Saját szoba – Utódlás (Succession 1-3., 2018-)

A sokszoros Emmy-győztes drámasorozatról eddig csupa jót hallottam, és most, hogy végigértem a második évadon, én sem igen tudok mit hozzátenni. Látni kell. Sokakat persze irritálhat a benne ábrázolt közeg, ez a pöffeszkedő milliárdosvilág, a sztori sincs mesésen kiszínezve, mint a Dallasban, csak a lényegre szorítkozik, mellőzve a szappanoperák öncélú kacskaringóit. Az Utódlás nem szól egyébről, mint a hatalomról, megtartásáról, illetve megszerzéséről, tekintet nélkül a törvényre, erkölcsre, továbbá mindenfajta vérségi kötelékre. Gyilkos szatírába oltott, kőkemény királydráma grandiózus játszmákkal, alantas szurkálásokkal, tökéletesen hozzáillő zenei aláfestéssel.

A történet fókuszában álló Roy család feje, Logan Roy (értsd: le Roi) egy vidámparkokat, tévécsatornákat és egyéb sajtóorgánumokat birtokló, hatalmas médiabirodalom vezetője. Alakját Jesse Armstrong forgatókönyvíró eredetileg Rupert Murdoch médiamágnásról mintázta, de a figura olyannyira tipikus, hogy bármelyik hatalommániás despotát a helyébe képzelhetjük. A sztori Logan nyolcvanadik születésnapján kezdődik; mindenki azt várja, hogy végre megnevezi az utódját, de mint kiderül, eszében sincs. Egy szélütés azonban felülírja az elképzeléseit, és a döntést nem lehet tovább halasztani. Négy gyereke között elkezdődik a versengés, amin az sem sokat változtat, hogy az öreg idővel mégiscsak magához tér. Folyton, szinte epizódonként változnak az erőviszonyok, a kérdés viszont változatlan: kié lesz a korona?

Logan igazi gőgös, kőszívű hűbérúr (Brian Cox száz százalékig azonosul a vén haramiával), de az almák sem estek messze a fájuktól, a hangzatos neveket viselő utódok (Connor, Kendall, Roman és Siobhan) sem sokat hezitálnak, hogyha hátba kell szúrni valakit. Lassan halad előre a cselekmény, jó részét intrika, alkudozás, esélylatolgatás tölti ki, ám az akciótlan, beszélgetős jelenetek messze nem unalmasak. Sőt! Persze, ahhoz, hogy egy családi tanács vagy értekezlet alatt tövig rágjuk a körmünket, elsőrangú forgatókönyvre van szükség, sziporkázó párbeszédekre, no meg kiváló színészekre. Az Utódlás esetében mindegyiket kipipálhatjuk. Rendkívül erősek a karakterek, a figyelmet pedig folyamatosan ébren tartja a jellemek szüntelen hullámzása és a történet ebből fakadó kiszámíthatatlansága. Képtelenség eldönteni, ki lenne alkalmas vezető: az eredetileg kiválasztott, puhány, kokainfüggő Kendall (Jeremy Strong), a semmihez sem értő, cinikus Roman (Kieran Culkin), az ügyesen helyezkedő Siv (Sarah Snook), netán egy külsős?  

Egy részvényárfolyam-esés híre vesztes csatáéval ér fel, egy bizalmatlansági szavazás fölvetése kvázi államcsíny. Shakespeare-i szituációk elevenednek meg ízig-vérig mai kontextusban, miközben az elit figurák szájából lazán röpködnek a „fuck”-ok és az undok, bár szellemes beszólások. (Mindez már ismerős lehet a szintén Armstrong nevével fémjelzett Egy kis gubancból, de szerencsére itt nem zúdul ránk olyan töménységben a szöveg, így jobban kiélvezhetjük.) A humor a szereplők szintjén is jelen van, ilyen Greg és Tom, az ügyefogyott unokaöcskös és az ezerrel taposó új családtag csetlő-botló párosa (a Tomot alakító Matthew MacFadyen-nek sok felejthetetlen pillanatot köszönhetünk), vagy a valóságot hírből sem ismerő, elnöki álmokat dédelgető Connor. Nincs egyvalaki, akivel azonosulni tudnánk, csupa önző, szeretethiányos embert látunk, akik képtelenek őszinte érzelemre és minden percben úgy viselkednek, mintha színpadon lennének. (Ez magyarázza a sok idegesítő zoom-ot, kézikamerázást: a technikai fogás az állandó rivaldafényre utal, amiben hőseink a mindennapjaikat élik.)

