asanisimasa

Az eddig kisfilmjeiről ismert Grosan Cristina bemutatkozó nagyjátékfilmje sem tud kilépni a fiatal rendezőnő már bejáratott formátumából. A legjobb dolgokon bőgni kell sem több egy kisjátékfilmnél, hiába közelít hossza egy nagyjátékfilm minimális vetítési idejéhez (stáblistával, tokkal-vonóval 1 óra 23 perc a film mindössze). Azt hiszem, picit mérges is lettem volna, ha ezt moziban nézem a pénzemért, de így, a Netflixen elment csomagban.

Amúgy vicces kis történet, ahogyan az egyik kritika írta, tényleg mintha egy csajos VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan női megfelelője lenne. Egy harmincas csaj, felhagyva végre az addigi tingli-tanglizásból, úgy tűnik, végre a társadalom által elvárt “felnőtt életet” választja, csak… Természetesen közbe jönnek dolgok. Egy éjszaka kissé bizarr történetébe sűrítve kapunk képet a mai kora harmincas városi, művész/értelmiségi/szabadságkereső csajok életérzéséből. Nem általánosítható társadalmi látlelet a film, csupán egy szubkultúra, egy vékony, sajátos réteg hangulatjelentése ez. Néhány önironikus, szórakoztató pillanat, néhány teljesen felesleges töltelék, pár kérdés, pár válasz, csak éppen más kérdésekre, megoldás nincs – eltelt szűk másfél óra, vagy egy éjszaka. Engem kicsit idegesített a főszerepet alakító Rajner-Micsinyei Nóra téblábolása, nézzem akár önmagában, de parntereivel sem passzolt: végig azon gondolkodtam, hogy a Bányai-Kelemen Barna által alakított pasija mit lát benne, valamint régi barátnője (Huzella Juli) is mintha csak a forgatókönyvet író szövegszerkesztőben lenne hozzászerkesztve. A mellékszerepben fel-, majd eltűnő kulcsos fiúval alkot a filmben érezhetően párost, de hát az meg… Nem lett ez egy túl erős próbálkozás, miközben egy csomó érvényes, valóban feldolgozandó problémát, konfliktust felvillant ez a történet. Sajnos, ezen a filmen nem kellett bőgnöm, de mégcsak nevetnem sem…

Szűkszavú, balladisztikus történet Felméri Cecília filmje. Egy örökségül kapott halastó, egy életvezetési válságban vergődő ex-tanár (Bogdan Dumitrache), valamint a férfihez annak “virtigli pasiságáért”, valamint a halastó környezetének buja egzotikumáért vonzódó nők (Kiss Diána Magdolna és Borbély Alexandra) és egy elég nehezen megfogható, ködös misztikum. A film címe – Spirál – talán a férfi lelkében lezajló folyamatokra utal, a kérdés ennek fényében annyi, hogy ez a spirál kifelé, vagy befelé halad…

Rendkívül szépen fényképezett film ez, Réder György mesteri munkát végzett. Már a halastó faunáját és flóráját az év különböző évszakaiban ábrázoló szín- és árnyalatgazdag, szinte barokkos képeiért érdemes végignézni ezt a mozit. Olyan erős atmoszférát termetenek Réder képei, hogy szinte önmagában elmeséli a főszereplő férfi vívódását, kínlódását. Ezt talán érzi a fiatal rendezőnő is, hiszen gyakorlatilag semmit nem mesél el a nézőnek, aki ennek ellenére mégis pontosan sejt mindent. Csak éppen nem tud, márpedig a tudás kincs. A sejtés csak remény. Én ebben a környezetben jobban el tudtam volna képzelni egy szégyentelenül, szemérmetlenül arcunkba tolt thrillert, vagy akár horrort, mint ezt a kicsit határozatlan, tétova, el-elrévedő, lebegő – valamit. Miközben tele van a film gyönyörű képekkel, nagyon szép jelenetekkel…

A Narcos: Mexikó szerves folyománya a kolumbiai kokainkartellek történetét feldolgozó Narcos című sorozatnak, annak egyes szereplői, sőt főszereplői fel is tűnnek olykor a gazdagon áradó, izgalmas cselekményben – ez azonban csak a valóság történései, a minél egzaktabb hitelesség által megkövetelt cameók, stílusjegyeiben ez már picit más sorozat. De miről is van szó? Kokaint, azaz kokacserjét, ugyebár, csakis trópusi magashegységekben lehet termeszteni, olyan meg nincs Mexikóban, viszont Dél-Amerika északi részén igen. Fizetőképes kereslet viszont az itt termelt kábítószerre az USA-ban van, ahová el kell valahogyan juttatni a kokót. Itt jönnek képbe a mexikóiak, mint a transzfert lebonyolító szakemberek. Drogdealerek között ritkák a magasan kvalifikált, kifinomult úriemberek, ezért a kolumbiai és mexikói erősemberek között ki van biztosítva a pokolgép, és akkor még nem beszéltünk a nemzetiségen belüli rivalizálásról, mely összefoglaló néven drogháború néven vonult be a köztudatba a huszadik század nyolcvanas éveinek végén.

