Formailag talán legtökéletesebb filmjét készítette el Mundruczó Kornél feleségével és alkotótársával, Wéber Katával, azonban valamiért mégsem “üt” akkorát, amit az alkotók korábbi munkái alapján talán várhatnánk. A hármas tagolású szerkezet, a sablonkerülő, olykor szellemes, máskor tragikus, vagy éppen tragikomikus párbeszédek, a szűkszavúan, de rendkívül pontosan fogalmazó történetmesélés szinte hibátlan precizitással tárja elénk egy család három generációján átívelő átívelő történetét. Az Auschwitzban született Éva (Monori Lili), lánya, a -Mundruczóékhoz hasonlóan- mai, multikulti Berlinbe emigrált Léna (Láng Annamária), valamint Léna tinédzser fia, Jónás (Goya Rego) mindennapi életét alaposan befolyásolja származásuk, a holokauszt szörnyű valósága és ma is tapintható hatása, a zsidó identitás minden létező aspektusa. A film tulajdonképpen e három figura zsidósághoz való viszonyát próbálja, mintegy általánosító érvénnyel megfogalmazni. A haláltáborban született Éva képtelen elszakadni azoktól a borzalmaktól, melyeket legkisebb korában átélt, s amelyek alapvetően határozták meg későbbi életét. Lánya viszont éppen ezt az évtizedeken átnyúló, lázálmos lidércnyomástól kíván elszakadni, amikor a Berlin szabad levegőjét választja életteréül. Ő sem szabadulhat azonban “keresztjétől”, tizenéves fiát is éppen zsidó származása miatt találják meg – ezúttal nem a német nácik, hanem muszlim török és arab migránsok leszármazottai…
A zsidó önazonosság és a világ ehhez való viszonyának Evolúcióját próbálja tehát a Wéber-Mundruczó páros megfogalmazni, ami egyrészt nem kis feladat, másrészt nem tudom azt mondani, hogy ez a próbálkozás nem sikerült. Nem igazán tudok belekötni a filmbe, még ha ezt akarnám is, mert szinte minden a helyén van benne, világosan, bátran és egyenesen kimondva. Egyedül talán a provokatív kérdésfelvetést, vagy akár végkövetkeztetést tudnám csak felróni e filmnek, amit eleddig Mundruczó saját kézjegyének tekintettem. A Jónás-történet által megjelenített, kissé naiv módon pozitív felhangú, a valóság ismeretében mégis eléggé rendkívülinek, egyedinek tűnő végkifejlet az, ami zavarba ejt. A dolgok, sajnos, nem erre mutatnak – még Berlinben sem.
De azért van itt valami a régi Mundruczóból is. Éva és Léna hosszú, abszurd módon virtigli apokalipszisbe torkolló dialógja mind kivitelezésében, mind dramaturgiai fordulataiban extrém. Fogalmam sincs például, hogyan csinálták meg technikailag a második rész fináléját… Az első rész szinte szavak nélküli “táncszínháza”, melyben néhány durva figura mossa fel egy auschwitzi gázkamra mocskát, expresszív módon teátrális hatású, közvetlenül utal vissza a film alapjául szolgáló Proton Színház-előadásra. Monori Lili spontán természetessége szinte minden színészi eszköz nélkül teremt a vásznon húsból és vérből lévő, összetett személyiséget. Láng Annamarit még sohasem láttam ilyen pontosnak és hitelesnek filmvásznon, ideges, de szinte mindvégig kontrollált vibrálása dinamikus ellenpontja mind az anyját alakító Monori Lilinek, mind a lázadó kamaszfiát alakító Goya Regonek. Tényleg visz magával a film – de abban csak reménykedni tudunk, hogy abba az irányba halad vele a világ is, amit a végén megmutat.
Ha a karácsonyi filmek fő ismérve, hogy az ünnepek alatt játszódnak, akkor „A ZöldLovag”legalább annyira karácsonyi mozi, mint a Die Hard – viszont kevesebb benne az erőszak (megsúgom: nincs is), és több a gondolat. Elmélkedőbb hajlamú nézőknek ajánlom, mert a fantasy-külső ellenére meglehetősen belassult és szürreális. No igen, a rendező David Lowery, akinek ólomlábakon vánszorgó Ghost Storyja sokaknál kiverte a biztosítékot. Lowery ezúttal lovagregében folytatja a szemlélődést, műfaji elvárásokat félretéve mereng tovább életről és halálról; a sötéten csillogó dark fantasy-borítóba meditatív utazást, álomszerű felnövéstörténetet csomagol. Néha blöffgyanús, néha túlmagyaráz, legalább fél órát simán kidobhattak volna belőle, de a képi világ varázslatos, a hangulat borzongató, a történet értelmezése pedig megdolgoztatja a nézőt. Többször nézős.
Karácsonykor kezdődik tehát a bonyodalom, mégpedig Arthur király palotájában: az ünnepi lakoma idején hatalmas, zöld lovas jelenik meg, és „játékra” invitálja a jelenlévőket. Aki ellene kiáll, az elsőként sújthat rá, sőt a fegyverét is elnyeri (egy bazi nagy szekercét), ám egy év múlva ilyenkor eljön a válaszcsapás ideje, amikor az illető lovagnak kell tőle ugyanazt elszenvednie. A Kerekasztal mélyen hallgat, egyedül az ifjú Gawain áll elébe a kihívásnak, le is nyakazza a jövevényt, aki ezek után fölkel, majd amúgy Tim Burton-ösen, fejét a kezében lóbálva elvágtat.
Hősünk az év leteltével elindul a szörnyű találkára (esze ágában sem volt felkészülni rá), útja során összeakad emberekkel, szellemekkel, akik segítik, segítségére szorulnak, netán hátráltatják. Tipikus mesedramaturgiára épülő sztori, a „hős útjának” egyfajta kifordított változata. Az adaptáció lényeges pontokon eltér az óangol regétől, Gawain például, aki eredetileg a Kerekasztal legendás alakja, itt még messze nem lovag, és nem is töri magát, hogy azzá legyen. Dev Patel karaktere inkább egy bizonytalan, halogató, felnőni képtelen mai fiatalra emlékeztet. Egy bordélyban találkozunk vele először; piaszagúan hazatér, bosszús anyját két puszival elintézi, majd ledöglik a szobájában. Jóllehet, a karácsonyi lakomán habozás nélkül lecsapja a zöld lovag fejét (végül is egyszerűnek tűnik), amint letelik az év, ijedten eszmél a következményekre. Még nem tudja, hogy számára a valódi tét nem is a találkozó túlélése, hanem hogy képes-e férfi módra szembenézni sorsával.
