan Petzold legtöbb filmje, ez is látszólag szolid, néhány szereplős kamaradráma. Egy-két szobabelső, egy furgon vezetőfülkéje és Ali házát övező erdő rejtelmes, baljóslatú sötétje, nagyjából ennyi helyszínen játszódik a történet, szűkszavúan, pontosan megkonstruált, szikár jelenetekben, visszafogott, minimalista színészi jelenlétekben, balladisztikusan tömör meseszövésben. Erős film.

Amellett, hogy Herendi Gábort manapság a legnagyobb nézőszámokat produkáló magyar filmek alkotójaként szokás számon tartani, azt is érdemes észrevenni, hogy a “portfólióba” azért fel-feltűnnek merészebb vállalások is. A 2006-os Lora című filmje például drámai, míg a tavaly unortodox forgalmazásban és gyártásban készült Bűnös város a politikai parabola műfaja felé kalandozott el. Ennek fényében már kevésbé meglepő, hogy a Toxikoma egy drogfilm, vagy legalábbis elsőre annak tűnik – mindenesetre, mind témáját, mind szereplőit/alkotóit illetően nyugodtan nevezhetjük megosztónak. A történet Szabó Győző jelenlegi közismert médiaceleb és színész kilencvenes évekbeli narkós-heroinista előéletét, valamint a szintén médiaszereplőként hírhedté vált dr. Csernus Imre addiktológus-pszichiáterrel történt egymásra találását meséli el, ami azért már így önmagában nézve is tartalmaz magában némi felhördülést. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Szabó Győzőt az a Molnár Áron Noár alakítja a filmben, aki sarkos közéleti kijelentéseivel és bátor politikai kiállásával hívja fel magára fel a figyelmet, amivel viszont szintén osztja a potenciális közönséget. Mármint a magyar népet.

A Toxikoma ettől függetlenül filmnyelvi eszközeiben, dramaturgiájában, hangvételében közönségfilm, a szónak abban az értelmében, hogy nem egy szűk réteghez, hanem a nézők minél nagyobb részéhez szól. Szabó Győző népszerű figura, húzónév, ahogy mondani szokás, Csernus doktort is megszoktuk, ezzek összhangban el is tűnt a rivaldafényből (szerintem helyesen: nem ott van dolga), Molnár Áronra szintén odafigyelnek az emberek, miközben Győzőt és Áront éri kritika is, nem kevés az igényesebb, a dolgokat komolyabban vevők táborából. Herendi ezen filmje is működik, külcsínében teljesen vállalható határon túl is. A kisebb dramaturgiai bakik, vagy megbicsaklások csak a témában beavatottak számára tűnnek fel. Le kell szögeznem, hogy Molnár Áron színészileg is ügyesen hozza a történet élő, közismert főszereplőjét, ahogyan remek Bányai Kelemen Barna is Csernus doktorként, akik között valódi érzelmi feszültséget generál Éva nővér, azaz Török-Illyés Orsolya. A cselekmény, bár alapvetően drámai történet és Szabó életének egy szakaszáról szól, érthetően bármiféle drámai végkifejlet nélkül, mégis rendelkezik bevezetéssel, tárgyalással és végkifejlettel. Nyilván nem feleltethető meg minden egyes jelenet Szabó Győző tényleges életének odavágó fejezeteivel, ezt jelzik is a film elején, az azonban mindenképpen becsülendő, hogy ez a történet mindenféle fényezéstől, cukrozástól mentesen kerül a nézők elé. Nekem kifejezetten tetszik, hogy Győző, ráadásul a maga jelenlegi kvázi “sztár” státuszában, mennyire őszintén beszél életének legkevésbé sem dicső szakaszáról. Ráadásul ezeknek még legkínosabb részleteit is elmeséli, miközben az egész mégis bír valamennyire általános érvénnyel is. Persze, ő már túl van ezen, miközben mások belehaltak. Ezzel, valamint az olykor képtelennek (LSD-re heroint lőni…), máskor sablonosnak (a drogtanya…) tűnő jelenetekkel együtt hiteles, érvényes filmnek tartom ezt. Nem tudományos dolgozatnak, messze nem dokumentumfilmnek, nem szociográfiának, nem drogos punkfilmnek, hanem egy érvényes, hiteles drogtémájú közönségfilmnek (ami nézhető akár egy szerelmi háromszög-történetként is).