A három, mintaszerűen kerekre zárt mexikói évad fő alakjai a különféle mexikói drogkartellek egyesítésén, máskor háborúskodásukban ügyködő Miguel Ángel Félix Gallardo (Diego Luna), később Amado Carillo Fuentes (José María Yazpik), Benjamin Arellano Félix (Alfonso Dosal) és társaik, illetve ezen személyek elfogásán fáradozó DEA-ügynökök, Camarena (Michael Peña), illetve Breslin (Scoot McNairy). Ezenkívül töménytelen mexikói és kolumbiai maffiózó, korrupt mexikói rendőr és katona, még ezeknél is korruptabb magas, sőt, legmagasabb rangú mexikói és nem annyira korrupt, ám annál inkább arrogáns, nagyképű és pökhendi amerikai politikus, a történéseket elszenvedő családtag és a történésekbe óvatlanul belecsöppenő átlagmexikói karakter kavarog az eddigi két évadban – hogy ne történjen semmi változás, illetve közben mi, szájtáti idegenek orrát jó mélyen belenyomják a világot valójában mozgató bűnös üzelmekbe. (Az élmény döbbenetes – elég csak a második évad elnökválasztási eseményeire gondolni és megvonni a nyilvánvaló párhuzamokat…)

A “kolumbiai” Narcos dokumentarista, vagy inkább dokumentarizáló szemléletéhez képest azonban a Narcos: Mexikó sok tekintetben zsáneresebb. Sokkal alaposabban rajzolódnak ki a különböző fő karakterek, jellemrajzuk árnyaltabb. Ebből következően, jellemfejlődésük is nagyobb ívet ír le, ami viszont több helyen kifejezetten melodramatikusra hangolja az amúgy igen szikrázó, trágár kifejezésekben és explicit jelenetekben dúskáló szériát. Acosta és Mimi kapcsolata már-már szappanoperába illőn romantikus színezetű, amit csak ennek a cselekményszálnak brutális minifináléja ránt vissza a valóságba. Miguel Angel, és a többi főszereplő egész karaktere szinte coppolaian épül, és A Keresztapa-trilógia teatralitása mindvégig ott lebeg El Jefe de Jefes feje felett. Még operabetéteket is megengedtek maguknak az alkotók az amúgy mindvégig igen stílusos soundtrackben… Észre kell venni továbbá a cselekmény egyes vonulatában, egyes mellékszálban a western/nuwestern stílusjegyeit is, amire a már említett Acosta és egy másik szereplő konkrétan rá is játszik egy helyütt. Persze, El Paso, a Rio Grande, Texas és Juárez tipikus helyszínei a nagy, klasszikus westerneknek, így valahol, valamilyen módon elvárható is a westernre való utalás.

Érdemes picit azért rákészülni a sorozatra Mexikó, Közép-Amerika és az USA déli területeinek földrajzával, mint ahogyan egyáltalán nem spoileres utánanézni a sorozat szereplőinek hírhedt életműve iránt sem, hiszen bár Escobar már nem él, de Gallardo, vagy például az itt még csak feltörekvő kiscézárként szereplő El Chapo (a Köpcös – Alejandro Edda) nagyon is – igaz börtönben. De a Köpcös például arról is híres, hogy ha valaki, hát őt vajmi kevéssé zavarja bármiben is, ha véletlenül lecsukják valamiért. Az a társadalomrajz, az, ahogyan a korrupció átszövi a politikát és a törvényes rend fenntartására hivatott fegyveres testületeket, az egyenesen rémisztő – és nagyon el vagyunk tévedve, amikor legyintünk, hogy ez csak Mexikó… Nem! Ez kurvára nem csak Mexikóra jellemző, amit ebben a sorozatban láthatunk.

