asanisimasa

Clint Eastwood nem téveszt mértéket ezúttal sem, hiszen 2019-es, ezúttal csupán egy Oscarra jelölt filmjében ismét egy igazi, tipikus amerikai hőst mutat fel a nagyérdeműnek. Méghozzá ismét megtörtént események alapján! Richard Jewell a szó szoros értelemben vetten törvénykövető és törvénytisztelő átlagamerikai, akinek minden vágya, életének egyetlen célja, hogy az általa oly annyira tisztelt amerikai bűnüldözés testületében dolgozhasson. Mivel azonban túlbuzgósága nem feltétlenül találkozott az ehhez szükséges képességekkel, ezen vágya sokáig nem teljesült be, inkább csak biztonsági őrként, sulizsaruként kapott állásokat, melyekből azonban rendszerint igen hamar ki is rúgták – rendszerint éppen azért, mert szőrszálhasogató módon, hihetetlen energiákkal végezte munkáját, melyet a legtöbben már zaklatásként értékeltek. A ’96-os atlantai olimpián egy mellékrendezvény biztosításában kapott munkát, egy koncerten kellett őriznie a hangkeverő állást, mikor egy gyanús, gazdátlan hátizsákot vett észre az állás tövében. Jewell azonnal látta, hogy merénylet készül – és ez alkalommal nem tévedett. Agilitása és már-már beteges veszélyérzékenysége ezúttal több száz ember életét mentette meg. A média egyből hőst teremtett belőle, miközben az FBI paranoid gépezete éppen ellenkezőjét találta meg a korpulens, kissé együgyű férfiben: szerintük ő volt a merénylet elkövetője.

Eastwood a tőle megszokott precíz, lényegre törő, száraz tárgyilagossággal meséli el nekünk Richard Jewell balladáját. Szinte dokumentarisztikus hűséggel tárja fel az amerikai hős-, és mítoszteremtés eme abszurd változatát, mely Jewell tipikus hétköznapi hős-karakterének megteremtésén túl egyszerre maró kritikája a szenzációéhes bulvármédiának és a paranoid gépként működő, arrogáns FBI-nak is. Egyszerű, simára csiszolt filmes eszköztárral dolgozik, történetmesélésének ritmusa komótos, de mégis feszültséggel teli. Mesteri, ahogyan a film első harmadában (Paul Walter Hauser zseniális alakítása segítségével) bemutatja Jewell karakterét, ahogyan növeli azt a bizonyos hitchcocki suspence-t a merénylet bekövetkeztéig, de ezután sem enged ki, hanem ezt a drámai feszültséget mindvégig fenntartva, Jewell pokoljárását is restaurálja. Richard Jewell balladája általa tanulságokkal zsúfolt tanmesévé, egy jellemző kortünet szinte sebészi pontosságú metszetévé, az emberi belső tartás és a becsületességben való feltétlen hit monumentumává válik. Nem kenyere a cizellálás, nála ne keressünk árnyalt belső motivációkat és más elkent dolgokat, Eastwood világa – jó, becsületes republikánusként – fekete-fehér. A jók dolga, hogy győzzenek a gonosz felett. Hitelessége annyi, hogy nála a jók valóban jó célért küzdenek és a gonosz tényleg gonosz.

Az nyilvánvaló, hogy a szájtáti közönséget mindig érdekli az, amikor bizonyos esetekben felszínre kerül az emberben rejtőzködő vadállat, természetesen nem face to face, élő egyenesben, hanem amikor a vadállat már biztonságos távolban, rácsok mögött látható kiterítve, kipeckelt szájjal, terítéken. Ekkor már nyugodtan lehet szörnyülködni, elképedni és hitetlenkedni, aztán megnyugodni, hogy most már minden rendben van. Most már vége van. Közben azonban könnyen lehet, hogy a szomszédban lakó magányos fiú fejében is olyan dolgok forognak, amit jobb lenne nem tudni – viszont nem árt, ha tudjuk, mégpedig saját biztonságunk érdekében.

Ez a Des című háromrészes minisorozat éppen egy ilyen, teljesen átlagos, akár még megnyerőnek is mondható modorú, magányos fiatalember történetével ismerteti meg a nézőt. Dennis Nielsent, azaz becenevén Dest 1983-ban tartóztatta le a Scotland Yard, miután a lakása melletti lefolyó eldugulásának megszüntetése folyamán emberi testmaradványokat bányászott elő a duguláselhárító szakember. Nielsen a lehető legtermészetesebb modorban aztán rögvest bevallott tizenöt rendbeli gyilkosságot, melyeket kivétel nélkül rendkívül ittas, hajléktalan drogfüggő fiatal férfiak sérelmére követett el több éven keresztül. Történetét Brian Masters írta meg „highly acclaimed” riportregényében – ez a minisorozat is ennek alapján készült.