A főszereplő ordítóan mai figurája mellett Arthur király(Sean Harris) – a hagyománnyal ellentétben – sápadt, beteges öregember. A régi világ enyészni látszik, a klasszikus hősi erények halványodnak. Gawain Zöld Kápolnáig vezető útján egymást érik a lovagi próbatételek, ő pedig sorra bukja el őket. Hiányzik belőle a kellő önzetlenség, önfegyelem, és főleg a bátorság. Sárga köpenye messziről rikít (az angolszász kultúrában a gyávaság színe), morális tétovasága kínos helyzeteket eredményez. Csak akkor lesz igazán önmaga, amikor megszabadul félelmeitől, az anyai gondoskodást jelentő mágikus övtől. A mindent átható bűbáj légkörében az is kétséges, kimozdulunk-e egyáltalán Camelotból, végül is nem titok, hogy a szálakat a boszorkánysághoz értő anya (Sarita Choudhury) mozgatja.
Egyes helyzetek, szereplők többféle alakban is felbukkannak; a kör, a film központi szimbóluma nemcsak a képeken tűnik fel, de maga az elbeszélés is mintha spirálisan, egyre szűkülő körökben haladna célja felé. A kör az időt jelképezi, mely Lowery víziójában ciklikus. A mulandóság itt is alapélmény, mint a Ghost Storyban sőt, az egyik legtalányosabb jelenetben még egy, az idő múlását érzékeltető körsvenk is szinte egy az egyben visszaköszön a korábbi darabból. Gawain útja a felnövéssztori mellett az általános emberi sorsot is tükrözi, végén a kérlelhetetlenül várakozó Halállal (lásd: a Lovag és a Halál). Csakhogy az elmúlás itt az örök körforgás része. A Gyűrűk Ura entjeire emlékeztető Zöld Lovag (Ralph Ineson) az elpusztíthatatlan vegetáció megtestesítője. Kezében leveles ág, földre tett szekercéje körül moha sarjadzik. Később, a gyengébbek kedvéért egy hosszas monológ is elhangzik a zöld szín – a természet – végső diadaláról, aláhúzva a film ökológiai üzenetét.
A történet tartalmi összetettsége, a borongósan gyönyörű látványvilág, kiteljesítve Daniel Hart libabőröztető soundtrack-jével remekművet eredményezhetne, de mégsem lett az. Ígéretes kezdés után a mese döcögni kezd, csapong, egyenetlenné válik. A laposabb középrész után aztán a zárás ismét felível, magával ragad a Zöld Kápolna sejtelmes ragyogása, a befejezés frappáns és talányos. Vagy mégsem. Repülünk felszabadultan a végefőcím vidám karácsonyi dalával, és ha időben leállítjuk a filmet, ezzel a lendülettel fel is pattanhatunk a székből. Amennyiben viszont a képernyő előtt felejtjük magunkat, Lowery még utoljára orrba pöcköl minket egy alig tíz másodperces kis jelenettel, újabb kérdéseket vetve fel, sőt egy újabb olvasat lehetőségét (a neten már külön topikja van, akárcsak az alkotás több más mozzanatának). Ami engem illett, ezt a röpke fragmentumot inkább poénnak tekintem; még ha belepasszítható is a film világába, számomra nélküle kerek a történet és méltó a lezárás. (7/10)
A heist-, azaz szajréfilm számomra talán az egyik legunalmasabb zsáner mind közül. Mert mi történhet egy efféle moziban? Van egy rabló, vagy rablóbanda, aki meg szeretné kaparintani azt a baromi értékes valamit, amire minden néző kapásból csettint, hogy na, ez már aztán tényleg valami. Ez a valami lehet sok (de inkább nagyon sok) pénz, ékszer, festmény, bármi, aminek pénzben kifejezhető értéke van. Ennyiből el is lenne intézve a néző bevonása a sztoriba, innen már csak drukkolni kell a főhős(ök)nek, hogy sikerüljön a nagy balhé. Nincs sok variációs lehetőség. Nyilván ezért is ütötték fel a filmtörténelem során az alkotók sok minden egyébbel a műfajt, hol a rablót tették extrém módon szimpatikussá (pl. Arséne Lupin, Robin Hood), hol egyéb műfajokkal ötvözték a szajréfilm jellegzetes jegyeit (pl. akciófilm, túszdráma, thriller), de a cselekmény leegyszerűsítve szinte egyik esetben sem volt más, mint egy bűnöző végig követese a bűncselekmény (jobbára) sikeres végrehajtásán. Legalább halnának meg a hősök a végén, mint Bonnie és Clyde, rendszerint azonban az efféle sztorik azzal végződnek, hogy hőseink valami idilli szigeten, pálmafák árnyékában kortyolgatják koktéljaikat, miközben a rend őket üldöző őrei egy forgalmas kereszteződésben irányítják a forgalmat a sikertelen hajtóvadászat jutalmául; mi nézők pedig már a stáblistát se nézzük végig, mert holnap korán kell kelni, hogy beérjünk a munkába, iskolába…
Tudtam, hogy A nagy pénzrablás című sorozat nagy népszerűségnek örvend a Netflixen, sőt, kifejezett kultusz is kerekedett már köré, de elképzelni sem tudtam, hogy mit eszik a nép egy n+x-ik szajréfilmen, ami ráadásul spanyol (értsd, egy ismert sztár nincs benne és még csak nem is angolul beszélnek…)? Alex Pina azonban valóban nagyot gurított ezzel az öt évadnyi szériával. Minden előzetes szkepszisem ellenére egyben toltuk le a négy évadot (s most a befejező ötödiket). Utoljára talán a legendás 24 tudott behúzni ilyen évadokon átnyúló nagy darálásba, de annak meg már sok éve. Voltak persze azóta is nagy találkozások (lásd itt a blogon), de hogy így lecsússzon négy évad… És olyan cliffhangerrel a negyedik évad végén! Bazki.