Feltűnően szépen, visszafogott eleganciával és művészi igénnyel fényképezett film ez, már csak ezért sem értem igazán, miért nem találta meg az utat a nézők szívéhez. Ráadásul sikeres irodalmi alapanyagból (a Vágy és vezeklést is jegyző Ian McEwan A Chesil parton című bestsellere alapján) készült, jó színészeket láthatunk benne (például a főszerepekben Saorsie Ronant, az egyik legérdekesebb fiatal angolszász színésznőt, illetve a Dunkirkben feltűnt Billie Howle-t) és Dominic Cooke is értelmesen, jó ízléssel rendezte meg ezt a mozit. Mindezek ellenére Az a nap a tengerparton mégis csupán erős közepes (6 körüli) osztályzatot kapott a közönségtől.

Feltehetően a történet témája lehet az, amely ezt a relatív elutasítottságot okozza. Egy nászéjszakán vagyunk 1962-ben, valahol Angliában. A jómódú polgári családból származó, klasszikus zenei pályára készülő Florence és a szegény, vidéki pedagógus apával, egy baleset következtében súlyos agysérülést elszenvedett, ezért kiszámíthatatlanul viselkedő anyával, valamint két cserfes kishúggal bíró történészhallgató Edward hálná el első, közös éjszakáját a dél-angliai Chesil-parton fekvő, szolid szállodában, ha minden jól alakulna – de nem alakul semmi sem jól. Az ifjú pár szinte a rajongásig szereti egymást, azonban a szűzies puszin túl még nem merészkedett el egyikőjük sem: Edward feszül a vágytól, azonban Florence betegesen retteg a szexuális aktustól. Ilyen “leosztásban” szinte törvényszerű, hogy az ifjú pár első veszekedése egyben az utolsó is. Ezt a szerencsétlen nászéjszakát járja körül a történet, meglehető alapossággal, ok és okozati összefüggések feltárásával. Márpedig itt olyan kényelmetlen kérdések is felmerülnek, melyekre egy valamirevaló, hagyománytisztelő, konzervatív családban egész egyszerűen nincsenek válaszok.

Például olyanok, hogy a szex vajon micsoda? Szegény Florence-nek csak annyi fogalma van róla, amit még egy, talán a megelőző századi, szorosan zárt nyakú viktoriánus korban kiadott “felvilágosító füzetkéből” kiolvasott, hogy a szex az valami ocsmány, bűnös dolog, aminek (mindennek ellenére) egyetlen haszna van, a gyermeknemzés. Ebből szorosan következik az, hogy a szexet egy magára valamit is adó hölgynek nem szabad élveznie, csak tűrnie kell a férfi -remélhetőleg igen gyorsan végződő- közeledését. A nőnek igazi feladata a szülés, majd a gyermek nevelése, konyhagyeplő, kanalak, lábasok, melegétel aztán legyen vacsorára. Jobb helyeken felügyelni a házvezetőnőt/személyzetet. Mindekőzben a férfi a család szó szoros értelemben vett ura, aki az anyagi jólétet megteremti. A szex élvezete neki előjog, de ezt az erre szakosodott intézményekben éli meg, feleségével ő sem szorítkozik másra, mint a gyerekcsinálásra. Adott esetben természetesen arról sem illik beszélni, ha a család feje kedvét esetleg a személyzeten, horribile dictu, a család ifjabb tagjain tölti.

Ez utóbbiról nem esik szó a filmben sem, de akár állhat ez is Florence aszexualitása mögött. Ezzel összefüggésben Edward sem valami tapasztalt, hiszen neki a tanulás állt mindig az első helyen, mintegy egyedüli kiútként nem túl kedvező társadalmi helyzetéből. A nászéjszakába kódolva volt a csúfos kudarc. McEwan, és az ő nyomán Cooke gyakorlatilag a főszereplők teljes életét átvilágítva mutatja be sorsukon keresztül egy tipikus sorsát a tiszta szerelemnek, hogy mennyire törvényszerű egy ilyen romlatlan kapcsolatnak a lehetetlensége egy fejlődésre képtelen, bigott, hipokrata társadalomban. Kompakt, koherens látlelet. Nem olvastam a regényt, nem tudom, hogy már abban is benne volt ez a fanyar, kissé bizarr látásmód, amit a filmből éreztem, de számomra kifejezetten üdítően hatott. Nagyon ügyes a film zenehasználata is, egzakt módon jelzi, melyik évben vagyunk éppen az adott jelenetben (bár ez egyéb jelekből is látszik). A végén a slusszpoén ólomsúllyal kólint gyomron: ezzel együtt válik teljessé, komplett egésszé és igazzá ez a felületesen nézve talán becsapósan semmilyen, de valójában igen mély -és nagyon, nagyon szomorú- történet.