Paolo Sorrentino új filmje ezúttal nem fiktív, ám mégis provokatív pápa-életrajz, nem is szintén képzeletbeli, de a valósághoz megtévesztésig hasonlító rocksztár-portré, még csak nem is politikusok karikaturisztikus, ám igencsak savas pályaképe, mint volt Andreottié vagy Berlusconié, nem is olyan filozofikus-lírai alkotások a megfoghatatlanról, mint A nagy szépség vagy az Ifjúság; bár főszereplőjét nem Paolónak hívják, szemernyi kétség nincs afelől, hogy Isten keze valójában az, ami Sorrentinót saját útjára, a film felé terelte. Ő a főszereplője a történetnek, ő a 18 éves Fabietto, aki inkább nézné meg Maradonát egy olasz bajnoki meccsen, a Napoli mezében gólt rúgni, mintsem élete első szexuális élményét megszerezné a csábító, buja nemiségével tüntető, ám meglehetősen zilált lelkivilágú távoli rokonnal.

A film címe ezáltal utal részben az isteni Diego ’86-os foci VB-n elkövetett, mára legendává vált “kezes góljára”, de utal azokra a sorszerű találkozásokra is, melyek egy súlyos családi tragédiákon áteső, útját kereső fiatalembert terelgetheti az élet útvesztőjében. Fabietto/Paolo útjja, úgy tűnik, szerencsésen alakul, de ahogyan a filmben láthatjuk, alakulhatott volna sokkal rosszabbul is. A film cselekménye néhány Fabietto élete szempontjából lényeges momentum lágy összefonva, melyek során Fabietto Fabiová érik. Sorrentino még sohasem volt ennyire személyes és ennyire érzelmes. Persze, itt saját életéről mesél, saját rokonairól, szüleiről, akiket nagyon szeretett és akik nagyon szerették. Az a pikírt, pimasz humor, mely egyik jellegzetessége, most picit hátrébb szorul, de azért nem kell megijedni, saját magával szemben is legalább annyira őszinte, mint ahogy mások, például politikusok gyengeségeit ki tudja pécézni. (Gondolok itt például a bárónő-, vagy a színházi kritika-jelenetre.) Egy szép felnövés-történettel van tehát dolgunk, mely azért tablója is a nyolcvanas évek Nápolyának, a maga végeláthatatlan dugóival, kibírhatatlan hőségével, azzal a kézzel-lábbal kalimpáló, teli torokból áradó, széles olasz temperamentumával, a tenger végtelen ölelésében, háttérben a Vezúv csonka kúpjával és Capri ködbe vesző szigetével.

“Hosszú volt, nekem uncsi.” “A mondanivaló ok, de a film elképesztően gagyi, kb Barátok közt szintű képi világ és színészi teljesítmény, szenvedtem végig.” “…szerintem döbbenet, erős film nagyon, és csak úgy tűnik, hogy gagyi…nagyon ki van találva az egész, és pont a színészek szerintem nagyon is jók…Pontosan tudják, mit csinálnak, és egyszerre játsszák a karaktert és annak paródiáját.” “10-ből 10 pont nagyszerű film.” “Tűpontos társadalom kritika. Sztem is 10/10.” “Egy órát bírtam. Amikor a politikusi, majd mediális ignorancia után logikusan ráfordulunk a debil üzletemberek világára, kiszálltam. Uncsi. Nem elég éles és vicces, a menő (post-truth-kritikus) témákat erőlködve meglovagoló propagandafilm. Publicisztika, ami nem baj, csak ne mondjuk rá, hogy művészet, és főleg ne hasonlítgassuk a Melankóliához. Uff.” “Ne mondd el senkinek, de a Dont look up egy olcsó morális kielégülést műanyagtálcán nyújtó, didaktikus gagyi fos.”

A kommentszekció jelenleg (még) üveghangon pörög a Facebookon, mondhatni, van ott minden, mint a vurstliban. A film ennek alapján valóban jó, mert amit egyszerre utálnak és rajonganak, az csak jó lehet. Érdekes azonban, hogy röpke felmérésem eredménye azt mutatja, hogy az elutasítók elsősorban az igénytelen, túltáplált és jóllakott konzumkultúra-fogyasztók ÉS a magasművészetek jéggé fagyott elefántcsonttornyából finnyásan kitekintő csúcsértelmiségiek közül kerülnek ki. Az első csoport nem meglepetés, hiszen pont ez a szájtáti réteg az, aki zsigerből horkan fel, ha a vásznon/képernyőn szembe jönni látja saját magát, ha belemegy az élménybe, ha még erre sem hajlandó, mert nincs az első öt percben tűzijáték, tornyozódó cukorhab, vagy legalább nyelvet égető csípős kecsap, akkor élből uuuuncsíííít kiáltva lép egyet tovább. A másik, kultúra- és véleményformáló entellektüel-réteg reakciója már ennél sokkal érdekesebb, sőt mi több, kifejezetten aggasztó, hiszen elutasításuk valójában azt mutatja, hogy vajmi keveset értenek a mai világból.