Egy általuk tönkretett élet csupán eltussolni való kellemetlenség ennek a minden szociális érzékenységet nélkülöző bagázsnak; ha úgy alakul, lelkifurdalás nélkül öntik kukába a fényűző lakoma összes fogását, amikor meg „vadászni” mennek, régi jó szokás szerint pár méterről lövik halomra az odaterelt vaddisznókat (mellesleg Magyarországon). Az Utódlás zsenialitása, hogy ilyen taszító karakterekkel szemben is képes együttérzést ébreszteni. Sőt, megrendülést – bár utóbb néha (eddig legalábbis mindig) kiderül, hogy megint átvertek. Mindhárom eddigi évad monumentális fináléval zárul, külön-külön mindegyik akkora gyomros, hogy csak úgy szédelgünk tőle – és feldúltan várjuk a folytatást. (9/10)

WIM-mel egyetértve, annyit fűznék még ehhez hozzá, hogy számomra különösen az az ördögi játék tetszett, amit az alkotók a nézővel játszatnak: ösztönösen próbálunk mindig találni egy figurát, aki mellé legalább egy picit odaállhatunk – azonban minden esetben pofára is esünk, mert itt tényleg nincs egy olyan figura, akit a való világban barátunknak hihetnők. Kendall jön előre, szinte már drukkolunk neki, hogy ő lesz az, aki majd jól a helyére teszi ezt a felfuvalkodott, ocsmány bagázst, az öreg Logannal az élen – aztán abban a pillanatban, amikor elvileg be kellene vinnie az (egyik) utolsó, gyilkos döfést, látványosan összeomlik és gyáván megfutamodik. Vagy a kis kretén Roman, akiben végképp nincs semmi szerethető, mégis vannak olyan pillanatok, amikor ő az, akiért szorítunk. Természetesen hiába.

Én szinkronnal néztem, nagyon jó a fordítás (a csúnya szavak használatában valószínűleg még szellemesebb is, mint az eredeti) és nagyon jó a szinkron is, minden fő karakter esetében – igazán minőségi munkát végzett a magyar szinkronstáb. Kiemelném még Nicholas Britell zenéjét, ami nagyban hozzájárul a cselekmény drámai fordulatainak kiemeléséhez, de főleg az egész széria markáns arculatához. Az egyszerű dallamvezetésű leitmotiv, ami valamilyen elektro-rock stílusban szól a főcím alatt, néhol barokkosan burjánzik, máskor komor és vészjósló, mint a nagy német romantikusok vagy éppen játékosan csilingel és álmodozva réved, mint Chopin. Kell még jönnie a negyedik évadnak… (efes – 9/10)

Film, HBO Max, Saját szoba Kategória | Címkézve | 5 hozzászólás

A legjobb dolgokon bőgni kell (Things Worth Weeping For, 2021)

Az eddig kisfilmjeiről ismert Grosan Cristina bemutatkozó nagyjátékfilmje sem tud kilépni a fiatal rendezőnő már bejáratott formátumából. A legjobb dolgokon bőgni kell sem több egy kisjátékfilmnél, hiába közelít hossza egy nagyjátékfilm minimális vetítési idejéhez (stáblistával, tokkal-vonóval 1 óra 23 perc a film mindössze). Azt hiszem, picit mérges is lettem volna, ha ezt moziban nézem a pénzemért, de így, a Netflixen elment csomagban.

Amúgy vicces kis történet, ahogyan az egyik kritika írta, tényleg mintha egy csajos VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan női megfelelője lenne. Egy harmincas csaj, felhagyva végre az addigi tingli-tanglizásból, úgy tűnik, végre a társadalom által elvárt “felnőtt életet” választja, csak… Természetesen közbe jönnek dolgok. Egy éjszaka kissé bizarr történetébe sűrítve kapunk képet a mai kora harmincas városi, művész/értelmiségi/szabadságkereső csajok életérzéséből. Nem általánosítható társadalmi látlelet a film, csupán egy szubkultúra, egy vékony, sajátos réteg hangulatjelentése ez. Néhány önironikus, szórakoztató pillanat, néhány teljesen felesleges töltelék, pár kérdés, pár válasz, csak éppen más kérdésekre, megoldás nincs – eltelt szűk másfél óra, vagy egy éjszaka. Engem kicsit idegesített a főszerepet alakító Rajner-Micsinyei Nóra téblábolása, nézzem akár önmagában, de parntereivel sem passzolt: végig azon gondolkodtam, hogy a Bányai-Kelemen Barna által alakított pasija mit lát benne, valamint régi barátnője (Huzella Juli) is mintha csak a forgatókönyvet író szövegszerkesztőben lenne hozzászerkesztve. A mellékszerepben fel-, majd eltűnő kulcsos fiúval alkot a filmben érezhetően párost, de hát az meg… Nem lett ez egy túl erős próbálkozás, miközben egy csomó érvényes, valóban feldolgozandó problémát, konfliktust felvillant ez a történet. Sajnos, ezen a filmen nem kellett bőgnöm, de mégcsak nevetnem sem…

Film, Netflix Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Saját szoba – Letöltendő idő (Time, 2021), minisorozat

Megérdemli a figyelmet Jimmy McGovern és Lewis Arnold puritán börtönsorozata. Kiemeli a hasonló témájú filmek sorából az a megszállott alaposság, mellyel bűn, bűnhődés, megbocsátás dilemmáit boncolgatja, miközben – mintegy mellékesen – a brit büntetőintézetek világába is valószerű bepillantást nyújt; és akkor még nem beszéltünk a főszereplőkről, a nagyszerű Sean Beanről, valamint Stephen Grahamről, akik nélkül közel sem lenne ilyen emlékezetes ez a három óra. Merthogy a széria mindössze három epizód.