Bár Masters riportregénye annak idején nyilván komoly érdeklődést váltott ki Angliában, azért az is nyilvánvaló, hogy Nielsen gyilkosságsorozatának speciális „attitűdjén” kívül sok mindent nem rakott hozzá a sorozatgyilkos-történetek Truman Capote (Hidegvérrel) és Norman Mailer (A hóhér dala) által lefektetettekhez. Holott a lényeg éppen a gyilkos motivációinak, háttértörténetének, valamint pszichéjének szinte tudományos alaposságú feltárása lenne… Nielsenről, múltjáról közvetetten megtudunk ugyan néhány dolgot, de ezeken, valamint tetteit elmesélő pimasz, érzéketlen tárgyilagosságán kívül csak ülünk háromszor 50 percet a gomolygó cigifüstben. David Tennant viszont telitalálat a figurára, hányaveti, laza természetessége a film fő értéke, már színészi értelemben. Maga a sorozat azonban első pillantásra egy hosszúra nyúlt, nyolcvanas évekbeli tévéjáték, a bűnügyi riport és a tárgyalótermi dráma egyenlő arányú keveréke, pontos, kronológiailag hiteles atmoszférateremtés, teszetosza brit rendőrök…

Erre szokták azt mondani, hogy ha csak a fele igaz, akkor az is rettenetes. Pedig látszatra, főleg innen nézve, Dick Cheney egy tökéletesen jellegtelen, szürke bürokratának tűnik, aki csak azért került arra a magas posztra, ahová, hogy valahogyan ellensúlyozza főnökének látványos izgágaságát, heberhurgyaságát, de mondjuk ki: alkalmatlanságát. Cheney George W. Bush alelnökeként vált világszerte ismertté, bár az amerikai belpolitikában a hetvenes évek óta masszívan ott van minden fontos republikánus megmozdulásban. Azonban a témában jártasakon kívül nem sokan tudják, mi a dolga egyáltalán az amerikai elnök alelnökének, és ehhez képest, miért volt Cheney annyira érdekes figura, hogy életéről alig tíz évvel halála után már film készüljön, rögtön egy tömött limónyi sztárral a főszerepben.

Adam McKay tehát játékfilmet készített Cheneyről. Bár hatásaiban, stíluselemeiben rengeteg videozsurnalisztikai modorosságot, trükköt és effektust használ, látunk jónéhány eredeti dokumentumfelvételt is és a cselekménye is többször hangsúlyozottan valóságos tényeken alapul; ez alapvetően egy életrajzi témájú fikciós mozi, műfajilag pedig politikai dramedy – amit rögtön jelöltek is egy csomó Oscar-, és egyéb díjra. Nyert is belőlük, Oscart mondjuk a legjobb sminkért és frizurákért kapott. Az Alelnök látványossága is elsősorban a külcsín, méghozzá úgy, hogy ezúttal Christian Bale 18 kilós hízása is csak másodsorban kerülhet említésre. Bale, persze, nyugodtan pályázhat a világ testsúly-zsonglőrének szerepére, hiszen fogyott már le szó szerint csontsoványra is, és hízott kövérre, mint jelen esetben. Nem lennék a szervezete helyében… De mit lehet tenni, ha egyszer Cheney egy dagadt disznó volt. De ezúttal tényleg a maszkmesterek és sminkesek alkottak nagyot, de kellett is, hiszen valós, sokszor még elő személyeket kellett megidézniük az őket alakító színészek arcán. Bale természetesen rendesen odateszi magát ezúttal is, de Sam Rockwell George W. Bush-ja valami fenomenális! (És még kiemelhetnék még vagy 5-6 hasonló teljesítményt – melyek még maszkmesteri segédlet nélkül is nagyon erősek.)

