Nem mondható túlságosan bőbeszédű filmesnek a lengyel születésű, de filmográfiáiban britnek tartott Pawel Pawlikowski, aki -kis túlzással- minden szökőévben egyszer jelentkezik új alkotással, melyek közül egy sem haladja meg az általában mozifilmtől minimálisan elvárt 90 percet. Legújabb, tavaly készült filmje ráadásul hangsúlyozottan épít a manapság már szintén szokatlannak számító, archaikus fekete-fehérben komponált, míves, hangsúlyos transzcendenciát sugalló képekre, és a dialógkönyv sem lehet több 20 oldalnál… Ennek ellenére, az Ida elnyert eddig egy raklapnyi fesztiváldíjat, Oscarra is jelölve volt, a New York Times nem éppen tekintélytelen kritikusa pedig egyenesen az utóbbi évek legjobb európai filmjeként emlegette a zsidó származású lengyel apáca út- és identitáskeresésének, egyfajta hitpróbájának történetét.

Anna nővér (Agata Trzebuchowska) Ida Lebensteinnek született egy derék, dolgos lublini zsidó családban. A második világháború zsidóüldözéseinek idején egy lengyel paraszt bújtatta a családot, akik közül mindössze végül Ida élte túl a háborút. Ida, vagyis Anna nővér, múltjáról, származásáról mit sem sejtve, felszentelésére készül a kis vidéki zárdában, amikor nagynénje, a lengyel kommunista lengyel igazságszolgáltatás “Véres Wandaként” emlegetett, igen feslett életű, mély depresszióját vad tivornyákban feledni nem tudó ügyésze (Agata Kulesza) kikéreti a lányt a zárdából. Wandának az a szándéka, hogy felnyissa az ártatlan lány szemét saját sorsára és az élet általa hitt igazságaira – Ida mélyen megélt, igaz katolikus hite azonban állja a próbát, és komolyan véve a legszentebb imát, megbocsájt az ellene vétkezőknek, így szabadulva meg minden gonosztól.

Pawlikowski mély alázattal tálalja a történetet, nem rágja szánkba, csupán jelez, megmutat, legfeljebb csak a kulcsmomentumokban terel szelíden. Hagyja a nézőt, hogy a rendkívül esztétikus képekből saját maga állítsa össze a történetet, az érthetetlenségtől rettegő, erőltetett narráció helyett inkább törekszik a minél nagyobb hitelességre. Talán a film “kinézete” is ezért (illetve, ezért is) fekete-fehér, ezért 4:3-as “kocka” a kép mérete, hogy már ebből is azt érezzük, hogy egy hatvanas évek elejéről (ekkor játszódik a történet) származó filmdokumentummal van dolgunk. (Pawlikowski dokumentumfilmesként kezdte pályáját.) A környezet, a tárgyak, a házak, az utak, a ruhák, mind pontosan, korhűen “hatvanas évek”, talán csak Wanda autójának, a Wartburg 311-nek jellegzetes hangját nem sikerült megtalálni. Hibátlan a zeneválasztás is, Mozart “Jupiter” szimfóniája a hit és a dráma, John Coltrane Naimája az érzékiség, míg a korabeli lengyel és olasz twist-slágerek a történet kronologiájának hitelét erősítik.

Az Ida szinte hibátlan reprodukciója egy elfeledett, senki által nem látott Robert Bresson-filmnek. Ugyanaz a mély, tiszta hit vezeti Pawlikowskit, mint a nagy francia mestert, ugyanaz az ég felé emelt tekintet, ugyanaz a szikár aszketizmus, ugyanaz a legmagasabb rendű esztétikum, a tökéletes forma, színültig telve a legmagvasabb tartalommal. Ryszard Lenczewski és Lukasz Zal képei azt a klasszikus kompozíciós elvet követik, mely szerint ha egy képen a horizont a földnek enged nagyobb teret, akkor realista szemlélet dominál, ha az ég, akkor viszont a kép transzcendenciát sugall. Az Ida némely jeleneteiben a szereplők szinte lecsúsznak alul a képről, felettük a végtelen, magasztos mindenség, alul a gyarló bűnösök. Még súlyosabban hat ezáltal a film kulcsjelenete, melyben viszont nincs semmi más, csak a sáros föld… Majdnem hibátlan, tökéletes film ez, mely bár hatásában, eszközeiben kimódoltnak hat, de nemes egyszerűséggel tálalt üzenete, tiszta, egyenes szellemisége elsimít minden apró “egyenetlenséget”. Asanisimasa: 10/10