Egy újonnan érkezett rab és egy több, mint húsz éve ott dolgozó börtönőr életének fordulatait követi a cselekmény a Craigmore nevű (valójában fiktív) angol büntetésvégrehajtási intézetben. Kettejük egyformán hangsúlyos történetszála nem fonódik össze, külön fut rácson innen és túl, viszonyuk megmarad „munkakapcsolatnak”: Eric McNally (Stephen Graham) azon a részlegen teljesít szolgálatot, ahová Mark Cobden (Sean Bean) elítéltként bekerül.

Hogy miért kapott négy év letöltendőt az ötvenes, gyűrött arcú angoltanár, hamar kiderül, bár a teljes kép csak a végére áll össze. Jóllehet, Cobden magát gyilkosnak tekinti, az itteni keményfiúk szemében a halált okozó ittas gázolás még nem egyenértékű az emberöléssel; csak röhögnek rajta, és egyből rászállnak a félszeg lúzerre, aki minden tekintetben kirí ebből a közegből. (Ez a „Sean Bean mint félszeg lúzer” párosítás ugyan kicsit nonszensznek hangzik – ismerve a színész ikonikus filmszerepeit -, de elég ránézni Mark Cobdenre, elképzelni sem tudnánk nála elnyűttebb piás, középkorú értelmiségit.) Idővel azért alkalmazkodik, megtanul visszaütni, megtanulja, mi a zsiványbecsület, egyszóval visszaköszönnek a börtönfilmek jól ismert paneljai, de csak érintőlegesen, mert nagyobbrészt a fogház brutális eseményekkel tarkított, ám alapvetően szürke mindennapjait látjuk. A fókusz nem is az új rab beilleszkedésének folyamatára irányul, hanem a két főszereplő által bejárt belső útra, melyek egymással szögesen ellentétes irányba vezetnek. Míg Cobden lelkifurdalástól gyötörve keresi a vezeklés, a jóvátétel lehetőségét, a becsületes, lelkiismeretes McNailly a rács másik oldalán mind közelebb kerül ahhoz, hogy bűnözővé váljék, miután néhány elítélt megzsarolja.

McNailly szála a bűnbe esés morális útvesztőjét próbálja felvázolni, Cobdené a bűnhődésre fókuszál: a két férfi sorsa egymás inverze. Ez a precízen kigondolt megfeleltetés talán mesterkéltnek hat (McNailly történetének alakításában érezhető is némi kimódoltság), az alkotók láthatóan kedvelik és előszeretettel alkalmazzák a drámai ellenpontokat, de hétköznapian egyszerű, manírmentes elbeszélésmódjának, hiteles karaktereinek köszönhetően a Letöltendő időt mégsem érezzük szentimentális tanmesének. Szikár, mint egy doku, feszült, mint egy thriller – még ha olykor el is érzékenyül – és bőségesen ellát tűnődnivalóval.

Habár Cobden kezdetben úgy képzeli, hogy börtönévei alatt vezekelve elér valamiféle megtisztulásig, idővel rá kell jönnie, hogy a bűnhődés nem egy véges, lezárható folyamat. „Sosem bűnhődhetsz eleget egy másik ember haláláért. Csak próbálkozhatsz.” A bűnös fél által sóvárogva várt, sorsfordító erejű megbocsátó gesztus megtétele pedig mérhetetlenül nehéz az áldozatok számára.

Az egyes mellékszereplők sorsa tovább árnyalja, új tapasztalatokkal egészíti ki a felismeréseket. Bűnbe sodró erőként ugyanúgy felmerül a jellemhibák, mint a körülmények, a véletlenek szerepe, és világosan kirajzolódik a büntetésvégrehajtás ördögi köre is, melyből kitörni szinte lehetetlen. Az itt felhalmozódó frusztrációk, sérelmek csak mélyebbre löknek; hogy valaki innen kiemelkedhessen, ahhoz igen erős belső elszánásra van szükség. És természetesen időre, mint arra a többféleképpen értelmezhető cím utal. Amelynek előrehaladtával átértékelődnek a dolgok, gyógyulnak a sebek, halványodnak a traumák, új felismerések fogalmazódnak. Keveseknek adatik meg azonban a felismerés, hogy ez az idő nem pusztán “letöltendő”, hanem kihasználandó. Az a szerencsés, aki képes így tekinteni rá, és okosan élni is vele, akárcsak Mark Cobden, végül tényleg jobb ember lehet. Idővel. (9/10)

A sorozat az HBO GO-n elérhető.