Az egyik oka a sikernek az lehet, hogy spanyol a sorozat. Tehát nem valami bejáratódott, simára csiszolt, beolajozott szórakoztatóipari gyárban készült el, rögzült rutinok és kőbe vésett szabályszerűségek közepette. A spanyol lélekben –ha szabad sztereotipizálni egy picit– mindig is volt valami átlagnál erősebb hajlam az őrültségre, a formák és hagyományok szétrobbantására. Van bennük valami ősi, radikális szabadságvágy, és vannak hozzá perzselőn izzó érzelmeik is, gondoljunk csak Cervantes hősére, Don Quijote-ra, vagy a filmrendező Bunuel szarkazmusára, Almodóvar merészségére és színeire, Picasso, Dali vagy akár El Greco festészeti zsenijére, és akkor csak határon belül maradtunk a latin nyelvterületen. Érdekes módon, A nagy pénzrablás első évada tulajdonképpen megbukott azon a nem túl jelentős spanyol tévécsatornán, ahol először bemutatták. Az akkor már javában terebélyesedő Netflix „fürkészei” azonban megláthattak benne valamit és megvették a stream-csatorna globális kínálatába, mintegy választékbővítésnek. Külön reklámkampányt azonban már nem kapott, a nézők mégis rátaláltak és tulajdonképpen szájhagyomány útján jutott el oda ez a széria, ahol tart: nézőcsúcsoknál, Emmy-díjnál, a négy évadnál és a Netflix már vele reklámozza egyéb kínálatát.
A másik ok az, hogy Pináék úgy nyúltak hozzá ehhez az “unalmas” műfajhoz, hogy nem tiszteltek benne szinte semmi hagyományt. Elegáns határozottsággal, de egy flamenco-táncos könnyed temperamentumával rúgtak fel minden konvenciót, miközben még a levegőben átformálták azokat és ahogy visszahulltak azok a földre, már egy vadonatúj struktúrában kaptak új funkciókat. A cselekményt veszett sebességgel pörgetik, olyan pimasz fordulatokon át, hogy tényleg a fal adja a másikat. Bármikor beáldozzák az addig kiemeltnek tűnő karaktert, de például náluk a legnegatívabb szereplő egy terhes nő. De ebben nincs semmi idézőjel, ő tényleg súlyos pszichopata. Maga a sztori sem kisigényű: az első két évadban a spanyol királyi pénzverdét foglalja el néhány profi bűnözőből álló banda, az őket kiképző és az eseményeket a háttérből manipuláló, szuperintelligens Professzor (Álvaro Morte) irányításával, hogy ott saját maguk számára is nyomtassanak eurót, méghozzá milliárdos tételben. Tehát a banda effektíve nem is rabol, csak azt csinálja, amit az állam is csinál, ezúttal azonban saját maguk szakállára. Deklaráltan fontos számukra az erőszakmentesség, valamint a társadalom szimpátiájának megszerzése, aminek érdekében nem is sajnálnak tetemes összeget szétszórni az általuk gyártott pénzhegyekből szétszórni a nép között. Velük szemben áll a rendőrség, többé-kevésbé kompetens képviselőivel és élesre töltött erőszakszervezeteivel.
Nagyon fontos ebben a sikerben a szajréfilmes klisék között megbúvó romantikus szál, hiszen vagy két komplett Bonnie és Clyde-sztori bontakozik ki, egy róka-fogta-csuka típusú szerelmi történettel megspékelve, a lehető legváratlanabb pillanatokban a leglatinabb érzelmeskedésbe csapatva át az addig padlógázzal száguldó cselekményt. Ezt megfejelve ott van még Pináék sajátosan groteszk humora is, amivel karaktereiket, illetve azokat a szituációkat jellemzik, melyekbe kényszerítik őket. Mindeközben bőszen utalgatnak is erre-arra, mintegy kapaszkodókat kínálva a nézőknek, hogy megteremtsék maguknak (egy időre) a hétköznapi anarchia megélésének kéjes (bár talmi) mámorát. Bonnie és Clyde-hasonlatot már említettem. E huszadik századi, bűnös szabadság-toposz romantikus szenvedélye hajtja ezt a történetet is, erősebb motor ez még a milliárdnyi eurónál is. De elhangzik Robin Hood neve is, a szegény néppel való azonosulás igényével, bár amit Professzorék végrehajtanak, az inkább a megtermelt javak valamiféle anarchikus újraelosztása. A banda álarca Dalit idézi, a nagy katalán polgárpukkasztót, egyben Guy Fawkes maszkjára (és Wachovskiék V mint vérbosszú című filmjére) is utal, ami a mai (tegnapi) anarchista mozgalmak egyik tüntetésekről ismert jelképévé is vált. A történet szellemiségét nagyban meghatározza az eddigi négy évadon, amolyan leitmotivként végighúzódó, második világháborús, olasz antifasiszta dal, a Bella Ciao forradalmi hangulata is. Kezünk ökölbe szorul és lélekben odacsap, ahová köll.
A szélsőbaloldali, anarchisztikus eszmék mindig is dúsan termő talajra hullottak spanyol földön. Ott ma is, bármely pillanatban ezrek és tízezrek vonulnak az utcára, ha igazságtalanság éri a társadalom őket illető rétegét és harcolni sem restek, ha úgy adódik. Eközben tudnivaló az is, hogy Európa leghosszabban regnáló fasiszta diktátora is frankón spanyol volt, akinek rendszerét szintén tömegek támogatták, félelemből, anyagi megfontolásból, mindegy is. Adott tehát ez a rendkívül dinamikus társadalmi közeg, adott a többfelé is tapasztalható elégedetlenség, adott a hatalom pökhendi arroganciája, így a pénzverde-foglalók hamar sztárokká válnak a nép szemében. A Professzor által elképzelt –pl. a Szemfényvesztők-féle trükkös/átverős történetek furfangjaihoz hasonló– mesterterv egy világbajnoki sakkjátszma szigorú logikája szerint működik, mint a svájci bicska, hiszen mindig egy lépéssel a rendőrség előtt jár. Egy, csak egy zsaru tudja felvenni velük a tempót, jellemzően egy nő, demens anyukával, állandó csatában a szintén zsaru, nőverő férjjel. Az első két évad gyakorlatilag hibátlanul, sebes ritmusban, pontosan megrajzolt karakterekkel, hol meglepő, hol mulatságos, máskor kifejezetten drámai fordulatokon keresztül halad a várt végkifejlet felé, ahová el is jut, de nem úgy, ahogy gondoljuk.