A politikai pszichiátria “intézménye” valóban létezett a hajdani keleti blokk országaiban, így nálunk is (állítólag valamilyen formában még mindig létezik bizonyos diktatórikus berendezkedésű országokban). Lényege nagyjából annyi, hogy az adott rendszer biztonságáért felelő erők a rendszerellenes, vagy csak annak ítélt hangokat sokszor úgy tompították, vagy hallgattatták el, hogy a rendszer ellen lázító delikvenst kényszergyógykezelésre ítélték. Elég volt az elektrosokk-terápiához olykor csak egy hangosabb, részeg kocsmai hőbörgés, amit idült alkoholizmus indokával folytattak le, de jó eszköz volt ez a különféle renitens művészek rendszabályozására is, akik vélt művészi szabadságukban a hivatalos kórisme szerint ön- és közveszélyes paranoid skizofréniába zuhanhattak, ha nem vigyáztak, és akkor nekik is jött a “rezgető”, vagy jobb (?) esetben a gyógyszeres szedálás – eredmény mindkét esetben a kvázi ártalmatlan, növényi lét volt. Lehetett hallani erről már ’89 előtt is, fojtott hangú, körülpillantgató beszélgetéseken, rendszerváltás után pedig már hangosabban is, írt róla mások mellett Haraszti Miklós a Beszélőben, vagy Hajnóczy Péter posztumusz kiadott Jelentések a süllyesztőből – Az elkülönítő és más írások című könyvében. Ettől függetlenül feldolgozandó trauma ez is, mint minden, amit egy diktatúra okozni képes elnyomott népén.

Fabricius Gábor filmje, az Eltörölni Frankot ebben a világban játszódik, az orwelli 1984-ben, vagyis 1983-ban, ahogy egy helyen a film egyik szereplője megállapítja. Tök mindegy. Egy punkzenekar énekesét koncertjéről hurcolja el az állambiztonság rendszerellenes izgatás vádjával, azonban egy pszichiáter ismerősének köszönhetően “megússza” az ügyet gyógykezeléssel. Közben kap ajánlatokat, ha finomítana a szövegeken, akkor lehetne lemeze is, stb. Frank azonban nem hajlik – hanem törik. Ezzel a sztorival így önmagában nem is lenne baj, mert lehet hiteles is, ismerünk hasonló példákat a valóságból. Az azonban már akkor is kevés volt az agy gyógyászati célú kisütéséhez, hogy valaki azt ordibálja a mikrofonba, hogy “Zuhanás!”, vagy “Zuhanok!”, de még az is, hogy “Beszélj!”. Idevágó pesti legenda Dixiről, az ismert és hírhedt underground figuráról, önjelölt provokátorról és életművészről. A Fiatal Művészek Klubjában elment egy főelvtárs, kisebb, mint Aczél, (talán Tóth Dezső). A Nagyteremben leültek a fiatal művészek és az első öt sort üresen hagyták. Dixi leült az első sorban… és elhangzott az előadás és jöttek a kérdések, amikor Dixi felállt és megkérdezte: “Szabad szólni?”. “Tessék.”, mondta az illetékes elvtárs. “Csak ezt akartam kérdezni.”, mondta Dixi és leült. Még Dixinek sem lett baja ebből, holott rajta aztán tényleg volt fogás bőven. Tény viszont az is, hogy a hetvenes/nyolcvanas években rendszeresen gyepálta a rendőrség a fiatalságot, mert hosszú a haja, sapka van rajta, nincs rajta sapka, stb, az értelmiség és művészvilág egyes képviselőit pedig előszeretettel vitték be jeles ünnepek (március 15., november 7., stb.) előtt egy kis “beszélgetésre” a csurmára. Sokan kaptak különféle visszautasíthatatlan, vagy annak tűnő ajánlatot is. Van, akit beszerveztek egy kis besúgásra, volt akit kiemelt ösztöndíjjal, nyugati “kiküldetéssel”, filmkészítési, lemezszerződési lehetőségekkel csábítottak. Eklatáns példája ez utóbbinak az akkoriban, nyolcvanas évek elején még fekete bárány Beatrice Minek él az olyan című száma, melynek szövegét -horribile dictu- Szenes Iván írta… Szenes Iván, egy kvázi punkzenekarnak, amelynek énekese -saját élmény- még azt is megengedte magának, hogy a békéscsabai Téglagyári Művházban tartott koncertjét megállítva, mikrofonba követelte, hogy addig nem folytatja a koncertet, amíg az ajtónál álló “fakabátok” el nem hagyják a termet! Nagy Feró, nyolcvanvalahányban. Ez azért kicsit izmosabb, mint az, hogy “Zuhanok!”… Persze, más punkokat, akiknek történetesen nem hajlott annyira a gerince, valóban bevarrtak egy kis időre (lásd pl. Cpg, vagy a börit ugyan megúszó, de bírói megrovásban részesített Kretens tagjait)…