Film, HBO Max, Saját szoba Kategória | 1 hozzászólás

Spirál (2020)

Szűkszavú, balladisztikus történet Felméri Cecília filmje. Egy örökségül kapott halastó, egy életvezetési válságban vergődő ex-tanár (Bogdan Dumitrache), valamint a férfihez annak “virtigli pasiságáért”, valamint a halastó környezetének buja egzotikumáért vonzódó nők (Kiss Diána Magdolna és Borbély Alexandra) és egy elég nehezen megfogható, ködös misztikum. A film címe – Spirál – talán a férfi lelkében lezajló folyamatokra utal, a kérdés ennek fényében annyi, hogy ez a spirál kifelé, vagy befelé halad…

Rendkívül szépen fényképezett film ez, Réder György mesteri munkát végzett. Már a halastó faunáját és flóráját az év különböző évszakaiban ábrázoló szín- és árnyalatgazdag, szinte barokkos képeiért érdemes végignézni ezt a mozit. Olyan erős atmoszférát termetenek Réder képei, hogy szinte önmagában elmeséli a főszereplő férfi vívódását, kínlódását. Ezt talán érzi a fiatal rendezőnő is, hiszen gyakorlatilag semmit nem mesél el a nézőnek, aki ennek ellenére mégis pontosan sejt mindent. Csak éppen nem tud, márpedig a tudás kincs. A sejtés csak remény. Én ebben a környezetben jobban el tudtam volna képzelni egy szégyentelenül, szemérmetlenül arcunkba tolt thrillert, vagy akár horrort, mint ezt a kicsit határozatlan, tétova, el-elrévedő, lebegő – valamit. Miközben tele van a film gyönyörű képekkel, nagyon szép jelenetekkel…

Film, Netflix Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Az elveszett lány (The Lost Daughter, 2021)

Én, már dzsenderileg, soha nem fogom megtudni, milyen érzés anyának lenni. Pontosan ezért érdekelt a színésznőként már sokszor bizonyított Maggie Gyllenhaal első rendezése, az Elena Ferrante bestselleréből készített Az elveszett lány, amiről előzőleg azt olvastam, hogy éppen az anyasággal kapcsolatos érzelmekkel foglalkozik. S mivel a rendező színészként mindig érdekes volt, valamint a szereposztás is kecsegtető Olivia Colmannel, Ed Harrisszel és másokkal, nem féltem tőle.

Két okból (lesz) megosztó a film fogadtatása. Az egyik az a -szerintem elég szépen- megoldott személyes, nőiesen lírai hangvétel, amit a rendezőként nyilvánvalóan rutintalan Gyllenhaal mégis következetesen végig tudott vinni a filmen. Hangulat kell hozzá, az tény, de a film is képes megteremteni ezt a hangulatot, amihez pont jól jön a helyszínül szolgáló, idilli görög halászfalu, amit azért igen sokan ismernek már személyes tapasztalatból is, találó és ügyes a zenehasználat is, a színészek is jók, és igen ügyesen bánik Gyllenhaal a történetet belengő sejtelmes, nyomasztó atmoszférával, amit a filmben is képes érzékeltetni. Mivel azonban ez egy elsősorban belső utakon zajló, lélektani -mondjuk azt- thriller, kevés valódi cselekménnyel és akcióval, de sok közeliben mutatott, vívódó arccal, vibráló időkezeléssel, a felületes, ódzkodó nézőt egyáltalán nem vonja be a közös gondolkodásba.

Másrészt, az anyaság meghatározása meglehetősen stabil társadalmi konvenciókon alapszik. A gyermekét elhagyó anya, a körülmények ismerete nélkül, de akár még azok figyelembevételével is igen gyorsan megvetés tárgyává válik kultúránkban, viszont Ferrante története, s ennek alapján Gyllenhaal filmje éppen egy ilyen esetet mesél el. Nehéz megérteni, mi vezet egy anyát egy ilyen tettre, ha élete annyira szerencsés, hogy elkerülte a szülés utáni depresszió. Azt viszont még nehezebb felfogni, ha az anya már cseperedő gyermekeit hagyja hátra, első pillanatra önző indokból, legyen az saját tudományos karrierjének építése, vagy egy új, mindent elsöprő szerelem. Ítélkezni, persze, mindig a legkönnyebb, átélni viszont ennél sokkal nehezebb (lehet), a közvélemény azonban mindig a könnyebben megemészthető válaszokat kedveli.

Lehetne tehát ez egy bátor, tabudöntő botrányfilm is témáját tekintve, azonban mégsem lett az. Maggie Gyllenhaal részleteiben ügyesen kidolgozott, esztétikus filmmel debütál, mely azonban összességében mégsem annyira erős, mint lehetne: picit elvész a részletekben, elszöszmötölget, el-elréved, miközben érezni, hogy van érzéke a drámai sűrítéshez és elég bátor is ahhoz, hogy szókimondó, sőt, provokatív legyen… Mindenesetre, ha nem is feltétlenül sikeres, de mindenképpen reménykeltő próbálkozás ez a film.

Netflix Kategória | Címkézve | 4 hozzászólás

Gainsbourg (Hősi élet) – (Gainsbourg (Vie héroïque), 2010)

Serge Gainsbourg ikon. A francia sanzon, film és egyáltalán, a “franciaság” egyik emblematikus figurája. A láncdohányos, állandóan borostás, legtöbbször részeg sanzonénekes, akibe mindennek ellenére szerelmes volt a hatvanas/hetvenes évek európai és a világ képeslappiacának szinte összes címlaplánya, filmcsillaga és szexszimbóluma, Jane Birkintől Brigitte Bardot-ig. Botrányhős és hősszerelmes. Róla szól ez a film, amit Joann Sfar francia képzőművész, író és filmes saját képregénye alapján készített, illetve mutatott be 2010-ben.