Merthogy a Ne nézz fel! pontosan azt meséli el, azt karikírozza és azt rágja szánkba, hogy most mi van. Nem, nem tudod, mert ha tudnád, akkor megpróbálnál tenni ellene, mint a filmbeli csillagászok (Jennifer Lawrence és Leonardo DiCaprio) is, és amikor arcon csókol a beton, amikor szavaid száraz borsószemekként pattannak le a pökhendi hatalom ostobaságának áthatolhatatlanan faláról, akkor éreznéd azt a tehetetlen dühöt, ami Adam McKay-t és David Sirotát is hajtotta e film elkészítésére. Amikor kétségbeesésedben sírva röhögsz azokon, akik nem látják a tudományos tényekkel alátámasztott nyilvánvalót, hogy az általunk ismert világ egyre gyorsuló sebességgel repeszt a teljes megsemmisülés felé. Ezt a mai világot ez a film írja le tűpontosan, nem pedig Lars von Trier szenvelgő, giccses önterápiája, a Melankólia. Hogy ez kínos? Gagyi? Az, valóban az. Pont olyan, amilyennek lennie kell.

Le lehet ragadni a kézenfekvő párhuzamoknál, hogy a Meryl Streep alakította elnök egy az egyben Trump, az ősz hajú nagyon gazdag ember meg tiszta Elon Musk, és így tovább, de sokkal jobban járunk, ha elvonatkoztatunk ezektől. Ez a film egy globális karikatúra. Streep elnök asszonyában és ahogy gyakorolja hatalmát, abban benne van minden létező mai kormány és politikai hatalom szatirikus portréja, a telefongyáros muksóban ott van az összes harácsoló, kőgazdag kapitalista, az összes szemfényvesztő hazugságaikkal és önzésükkel. Itt a filmben egy tíz kilométeres üstökös száguld a Föld felé, ha becsapódik, elpusztít rajta minden életet, de a politikai és gazdasági hatalom a tudósok figyelmeztetése ellenére csakis saját hasznával foglalkozik. De gondoljunk a globális felmelegedésre, 100 ökológiával, környezetvédelemmel és más effélével foglalkozó tudós közül 99 folyamatosan veri az asztalt, hogy lépni kellene ez ügyben, de a világ politikai és gazdasági urai pont így reagálnak, ahogyan e filmben látjuk. Gondoljunk a COVID-járványra, amivel kapcsolatban a tudomány megalapozott állásfoglalásainak társadalomszintű tagadása lassan több áldozatot követel, mint amennyit a világjárvány okozott volna normális esetben.

Aki a Barátok közt képi világához hasonlítja a filmet, az nem látott még Barátok köztöt. Aki ezeket a színészeket legagyizza, az nem látott még igazi színészt. Direkt nem mondom az Oscar-halmozó sztárokat, mert ha valami evidencia, akkor az ő teljesítményük az. De Jonah Hill, például, amit művel, az azért frenetikus – élőben ki ne ütné pofán egy szívlapáttal? Miközben az általa elrajzolt karaktert ismerjük, akár a mai magyar kormányban is. Egy két óra huszonöt perces film nem hosszú, sőt, ma már egy hagyományosnak tekinthető másfél órás film a túl rövid. Nem tudok másra gondolni, minthogy a film hosszát kritizálók képtelenek szembenézni saját magukkal, amint ennél sokkal több időt töltenek el “rendkívül fontos” facebookozással, tiktokozással, instázással, idióta sorozatok darálásával, melyekből más másnap nem emlékeznek semmire… A Sátántangó a hosszú film, bár ez is erősen relatív és szubjektív. A Ne nézz fel! körülbelül felénél, kétharmadánál valóban leül egy picit, ekkorra már nagyjából tudjuk, hogy mire megy ki a játék, felvettük McKay fonalát, de a végén… A végére nem mondja senki, hogy közhelyes és főleg ne, hogy hollywoodi. Ha kiröhögted magad, jobban teszed, ha elkezdesz észbe kapni. Tán még nem késő, mert ez amiben élünk, még nem csak egy film.