Alapvetően tehát nem kamu Fabricius filmje, azonban arányaiban, súlyvonalaiban nagyokat téved. Eleve súlyos aránytévesztés összemosni a náci koncentrációs táborok ártatlan emberek százezreinek halálát követelő szörnyűségeit a kommunista diktatúrák politikai pszichiátriáiban megtörtént embertelenségekkel, márpedig a Saul fiának egyedi, markáns vizualitásának -amúgy szinte hibátlan- koppintása (Dobos Tamás munkája) erre utal, különösen, hogy az egész film erre a képvilágra épül (mindvégig a főszereplő arcát, tarkóját követjük közeliben, ahogyan Saulét). Fogalmazhatnék úgy is, hogy Fabricius simán lenyúlta a Sault fotografáló Erdély Mátyás művészi koncepcióját és arra építette fel egész filmjét. Egyébként szép, esztétikus, művészi a film, csak van egy csak. Más kérdés, hogy azok a nézők, akik egy jó kis punkos balhéfilmre várnak, azok csalódni fognak, mert Frank (Fuchs Benjámin) eltörlése inkább egy orwelli rémálom egy elmegyógyintézetben, aminek mocskos csempéjű, állandó félhomályban úszó folyosóin a nap 24 órájában Kádár elvtárs beszéde visszhangzik. Rémálom a rémálomban, hogy Fabricius egy sor ismert figura szerepeltetésével kívánja hitelesíttetni filmjét: Pajor Tamás hitszónokká süllyedt hajdani, drogos-alkesz Neurotic-énekestől a hideg kiver, már punknak is inkább csak pozőr volt (bár írt két jó számot), miközben a költő Peer Krisztián simán lehet mondjuk Petri György alteregója, már intellektuális értelemben. Víg Misi, Szirtes és Vető Jánosok villanásnyi jelenléte a filmben igazolhatná a történet hitelességét, ha nagyobb hangsúlyt kaptak volna. A két kiváló koreográfus, Ladányi Andrea és Frenák Pál statisztáltatása azonban már felesleges paszomány. A biztos pont Lénárt “Papi” István jelenete (filmbeli neve, Erős Jenő, viccesen hajaz Bors Jenő nevére, aki a hajdani hanglemezgyárban volt élet-halál ura), mely hiteles is, igaz is. Sajnos, a legendás figura utolsó filmes jelenése is ez. A többi azonban… ennél sokkal jobb filmet érdemelt volna. A filmbeli Erős Jenő remegő hangú tanácsa inkább Fabriciusra vonatkozik: “Ne vezesd félre a fiatalokat!”