Talán már a képregények szubkulturájában kevésbé járatosak számára sem újdonság, hogy ennek a műfajnak csak egy -bár igen nagy- szelete a sokak által rajongott, mások által lenézett szuperhős-történeteket elmesélő vonulat, sokan próbálkoznak ennél sokkal komolyabb, illetve sokkal mélyebb tartalmú comicsok megalkotásával. Én csak a hajdani Füles újságban megjelent irodalmi adaptációkra utalnék most hirtelen, ahol Rejtő legendás történetei mellett például Jókai Mór, vagy Sir Walter Scott némely műve is rajzasztalra került, emlékeim szerint. Néhány éve kezembe akadt Art Spiegelman Maus című képregénye, ami egészen odáig merészkedett, hogy magát, a holokausztot meséli el képregényben. Ajánlom. Nos, Sfar képregénye is ugyanebben a földben gyökerezik. Gainsbourg (Hősi élet) című filmjét mélyen áthatja a zsidó identitás állandó definiálásának zsigeri igénye. Az orosz askenázi és algériai szefárd zsidó származású Sfar ügyvéd édesapja neonácik ellen vívott perekkel vált ismertté Franciaországban, ahogyan a szintén orosz zsidó származású Gainsbourg életét szintén végigkísérte ugyanez a sors. Persze, ez a film alapvetően Serge (született Lucien) Gainsbourgról, a festőművésznek induló sanzon-költőről szól.

Vicces, képzűművész-képregényrajzolóhoz méltóan igényes, gunyoros, groteszk, néha expresszív hatású képekben, beállításokban szaladunk végig Gainsbourg eseményekben gazdag, ám igazán érdekes részeit tekintve bőven 18-as karikát érdemlő életén, kezdve a kis Lucien Párizs náci megszállása idején kialakult, és haláláig életét meghatározó és nagyban befolyásoló mellékes “rossz” énjének megjelenésétől ismertebb partnerein (Juliette Gréco – Anna Mouglalis, France Gall – Sara Forestier, Brigitte Bardot – Laetitia Casta, Jane Birkin – Lucy Gordon) keresztül művészi pályájának legfontosabb történéseiig. Időrendben, de néha öles léptekkel, nem túlbeszélve semmit és senkit. Maradunk a főműsoridő 16-os karikájában. Eric Elmosnino személyében autentikus Serge Gainbourg-alteregót sikerült találni a filmhez, aki színészileg és zenészileg is, nemcsak a relatív csúnyaságban áll helyt illúziót keltően. Az üde vizuális tréfákkal feldobott, Gainsbourg zenéjét illő módon gyakran megidéző, szórakoztató film szépen lefesti a egyszerre vonzó és taszító férfi figuráját, csak abba nem tud belemélyedni, hogy valójában milyen volt. Hogy konkrétan miben rejlett vonzereje – persze, lehet, hogy ezek benne vannak dalszövegeiben, verseiben – sajnos, nem értek franciául. Maradjunk tehát annyiban, hogy jó volt ez így és kész.

Film, Tévé Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban (Babardeala cu bucluc sau porno balamuc, 2021)

Radu Jude filmje, bár pont úgy kezdődik, amit a címéből a priori sejteni lehet, nem véletlenül nyerte el a finnyás Berlini Filmfesztivál Arany Medvéjét. A Zűrös kettyintés, avagy… az évtized, évszázad, sőt, ez évezred legfontosabb filmje, még akkor is, ha a szó szoros értelmében alig tekinthető filmnek. Filmesszé ez talán, vagy valami glossza- és élcgyűjtemény, illetve pikáns tanmesébe burkolt enciklopédia korunk közbeszédét és közgondolkodását alapvetően meghatározó idiotizmus szinte összes válfajáról. A helyszín a mai Románia, s bár sok kitétel a konkrét román történelemre, illetve mai közéletre vonatkozik, legalább annyira általános is, hogy bárki saját kultúrájára és társadalmára veheti az itt látottakat.

Amiről szó van, az nagyjából annyi, hogy egy középiskolai történelemtanárnő házi szex.. oké, pornóvideója egy szerencsétlen számítógépes szervíz következtében kikerül az internetre, ahol aztán semmi perc alatt közkinccsé válik az, ami csupán egy emléknek készült, saját használatra. Ez az érintettek számára kínos, ám tulajdonképpen teljesen banális eset ad alkalmat Jude számára, hogy jó szokásához híven metszően pontos képet mutasson világunkról, rólunk. Ezúttal nem tabló a film, mint az Aferim!, a Mindenki a mennybe megy és A legboldogabb lány a világon tárgyilagos naturalizmusa keveredik a Bánom is én, ha elítél az utókor szatirikus parabolájával. Tulajdonképpen a Bánom is én… folytatásának, második részének is tekinthető a film, hiszen hangvételében, a megfogalmazás és a világszemlélet komplex igényében, s tulajdonképpen összes megállapításában ugyanazt mondja, picit másképpen. A történelmi bűnök relativizálása, sőt tagadása, a hétköznapi fasizmus és antiszemitizmus áll Jude célkeresztjében, a román közéletet is megbénító/meghatározó, mindent behálózó korrupcióval, a tömegmédiából és az internetről áradó töméntelen ostobasággal, tudománytagadással és mindenféle populista “igazsággal” és összeesküvés-elmélettel kikerekítve. De Radu lő is, pontosan céloz és talál is. Mellbevágóan hiteles, szabadon gondolkodó és szabadszájú, pontos mozija kötelező érvényű – bár pont azok utasítják, utasítanák el, akiket telibe kap.