A harmadik-negyedik évadon már látszik a siker, látszik a sokkal nagyobb költségvetés is, be-becsúszik a cselekménybe néhány logikai malőr, ami az első két évadban egyáltalán nem volt jellemző. Megjelennek erősen túlzó nüanszok (pl. öten lőnek hosszú sorozatokban egy tőlük néhány méterre futó alakra, de az még csak meg sem tántorodik, holott fizikai képtelenség, hogy ne találnák el minimum hússzor…), a vezéráldozatok arányát jócskán meghaladva jelennek meg, ráadásul szinte teljesen előkészítetlenül, olykor fontos szereppel bíró mellékfigurák – erősen érezhető a rajongóknak való megfelelés szándéka. Ettől függetlenül, a negyedik évad fináléja majd akkorát üt, mint amikor a Maffiózók végén nyílt az ajtó…
Az ötödik évad aztán már tényleg nem szól másról, minthogy a megtermelt ázsiónak megfelelő színvonalon be lehessen fejezni a sorozatot. Szemmel láthatóan erre adott volt már minden, pénz-paripa-fegyver, amit el is tapsoltak, el is sütöttek és meg is hajtottak az alkotók, mondhatni, ami a csövön kifér. Tízrészes sorozatfinálé, némi vulgár-közgazdaságtani végkövetkeztetéssel, picit magára hagyott forradalmi hevülettel, fasza fordulatokkal és meglepő pálfordulásokkal és a szokásos bátor tisztáldozatokkal. Alapvetően egy óriási nagy PLUSZ jel a La Casa del Papel, minden alacsonyabb rangú műfaji megoldásai ellenére a tehetséges, bátor kisemberek pártján áll az arctalan, kapzsi hatalom ellenében és számukra küld orkánerejű mentális energiát. Jól jön manapság az efféle “nem kell beszarni!” típusú üzenet.
Ha ezt a filmet mondjuk úgy hirdetik meg, hogy Bo Stenson bestselleréből rendezte Mika Johannsen, s mondjuk a főszerepben Mads Mikkelsent láthatjuk, akkor a Skandináv filmek rajongói Facebook-csoportjából lájközön mellett lelkendező kommentek milliárdjai árasztanák el az internetet. Pedig Krisztik Csaba van olyan jó arc, mint Mikkelsen (bár inkább Nikolai Lie Kaasra hasonlít, ha már…), ráadásul van olyan jó színész is, mozgáskultúrájától pedig már évekkel ezelőtt, egy székesfehérvári Lear király előadás alkalmával letettem az arcom, melyen Csaba Edgar szerepét játszotta. És akkor, mintegy mellékesen ott van Mátray László, akinél dúvadabb dúvadat elképzelni sem lehet szálfa termetével, dörgő hangjával és jeges tűzben égő tekintetével. Két szereplőt emeltem csak ki, de folytathatnám a kis dadogós zsaruval, a kulcsszerepet játszó tanítóval, a sötét bunkó, iszákos vidéki főzsaruval és a többivel…
Teljesen rendben van Bagota Béla bemutatkozó nagyjátékfilmje, a több fesztiválon is díjazott Valan – Az angyalok völgye, néhány kisebb logikai és ritmikai hibától eltekintve gyakorlatilag hibátlan alkotásnak tekinteném. Remek helyszínen, egy kitalált, de teljesen hitelesnek tűnő, erdélyi bányavárosban nyomoz sorozatban eltűnt lányok és egy vélhető emberkereskedelmi ügy után egy onnan Bukarestbe elszármazott nyomozó (Krisztik Csaba), aki egy régi eset folytán személyesen is érintett. Egy szépen megcsavart “ki a gyilkos” sztori ez is, mint a legtöbb krimi-topik, Bagota és írótársai azonban ügyesen beleszőtték az erdélyi román és magyar történelmi közelmúltat és a jelent is. Azonban mindvégig a krimi van felül és nem megyünk el aktuálpolitikai utalgatásokba – ez most nem az a film. A bravúros operatőri munkát emelném még ki: Garas Dániel remek munkát végzett, különösen a félsötétben felvett képei nagyon erősek. Nagyon komoly kvalitásokat mutató, szolid eszközökkel operáló, mégis igen hatásos, izgalmas műfaji film ez, s külön öröm, hogy ezt egy magyar filmről írhatom le.
Gondolkoztunk rajta, hogy miképpen lehetne legjobban megfogalmazni, hogy egy film olyan “magyarfilmes”… Hogy úgy néz ki, mint egy magyar film? Miért, hogy néz ki egy magyar film? Ahogy a harmincas évekbeli Kabos Gyulás komédiák? Vagy ahogy Tarr Béla vagy Jancsó láttatta? Hogy olyan szánalmasan ismerős rajta minden és mindenki? Hogy olyan “amatőrszaga” van, vagy éppen, olyan igénytelen tévés-szappanoperás képi világot mutat? Merthogy a Becsúszó szerelem című romantikus vígjátéknak olyan “magyarfilmes” érzete van…
Ráadásul, nem tudom azt mondani, hogy ez egy rossz film. Sőt, tulajdonképpen korrekt módon hozza a műfaji jegyeket, a cselekményt pedig egy olyan konfliktussal bonyolítja, ami éppen eléggé up to date ma (és tegnap, de minden bizonnyal holnap is) Magyarországon. Mégis, mi a hiba benne akkor? Talán az, hogy pont ez a jelzett konfliktus olyan meseszerű, hogy nehéz neki hitelt adni. De ha nem egy romantikus komédiában, akkor hol máshol lenne helye egy meseszerű fordulatnak? Sokan ennek ellenére nyilván azzal utasítják el séróból ezt a filmet, hogy olyan nem létezik, hogy egy futballultra a szubkultúrájának megfelelő összes jeggyel, lózunggal és varrással majd pont egy terhes roma csajjal fogja összeszűrni a levet… A valóságban tényleg nehezen elképzelhető egy ilyen eset, de hát ez egy romantikus komédia, tehát mesefilm, happy enddel a végén! Legalább a mesében legyen már minden jó, a krvstnt.
Persze, a külalakkal is vannak gondok. Kürti István túl világosra, túlvilágítottra, túl-tévéjátékosra hangolt képi világa inkább való egy dokumentumfilmhez, vagy egy mindennapi szappanoperához, mint egy kvázi mesefilmhez. Egy ilyen témához talán elemeltebb, elvonatkoztatottabb vizualitás kellene. Nem öncélú művészkedésre gondolok, csupán azt, hogy láttukra a nézőknek ne saját, mindennapi, banális környezete jusson eszébe. És talán pont ez a valóságra való állandó támaszkodás okozza leginkább ezt a “magyarfilmes” érzést. Egy amerikai romkomban ez nem tűnik fel, mert amerikai külsőket látunk, nem magyarul beszélő színészekkel, és azért lényegesen nagyobb szakmai rutinnal elővezetett tálalásban. Egy franciában dettó, csak minden franciában… Ettől függetlenül Nagy Viktor Oszkár tök jól elmeséli ezt a történetet. Jók a színészek: Gombó Viola Lotti hitelességéhez nem férhet kétség, de Ötvös András vaskos, bumfordi fizimiskája is jól illik egy balhés ultráról kialakult képünkhöz. Tudunk menni a sztorival, magával ragadja a nézőt a mese – persze, tudjuk olykor előre a fordulatokat, de hát egy romantikus komédiában mindig tudjuk előre a fordulatokat, ezeket hívják műfaji sajátosságnak, műfaji jegyeknek is. Egy szóval, szerintem itt is A tanú sokszor idézett magyar narancsa “forog fenn”: ilyen a mi romantikus vígjátékunk. Kis lépes ez, de amúgy nagy. Meg egy hosszú lépés.