Behúzom a ziccert, mert hát ziccer: hiába nem nyomott ezúttal Sean Penn full kretént, az Oscar bácsi bizony ezúttal sem gyütt. Pedig jöhetett volna, hiszen A professzor és őrült vonatkozó címszerepében Penn most kifejezetten remek, visszafogottan, koncentráltan, ízléssel formálja meg skizofrén gyilkos, Dr. William Minor igen összetett személyiségét. Rögtön említeném Mel Gibsont is a másik címszerepben, szintén igen erős alakításban, egy tőle nem igazán megszokott intellektuális-drámai szerepben nyújt emlékezeteset. Oscart ő sem kap, mint ahogy az egész film távol maradt a legismertebb (legjobban marketingelt) filmes díjkiosztóról, az ítészeket nem hozta lázba ez a viktoriánus-kori kettős életrajz.

Ennek oka csak részben lehet az, hogy a film kissé régimódi vonalvezetésű, konzervatív formavilágú, lassan hömpölygő, nem éppen divatos stílusú alkotás. A P.B. Shemran művésznéven rendező Farhad Safinia korrekt munkát végzett, azonban a film híján van az olyan nüanszoknak, melyek általában jelzik, hogy itt valami különleges látnivaló akadhat a nézők, illetve a filmfesztivál-szervezők horgára. Szolid, tulajdonképpen csendes film ez, olyan környezetben, mely nem vibráló izgalmairól ismert. Nem az elmegyógyintézetre gondolok, hanem a Gibson által alakított James Murray professzor tevékenységére, ami tudvalevőleg a szótáralkotás volt: minden idők legteljesebb angol értelmező szótárát kívánta megalkotni az eredetileg iskolázatlan, de rendkívüli nyelvi tehetségének és óriási munkabírásának köszönhetően mégis a legfelsőbb angol tudományos körökbe felvétetett skót férfi. A hihetetlenül sziszifuszi munkában a véletlen hozta össze a két címszereplőt, akik között az első pillanattól kezdve mély barátság szövődött. Csakhogy, míg az egyik az oxfordi egyetemen dolgozott, a másik egy zavart tudatállapotban elkövetett gyilkosság miatt kényszergyógykezelését tölti a Broadmoor Büntető Elmegyógyintézetben. Dr. Minor egyfajta, kezdetben látványos eredményeket hozó terápiaként alkalmazta Murray gigantikus szótárához való jegyzetelést, olyan számokat, olyan teljesítményt produkálva, hogy attól leesett a számítógépes adatfeldolgozás előtti tudományos világ álla. Azonban két filosz találkozása, hiába ilyen az egyik és olyan a másik, legfeljebb a nyelvészet iránt érdeklődő bölcsészek érdeklődésére tarthat számot, mert hát egy nyelv evolúciója sosem lesz olyan kaland, mint mondjuk Amerika kapitány és a Vasember cicaharca egy másik univerzumban. Bár lehetne, mert akkor talán kevesebb tér jutna a korunkat megfertőző nyelvtannácizmus baromságainak is…

Dickens és Jane Austen korában járunk, ráadásul Angliában, amikor nagy történetek zajlottak arrafelé (is) és hát igazság szerint, ilyeneket is várunk el. Murray és dr. Minor barátsága szép történet, de valójában, minden drámai fordulata ellenére mégsem volt benne olyan ív, mely egy valamirevaló katarzissal kecsegtethetne, de főleg, amiből egy igazán jó filmet lehetne keríteni – valós figurák valós életéről van szó, amit nem lehet a filmes dramaturgia kalodájába szorítani. Ebből a szempontból én hibaként rovom fel, hogy a valóban érdekes szerelmi szál, ami dr. Minor és áldozatának özvegye (Natalie Dormer) között szövődött. Ez a bonyolult viszony, amely a gyűlölettől és a gyásztól a megbocsátás nehéz vívódásán át a baráti szeretetből mély szerelemmé fejlődik, ami azonban dr. Minor torzult, tévképzetekkel küzdő személyiségéből fakadóan sohasem teljesülhet be, ez önmagában egy komoly, nagy filmre való “töltetet” alkot. Ebben a filmben mindez csak mellékszálként van jelen, és valódi drámaisága kihasználatlanul “sikkad el”, miként az itt látottnál sokkal fontosabb mellékszereplőként is “alkalmazható” Muncie börtönőr (Eddie Marsan) karaktere. Véleményem szerint Safinia túl sok mindent zsúfolt bele ebbe a filmbe és nem biztos, hogy jó helyre tette a hangsúlyokat.