Film Kategória | Címkézve | 2 hozzászólás

Narcos: Mexikó – 1-3. évad (TV Series, 2018-2021)

A Narcos: Mexikó szerves folyománya a kolumbiai kokainkartellek történetét feldolgozó Narcos című sorozatnak, annak egyes szereplői, sőt főszereplői fel is tűnnek olykor a gazdagon áradó, izgalmas cselekményben – ez azonban csak a valóság történései, a minél egzaktabb hitelesség által megkövetelt cameók, stílusjegyeiben ez már picit más sorozat. De miről is van szó? Kokaint, azaz kokacserjét, ugyebár, csakis trópusi magashegységekben lehet termeszteni, olyan meg nincs Mexikóban, viszont Dél-Amerika északi részén igen. Fizetőképes kereslet viszont az itt termelt kábítószerre az USA-ban van, ahová el kell valahogyan juttatni a kokót. Itt jönnek képbe a mexikóiak, mint a transzfert lebonyolító szakemberek. Drogdealerek között ritkák a magasan kvalifikált, kifinomult úriemberek, ezért a kolumbiai és mexikói erősemberek között ki van biztosítva a pokolgép, és akkor még nem beszéltünk a nemzetiségen belüli rivalizálásról, mely összefoglaló néven drogháború néven vonult be a köztudatba a huszadik század nyolcvanas éveinek végén.

A három, mintaszerűen kerekre zárt mexikói évad fő alakjai a különféle mexikói drogkartellek egyesítésén, máskor háborúskodásukban ügyködő Miguel Ángel Félix Gallardo (Diego Luna), később Amado Carillo Fuentes (José María Yazpik), Benjamin Arellano Félix (Alfonso Dosal) és társaik, illetve ezen személyek elfogásán fáradozó DEA-ügynökök, Camarena (Michael Peña), illetve Breslin (Scoot McNairy). Ezenkívül töménytelen mexikói és kolumbiai maffiózó, korrupt mexikói rendőr és katona, még ezeknél is korruptabb magas, sőt, legmagasabb rangú mexikói és nem annyira korrupt, ám annál inkább arrogáns, nagyképű és pökhendi amerikai politikus, a történéseket elszenvedő családtag és a történésekbe óvatlanul belecsöppenő átlagmexikói karakter kavarog az eddigi két évadban – hogy ne történjen semmi változás, illetve közben mi, szájtáti idegenek orrát jó mélyen belenyomják a világot valójában mozgató bűnös üzelmekbe. (Az élmény döbbenetes – elég csak a második évad elnökválasztási eseményeire gondolni és megvonni a nyilvánvaló párhuzamokat…)

A “kolumbiai” Narcos dokumentarista, vagy inkább dokumentarizáló szemléletéhez képest azonban a Narcos: Mexikó sok tekintetben zsáneresebb. Sokkal alaposabban rajzolódnak ki a különböző fő karakterek, jellemrajzuk árnyaltabb. Ebből következően, jellemfejlődésük is nagyobb ívet ír le, ami viszont több helyen kifejezetten melodramatikusra hangolja az amúgy igen szikrázó, trágár kifejezésekben és explicit jelenetekben dúskáló szériát. Acosta és Mimi kapcsolata már-már szappanoperába illőn romantikus színezetű, amit csak ennek a cselekményszálnak brutális minifináléja ránt vissza a valóságba. Miguel Angel, és a többi főszereplő egész karaktere szinte coppolaian épül, és A Keresztapa-trilógia teatralitása mindvégig ott lebeg El Jefe de Jefes feje felett. Még operabetéteket is megengedtek maguknak az alkotók az amúgy mindvégig igen stílusos soundtrackben… Észre kell venni továbbá a cselekmény egyes vonulatában, egyes mellékszálban a western/nuwestern stílusjegyeit is, amire a már említett Acosta és egy másik szereplő konkrétan rá is játszik egy helyütt. Persze, El Paso, a Rio Grande, Texas és Juárez tipikus helyszínei a nagy, klasszikus westerneknek, így valahol, valamilyen módon elvárható is a westernre való utalás.