Az isten háta mögül származó Jane Campion ezúttal is egy kietlen, isten háta mögötti világban játszódó történetet használ fel arra, hogy kifejtse benne azt, amiről gyakorlatilag egész rendkívül figyelemre méltó életművében beszél. A paradoxon az, hogy miközben egy redukált környezetben jobban tudunk fókuszálni a történetre, a karakterek közötti interakcióra, a mondanivalóra, Campion ezen filmje is kifejezetten szemet gyönyörködtető. Az Ausztráliában élő, új-zélandi születésű Campion ezúttal az amerikai kontinensen játszódó történetet nézett ki magának. A kutya karmai között 1925 körül játszódik a sivár, kopár Montanában, egy jómódú marhatenyésztő családban.
Virtigli cowboyok között járunk tehát, a film azonban nem western, legalábbis a klasszikus műfaji értelemben nem az. Fontos az idő, amiben játszódik a sztori. Az 1920-as években a klasszikus “Vadnyugat” már végnapjait éli, ahogyan a nagyüzemi állattartás, úgy a társadalom és technikai fejlődés is lassan elmossa a régi kemény, durva, törvényen kívüli revolverhősöket. A történetbeli gazdaságot egy testvérpár irányítja. Phil Burbank a régi korok legendáinak bűvöletében él, bár Bohumil Hrabalt értelemszerűen nem ismerhette, de ő is azt gondolja, hogy “egy igazi férfi mindig enyhén másnapos, és van egy konstans szarszaga”. Korunk egyik legérdekesebb filmszínészét látjuk ebben a figurában, a hírek szerint Benedict Cumberbatch nem fürdött meg az egész forgatás alatt, hogy ezzel is még jobban magáévá tegye a karaktert. Ő az a faszi, aki szaros csizmában trappol be a hálóba és azonmód, még a csizmából sem kibújva bújik ágyba és már horkol is. Öccse az ellentettje. George (Jesse Plemons) mindennap frissen borotválkozik, fehér ingben és méretre szabott zakóban jár. Normális, nyugodt, civilizált életre vágyik, Phil viszont a természet, a durva, kemény cowboyélet romantikája és egy mitikus, távoli alak legendája iránt rajong. Természetesen George hoz asszonyt a házhoz, egy csinos özvegy (Kirsten Dunst) személyében, akit Phil a kezdetektől fogva ellenségesen fogad. A helyzetet súlyosbítja, hogy az özvegy nagyfia, az erősen nőies, finom dolgok iránt fogékony Peter (Kodi Smit-McPhee) egész lényében idegen ebben a környezetben, amit az durva viccekkel és gúnyos, homofób megjegyzésekkel honorál.
Kezdetben úgy tűnik, hogy a két testvér közötti dinamika a fő konfliktus, esetleg egy féltékenységi dráma fog majd kibontakozni, de hamar kiderül, ebben a történetben valójában Phil és Peter a két főszereplő. A két férfi egymás körül bonyolódó sorsában Campion újra a vágyak és érzelmek kiszámíthatatlan ösztönösségét, ezáltal megítélhetetlenségét mutatja meg, úgy, hogy például a homoszexualitásról explicit szó se esik (az “alcowboyok” suttyó buzizásán kívül). Ez a szavak mögötti, képek közötti mesélés amúgy a film élményének legfontosabb oka, Campion semmit nem rág az ember szájába, semmit nem mutat meg direktben, még csak nem is sejtet. A lényeg szinte mindig akkor és ott történik, amit nem látunk. Amit viszont látunk, azok a következmények, nem maradunk le semmiről. Míves, igényes, magas színvonalú történetmesélés, aktuális és érvényes tartalommal. (A film Thomas Savage regénye alapján készült, Campion meg is tartja a regény fejezetekre tagolt szerkezetét.) Cumberbatch mosdatlansága ellenére is brutális súllyal van jelen a filmben, olyan mélyen átélt, hiteles játékkal, hogy a filmvégi, katartikus csattanó éppen általa csattan nagyot. Pompás ellenpont vele szemben Peter törékeny, kissé álmatag, feminin karakter, mégsem meglepő, milyen utat jár végig. Campion ezúttal is szép munkát végzett, talán a Zongoralecke mellett ez egyik legjobb filmje – nem lenne meglepetés az Oscar-díj.
Értem én, hogy fekete-fehérben, mint a tények, hiszen tulajdonképpen tényeket fogunk látni, ebben nincs vita. De ahogy kezdődik, az szinte Szőts István 1947-es, örökbecsű Ének a búzamezőkről című remekét idézi, ami a (neo)realista film egyik világviszonylatban is alapvető példája, de semmiképpen nem maró hatású szatíra, vagy politikai filmpamflet – mint aminek a Bűnös várost szánja vélhetően/láthatóan alkotója, Herendi Gábor. Bár a földközeli hangulat az valóban megidéződik, hisz’ erre van szükség. A magyar belpolitika a rendszerváltás után semmivel nem produkált kevesebb hajmeresztő, abszurd, sőt olykor bizarr fordulatot, mint mondjuk Rákosi Mátyás elvtárs/pajtás mintegy (csupán!) 6 évnyi szörnyű regnálása alatt élt át a magyar nép, sőt, az utóbbi 15 évben szinte sztahanovi tempóban túl is teljesíti az ördögi tervet. Egy ilyen korban szinte kötelezően meg kell születnie egy/több a helyzet fonák voltára élesen és pontosan rávilágító, mélyre karcoló műnek; ma is kell egy tanú. Tűz van, babám.
