Hidegháború (Zimna wojna / Cold War, 2018)

Az a helyzet, hogy engem már ezzel a hangulatos előzetessel behúzott ez a film. Feketén-fehéren, mint régen azok az igazi, nagy filmek. Finom, szinte áttetsző szaxofonkórus, lebegő, melankolikus jazz szól, lassú svenk balra. Egy szemlátomást nagyon szomorú, törékeny szőkeség énekel lengyelül: bende kokács puki zseje, ojojoj. Vagy ilyesmi (azóta már tudom, hogy ez lengyelül valójában úgy van, hogy Będę kochać póki żyję, łojojo, és jelenti, hogy Mindaddig szeretni foglak, amíg élek). Aztán montázs, látjuk, valami szerelmi történet, de vége a dalnak, s a zongorista alig észrevehetően bólint: Jó volt ez.

Persze, tudom, hogy 3 Oscar-nomináció, és már most 28 elnyert díj és 72 egyéb jelölés Pawel Pawlikowski új filmjének, de akkor is: milyen lesz ez a film, ha már az előzetese is szíven üt, s mit fogok, mit tudok róla mondani egy olyan, kvázi tökéletes előző film után, mint az Ida (10/10)? Nos, a Hidegháború egy tökéletes film az én szememben, minden pillanatában, hangjában, ízében és eresztékében pontosan annyi, amennyinek lennie kell és se nem több, se nem kevesebb. Pawlikowski saját családjában megesett történetek motívumaiból szőtte egybe ezt a fájdalmas love storyt, mely ezzel együtt számunkra, némileg fiatalabb magyarok számára is pontosan, átélhetően és hitelesen rajzolja meg azt a kelet-európai lelkiállapotot, ami a mai napig is százezreket, milliókat hajt arra, hogy elhagyja hazáját, szerelmét, családját pénzért, eszmékért, egyebekért, miközben ezzel saját maga gyilkosává is válik.

Wiktor (Tomasz Kot), amolyan lengyel Bartók Bélaként, kis stábjával járja a lengyel vidéket nem sokkal a háború után, autentikus lengyel és környékbeli más nemzetiségű népdalokat gyűjtve, tehetséges előadókat keresve. Később egy elhagyott vidéki, nemesi kúriában fiatal tehetségeknek művészeti iskolát alapít, melyben az immár kommunista Lengyelország népi kultúrájának eljövendő követeit, egy majdani Állami Népi Együttest képzik ki. Itt találkozik a tehetséges zeneszerző Zulával (Joanna Kulig), a hirtelenszőke lánnyal, aki bátorságával, bájos pimaszságával első látásra lenyűgözi a férfit. Közben a kommunizmus sötét árnya egyre jobban betakarja az országot, ám a szerelmesek örök hűséget esküdnek egymásnak az árvalányhajas, aranyló búzamezőben (lásd újra: Będę kochać póki żyję, łojojo). Ja, a film fekete-fehér.

Természetesen, Zula és Wiktor szerelme nem teljesedhet be (ki), nem véletlenül olyan fájdalmasan melankolikus a film előzetese. Miközben a pár szakmai sikereket arat, a történelem, a politika, tehát az ekkoriban kirobbanó hidegháború nem hagyja, hogy az ember boldog legyen, hogy szabadon szerethessen. A majd húsz évet átfogó történetben Zula és Wiktor tipikus sorsot él meg, egy országokon és politikai rendszereken keresztül húzódó, kínkeserves és fájdalmas, mély és szenvedélyes szerelmet, melyben mindkettejüket felemészti – szinte törvényszerűen.

A film nincs 90 perc. Pawlikowski saját magával is kíméletlen, hogy ilyen slankra húzza a sztorit, kvázi “saját gyermekét”, de legalábbis saját családi legendáriumát, viszont éppen ezzel lesz a film zseniálisan jó. Nincsen benne egyetlen felesleges pillanat sem. Viszont, ami benne maradt, az igen sűrű és pontos. Zula és Wiktor szerelme sistergősen szenvedélyes, egyben tökéletesen átélhető az a nyaktörő érzelmi hullámvasút, melyre kényszeríti őket a kor. Tökéletesen eltalált jelenetek jellemzik a környezetet: a párthű kollégák áskálódásait, a párt kéréseit visszautasíthatatlanul közlő magas elvtárs szemérmetlen arroganciája, egy régmúlt, hajdan valóban értékes kultúra pusztuló romjai, a szabad Nyugat kiélt dekadenciája és érzéketlen mohósága.

A Wiktort alakító Tomasz Kot mintha Boris Vian, vagy Jack Kerouac ismert regényeiből lépett volna át ebbe a filmbe. Szintén zenész, s szintén a szerelem és szabadság hajszolásába fúló érzékeny, romantikus férfi. Azonban ahogyan az Idában, e filmben is a nő a központi alak: Joanna Kulig ‘A’ lengyel nő. Egyszerre vad, kemény, lágy és édes, ártatlan és züllött, törékeny és hajlíthatatlanul önfejű. De mindig, minden állapotában és pillanatában elbűvölő. Nem csodálkoznék, ha rövidesen nagy, hollywoodi produkciókban láthatnánk (és csak remélni tudom, hogy jól és okosan fog választani a felkínált szerepek közül…). A film hangulatát alapvetően meghatározza a jazz, azonban ha végignézzük a szintén pazar soundtracket, rögtön látjuk, hogy a Hidegháború akár egy lengyel népzenei kaleidoszkópként is működik: bővelkedik látványos táncjelenetekben, és e tájékról fakadó izgalmas, érdekes, ismeretlen folkzenékben. A film fekete-fehér, mégis fantasztikusan látványos, gyönyörűséges képei felejthetetlenek. Ismerős környezetek, hangulatok, árnyak és fények, mégis különösek, egyediek. Nem is lehet színes. Elképzelhetetlen. A cselekmény egyszerű, egyenes, nem indul sehonnan és nem tart sehová. Olyan, mint kelet-európainak lenni, és éppen ez benne a nagyszerű. Kevés szóval, letisztult, végiggondolt eszköztárral mondja el ugyanazt, amit Pawlikowskinál tehetségtelenebb emberek könyveket írtak tele. Emellett merészel érzékenynek, sőt, romantikusnak is mutatkozni, nem lágyan, puhán, hanem érdesen, borostásan, férfiasan. Ez a film nagyon egyben van. Mestermű. 10/10

Kategória: Film
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés: Saját szoba – Róma (Roma, 2018) | asanisimasa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.