Érdemes picit azért rákészülni a sorozatra Mexikó, Közép-Amerika és az USA déli területeinek földrajzával, mint ahogyan egyáltalán nem spoileres utánanézni a sorozat szereplőinek hírhedt életműve iránt sem, hiszen bár Escobar már nem él, de Gallardo, vagy például az itt még csak feltörekvő kiscézárként szereplő El Chapo (a Köpcös – Alejandro Edda) nagyon is – igaz börtönben. De a Köpcös például arról is híres, hogy ha valaki, hát őt vajmi kevéssé zavarja bármiben is, ha véletlenül lecsukják valamiért. Az a társadalomrajz, az, ahogyan a korrupció átszövi a politikát és a törvényes rend fenntartására hivatott fegyveres testületeket, az egyenesen rémisztő – és nagyon el vagyunk tévedve, amikor legyintünk, hogy ez csak Mexikó… Nem! Ez kurvára nem csak Mexikóra jellemző, amit ebben a sorozatban láthatunk.

Film, Netflix Kategória | Címkézve | 2 hozzászólás

Isten keze (È stata la mano di Dio, 2021)

Paolo Sorrentino új filmje ezúttal nem fiktív, ám mégis provokatív pápa-életrajz, nem is szintén képzeletbeli, de a valósághoz megtévesztésig hasonlító rocksztár-portré, még csak nem is politikusok karikaturisztikus, ám igencsak savas pályaképe, mint volt Andreottié vagy Berlusconié, nem is olyan filozofikus-lírai alkotások a megfoghatatlanról, mint A nagy szépség vagy az Ifjúság; bár főszereplőjét nem Paolónak hívják, szemernyi kétség nincs afelől, hogy Isten keze valójában az, ami Sorrentinót saját útjára, a film felé terelte. Ő a főszereplője a történetnek, ő a 18 éves Fabietto, aki inkább nézné meg Maradonát egy olasz bajnoki meccsen, a Napoli mezében gólt rúgni, mintsem élete első szexuális élményét megszerezné a csábító, buja nemiségével tüntető, ám meglehetősen zilált lelkivilágú távoli rokonnal.

A film címe ezáltal utal részben az isteni Diego ’86-os foci VB-n elkövetett, mára legendává vált “kezes góljára”, de utal azokra a sorszerű találkozásokra is, melyek egy súlyos családi tragédiákon áteső, útját kereső fiatalembert terelgetheti az élet útvesztőjében. Fabietto/Paolo útjja, úgy tűnik, szerencsésen alakul, de ahogyan a filmben láthatjuk, alakulhatott volna sokkal rosszabbul is. A film cselekménye néhány Fabietto élete szempontjából lényeges momentum lágy összefonva, melyek során Fabietto Fabiová érik. Sorrentino még sohasem volt ennyire személyes és ennyire érzelmes. Persze, itt saját életéről mesél, saját rokonairól, szüleiről, akiket nagyon szeretett és akik nagyon szerették. Az a pikírt, pimasz humor, mely egyik jellegzetessége, most picit hátrébb szorul, de azért nem kell megijedni, saját magával szemben is legalább annyira őszinte, mint ahogy mások, például politikusok gyengeségeit ki tudja pécézni. (Gondolok itt például a bárónő-, vagy a színházi kritika-jelenetre.) Egy szép felnövés-történettel van tehát dolgunk, mely azért tablója is a nyolcvanas évek Nápolyának, a maga végeláthatatlan dugóival, kibírhatatlan hőségével, azzal a kézzel-lábbal kalimpáló, teli torokból áradó, széles olasz temperamentumával, a tenger végtelen ölelésében, háttérben a Vezúv csonka kúpjával és Capri ködbe vesző szigetével.

Film, Netflix Kategória | Címkézve | 1 hozzászólás

Ne nézz fel! (Don’t Look Up!, 2021)

“Hosszú volt, nekem uncsi.” “A mondanivaló ok, de a film elképesztően gagyi, kb Barátok közt szintű képi világ és színészi teljesítmény, szenvedtem végig.” “…szerintem döbbenet, erős film nagyon, és csak úgy tűnik, hogy gagyi…nagyon ki van találva az egész, és pont a színészek szerintem nagyon is jók…Pontosan tudják, mit csinálnak, és egyszerre játsszák a karaktert és annak paródiáját.” “10-ből 10 pont nagyszerű film.” “Tűpontos társadalom kritika. Sztem is 10/10.” “Egy órát bírtam. Amikor a politikusi, majd mediális ignorancia után logikusan ráfordulunk a debil üzletemberek világára, kiszálltam. Uncsi. Nem elég éles és vicces, a menő (post-truth-kritikus) témákat erőlködve meglovagoló propagandafilm. Publicisztika, ami nem baj, csak ne mondjuk rá, hogy művészet, és főleg ne hasonlítgassuk a Melankóliához. Uff.” “Ne mondd el senkinek, de a Dont look up egy olcsó morális kielégülést műanyagtálcán nyújtó, didaktikus gagyi fos.”