A magyar film jelenlegi legsikeresebb filmrendezője talán hirtelen felindulásában, saját pénzéből forgatta le ezt a kis (28 percnyi) rövidfilmet, amit mondjuk, tanulmányként foghatunk fel egy majdan lekészülendő nagyobb, leleplező erejű filmhez. Merthogy ez a formátum, ez a hossz kevés egy ilyenhez. Amiről beszél, az konkrétan (olykor pedig direktben) nevén nevezve szégyenletes, kínos és nevetséges tények sorozata. Nevetni kell rajtuk, még ha fáj is. Ki kell röhögni ezt az egészet, mert a húsunkba mar, a nemzet testét eszi – hogy érzékeltessem a dolgok rettentő súlyát. Mást egyelőre úgysem lehet velük tenni… Herendi szépen sorolja az internetes mémekből és a hírekből ismert figurákat, eseményeket, poénokként záporoznak a bombasztikus baromságok, melyeket hosszú évek óta vagyunk kénytelenek átélni – és válnak hatástalanná. Egy ötletzuhatag a film, kibontatlan, előkészítetlen és pazarló módon lepufogtatott poénok áradata, melyek egy későbbi, mihamarabbi filmben, rendesen megírt párbeszédekkel, felvezetett poénokkal, markánsabb, felépítettebb, nem csak lelkesen és bátran “odakarikírozott” karakterekkel igen nagyot üthetne, hiszen a valóságot mutatja meg, szemben az imdb-n már 1.5-ön álló Elk*rtukkal (a Bűnös város pusztán online megtekintések alapján, igaz lényegesen kevesebb szavazat alapján 8.8). A poénbombázás Bödőcsék terepe, ebben ők a profik, ez az ő műfajuk. A film jóval összetettebb dolog, de van remény.
Disztópikus, alternatív történelmi sorozatként hirdette a forgalmazó Amazon Prime ezt a négy évadot megélt, igen míves kivitelű sorozatot. A disztópia az a negatív utópia, ugyebár. De mi az az alternatív történelem? Igen kínzó a kérdés, manapság főleg, hiszen a világunkat elárasztó, globális információ-óceán egyik kurrens termékét is efféleképpen szoktuk “becézgetni”: a különféle politikai hatalmak több-kevésbé kifinomult módon megszerkesztett propagandája előszeretettel él a történelemnek, mint egzakt tudománynak (na jó, ebbe most ne menjünk bele…) saját aktuálpolitikai céloknak való átgyúrásával, csúnya és nem is mindig helytálló szóval, történelemhamisítással. Ez a mára már külön iparággá növő politika propagandagépezet bizonyos esetekben és bizonyos politikai rendszerekben már odáig is elmegy, hogy valós, hitelesen dokumentált történelmi tényeket is meg nem történtnek állít be, ha éppen az a megrendelés. Az pedig már a történelemtanítás hibája, hogy ez a torz üzenet legtöbbször meg is találja fogadóképes hallgatóságát. A Philip K. Dick (komoly szerzőről beszélünk!) által először 1962-ben megjelentetett, hasonló című regényén alapuló tévésorozat cselekménye azzal az alapötlettel játszik el, hogy 1933-ban, bizonyos Giuseppe Zangarának sikerül meggyilkolnia Franklin Delano Rooseweltet (tényleg volt ilyen merénylő és merénylet – csak más eredménnyel), melynek következményeképpen a németek találják fel az atombombát és ők nyerik meg a második világháborút. A világot két hatalom uralja: a eurázsiai Uraltól nyugatra az észak-amerikai Sziklás-hegységig a Nagy Náci Birodalom terpeszkedik, míg az amerikai nagy hegylánctól továbbhaladva, körbe a Földön, vissza az Uralig a Japán Császárságé minden. Szép, új ez a világ, rend van, amit a két végletekig autoriter hatalom, (vélt) faji felsőbbrendűségének büszke tudatában tűzzel-vassal fenntart. A két gigahatalom között a hegyekben egyfajta pufferzónaként senki földje húzódik, ahol anarchisztikus körülmények között élnek törvények kívül furcsa alakok, bűnözők, drogosok, kurvák, melegek és a nagyhatalmak kegyetlen fejvadászai.
Elég szar helyzetben vagyunk tehát, amit a Ridley Scott produkciójában és Frank Spotnitz szakmai vezetésével készült, mintegy negyven résznyi sorozat igen stílusosan, a műfajban kimagasló kultúr-, és művészettörténeti előtanulmányokat sejtetve mutat meg szép, de lelkileg meglehetősen nyomasztó képi világban. Ha fogást keresünk a sztorin, érdemes figyelni az irodalmi alapanyag megjelenésének dátumára: 1962 a kubai rakétaválság, Kennedy meggyilkolásának ideje, a hidegháború egyik leghidegebb korszaka ez. Ennek megfelelően, Az ember a fellegvárban cselekménye tulajdonképpen egy hidegháborús, romantikus kémtörténet, csak éppen nem, Joe, az amerikai/nyugati szuperkém és bájus, szovjet Irina között zajlik az adok-kapok, hanem Joe Blake (Luke Kleintank), a nácivá vált amerikai szuperügynök és Juliana Crain (Alexa Davalos) között, akik bár mindketten amerikaik, de – és ezt most nem spoilerezem el. Két egymással élethalálharcban álló táborba valók ők, bár Juliana tulajdonképpen kényszerből vált lázadó amerikai partizánná. Persze, nem csupán egy szimpla szerelmi sztorit követünk végig, ez egy sok szálon futó, rengeteg szereplőt mozgató, elég nagyívű történet. Ott vagyunk az amerikai, sőt, az egész náci birodalom legfelsőbb vezetésében, ahogyan Japán is a legmagasabb szinten képviseli magát. Vannak aztán amerikai és ázsiai (nem japán) ellenállók, kommunista (!) fekete felkelők, csempészek, yakuza, mindenki szövetkezik mindenkivel, majd elárulja a másikat, ahogyan már szokásos az efféle történetekben. Vannak továbbá valós szereplők, hogy még jobban zavarba jöjjünk: látjuk például Hitlert, öregen, Himmlert, Heydrichet, Mengelét, Eichmannt élőben, illetve magát, Hirohito császárt is a tévében. Az amerikai politikatörténetet ismerők számára érthető durva poén az FBI-t összegründoló J. Edgar Hoover megjelenése, aki itt ugyanazt teszi, csak a náciknak. (Poén a poénban, hogy Hoovert William Forsythe alakítja, akit megannyi maffiafilm mackós almaffiózójaként ismertünk és szerettünk meg.)
