Saját szoba – Vezeklés (Monanieba, 1984)

Pár nappal ezelőtt volt a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja. A szomszédunkban zajló történések azonban ismételten eszünkbe juttatják – ha netán elfelejtettük volna -, hogy a diktátorok még nem haltak ki. Sőt, köszönik, jól vannak.

Ha „diktatúra” témában kezdek filmeket guglizni, gyér a találat; a „kommunizmus” szóval bővítve a keresést már tartalmasabb listák ugranak elő, régi és új, amerikai, európai címek vegyesen, Sztálin halálától a Mások életén át a Hidegháborúig, és persze sok magyar film. Amivel viszont elvétve sem találkoztam, az Tengiz Abuladze Vezeklése, holott az egyik legjobb, legáltalánosabb érvényű alkotás a témában – úgy látszik, elfelejtették. Abuladze műve megrázó dráma, egyúttal hátborzongatóan abszurd történelmi parabola. Habár a „bűn”, „igazság”, „vezeklés” vallásos fogalmai köré rendeződik, nem mondható sem patetikusnak, sem szájbarágósnak (még ha olykor úgy érezzük is, hogy túlmagyaráz), minden hibájával együtt zseniális, ihletett darab. Három évvel az elkészülte után került közönség elé, Cannes-ban elnyerte a Zsűri Külön Nagydíját, hazai bemutatóját pedig viharos érdeklődés övezte a peresztrojka első éveit élő Szovjetunióban. Tömegek voltak rá kíváncsiak, a vetítéseket megtapsolták – ami teljesen szokatlan volt arrafelé. 

Jóllehet, a rendező grúz, és mindenekelőtt hazája múltjából merít, példázata nem konkrét diktatúrát idéz meg, hanem egyszerre az összeset, közelebbi hely-és kormeghatározás nélkül. Főszereplője, Varlam Aravidze (Avtandil Makharadze elsöprő erejű alakításában)  időtlen, jelképes alak, a neve grúzul „Senki”. Megjelenése hírhedt diktátorok jellemző jegyeit ötvözi: bajusza Hitleré, szemüvege Berijáé, a fekete ing és hózentróger Mussolinire utal – bár utóbbi akár bohóckellék is lehetne, mert viselője legalább annyira groteszk pojáca, mint amennyire ijesztő ragadozó. A történet időtlen voltát egyéb külsőségek is hangsúlyozzák, a városi őrség középkori páncélban szolgál, az utcán lovas katonák és modern automobilok flangálnak, a fehér parókás bíró Rubik-kockát forgat a tárgyalóteremben.

Varlam halálhírével indul a cselekmény („elvesztettük ezt a nagyszerű embert”), a temetés másnapján rémes látvány sokkolja a családot: valaki kiásta az elhunytat. És kiássa újra meg újra. Végül a hullagyalázót elfogják, és törvény elé állítják. Az elbeszélés kerete a bírósági tárgyalás, ahol a vádlott – egy nő, akinek, mint kiderül, a diktátor tette tönkre a családját – elmeséli a jelenlévőknek, mit követett el ez az ember, amiért még holta után is bűnhődnie kell. A pontosság kedvéért megjegyzem, hogy ez csak a belső keret, az alkotók ugyanis dupla rámába foglalták a történetet. 

A zsarnok baljós aurájától már az első találkozás alkalmával megborzongunk, hiába hajlik börleszkbe a beiktatási ceremónia. Újdonsült polgármesterünk veszélyes manipulátor, és egyre gátlástalanabbul él vissza hatalmával. Nem támad szemből, inkább kedélyesen, bizalmaskodva cserkészi be áldozatait. Atyáskodó mosollyal vegyül el alattvalói között, Verdit énekel, Shakespeare-t szaval, éppen csak bukfencet nem vet, egyszóval félelmetes ripacs. Kitüntető baráti figyelme lappangó fenyegetés, lándzsás martalócai orwelli cinizmussal kívánnak „áldás békességet” a ház lakóinak, mielőtt elhurcolnák őket.

Az abszolút hatalom fő ellensége a kultúra és a meg nem alkuvó művész; ezt a pólust a Krisztus-arcú, reneszánsz nevű Szandro Barateli festő és madonnaszépségű hitvese képviselik. Szandro nem hajlandó kiszolgálni az önkényt; elkerülhetetlen kálváriája erőteljes, látomásszerű képekben villan fel, néha egészen szürrealisztikus víziókban, de a víztől csepegő barlangfolyosó a diktatúra szovjet börtöneit is megidézi. Bár az események helyszíne egyaránt lehetne Néró Rómája vagy Pinochet Chiléje, a legerősebb áthallások a sztálini időkre mutatnak, sőt, a legvadabb fantáziának tűnő mozzanatok is megtörtént eseményeken alapulnak. A kultúrarombolás döbbenetes szimbóluma, a gigantikus műszerekkel telepakolt székesegyház például messze nem a képzelet szüleménye: a batumi Szent Szűzanya templomába telepített nagyfeszültségű szerelvényeket csak a film bemutatója után, kifejezetten annak hatására bontották el. Ugyanígy nem kitalálás a Bombay-től Londonig ásandó alagút ötlete sem, vagy az a „zseniális” ötlet, hogy egyszerre csukjanak le egy szekérderéknyi embert, mert mindegyiket Darbaiszelinek hívják. Ezek a hajmeresztő képtelenségek ugyanúgy a szovjet történelmi valóságból merített példák, mint a politikai foglyok szálfákba vésett üzenetei a Vezeklés talán legismertebb, lírai szépségű jelenetében, ahol a sárban-vízben botorkáló nők óriás gerendák között bolyongva keresik hozzátartozóik fába karcolt életjeleit.

Varlam okfejtését Virág elvtárs is megirigyelhetné: …ha mi egyszer úgy akarjuk, elkapjuk a fekete macskát a sötét szobában. Akkor is, ha nincs ott.” Szinte otthonosan ismerős számunkra Senki diktátor históriájának minden részlete, akárcsak a napnál világosabb erkölcsi tanulság: nem temethetjük el csak úgy a múlt bűneit és a velük járó felelősséget. A szembenézés feladata az utódokra hárul – itt a fiúra és az unokára. Hiszen a közvélemény feledékeny; „nem volt még egy olyan rendes, tisztességes ember a földön, mint ő” – kántálja, így pedig könnyen megeshet velünk, hogy rossz utcában tévelygünk, mint a filmbéli nénike; mert az utak még mindig nem a Templomhoz vezetnek.

Kategória: Film, Saját szoba
Címke:
Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Egy hozzászólás a(z) 0ejegyzéshez

  1. Visszajelzés: The Art of Media War – This is how … – Kisgömböc

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.