A kommentszekció jelenleg (még) üveghangon pörög a Facebookon, mondhatni, van ott minden, mint a vurstliban. A film ennek alapján valóban jó, mert amit egyszerre utálnak és rajonganak, az csak jó lehet. Érdekes azonban, hogy röpke felmérésem eredménye azt mutatja, hogy az elutasítók elsősorban az igénytelen, túltáplált és jóllakott konzumkultúra-fogyasztók ÉS a magasművészetek jéggé fagyott elefántcsonttornyából finnyásan kitekintő csúcsértelmiségiek közül kerülnek ki. Az első csoport nem meglepetés, hiszen pont ez a szájtáti réteg az, aki zsigerből horkan fel, ha a vásznon/képernyőn szembe jönni látja saját magát, ha belemegy az élménybe, ha még erre sem hajlandó, mert nincs az első öt percben tűzijáték, tornyozódó cukorhab, vagy legalább nyelvet égető csípős kecsap, akkor élből uuuuncsíííít kiáltva lép egyet tovább. A másik, kultúra- és véleményformáló entellektüel-réteg reakciója már ennél sokkal érdekesebb, sőt mi több, kifejezetten aggasztó, hiszen elutasításuk valójában azt mutatja, hogy vajmi keveset értenek a mai világból.

Merthogy a Ne nézz fel! pontosan azt meséli el, azt karikírozza és azt rágja szánkba, hogy most mi van. Nem, nem tudod, mert ha tudnád, akkor megpróbálnál tenni ellene, mint a filmbeli csillagászok (Jennifer Lawrence és Leonardo DiCaprio) is, és amikor arcon csókol a beton, amikor szavaid száraz borsószemekként pattannak le a pökhendi hatalom ostobaságának áthatolhatatlanan faláról, akkor éreznéd azt a tehetetlen dühöt, ami Adam McKay-t és David Sirotát is hajtotta e film elkészítésére. Amikor kétségbeesésedben sírva röhögsz azokon, akik nem látják a tudományos tényekkel alátámasztott nyilvánvalót, hogy az általunk ismert világ egyre gyorsuló sebességgel repeszt a teljes megsemmisülés felé. Ezt a mai világot ez a film írja le tűpontosan, nem pedig Lars von Trier szenvelgő, giccses önterápiája, a Melankólia. Hogy ez kínos? Gagyi? Az, valóban az. Pont olyan, amilyennek lennie kell.

Le lehet ragadni a kézenfekvő párhuzamoknál, hogy a Meryl Streep alakította elnök egy az egyben Trump, az ősz hajú nagyon gazdag ember meg tiszta Elon Musk, és így tovább, de sokkal jobban járunk, ha elvonatkoztatunk ezektől. Ez a film egy globális karikatúra. Streep elnök asszonyában és ahogy gyakorolja hatalmát, abban benne van minden létező mai kormány és politikai hatalom szatirikus portréja, a telefongyáros muksóban ott van az összes harácsoló, kőgazdag kapitalista, az összes szemfényvesztő hazugságaikkal és önzésükkel. Itt a filmben egy tíz kilométeres üstökös száguld a Föld felé, ha becsapódik, elpusztít rajta minden életet, de a politikai és gazdasági hatalom a tudósok figyelmeztetése ellenére csakis saját hasznával foglalkozik. De gondoljunk a globális felmelegedésre, 100 ökológiával, környezetvédelemmel és más effélével foglalkozó tudós közül 99 folyamatosan veri az asztalt, hogy lépni kellene ez ügyben, de a világ politikai és gazdasági urai pont így reagálnak, ahogyan e filmben látjuk. Gondoljunk a COVID-járványra, amivel kapcsolatban a tudomány megalapozott állásfoglalásainak társadalomszintű tagadása lassan több áldozatot követel, mint amennyit a világjárvány okozott volna normális esetben.

Aki a Barátok közt képi világához hasonlítja a filmet, az nem látott még Barátok köztöt. Aki ezeket a színészeket legagyizza, az nem látott még igazi színészt. Direkt nem mondom az Oscar-halmozó sztárokat, mert ha valami evidencia, akkor az ő teljesítményük az. De Jonah Hill, például, amit művel, az azért frenetikus – élőben ki ne ütné pofán egy szívlapáttal? Miközben az általa elrajzolt karaktert ismerjük, akár a mai magyar kormányban is. Egy két óra huszonöt perces film nem hosszú, sőt, ma már egy hagyományosnak tekinthető másfél órás film a túl rövid. Nem tudok másra gondolni, minthogy a film hosszát kritizálók képtelenek szembenézni saját magukkal, amint ennél sokkal több időt töltenek el “rendkívül fontos” facebookozással, tiktokozással, instázással, idióta sorozatok darálásával, melyekből más másnap nem emlékeznek semmire… A Sátántangó a hosszú film, bár ez is erősen relatív és szubjektív. A Ne nézz fel! körülbelül felénél, kétharmadánál valóban leül egy picit, ekkorra már nagyjából tudjuk, hogy mire megy ki a játék, felvettük McKay fonalát, de a végén… A végére nem mondja senki, hogy közhelyes és főleg ne, hogy hollywoodi. Ha kiröhögted magad, jobban teszed, ha elkezdesz észbe kapni. Tán még nem késő, mert ez amiben élünk, még nem csak egy film.

Film, Netflix Kategória | Címkézve | 3 hozzászólás