Ami viszont igazán érdekessé teszi mindezt, az az, hogy a tulajdonképpen ismerős sablonok alapján bonyolódó sztori milyen háttérben és milyen politikai körülmények között zajlik. Rendkívül jól sikerült a szereplők lelki és érzelmi motivációinak megjelenítése, legyen az illető akár az uralkodó náci, vagy éppen japán vezetés maximális anyagi és mindenféle más jellegű biztonságban élő tagja (Rufus Sewell, illetve Cary-Hiroyuki Tagawa), illetve annak családtagja, vagy éppen egy nyomorgó, hivatását gyakorlásától eltiltott festő (Rupert Evans), vagy akár unalmában a régi, háború előtti Amerika értékeit gyűjtögető japán elitet elvek nélkül kiszolgáló ószeres (Brennan Brown), de akár a rendszert feltétlen engedelmességgel kiszolgáló főzsaru (Joel de la Fuente). Mi nézők, ebben a mi boldog világunkban, de még ismerve az átkos régit, szinte bőrünkön, sőt, azon belül, a gyomrunk görcsös összerándulásaiban érezzük a csengőfrász ijedelmének, a határmenti útlevélellenőrzés ellenségességének és a csendőrpertu megalázó “barátságosságának” régen tapasztalt érzetét. Egy idő után már mindegy, hogy akiknek drukkolunk, azok éppen a nácik igáját nyögik, vagy éppen a kommunistákét: erre sok helyütt rá is játszik a látványtervező: pl. amikor a náci-amerikai hatalom a germán náci óvó tekintetétől övezve végre bombasztikus körülmények között lerombolja Amerika jelképét, a Szabadság-szobrot, helyére Vera Muhina hajdan a szovjet Moszfilm emblémájául szolgáló, munkás férfit és kolhozparaszt nőt ábrázoló szoborcsoportját idéző rettenetet emeltek…
De nem ez az egyetlen filmtörténeti utalás. Maga a cím is Dziga Vertov Ember a felvevőgéppel című alkotására utal, mint a dokumentarista filmezés alapvető darabjára, miközben a cselekmény (legalábbis az első felének) fő mozgatórugóját bizonyos filmtekercsek jelentik, amiket afféle mozgóképes szamizdatként adnak kézről kézre a hatalom ellenségei. Ezekre a filmtekercsekre azonban a náci és a japán hatalom is vadászik, hiszen azok egy számukra szörnyűséges világról tudósítanak: ez a világ a mi világunk, ahol ők bizony csúnyán elbuktak. Ne feledjük, Dick alapvetően scifi szerző, tehát nála simán beleférnek tudományosan még nem feltétlenül igazolt fordulatok, ez eddig még nem lett volna nyilvánvaló. Ettől függetlenül, a párhuzamos világok elmélete, mind a történet kulcsa, az elő két évadban biztos kézzel van kordában tartva, a sztori megmarad egy jó kis izgalmas, kémes-szerelmes keretben és folyamban. Mederben. A harmadik évadtól azonban történik valami a sorozattal. Hangsúlyok tolódnak, irányok módosulnak, műfajilag átzökkenünk egy másik vágányra. Érdekes, vagy talán inkább jellemző módon, ennek is köze van az amerikai aktuálpolitikához. Ahogyan Dick is alapvetően korának bel- és külpolitikai történéseiből kaphatta az ihletet regényéhez, úgy a harmadik évadot is -immár Dick regényétől merészen, bár nem túl távolra elrugaszkodva- aktuális események gerjesztik: Donald Trump elnöki ciklusának kezdeti napjait éljük ekkor, amikor a szabadabban gondolkodó amerikaiakba belefészkelődött egy kőkonzervatív, fajgyűlölettel, bigott vallásossággal, tudománytalan, szűk látókörű Amerikai Egyesült Államok rémképe, amelyben megkérdőjeleződik minden, mit humánus, liberális értékrendnek tartottak korábban. Ekkor kapnak nagyobb szerepet például (mi világunkban) 2013-ban megalakuló Black Lives Matter mozgalmat megidéző BCR (Fekete Kommunista Lázadás) afro-amerikai renegátjai, illetve szorulnak hátrébb, vagy íródnak ki kezdeti főbb szereplők és kerülnek előtérbe mások. Az elején jól, logikusan, körültekintően megírt, plasztikus karakterekkel telepakolt, szövevényesen kanyargó sztori egyszerűbbé, egyenes vonalúbbá válik. Erősödnek a kalandfilmes, partizánfilmes vonások és érdekes módon, a melodráma, hátrébb szorul a romantika. Ez a nézők bizonyos részének jó pont, hiszen pergőbbé vált a sorozat ritmusa, a cselekmény által elmesélendő történet -és a nézők másik része- viszont veszt összetettségéből, komplexitásából. Erősödnek ekkor a scifi műfaji sajátosságai is, vezérmotívummá válik a két világ közti átjárkálás, sajnos, a korai James Boond-időszak idióta, földalatti titkos bunkeres, szellőzőaknából leselkedős buta közhelyeivel. A sorozatvégi fináléról nem is szólva. Szerencsére, addig azonban történik sok-sok dolog, ami képes elérni azt, hogy ne fulladjon csúfondáros röhögésbe ez a megtekintésre és belegondolkodásra érdemes sorozat.
Legtöbben bizonyára a rendező hírneve, de főleg ama technikai bravúr kapcsán fognak emlékezni erre a filmre, melyről már jó előre sokat lehetett hallani. Sam Mendes Oscar-díjas, A-kategóriás rendező, aki olyan státuszban van, hogy nem csinálhat semmit figyelő csendben. Bármit csinál, rácsap a siserehad és fújja a lufit. Nagyapja (vagy dédapja) első világháborús történetei alapján írt háborús eposza 1917 tavaszának (itt mondjuk azt) egyetlen napján játszódik, két angol őrvezető veszélyes bevetését követi nyomon és itt jön a trüváj: mindezt egyetlen, kétórás snittben tárja az ámuló néző szeme elé. Jancsó Miklós, szegény, besírna ekkora “hosszú snittől”.
Mendest leginkább a zseniális Amerikai szépség kapcsán érdemes ismerni. Ez az amerikai kertvárosi középosztály savas társadalomkritikájaként óriási sikert elérő film megnyitott az angol rendező számára minden kaput. Óriási sztárokkal dolgozik, gyakorlatilag bármennyi pénzt költhet. Készített is korrekt melodrámát (A szabadság útjai), korrekt gengszterfilmet (A kárhozat útja), még kertvárosi drámát (Továbbállók), egy csomó James Bond-történetet Daniel Craiggel (pl. Skyfall), modern háborús filmet Fenyő Ivánnal (Bőrnyakúak) – szóval, gyakorlatilag bármilyen műfajban otthon van a fazon. Szakmailag profi, és ezt a profizmust koronázza meg ezzel a filmmel, mely látszólag tényleg egyetlen snitt. Valójában azért van benne vágás, de nem sok és azok ügyesen el is vannak rejtve. Roger Deakins ezúttal is remekelt. Amellett, hogy valóban elképesztő technikai bravúr a film, a képek is szépek. Mennyi gyakorlás, mennyi furfangos koreográfia, milyen hihetetlen összpontosítás kellett e film felvételéhez, de nemcsak az operatőri csapattól, de az egész stábtól, a vezető színészektől a legutolsó statisztáig, a kis kellékestől a nagy díszletmunkásig. Akinek van egy kis affinitása az iránt, hogy “mitől megy a villamos”, azaz, hogyan készül a film, azt ez a mozi jó időre ellátja morfondírozni valóval.