Mivel azonban a közelmúlt világpolitikai jelentőségű eseményeiben perdöntő jelentőségű személyekről van szó a filmben, nem árt arról is szólni a tartalmi dolgokról sem. Minden formai bohóság és színészi trüváj ellenére, a film cselekménye tényszerűen tárja fel Cheney négy évtizedes politikai karrierjének főbb állomásait, melynek csúcspontja természetesen az alelnökség intézményének saját arcra formálása volt. Cheney jelentősége itt csúcsosodik ki, és McKay filmje is erre fókuszál: egy oknyomozó újságíró pontos alaposságával és kíméletlen logikájával, valamint egy virtuóz elméjű esszéíró szellemességével olvassa rá Cheneyre a vádiratot, az elmúlt bő két évtized szinte összes világpolitikai botrányát a WTC lerombolásától az ISIS megjelenéséig és tombolásáig, miközben felvillantja a jobboldali nagytőke és a politika összefonódásának -egyébként nyilvános- bizonyítékait is. Mocskos dolgokat fogalmaz meg, melyek természetesen teljesen jogszerűek voltak (ismerjük a jól fizetett ügyvédseregek jogi csűrcsavarjait itthon is), de nyilvánvalóvá teszik azok erkölcstelenségét. A Cheney által itt jellemzett politika vége (eddig) Trump négy éve volt, mely viszont nyilvánvalóvá tette azt is, hogy ebben a harcban már a tények sem igazán számítanak… Másrészt pedig ma már nyilvánvaló az is, hogy ez a harc messze nem a végső.

Persze, lehet beszélni a film ellen is. Búúú, libsi poltikai propaganda… Mit tények, az számít, hogy én mit hiszek, de főleg, mit mondok! Majd jól pofán váglak, ha jössz itten ilyen “tényekkel”!

Mintha valahol olvastam volna már, hogy “tudhattad volna, hogy ez csak a Hatalmas kis hazugságok második évada”… Persze, ez így koránt sem igaz, a Tudhattad volna című minisorozat egyáltalán nem Jean-Marc Vallée ma már kultikusnak számító (a kolléganőm telefonhangja pl. direkte e sorozat főcímzenéje) minisorozatának folytatása, még ha méretében (az hét rész, ez hat), Nicole Kidmanben és tulajdonképpen témájában is meglehetősen egybevágó. Egy meglehetősen csavaros, de tulajdonképpen klasszikus vonalvezetésű “ki a gyilkos?”-történettel állunk szemben mindkét esetben, melyek meglehetősen decens környezetben, amerikai kőgazdagéknál játszódnak, akik harmóniát és boldogságot hazudnak kifelé, miközben belül ugyanúgy cseszik szét egymás idegrendszerét, csalják és verik át egymást, mint más -alacsonyabb- körökben. Csak a képmutatás az ő köreikben sokkal feltűnőbb és sokkal tragikomikusabb is, nézve ezt kívülről, nem kevés kárörvendéssel.

A filmet az a dán, de mostanában már inkább Amerikában dogozó, kitűnő Susanne Bier rendezte, aki eddigi életművének nagy részét a konfliktusos házastársi kapcsolatok, a hűség és hűtlenség, valamint a házastársi erőszak vizsgálatának szentelte. Itt egy menő pszichiáter (Nicole Kidman) és egy menő gyermekonkológus (Hugh Grant) házassága áll a hajszálkereszt metszetében. A feddhetetlennek tűnő pasast egy nő meggyilkolásával vádolják, miközben az áldozatnak a pasas feleségével volt afférja. Satöbbi – a cselekmény elsősorban arról szól, hogy tulajdonképen ki a gyilkos: az elismert gyerekdoki, aki beismeri, hogy viszonya volt a későbbi álodzattal, a féltékeny feleség, akinek szintén, a feleség kőgazdag papája (Donald Sutherland), aki a család státuszán esett fénytörést polírozná, esetleg más?

Bier biztos kézzel végig is vezeti a nézőt (és a sztorit) ezen a kanyargós úton, minden rész végén biztosan ki is jelentjük, hogy na, ez volt a gyilkos – aztán a következő részben el is bizonytalanít, ahogyan az a tankönyvben meg van írva. Mire a végéhez érünk, bárki lehet, bár az addig vezető út izgalmaihoz képest a lehető legfantáziátlanabb megoldás lesz a “nyerő”, de a történetet eredetileg író Jean Hanff Korelitznek köszönhetően, ez a legreálisabb is. De a film amúgy tökéletesen működik. Sajnos, az adott társadalmi réteg rajzát az alkotók lényegesen pasztellszínűbbre festették, mint az elején említett Jean-Marc Vallée, a társadalomkritika sokkal kevésbé maró, viszont Hugh Grantnek baromi jól áll, hogy sikerült kibújnia a szégyenlős mosolyú puncibubus skatulyájából. Megért, mint a jó büdös sajt.