Sajnos, éppen ez a lenyűgözően látványos technikai virblizés a film hibája is, ugyanis elvonja a figyelmet a film tartalmáról, mely rengeteg vérben, oszló hullákban és szétrepülő testrészekben gazdag naturalizmussal mutatja be a háború valódi arcát. Természetesen, Mendes sem mesél másról, minthogy a háborúban nincsenek hősök, csak túlélők és áldozatok, hogy az egyetlen hősiesség az, amikor valaki képes embernek maradni a féktelen embertelenségben… Zavarba ejtő, hogy olykor mégis arányt téveszt. Vannak a filmnek bizonyos pillanatai, amikor túlzottan érzelmessé válik, éppen az emberi pillanatokban, ami pedagógiailag lehet, hogy helyénvaló, azonban stílusában kizökkenti a filmet addigi sodrából. Továbbá zavarba ejt a környezet ábrázolásának meteorológiai következetlensége is: amikor a két srác elindul a halálos küldetésre, tavasz van. Cseresznyevirágzás van. Az öltözetük ennek megfelelően még téli. Az időjárás is ködös, kora tavaszi. Később azonban dús lombú fák között járunk, minimum május végén. A napszakokban is van némi zavar. Bár a film egyetlen snitt, tehát pont annyi a cselekmény időtartama, mint amennyi a filmé, van benne hajnal, napos délelőtt és késő éjszaka is. Ezek a nüanszok azért idézőjelbe teszik a vizuális bravúrt, de az egész filmet is. A 10 Oscar-jelölésből szobrot nem véletlenül kapott csak Deakins és a vizuális stáb, valamint a hangszekció. Szerintem vissza a kertvárosba…
Furcsa, sokunk számára talán szokatlan formátumban tálalják alkotói ezt a minden szempontból különleges kis sorozatot. Két évad, tíz, illetve hét résszel, egyenként fél óra körüli hosszúságú epizódokkal került az Amazon Prime (és egyéb csatornák) nézői elé a Homecoming, melyről azonban legtöbben csak annyit veszünk le előzetesen, hogy Julia Roberts szerepel rajta, mint húzónév. A félórás epizódok természetesen nem számítanak újdonságnak, hiszen a vidámabb sorozatműfajokban ez már évtizedes formátum, azonban drámai (bár vicces pillanatokban is bővelkedő) szériában ez semmiképpen nem megszokott, hiszen a drámai cselekményszálak és az elvárhatóan plasztikus karakterek kidolgozásához azért kell időtartam.
A Homecoming azonban baromi jól van megírva. Egy engem Kurt Vonnegut írásainak témájára és hangulatára emlékeztetően fanyar, de okos humorú történetet mesél el nekünk a kreátor-triász, Micah Bloomberg, Eli Horowitz és Sam Esmail, melyben egy gyógyszeripari magáncég különös melléktevékenységéről hull le a lepel: az addig mosó-, és tisztítószereiről ismert Geist vállalat lelkisegély-programot indít harctéri veteránok számára, miközben -évekkel később- egy állami hivatalnok egy panasz alapján éppen a program homályos ügyleteiben nyomoz. Az első évad két fő karaktere a Julia Roberts által alakított szociális munkás, illetve Walter Cruz (Stephan James), a háborút megjárt hős katona – aki a normál életbe való visszatérés reményében iratkozott be a Homecoming programjába. A nézők számára hamar kiderül, hogy a Homecoming programja valójában egy új, illegális drog alkalmazásával végrehajtott terápia, mely kitörli a harctéri veteránok háborús emlékeit, akik ezáltal, cinikus fordulattal, a civil élet helyett újra bevethetővé válnak. Meghökkentő, olykor kifejezetten abszurd fordulatok a két évad alatt minden szerteszálló ágat szigorú logikával a végén összecsomózó cselekményben, az idősíkokat laza szabadsággal kezelő, az epizódfinálékat pedig zen-módra “kilebegtető” dramaturgia, a markáns, különös hangulatú vizualitás és az ötletesen válogatott, illetve hatásosan megírt kísérőzenék teszik egyedivé a nem túl eredeti sztorit. A harctéri poszttraumás stressz nálunk -szerencsére, még- nem jelent társadalmi szintű problémát, mint az Államokban, ahol azért ezt már rendesen fel is dolgozták a Jákob lajtorjájától a Született július 4-énen át idáig, és nyilván még tovább. Nyilván persze, mindig vannak új aspektusok. Rossz, hátsó szándékú gyógyszer-kísérletek borzongató történetei is a népszerű témák közé tartoznak Hollywoodban. Ez alkalommal azonban a Vonnegut-ra hajazó, sajátos, kissé pikírt hangvétellel sikerült új színeket vinni a sokszor használt klisékbe.
Színészileg természetesen Julia viszi a prímet, igaz, csak az első évadban láthatjuk (executive producerként a másodikban is jelen volt). A plasztikai beavatkozások korában kifejezetten üdítően hat, amikor egy ilyen kaliberű sztár mer kifejezetten csúnyának látszani. Az általa alakított karakter nem jelent számára problémát. Igen jó Bobby Cannavale nagyképű, nagypofájú menedzser-figurája is, de kifejezetten szerethető Chris Cooper kissé lepukkant, szabadszájú, de kérlelhetetlen igazságú Leonard Geistje is. Sissy Spacek -Julia Roberts filmbeli karakterének anyja- cukitündér.
Az első évad tulajdonképpen kerek egészként is felfogható, annak érzelmes, de kissé nyitva hagyott lezárásával. A második évad picit hagyományosabb, mondhatni, konzervatívabb eszköztárral, nagy részben új főszereplő karakterekkel, de az első évadhoz illő hangnemben az első évad történéseit zárja le, mintegy magyarázva a nézőben nyilván bőségesen felmerülő kérdéseket is. Ezzel együtt minőségében a második évad egyértelműen visszalépés – vagy az első évad sikerült túl erősre?
wim
efes
perry55
szaszo
